Tüskés Tibor
Kodolányi János nyelvi tudatossága
Nem
vagyok nyelvész. Nem vagyok valamely nyelvtudományi irány vagy iskola
követője. Nem vagyok egyetlen módszer, sem a funkcionális stilisztika, sem
a szövegnyelvészet, sem a kognitív nyelvészet híve. A nyelv mint az irodalmi
mű anyaga, mint kifejezőeszköz, mint az esztétikai érték hordozója
érdekel. A nyelv vizsgálata számomra az esztétikai szempontú műelemzés
része.
Választott
témánkat a fenti korlátozással sem tudjuk kimeríteni. Célunk sokkal inkább a
figyelemfölhívás. Ez pedig már csak azért is szükségesnek látszik, mert mind ez
ideig kísérlet sem történt arra, hogy Kodolányi és a magyar nyelv kapcsolatát,
illetve Kodolányi műveinek nyelvi megformáltságát valaki részletesen
föltárja. Az MTA Stilisztikai és Verstani Munkabizottsága által 1970-ben
Szegeden megrendezett novellaelemző konferencián huszonkilenc előadás
hangzott el, de a vitaülésen csupán négy huszadik századi magyar prózaíró
egy-egy írásának (Kosztolányi Dezső: Caligula,
Krúdy Gyula: Utolsó szivar az Arabs
Szürkénél, Móricz Zsigmond: Barbárok,
Nagy Lajos: Január) stilisztikai
szempontú elemzése szerepelt.1 Ugyancsak hiányzik Kodolányi János neve
abból a közelmúltban megjelent gyűjteményes kötetből, amely huszonöt
szerző huszonöt tanulmányát tartalmazza, s melyet az Eötvös Loránd
Tudományegyetem mai magyar nyelvészeti tanszékei mellett működő
stíluskutató csoport vezetője szerkesztett kötetbe.2 Holott nyilvánvaló –
előlegezzünk bizalmat az állításnak még a bizonyítás előtt –, hogy a
huszadik század magyar prózaírói közül az egyik legtöbb tanulsággal éppen
Kodolányi János nyelvének a vizsgálata járhat.
Kodolányi
és a magyar nyelv kapcsolatának elemzését két idézettel kezdjük!
„December
volt.
Sápadtan,
sárgán és kanyargó füstoszlopot eresztve imbolygott a mécsláng, a két kis
ablakon zörgött a szél, s hosszú árnyékok és fojtó párák csapódtak a gerendás
mennyezetre. […]
A
menyecske beszélt.
–
Mári néném – mondta, és vékony, barna arcát a vén szomszédasszony felé fordítva
halkan és rövideket köhécselt, de ujjai szüntelen fürgeséggel tovább
eresztették a fonalat –, én csak aszondom, megveri az Isten, aki megteszi. Biza
megveri. Lá, akkor is azt mondtam: nem élök fön többet, hogyhát azomba
meghalok, mikor az az átkozott vén banya megkúrát. Akkor fönfogadtam: én nem.
Ha tizenkettőt ád az Isten, azt se bánom, maj fönneveködnek. De én többet
nem. Egy nyommá se mehessek ennen, ha megteszöm.”
Az
idézet Kodolányi Sötétség című,
a Nyugatban 1922-ben megjelent, Móricz Zsigmondnak ajánlott elbeszéléséből
való. Kodolányi később ennek az írásának a megjelenésétől számította
írói pályáját, ezt az írását vallotta teljesen a magáénak. Próbáljuk elképzelni
a pillanatot, amikor Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője, ez a pesti,
„kávéházi embernek” mondott irodalmár először kezébe vette az ismeretlen
szerzőtől származó, az ormánsági tájnyelv ízeivel, ö-zéssel,
nyelvjárási kifejezésekkel megtűzdelt szöveget. A közlés ténye
egyfelől Osvát szerkesztői toleranciáját, saját ízlésén
felülemelkedni tudó türelmét bizonyítja. Másfelől az elbeszélés Kodolányi
bátorságát jelzi, aki nem félt attól, hogy 1922-ben egy tájnyelvi elemekkel
átszőtt, alakjait ormánsági dialektusban beszéltető írással
jelentkezzék a Nyugatnál. Gondoljuk el, ha ma is van kritikus, aki például
Móricz Zsigmond Rózsa Sándorában a
regionális nyelv jelenlétét „a népiesség stílmanírba hajló vadhajtásának”
nevezi, milyen előítélettel forgathatja Kodolányi könyveit! Ezt az
előítéletet semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha Kodolányi
nyelvéről beszélünk. Egyszersmind azt is látni kell, hogy valóban csak
puszta előítéletről van szó, hiszen manapság a világirodalom
legkülönbözőbb területein a regionális nyelv használatát, sőt
előretörését figyelhetjük meg: például Svájcban és Németországban néhány száz
ember által használt nyelvjárásban, nyelvi változatban jelennek meg – persze
sokszor igen kis példányszámban – szépirodalmi alkotások.
A
másik idézetet Kodolányi 1956-ban megjelent regényéből, a Boldog békeidők első
oldalairól választottam.
