Alföldy Jenõ

Utóvizsga Vörösmartyból egy monográfia alkalmából

Rajnai László: Vörösmarty Mihály

Esszé

Az alcímben Rajnai László és Vörösmarty Mihály neve között a kettõspont akár a sikeres azonosulás jelének is tekinthetõ. Rajnai László a jó regényírók módján azonosul könyve hõsével: miközben átéli annak életét, kellõ távolságtartással és a szükséges kritikával tudja szemlélni irodalmi lelkesedése tárgyát.

Nagy filológiai lelkiismeretességgel kutatott fel minden lehetséges adatot, hogy minél jobban megismerje Vörösmarty életét, olvasmányait és világnézeti kapcsolódásait, s alaposan elolvasta mûveit. Úgy, ahogy ezt megteszi többé-kevésbé minden irodalomtörténész, aki rászolgál erre az elnevezésre. De nem elégedett meg ennyivel. Egyrészt háttérben hagyta az információk hatalmas tárát, mellõzve a nagymonográfiák nyomasztóan impozáns lábjegyzettömegét. Másrészt nemcsak tudományosságra törekedett, hanem arra is, hogy ismeretterjesztõ szolgálata örvén kifejtse írói tehetségét, s ha fájó késéssel is, végre jelt adjon magáról, a nagyra hivatott, ám élete nagy részében háttérbe szorított irodalmárról.

A szó rigorózus értelmében nem is monográfiát írt, hanem esszét. Nem kimerítõ mûelemzések halmazát vagy sorozatát hozta létre némi életrajzi fölvezetéssel kétszáznegyven könyvoldalon (ez alig több, mint a hetvenes évek óta meghonosult „kismonográfiák” terjedelme), hanem a maga személyes látomását vetítette ki a költõrõl és mûvérõl. Tudja: csakis minden megszerezhetõ ismeret birtokában foghat hozzá a munkához, ha nem az aprólékos leltározás a célja, hanem a teljesség megragadása; és mindig az egész embert és az egész mûvet kell maga elõtt látnia, ha hitelt érdemlõen kíván nyilatkozni sokat vitatott részletkérdésekben.

Rajnai László nem éri be a költõi személyiség és a mû vagy az életrajzi adatok és a mû, illetve a történelmi korrajz, az eszmetörténeti, mûvelõdéstörténeti környezet és a mû dialektikus kölcsönösségével. Szándékos pleonazmussal mondva, teljes egészre törekszik. Minden iskola jelszava a komplexitás, melyet aztán annak rendje és módja szerint felrúg, hol a mindenáron idõszerûsítõ „társadalmizás” kedvéért – Komlós Aladár csúfolta így a marxista irodalomtudomány módszerét –, hol a százhúsz éve elhalálozott ifjúkori múzsák emlékkönyvébõl elõkerült gyerekkori zsengéket mutatva föl, hol a merõ statisztikának felfogott strukturalizmus mennyiségi viszonyait részesítve elõnyben.

Szellemtörténet

Rajnai egy máig életképes irodalmi felfogás és módszer, a szellemtörténet követõje. Ez sok mindenre kötelez nálunk, ahol a két háború között olyan kiválóságok munkálkodtak ennek jegyében, mint Szerb Antal, Prohászka Lajos, Hamvas Béla, jószerivel Szentkuthy Miklós is, és ha jól értelmezzük Németh László esszéit, akkor õ is közéjük tartozik, azzal a megkülönböztetéssel, hogy õ nemcsak általában a szellem, hanem kitüntetetten – a felsoroltaknál is jobban – a nemzeti szellem történésze is.

A szerzõnek a romantikához és Vörösmartyhoz különösen vonzódó Szerb Antal lehetett legfõbb mestere, akit lassanként mintha tudományos szempontból is kezdenének méltányolni, noha õ mindannak az ellenkezõje, amit Fülep Lajos – jogos elmarasztalással – akadémizmusnak nevez. De nemcsak az õ termékenyítõ jelenlétét látom a Vörösmarty-elemzésben, hanem mindazon gondolkodóink jótékony hatását, akik figyelemre méltóan szólaltak meg nagy költõnkrõl: a Vörösmartyn egy életen át töprengõ Babitsét, Kosztolányiét, Németh Lászlóét, no meg a méltatlanul elfelejtett Brisits Frigyesét. S milyen jó az is, ha van kivel vitatkozni – Gyulai Pállal, Erdélyi Jánossal. És talán még ennél is fontosabb, hogy a jelek szerint Rajnai a saját kortársait is kiválóan ismeri: õ nem Vörösmarty felõl ítéli meg Weöres Sándort vagy Pilinszky Jánost, hanem Weöres és Pilinszky felõl tekint Vörösmartyra. Ez azért jó, mert mennyivel megbízhatóbban elemezhetõ a Csongor és Tünde, a Gondolatok a könyvtárban vagy Az emberek, ha valakinek pontos értesülései vannak a második világháború tapasztalatait érvényesítõ és a modern kor elidegenedését az idegeiben hordozó Weöres és Pilinszky ítéleteirõl, mint mikor egy olyan irodalmár ír róla „nagy”-monográfiát, aki lesújtóan vélekedik e kortársairól! Ha Nagy László középsõ korszakának szivárvány ívelésû természetlátomásait is figyelembe venné, talán még többet mondhatna Vörösmarty vízióinak a 20. században is eleven, termékenyítõ hatásáról.

