Tornai József

Spirálköd

Nézd hát, a női hús, azé a fiatal
lányé például, kit társaságban láttál
legutóbb: magas Diána-termet,
tökéletes mell- és far- és csípődomborzatok,
mindefölött középhosszú, barlangsötét
haj, éretten-gyermeki arc, ámulat-
tiltakozás a huszonöt éves szemekben,
lábak és kézujjak nyúlánkak, karcsúak;
ha leveszed testéről a halványbordó ruhát
(kísérletképpen), még villogóbb
formája lesz: a heverőn színt váltva
tobzódik remegő bőre,
növényi tenyészés, boldogság –
mondhatnád, de van benne, esztétikai tanulságként,
valami más, ez nyilván összefonódik
idegei cikázásával, s ha a
férfit mellé képzeled (nem magadat!),
mindez ízében rombolni kezd a SZEXUALITÁSA,
s máris az ölére, neme virágjára
gondolsz lelke tüskéi közt, de nemcsak
az övére, aki ennyire leplezetlenül
női és csírázó és hisztérikus,
hanem millió és millió társára is:
mind így kúsznak, bimbóznak, bontakoznak,
termékenyülnek és teremnek
szobrot, festményt, zenét, verset –
a férfiagyakban, csak a gyereket tartják
meg maguknak; mindenképpen van bennük valami
humuszféle, csillagféle, olyan
plazmatikusak, hogy nem értik, mitől
öregszenek, ráncosodnak és hervadnak-
töppednek össze, mert ne feledd: Aphroditénak,
a szépség és szeretkezés habzó húsának
minden lombját-gallyát el kell hullatnia, hogy
újranőhessen; ha egy nőt magadhoz
szorítasz, belemerülsz combjai vadonába,
gyökerezés és aszály élőhalott
planétájára tolakodsz be:
nedvek és ízek és illatok összhangjába,
és ezt csak te ronthatod el, ha nem érzed,
föl a szívedig (mert megérteni nem lehet),
hogy önmaga törvényei szerint
gyönyörbeteg, etikus és visszahúzódó,
kurva és Szűz Mária, exhibicionista és
láthatatlan; sokan nem hiszik, hogy
a nőknek van lelkük, pedig van, van,
van, és sokkal szirombontóbb, mint a
mienk, férfiaké, csakhogy MELLÜK FÜGGŐKERTJE
elbódítja őket az öntudatlan időn-túl-létezés
biztos káprázatával, noha az
megvillan, s már nincs is: nem lehet
megkapaszkodni azokban a pórusokban,
ajkakban és ágyékokban, hol semmivel sem
kevésbé romlandóak a sejtek, mint
a gombákban; csak egyszer érintsd a női
bőrt és húst, egyszer szívd be a verejtékük
vagy parfümük zamatát, megtudod:
nincs menekvés sem neked, sem nekik, azért
díszítődik föl csontjuk ezzel az isteni
párájú hússal, hogy kiihasd belőle
a megdicsőülést, AZT AZ IZZÓ SZOMORÚSÁGOT,
MELYNEK NEVE: VÁGY, s végül is nem gondolhatsz
másként homlokukra, seggükre, csókjukra,
hüvelyükre, mint valamire, ami
természet, és mégsem egészen az, mint asszonyira
és emberire, ami mégsem egészen az,
mert tenyészőbb és egyben megfoghatatlanabb,
egyszerre a múlhatatlanság ígérete és
halálfej-mintás lepkeszárny: egyik
létből a másikba lebbent, de potrohából
véredbe csöpögteti a céltalan szélcsönd
mérgeit; mi neked a női hús, és mi
önmagának? aludj el, s álmodban
meglátod: a szerelem verejtékes
Istár-húsa egy messzi-messzi naprendszer
SPIRÁLKÖDÉVÉ csavarodik.

Lemminkeinen

                                                                       Fodor András fényképére,
                                                                                              melyen finn asszonyok között állok

Azt írtad rá: Lemminkeinen,
igen: Lemminkeinen vagyok!
„Fürtösfejűekkel” játszom,
démonlányok ölét lesem.
Mindegyik halálos veszély,
szigetéről nem hagy szökni.

„Az a léha Lemminkeinen”,
csakhogy én nem léha voltam:
nőszörnyekért, szerelmekért
én gyászoltam, elvesződtem.
S főkínzóm mióta meghalt,
legmézesebb-nőiesebb,
szélcsönd-Lemminkeinen lettem,
tudom, minden lányból egy van;
ha elszáll a mindenségbe,
nincs Ukko, se sámánsereg,
melynek villámdörejétől
visszajönne az eloszló.

Lemminkeinen ezt siratja,
nem a halált, nem a végső
összefénylést a Szellemmel,
sejtünkben tüzet-rakóban.

Lemminkeinen: így neveztél,
Lemminkeinen: dolgok-lelkek,
galaxisok, mesék teste:
az örökös formalázé,
az örökös rombolásé.
Lemminkeinen gondolat, kép,
Lemminkeinen furulya s dob,
Lemminkeinen verscsírázó,
Lemminkeinen férfialkony,
Lemminkeinen kisded kedvű.

Lemminkeinen indul, ölel,
Lemminkeinen forr és szeret,
Lemminkeinen az a vércse,
ki karmait elhullajtja.

Lemminkeinen, a magányos,
Lemminkeinen, a családos,
álmában fölnő a holdra,
holdon hízik élet-kertje,
élet-férge, semmi-zuga,
bimbó, amely túlvirágzik
minden eget, szentségtörést,
vágyat, csókot, szabadulást.

Lemminkeinen azt üzeni:
Lemminkeinen asszony-ágyon
énekel és csődörködik,
s míg fönt csillag kezdi dalát,
míg az éjfél kövéredik,
vér szakad öreg homlokán,
vér, a hangos, édes isten.