„Amikor
a gyermekek először álltak az elbűvölő kerti ház bejáratánál,
barátságos, jókedvű hang dörmögött rájuk. Megfordultak: Szepi bácsi volt,
az irodaszolga, kertész, postás és faraktárőr. Csapzott bajusza vidáman
vigyorgott. Olyan nyelven beszélt, hogy alig lehetett megérteni.
–
Hád, tyerekek, te fagy a Laciga, te meg fagy asztat az Iluga? – kérdezte, s
egészen lehajolt hozzájuk, mintha medve módjára meg akarta volna őket
szaglászni… – Hád foktog szeretni Szepi pátsi ety kicsin? Ja? Akkor mutadok
fokok negtek ety mattár, de szép mattár! Nattyon szép mattár, szépen fütyöl
asztat a mattár!”
Egy
észak-baranyai, félig katolikus, félig református, félig magyar, félig sváb
mezővárosban vagyunk (a helyszín Pécsváraddal azonosítható), ahová – új
állomáshelyére – megérkezik Németh erdőfőtanácsos úr feleségével és
két kisgyermekével. Kodolányi mindkét idézetben a leírásban, az írói
narrációban hibátlanul, nagy pontossággal és szabatossággal, árnyaltan és
képszerűen használja az irodalmi nyelvet. De míg a Sötétségben a szereplők beszédében a magyar tájnyelv sajátos
ízei jelennek meg, a Boldog békeidők
Szepi bácsija a betelepült németség, a baranyai „svábok” ajkán eltorzult magyar
nyelvet beszéli. Kodolányi nyelvi tájékozódásának jellemzője, hogy
mielőtt bármely idegen nyelvvel találkozott volna, már gyermekkorában
tökéletesen megtanulta az ormánsági magyarok és a baranyai svábok dialektusát.
Talán azt is föltételezhetjük, hogy Kodolányi később azért fordult olyan
heves érdeklődéssel a magyar nyelv sajátosságai felé, s azért használta –
nemcsak ormánsági tárgyú, hanem történelmi témájú műveiben is – az
ormánsági tájnyelv jellegzetességeit, mert azokat már gyermekkorában, nyelvi
eszmélése idején egy, attól erősen elütő magyar nyelvi idiómával
kellett szembesítenie. „A Dráva-szél népe tanított meg anyanyelvemre, azóta
tudok magyarul” – vallotta az író.
Kodolányi
1925-ben közös kritikát írt Móricz Zsigmond két művéről, a Tündérkertről és a Pillangóról.3 Itt olvassuk: „nagyon érdekes
megfigyelni, hogy a debreceni nyelv édességének és ritmusának ez az utolérhetetlen
ismerője, sőt vérében hordozója milyen önkényesen bánik a nyelvvel.
Nincsenek skrupulusai. Nem ismer nyelvtant és szabályokat. Belső törvénye
szerint kezeli a nyelvet, ezek előtt a belső törvények előtt nem
adatik számára szentség. […] Móricz Zsigmond éppen azzal teszi nyelvét
szuggesztívvé, éppen azáltal kelti az erő benyomását, hogy megkérgesedett
nyelvformáinkat szuverén gondatlansággal és oda-sem-hederítéssel halomra
dönti.” Itt van például – tehetjük hozzá – a „volt” és a „van” használata. A
magyar nyelv minden tanára azt tanította, hogy ezek jellegtelen szavak,
kerüljük sűrű használatukat. Változatos igékkel éljünk! És akkor
lássunk egyetlen mondatot a Bál egyik
oldaláról: „Csapodi frissen volt
borotválva, kis bajusza hegyesre volt
kicsípve hegyes orra alatt. Dagadt feje volt,
nem nagy fej, de dagadt.” Három sorban három „volt”. Kodolányi Móricz
nyelvéről szólva az író nyelvi szabadsága, nyelvteremtő
szuverenitása, önállósága és eredetisége mellett tört lándzsát. Azt
hangoztatta, amit Kazinczy óta tudunk: az író nem követi, hanem teremti a
nyelvi szabályt. Az iskola törvénye „a szolgai tompa szokás”. „Járj szabadon,
ne remegj!” – ezt mondja az aesthesis. „S a genie pártázott fővel jő,
s szankcionálja, / Amit az iskola tilt, amit az aesthesis hágy.” (Az iskola törvényei) Ugyanakkor azt is
látnunk kell, hogy amennyire Móricz „önkényesen bánik a nyelvvel”, Kodolányinak
bezzeg épp annyira megvoltak a maga nyelvi „skrupulusai”, nagyon is jól ismerte
a „nyelvtant és szabályokat”, bár ő is „a belső törvénye” szerint
kezelte a nyelvet.
Kodolányi
érdeklődése a nyelv kérdései iránt egész pályáján megfigyelhető. Az
idő hátom különböző rétegéből veszünk mintát.
1936-ban
volt Budenz József, a német származású magyar nyelvtudós, egyetemi tanár, a
finnugor összehasonlító nyelvtudomány kiváló művelője születésének
századik évfordulója. Kodolányi ebből az alkalomból Budenz, az igazi Ankerschmidt lovag címmel cikket írt.4 Bírálja Kazinczy és a
nyelvújítás mozgalmát, ámde Budenz pályáját Jókai hősének, Az új földesúr hősének csodálatos
átalakulásához hasonlítja. Ankerschmidt lovag a földön, a birtokon keresztül,
Budenz „a magyar nyelv lelkén át lett magyarrá”.
