História,
história…
Nem sokkal a demokratikus fordulat után,
1991-ben írta nagy felháborodással a Pulitzer-díjas Szénási Sándor: „A
tankönyvekben áthúzogatják a múltat, és újat írnak belé…”
Ha a kommunista kurzus hazugságait húzzák át, és igazat
„írnak belé”, akkor nincs baj. De mit csináljunk akkor, ha az egyetlen
konzervatív napilapunkban találkozunk zavaros, részben túlzó, részben a
szocialista történelemoktatás hatását tükröző vagy akár hamis
megállapításokkal? Ludwig Emilnek volt a Magyar Nemzetben egy sorozata (Magyarország évszázadai), melynek
utolsó folytatásában (XX. század)
hemzsegnek a téves, illetve hamis állítások, ugyanakkor sok fontos dolog
kimaradt belőle. A korrigálásra viszont nem adott lehetőséget a lap.
E kolumnás cikk egyik rovata volt a Krónika, melyben a szerző felsorolta a század legfontosabb
eseményeit. Persze az, hogy mi kerül bele egy ilyen krónikába, vitatható, de
van, ami nem lehet vita tárgya. Kimaradt 1941-ből Teleki Pál
figyelmeztető halálának megemlítése! Hiányzik az 1945-ös választások
felidézése is, pedig ekkor – a Vörös Hadsereg ittléte ellenére – a magyar nép
83%-a a kommunizmus ellen szavazott, s a New York Times azt jósolta, hogy
Magyarország a „demokrácia fellegvára” lesz, ha az akkori Kisgazdapárt meg
tudja valósítani programját. Kimaradt 1947. február 25-e, vagyis Kovács Béla
szovjetek általi elhurcolása, amit az tett szükségessé, hogy a „báb”-parlament
megtagadta mentelmi jogának felfüggesztését. Pedig az első dátum a háború
utáni magyar demokrácia kezdetét, a második pedig a végét jelezte. Nem
véletlenül kérte Bibó István, hogy a fejfájára ezt írják: „Élt 1945-től
1948-ig”.
Néhány javítás: 1918. november 16-án Károlyiék nem
köztársaságot, hanem népköztársaságot
kiáltottak ki. 1919-ben a kommunisták puccsal
kerültek hatalomra. Csapataink nem 1938-ban, hanem 1939-ben vonultak be
Kárpátaljára. 1939-ben nem zsidótörvények, hanem a II. zsidótörvény lépett hatályba. 1944 decemberében nem
„bábkormány” alakult Debrecenben, hanem ideiglenes nemzeti kormány. Igaz,
szovjet ellenőrzés alatt, de a vesztes
háború következtében – a győztes koalíció akaratának megfelelően
– korlátozott hatáskörrel. De ez a „bábkormány” több tucat tiltakozást küldött
(a SZEB-en keresztül) Csehszlovákiának a magyarok deportálása miatt, és
előkészítette az 1945-ös demokratikus választásokat.
A térkép melletti szövegben ez áll: „… Ausztria javára
ítélték (Trianonban) … Burgenlandot.” Burgenland csak 1920 óta létezik; amit
elvettek hazánktól, az Nyugat-Magyarország volt. (S nekünk ma sem Burgenland,
hanem Várvidék!) Mert ha Burgenland, akkor Szlovák-alföld, Cluj, Subotica stb.
A Két hosszú korszak
című részben a szerző megteszi Horthyt a császár szárnysegédjének,
pedig ő a királyé volt. Túlzás azt írni, hogy 1940-re hazánk a térség
legdemokratikusabb országa lett. (Elég, ha a választás körülményeire, a
cenzúrára és a zsidótörvényekre gondolunk.) Ugyanilyen túlzás azt állítani,
hogy „az 1960-as évek végére megszelídült” a Kádár-rendszer. E „szelíd”
egypárti diktatúrában még a 70-es évek végén is börtönben ültek a
„közbűntényeseknek” minősített szabadságharcosok (több százan!), s
Bibónak, aki két levélben is amnesztiát kért a pártfőtitkártól, a „szelíd”
Kádár még csak nem is válaszolt. Egy Kádár Bibónak! Ludwig „anyagi
biztonságról” ír. De hogy milyen volt az egészségügyiek vagy a pedagógusok
„anyagi biztonsága”, azt ma is láthatjuk. Vagy miért kellett a parasztoknak a
sikeres tsz-mezőgazdaságban háztájizni vagy a munkásoknak géemkázni, s
napi 14-16 órai munka után még hétvégén is fusizni?
Magyarországon a népbíróságok „a Szövetséges Hatalmak által
előírt módon” működtek (Schmidt Mária), de ne feledjük: vesztesek
voltunk, s nyilas terror is volt a Horthy utáni időkben. Sok kritikát
lehet mondani munkájukról, de – éppen a demokratikus pártoknak köszönhetően
– nem hazánk volt negatíve az első. 1945 és 1948 között összesen 189
személyt végeztek ki népbírósági ítélet alapján, ugyanakkor a győztes
Lengyelországban, ahol szóba sem jöhetett a nácikkal való együttműködés
vagy a zsidók elleni atrocitás, mintegy 3000 végrehajtott halálos ítéletet
tartanak nyilván ebben az időszakban. Igaz, ott nem volt szükség
„fordulatra”, Bieruték voltak az urak eleitől kezdve.
Az egyik részből viszont megtudtam, hogy Gorbacsov
Magyarországon tanult. Azt nem közölte a szerző, hogy melyik egyetemen
folyt nálunk oroszul a tanítás.
A történetíráshoz nem elég a jó szándék, megbízható
ismeretekre és kellő judíciumra is szükség van!
Török
Bálint