Keresztury
Dezső 1943-ban cikket közölt a Magyar Csillagban: A mellékmondat védelmében.5 A kissé pedáns, tanáros,
pedagógiai ízű dolgozat abból indul ki, hogy a „tőmondatos stílus”
Gárdonyinál jó, helyénvaló, de bűn lenne kötelező ízléselvvé tenni. A
mellérendelés propagátorait támadja. (Itt elsősorban Karácsony Sándorra
gondolhattak a kor olvasói.) Keresztury a mellérendelő szemlélet
veszélyeire figyelmeztet. „A csak mellérendeléssel élő stílus laza,
fegyelmezetlen, az impresszionista, az iskolázott gondolkodásban járatlan
emberek sajátja.” A gondolat árnyalt, hajlékony kifejezésére az
alárendelői összetett mondatra szükség van, vallja, azért is, mert ez a
mondattípus igen sokféle lehet. Továbbá „a képes beszéd mérték nélküli
kultusza” ellen, a metaforikus esszéstílus ellen emeli föl szavát: olvasói itt
elsősorban Németh László és Cs. Szabó László burkolt kritikájára ismerhettek.
Kodolányi
a Vigiliában válaszol Keresztury írására, és többek között kifejti gondolatait
a magyar írói nyelvről.6 A magyar nyelv szelleme nem tagadja a
mellékmondat létjogosultságát – hangsúlyozza. Megvédi Karácsony Sándort: ne
varrjanak olyan nézetet a nyakába, amit nem hirdet. A magyar lelki alkat
egyszerű, de ez nem tagadása a bonyolultnak. Igazat ad Kereszturynak
abban, hogy a csak mellérendelő fogalmazás laza, fegyelmezetlen, ám
hozzáfűzi: az alárendelés is az, ha „laza lélek” nyilatkozik meg benne.
Kodolányi a nyelvi megformálásban a szellem megnyilatkozását látja, a lelki
adottságok fontosságát hangúlyozza, a magyar lelki alkatot védi. Aprólékos
nyelvtani (mondattani) tanácsot is ad: az alárendelő összetett mondatban a
vonatkozószó mellett meg kell lennie a rámutatószónak is. A zavaros
alárendelő mondatokat bírálja. A baj az, hogy rosszak a magyar
alárendelő összetett mondatok. A cél az, hogy helyes alárendelő
összetett mondatot szerkesszünk.
Kodolányi
nyelvi tudatosságának igazolására a harmadik adatom írói pályájának derekáról,
1955-ből való.7 Ekkoriban (1954-ben) készült el az új helyesírási
szabályzat szójegyzéke, s Kodolányi arról olvasott, „hogy az új helyesírási
szabályok megszerkesztésénél a tudósokat az egyszerűség elve vezette”. A
hír hosszabb glossza írására ingerelte. A helyesírási szabályok túlzott
leegyszerűsítése, a lélektelen nyelv, a tartalmatlan helyesírás, a
szóformalizmus ellen emeli föl a szavát. A valódi és természetes
egyszerűség eléréséhez nagyon sok testi-lelki gyakorlatra, próbára van
szükség – írja. De a nyelvi egyszerűsítés hibás elv, „ellenkezik a
lélektan törvényeivel s a tapasztalattal. Ellenkezik a valósággal.” Az
etimológiai helyesírás törvényeit, azaz a nyelv belső logikáját védi:
például a szaggat írása helyett a szak-gat, a faggat helyett a fak-gat,
az aggat helyett az ak-gat formát. „A helyesírás célja tehát
nem az, hogy »egyszerű« legyen, hanem hogy kifejezze a nyelv lelkét, azaz a logikáját s egyben a nyelv
történetiségét is.” A helyesírással kapcsolatban még egy megjegyzése van: a
nyílt és a zárt e hang
megkülönböztetett jelölése mellett száll síkra. Óhaja Kodályéval rokon: a
zeneszerző megkívánta, hogy kottáin a hangjegyek alatt szereplő
magyar nyelvű, népköltészeti szövegben a kétféle e hangot különbözőképpen jelöljék. Csak éppen Kodály a
kétpontos e írását használta,
Kodolányi viszont – a finn példa nyomán – a kétpontos a írását javasolja. (Az Akadémia Helyesírási Bizottsága persze nem
vette figyelembe Kodolányi kívánságait.) Ugyanebben a jegyzetében Kodolányi
szinte himnikus szavakkal szól az anyanyelv szépségéről, a nyelvi
gazdagságról: „Hányféle módon lehet formába önteni a gondolatot, az érzést a
főnevek, igék, viszonyszavak, névmások, ragok, képzők, idők
alakjainak segítségével, s hány ezer meg tízezer elemből áll a nyelv,
méghozzá nem futószalagon megmunkált, mindenüvé beillő
nyelv-alkatrészekből, hanem eleven, mozgékony, szinte megfoghatatlan
finomságú lelki- és hangulatelemekből!”
Kodolányi
nyelvi tudatosságával kapcsolatban személyes emlékem is van. A hatvanas évek
elején egy alkalommal meglátogattam Balatonakarattyán. Kanizsa felől
vonattal mentem, és Szabadbattyánban akartam átszállni a Budapest és Tapolca
között közlekedő vonatra. Ámde vonatunk késett, és a Tapolca felé közlekedő
szerelvény nem várta meg a csatlakozást. – Éppen akkor húzott ki a tapolcai
szerelvény, amikor leszálltam a kanizsai vonatról – magyarázkodtam, amikor a
megbeszélt időnél jóval később megérkeztem az akarattyai villába.
Kodolányit nem a késés oka érdekelte, azonnal rám villantotta szemét. – Micsoda
förtelmes germanizmus – horkant föl. – „Akkor huzott ki a vonat”! Hogyan lehet
ilyet mondani magyar embernek! – A nyelvi tudatosságnak, a nyelvvédelemnek, a
helyes fogalmazásnak, a nyelvi skrupulózusságnak és pedantériának ekkora
mértékével és igényével a kortársak közül csak Fülep Lajosnál találkoztam.
Kodolányit nem érdekelte védekezésem: – Apám vasutas volt, vasút mellett
nőttem föl. Ott, a vasútállomáson hallottam ilyen szavakat, kifejezéseket:
A gép átáll… A vonat előrehúz… A gyors elverte a személyt… Ott olvastam a
hivatali ajtókon ilyen szavakat: Átmenesztők, Lámpázók… Ezek, ha
magyartalanok is, szaknyelvi kifejezések, a rétegnyelv szavai… – Kodolányi
kérlelhetetlen volt: – Kerüljed a magyartalanságokat, a hibás kifejezéseket. A
vasutas se húzza a fizetését, hanem kapja. A vonat is megy, halad, fut,
gyorsít, lassít, fékez, és nem előrehúz…
A
nyelvi archaizálás kérdése az a probléma, amely Kodolányi magyar történelmi
tárgyú regényeivel, elsősorban a tatárjárás kori regénytrilógiájával
kapcsolatban fölvetődött. (A regények első megjelenési évét adjuk
meg: A vas fiai, 1936; Boldog Margit, 1937; Julianus barát, 1938.) Mészöly Gedeon
nyelvész, a szegedi egyetem tanára az általa szerkesztett Nép és Nyelv
című folyóiratban 1941-ben, három folytatásban közölt dolgozatában
megtámadta az írót.8 Jellemző dolgozatának címe: Kodolányi János olyat mond, ami nincs. Mészöly nyelvtörténeti
szempontokat alkalmaz, s Kodolányi történeti regényeinek nyelvét az
anakronizmus, a történelmietlen nyelvhasználat vádjával marasztalja el.
Kodolányi Mészöly Gedeonnak a történelmi regények nyelvéről írott
bírálatára azonnal válaszolt.9 A nyelvészeti vita a közvélemény
érdeklődését is fölkeltette, és a korabeli sajtó több cikkben foglalkozott
vele.10
A vita a következő évben sem ült el: előbb Kodolányi bírálja a
nyelvész nézeteit,11 majd Mészöly Gedeon válaszol az írónak.12
A
vád, amely Kodolányit történeti tárgyú regényeinek nyelve miatt a nyelvtudós, a
nyelvtudomány oldaláról érte, egész pályáján foglalkoztatta. Amikor az ötvenes
évek végén a Magvető Könyvkiadó megindítja az életműkiadást,
Kodolányi régi könyveit utószóval látja el. A
vas fiai 1961-ben jelent meg ismét. Az új kiadáshoz „néhány megjegyzést”
fűz, „mégpedig a mű nyelvezete védelmében”. Itt olvassuk: „Sokan a
fejemre olvasták, hogy ez a nyelv nem a XIII. század nyelve. Nos, ez igaz. Ámde
a XIII. század nyelvét híven rekonstruálni többé nem lehet. A szerző célja
és szándéka csupán az volt, hogy éreztesse az olvasóval az idő távolságait,
dimenzióit, gyűrűzéseit. Hogy ne csak egy letűnt kor
archeológiai, néprajzi, földrajzi stb. eszközökkel való rekonstruálását lássa,
a tereket, ahová az embereket állíthatja, hanem az idő távolságait,
rétegeződéseit is, amikben az emberek éltek. Nem nyelvészetileg pontos és
tévedhetetlen rekonstrukciót akartam tehát végbevinni, hanem művészeti
eszközökkel illúziót elővarázsolni, mintha az ábrázolt emberek s az
elmondott események valamikor a XIII. században szerepelnének. Hiszen annak a
kornak a nyelvét ma már néha képtelenek volnánk megérteni, azokat a hangokat
kimondani. […] A nyelvtudomány lombikjából elővett nyelvvel tehát az író
semmit sem kezdhet. Ez csupán holmi nyelvi naturalizmus. Művészi illúziót
azonban nem kelt.”
Kodolányi
irodalomtörténeti argumentumokkal is megtámogatja érvelését: „Kérek tehát
mindenkit, ne folytassa a nyelvészeti bolhászkodást, amit e mű első
megjelenése óta oly sokan, oly meddőn végeztek. Inkább tanuljanak
mestereimtől, a magyarok közül Laczkó Gézától, Móricz Zsigmondtól, akik a
barokk kor magyar nyelvét rekonstruálták csodálatos szépségében, bár
tudományosan nem mindig helytálló módon. Laczkó Török áfiuma, Móricz
hatalmas Erdély-trilógiája sem nyelvi
naturalizmust műveltek, hanem a Thomas Mann-i »időkuliszszákat«
állították fel az általuk teremtett világban, az általuk elképzelt, megélt s
ábrázolt emberek köré – vagy ha így jobban tetszik: a tér koordinátái mellé az
idő koordinátáit, hogy világuk teljes kerek világ legyen, s az ábrázolt
élet halhatatlan.”
A
szerző a tatárjárás kori regénytrilógia további két darabjához is – az
újbóli kiadás alkalmával – néhány megjegyzést fűz. A Julianus barát utószava 1962 márciusában kelt. „A könyv stílusáról
itt is csak annyit, amennyit A vas fiai
utószavában írtam” – mondja Kodolányi. Amikor a Boldog Margit az életműsorozatban 1963-ban megjelent, ezt
jegyzi meg az író a mű nyelvéről: „ismét leszögezem olvasóim és az
irodalomtörténet számára, hogy a Boldog
Margit szövegén nem változtattam lényegeset, csupán néhány apró tévedést,
nyelvi alakot, nyomdahibát vagy egy-egy drasztikusabb jelzőt. Tehát ezt a
régebbi művemet sem »erősen átdolgozott formában« teszem közzé.”
Kodolányi
számára a nyelvi archaizálás legfőbb forrása magyar történeti tárgyú
regényeiben a század eleji ormánsági tájnyelv. Ennek sajátos ízeit ülteti át a
középkori környezetbe, adja a XIII. században élt alakjainak szájába. Egyrészt
az ö-ző nyelvjárás hangtani sajátosságaival él (például szeretitök,
röndölhet, igön, veszödelöm, Pétör), másrészt az igeragozás sajátos formáit
használja (például látálak, megnövél, hitelj, megrokkana, aszondi).
A
nyelvi archaizálás korfestő eszközével Kodolányinak nemcsak a magyar
múltban játszódó regényeiben találkozunk. Én
vagyok című Jézus-regényében például a vala és a -ván, -vén
régies, a Károli-féle bibliafordításban még meglevő igeragozási forma
használatával idézi meg az újszövetségi időket (megy vala, köszöntvén,
megcsókolván, leszállván). Ugyanebben a művében a fordított archaizálás,
pontosabban a nyelvi „modernizálás”, a „neologizálás” eszközeivel is él, amikor
a mai nyelvi zsargonban meglévő, jobbára héber nyelvi eredetű
szókincsből merít, s efféle szavakkal beszélteti alakjait: zri, báresz,
bunyó, pasas, muki, stikába.
A
nyelvész és az író, a tudós és a művész között zajló vitát mára
lezárhatjuk. Kodolányi nem nyelvtörténészek számára preparálható szövegeket
állított elő, hanem regényt, műalkotást hozott létre. Ignotus mondta:
„A művészet szuverén, mindent meg szabad csinálni, amit az író meg tud
csinálni.” (Osvát is ehhez az elvhez tartotta magát, amikor a Sötétséget közölte a Nyugatban.)
Kodolányinál a folklorizálás, az archaizálás esztétikai célt szolgáló,
funkcionális nyelvi eszköz. Használata „legális”, legföljebb mértéke vitatható.
Hogy a nyelvi archaizálás az irodalmi mű megformálásának, az esztétikai
élmény fölkeltésének milyen fontos eszköze nemcsak Kodolányinál, hanem a mai
magyar irodalomban is, legyen elég Csanádi Imre versciklusára, az Írott képek több, a magyar múltat
idéző darabjára hivatkozni (például Lovas
vezér, arany korsón, Gyámkő-fejecske). Csanádi például ilyen szavakat
foglal mai versbe: magyeri, tombjunk!, emelintve, lőn, kifittyen stb., s
gyakran él régies, a köznyelvtől eltérő mondatszerkezettel is.
Például: a „Hogy a magyarokkal merre, mi történt, azt a krónikákban képecskék
követik a kezdetektől kezdve…” mondat helyett ezt olvassuk: „Krónika nagy
könyvét, magyarokkal merre, mi történt, / képecskék követik, kezdve a
kezdeteken.”
Egy
rádióbeszélgetés alkalmával13 Weöres Sándor egyetértéssel
idézte Mallarmét, aki azt vallotta, hogy a költészet szavakból áll. „Nem
gondolatokkal ír az ember verseket, hanem szavakkal és szavakból, és azok a
szavak mégis élményekké, gondolatokká állnak össze” – mondta Weöres. Ha a vers
szavakból áll, akkor a széppróza mondatokból – fordíthatjuk át Mallarmé,
illetve Weöres gondolatát. Pontosabban: a prózai mű nyelvi anyagának – és
a nyelvi anyag vizsgálatának – alapeleme, legfontosabb periódusa a mondat.
Lássunk
néhány jellegzetes Kodolányi-mondatot! Önéletrajzi munkájának, a Süllyedő világnak az elején olvassuk:
„A gügyögő, duruzsoló asszony könnyedén, óvatosan kiemel a vízből, s
puha kendőkbe burkol. Ülök a karján, a puha kendő simogatóan
körülölel. Könnyű vagyok, arcomról, hajamról csurog a víz. A gügyögő,
duruzsoló asszony odaszorítja sima arcát az én vizes arcomhoz, megcsókol. Kéjes
nyugalom árad el bennem, biztonságban vagyok, magasan a föld fölött. Visznek
egy másik helyiségbe… Aztán az egész képre leszáll a sötétség.” A rövid
bekezdést hat, ponttal elválasztott mondat alkotja. Ezek a mondatok két-két
összetett, egymással mellérendelő vizsonyban álló tagmondatból épülnek
föl. A mondatok meghatározó elemei az egymással párban álló és a szöveg
mozgalmasságát keltő igei állítmányok: kiemel – burkol, ülök – körülölel,
vagyok – csurog, odaszorítja – megcsókol, árad – vagyok, visznek – leszáll. A
hat mondatban tizenkét jelen idejű igét találunk. A mondatok másik
jellegzetessége, hogy a bővítmények, a jelzők és a határozók is
többnyire párosával és egymással mellérendelő viszonyban szerepelnek:
gügyögő – duruzsoló, könnyedén – óvatosan, arcomról – hajamról.
A
fentiek alapján megállapítható, hogy Kodolányi stílusának uralkodó eleme a
mellérendelő szemlélet. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy az író ezt a
nyelvi építkezést egyeduralkodóvá, kizárólagossá tette volna műveiben.
Ahogy a Kereszturyval folytatott vitában említette, Kodolányi nem zárta ki az
alárendelő összetett mondatok használatát, az alárendelő nyelvi
szemlélet és gondolkodásmód alkalmazását. A Julianus
barát egyik oldaláról idézem: „Amikor mindnyájan leültek, s várakozóan
tekintettek rá, szokása szerint megvakargatta szakálla tövét, megköszörülte
torkát, s csak nehezen szánta rá magát a szólásra.” Itt az összetett mondat öt
tagmondatból áll. Két, egymással mellérendelő viszonyban álló, időhatározói
alárendelő mellékmondatot követi a három, egymással ugyancsak
mellérendelő és kapcsolatos viszonyban álló főmondat. Kodolányi tehát
természetes módon él az alárendelő mondattípussal is, de mondatainak, még
az alárendelő összetett mondatainak is meghatározó vonása a mellérendelés.
Említettük,
hogy Kodolányi mondatainak legfontosabb mondatrésze az igei állítmány. Ezzel
éppúgy tudja a mozgalmasságot érzékeltetni, mint ahogy föl tudja használni a
mozdulatlanság kifejezésére. Mindkét idézet az Én vagyok-ból való. Az elsőben a tizenegy ige az események
gyors pergését és a hős (Júdás) feszült lelkivilágát érzékelteti: „A
fogadóban, ahol megszálltunk, igyekeztem elkülönülni mindenkitől. Nem
akartam találkozni a régiek közül senkivel. Ismét hallottam volna, hogy ez
meghalt, az beteg, emez férjhez ment, amaz megnősült, eltűnt,
fogságba került, tönkrement. Féltem…” A másik idézetben a hét ige a
statikusság, a mozdulatlanság, az ijedtség, a rémület hatását kelti: „Jehuda
azonban nem tudott mozdulni. Szédelegve állt a többiek között, kábultan nézte,
hogy a két testvér remegő kézzel, sietve leoldozza Eleázár
kezéről-lábáról a kötelékeket, leveszi, s a földre dobja a halotti
kendőt. Gondolatai dermedten megálltak.”
A
mellérendelő nyelvszemlélet és gondolkodásmód elméletét Karácsony Sándor
fejtette ki a legrészletesebben A magyar
észjárás (1939) című munkájában. Ő volt az, aki a sajátos társas
lélektani módszert kidolgozta, és a művészet belső törvényeit és
társas-lelki funkcióját vizsgálva a mellérendelő szemléletet a magyar
gondolkodásmód és észjárás sajátjának, a magyar lélek természetéből
következő jellegzetességnek mondta. Meglátását tanítványai más területekre
is kiterjesztették. Lükő Gábor például A
magyar lélek formáiban (1942) a magyar népköltészetben és a magyar népművészetben,
a tárgyi kultúrában fedezte föl jelenlétét. A mellérendelést, a párhuzamosságot
a népköltészetben a népdalküszöbbel bizonyította, a népzenében a kvintváltó
szerkezeti formában fedezte föl, és a népi építkezésben a horizontális, mellérendelő
szemlélet érvényesülésében látta.
A
magyar irodalomban a mellérendelő nyelvhasználat és mondatépítkezés
kialakulására van egy hipotetikus elképzelésem is. Magam ugyanis a
mellérendelő mondat és a magyar gondolkodásmód összekapcsolásában a
protestáns kulturális hatás egyik megnyilvánulását látom.
Évekkel
ezelőtt Sepsiszentgyörgyön, az erődtemplomban egy többórás református
istentiszteleten vettem részt. Magam, aki katolikus vagyok, szerzetesi
iskolában nevelkedtem, itt döbbentem rá (és ezt azóta más református
lelkipásztorok igehirdetése is megerősítette bennem), hogy a hagyományos
katolikus és a protestáns igehidető pozíciója mennyire különböző,
egymástól eltérő. A protestáns prédikátor attitűdje az
igehirdetőé: „általam szól az Úr”. Ez az attitűd már az Ige, a textus
megválasztásában, majd annak értelmezésében a Szentírást sugalmazó Istennel
valamiféle belső azonosulást tételez föl, valamiféle „transz”-helyzetet
teremt, ami a gondolatot és a kifejezést törvényszerűen fölsorolásképp,
párhuzamosan, mellérendelő viszonyban rendezi el, s az érzelmi hatású
megnyilatkozás kialakulását segíti. A katolikus pap: prédikál, értelmez,
kifejt, érvel, meggyőz, bizonyít és cáfol, „hasogatja az Igét”. A
meghatározott evangéliumi szakaszt a pap megmagyarázza, „lefordítja” a laikusok
számára. Ez az értelmező, kifejtő, magyarázó megközelítés
szükségképpen – az érzelmi helyett – logikai hatásra törekszik, s ennek az
alárendelő mondatszerkezet felel meg.
Bizonyítékul
Pázmány Pétert idézem, Az Isten igéjének
gyümölcsös meghallgatásáról szóló prédikációjának egyik részletét, egyetlen
körmondatát. Figyeljük meg, hogy a fő közlést tartalmazó utolsó
tagmondatot, a főmondatot hogyan előzi meg a hasonlatok, valamint az
okhatározó, a feltételes és az alanyi alárendelő mondatok egész sora, valóságos
füzére. Itt is van párhuzamosság, mellérendelés a tagmondatok között, de a
mondatszerkezet meghatározó sajátossága a bonyolult, alárendelő szerkezet.
A mondatszerkezet vizuális érzékeltetésére a mondatot tagmondatokra bontva,
tagolva másolom le, hogy a tördeléssel külön is hangsúlyozzuk a körmondat
nyelvi-szerkezeti fölépítését.
„Az Isten igéje azért neveztetik magnak és
orvosságnak,
mert miképpen a mag ki nem kél,
ha földbe nem rejtik,
és [ha] ideje nincsen a
gyökerezéshez,
[mert miképpen] az orvosság és
flastrom nem segít,
ha bizonyos ideig nálunk nem
marad,
úgy az Isten igéjét
ha szüvedbe nem rejted,
ha Boldogasszonyt nem követed,
ki az Isten szavait lelkében tartotta és megfontolta,
nem veheted üdvösséges hasznát az Isten szavának.”
Fölvetődik
a kérdés: nincs-e igazuk azoknak, akik a magyar írott irodalom kialakulásában
az élőbeszéd hatását, az oráció fontosságát hangsúlyozzák? Gondoljuk el,
első összefüggő írásos nyelvemlékünk a Halotti Beszéd. Az írásos irodalmat a középkorban és az újkor
kezdetén katolikus papok, szerzetesek, protestáns prédikátorok művelték. A
reformkor írói közül sokan jogászok, megyegyűlésen, országgyűlésen
fölszólaló, beszédet mondó emberek voltak. Az újabb magyar elbeszélő
irodalom kialakulásában jelentős szerepet játszott az
étkezéshez-italozáshoz kötődő adoma és anekdota. Ha pedig így van,
akkor talán nem egészen légből kapott elképzelés, ha feltételezzük, hogy a
művelődési-nyelvi sajátosságok, a mondatszerkesztés formáinak
kialakulásában az egymástól eltérő katolikus és protestáns kulturális
hatás jelenléte szerepet játszott. (Zárójelben jegyezzük meg: talán érdemes
volna egyszer a Károli- és a Káldi-féle bibliafordításokat a mondatszerkezetek
típusa szempontjából összehasonlítani.)
De
térjünk vissza Kodolányihoz! Köztudomású, hogy az író katolikusnak született,
majd – főképpen Csikesz Sándor csányoszrói lelkész hatására – áttért a
református hitre (majd élete végén ismét visszatért a katolikus egyházba), s
műveltségének alapjait a protestáns kultúra adta meg. Karácsony Sándor is,
Lükő Gábor is, a magyar mellérendelő szemlélet hirdetői
reformátusok, sőt teológiai képzettségű, egy ideig pedagógiai,
illetve lelkészi gyakorlatot is végző tudósok voltak. Amikor Kodolányi a
mellérendelő mondattípus, a nyelvi paralelizmus mellett „döntött”, a
protestáns művelődésben, a református prédikátori hagyományokban
gyökerező, „magyarnak” és „nemzetinek” mondott szépírói előadásmódot
választotta.
Természetesen
hipotézisünk nem arra szolgál, hogy bárkinek azt tanácsoljuk: az írók stílusát
felekezeti hovatartozásuk alapján vizsgálja, értelmezze és minősítse.
Kodolányi stílusának vizsgálata csupán arra példa, hogy fölhívjuk a figyelmet:
a magyar irodalmi nyelvben előforduló kétféle összetett mondat, a
mellérendelő, illetve az alárendelő szerkezetekből fölépített
körmondat kialakulásában és elterjedésében a történelem során talán a kétféle
beszédhelyzet, az élőbeszéd két változata, az igehirdető (protestáns)
és prédikáló (katolikus) magatartás is szerepet játszott.
Kodolányi
nyelvének van még két további vonása. Az egyik a zeneiség, e nyelv
versszerű jellege. Most nem a műveiben betétként szereplő valódi
versekre gondolunk, hanem szépprózai stílusának a szabad versekre
emlékeztető, ritmizálható, zenei periódusokra bontható tulajdonságára. Már
Németh László megfigyelte egyik korai, a Sötétség
és a Küszöb című kötetekről
szóló kritikájában:14 „Kodolányi János új novelláiban kevesebb a kellékestári
holmi és több a költészet. […] az ábrázolt élet mögül költői jelentés
sugárzik, vers bujkál a tárgyilagos mondatok közt, néhol ki is szökik a
novellából, mint a Böbék Samu búcsúja
végén, ahol a fösvény, családját sanyargató, szélütött ember fölgyújtja maga
mögött a házat, belecsap az üggyel-bajjal felszerszámozott lovak közé, s a
megdicsőült önzés Illés-szekerén vágtat neki a Drávának vagy a –
Pokolnak.” A szóismétlések és halmozások, a fölsorolások, a párhuzamok és
ellentétek áradó bősége, a mellérendelő mondatszerkezet periodikus
váltakozása és visszatérése szinte zenei ritmust ad nyelvének. A novella utolsó
bekezdését, a magyaros tagolás szerint ütemezhető néhány sorát
tipográfiailag is feltüntetjük:
„Időtlen rohanás volt ez,
a fénynyalábok egyre halványodtak az úton,
de a kocsi csak rohant s döbörgött tovább.
Már nagyon távolról hallatszott a harangkongás is.
A nyárfasor fekete glédája megszűnt,
szanaszét alvó fák guggoltak a legelőn,
s a dűlőút végén
finom, ezüstös csillogással bukkant fel a Dráva.
Itt a lejárat a révhez.
Böbék Samu elvesztette a gyeplőt.
Görcsösen kapaszkodott a lőcsbe.
Előremeredt a folyóra, a sötét partra,
s egyszerre visszanyerte öntudatát,
szinte nyugodt lett s elszánt.
Megtörölte sáros arcát, meztelen fejét.
Kék szemén megcsillant a tűzfény,
amint utoljára nézett vissza
az éjszakába zuhanó tájra.”
Kodolányi
szépprózai műveiben egy másik vonást is megfigyelhetünk, ez nyelvének
líraisága. Ne feledjük, Kodolányi költőként kezdte pályáját, bár első
három verseskönyvét később megtagadta, s írói munkásságát a Sötétség megjelenésétől számította.
Stílusának líraiságát mindenekelőtt eredeti képei, hasonlatai, metaforái
adják: ezek teszik nyelvét szemléletessé és költőivé. Az Én vagyok-ból idézzük: „nyugtalan
lettem, mint a vőlegény az ágyasház küszöbén”; „arca elsápadt, szürkévé
vált, mint a hamu”; „az ének kizúdult az ablakon, mint a vízesés”. Ebben a
művében van olyan hely, ahol két nyomtatott oldalon tizenkétszer használja
a „mint” és a „mintha” kötőszót.
Főként
ma, egy olyan korban, amikor az irodalmi művekben a roncsolt, a lepusztult
nyelvi ideál szerinti beszédmód egyre elterjedtebbé válik, érdemes újra
figyelemmel lennünk elődeink nyelvhasználatára, akik között Kodolányi
János kiemelkedő példa lehet.
1A konferencia anyaga könyv
formájában is megjelent: A novellaelemzés
új módszerei. Akadémiai Kiadó, Bp., 1971.
2Stilisztika
és gyakorlat.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998.
3Nyugat, 1925. aug. 1. 171–177.
Újra kiadva: Kodolányi János: Szív és
pohár. Magvető Kiadó, Bp., 1977. 7–18.
4Magyarország, 1936. márc. 11. 59.
sz.
5Magyar Csillag, 1943. márc. 15.
358–364.
6Vigilia, 1943. 241–246.
7Egyszerűsítés,
vagy logikátlanság?
Dunántúl, 1955. 2. sz. 85–87.
8Nép és Nyelv, 1941. 110–115.,
148–151., 182–184.
9Magyar Élet, 1941. 4. sz. 1–6.
10Kodolányi,
a „kreszty” író.
Népszava, 1941. aug. 28. 194. sz. 5. – Mi
van a tudós fölénye mögött? Földindulás Mészöly Gedeon és Kodolányi János
körül. Magyarország Útja, 1941. aug. 29. 35. sz. 2. – [Lendvai István]
„Nomád levele” mint zárszó. Magyar Nemzet, 1941. szept. 4. 201. sz. 5.
11Magyar Élet, 1942. jan. 2.
12Nép és Nyelv, 1942. jan.–szept.
1–9. sz. 180–182.
13Tanárikari
karika. Beszélgetés Weöres Sándor Ének a határtalanról c. kötetéről. Tiszatáj, 1983. jún. 38–51.
14Tanú, 1933. 6. sz. Újra kiadva:
Németh László: Két nemzedék.
Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.,1970. 533–535.