A feltáratlan korszak

Rajnai László kitér könyvében arra, hogy a neki oly kedves irodalomtörténeti korszakról, az 1770 és 1830 közti évtizedekrõl (körülbelül Bessenyei fellépésétõl Kisfaludy Károly haláláig) még nem született olyan áttekintés, amely nem merül ki az adatok szorgalmas leltározásában s a társadalomtörténelmi események és az irodalmi mûvek egymásra kopírozásában, hanem átélt és ihletett, világirodalmi távlatú képet fest irodalmunknak errõl a hõskoráról. Ekkor fedezzük fel az antik versritmust; ekkor hatol nálunk az irodalomba a felvilágosodás és a jakobinizmus; ebben az idõben indul a nemzeti színjátszás, a tudományos élet és a mûfordítás; ekkoriban, az „elnemzetietlenedés” évszázada végén kezdõdik a nemzet ébredése, és e korszak végére zajlik le a nyelvújítás. Bár szörnyen elmaradott az ország, az irodalom mégis országos üggyé válik. Nos, az esszéíró munkájának befejezése, a hatvanas és hetvenes évek fordulója táján javában írta Weöres Sándor azt a mûvét, amely ugyan semmiképpen sem nevezhetõ irodalomtudományi munkának, de nagyon is idetartozik. A Psychérõl beszélek, a 18–19. század fordulóját nemhogy felidézõ, hanem az olvasót oda, abba az idõbe visszavarázsló verses regényrõl. Ennél megbízhatóbb kalauzról pedig nem tudok. A „teremtõ ihlet”, melyet Rajnai hiányol e kor áttekintéseibõl, innét bizonyára nem hiányzik. Lónyay Erzsébet regénye – ha nem is a nagyregények totalitásigényével – a költõi intuíció révén megbízható látomást ad nemcsak Kazinczy, Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Toldy-Schedel, de Beethoven, Goethe és Hölderlin koráról is. Weöres egy elragadó poétessza lelkébe költözve rajzolja meg a korszak meghatározó alakjait. Weöres költõi látomását remekül egészíti ki Rajnai azokkal a biztos kézzel felvázolt lírai portrékkal, amelyekkel Vörösmarty elõkészítõit mutatja be: Dajkát, Kármánt, Bessenyeit, Kazinczyt, Kölcseyt, Berzsenyit és Kisfaludy Károlyt.

Pótvizsga – Rajnai Lászlóról

Rajnai Lászlóról alig olvastam eddig, csupán hallottam róla. Kabdebó Lóránt utószava úgy igazít el, hogy a negyvenes évek vége felé az Újhold körül csoportosuló írók szellemi vezetõegyénisége volt. Régebben Solymos Idától értesültem errõl, akinek ugyancsak volt köze a rövid életû (a nyolcvanas években antológia formájában feltámasztott) fórumhoz. Rajnai szerzõje és szervezõje volt ennek. Írt Pécs rangot adó folyóirataiba, a Várkonyi Nándor által szerkesztett Sorsunkba, majd a pár éven át szellemi szigetként létezõ, Tüskés Tibor és Csorba Gyõzõ szerkesztette Jelenkorba; bárcsak olvashatók lennének akkoriban közölt és azóta írt esszéi, kritikái. A Vörösmarty-könyv arról tanúskodik, hogy Rajnai ihletett olvasó és kitûnõ író. Képes ráhangolódni a költészetre, s regényíró módján a költõ bõrébe bújni, hogy együtt szenvedjen és tisztuljon meg vele a valóság és az irodalmi élet gyarlóságaitól. Közben kritikus szellem is, aki az alkotói gyöngék feltárásától sem retten vissza.

Általában azok a kritikusok, akik különös elõszeretettel vadásznak a klasszikusok gyöngéire, sosem vonzottak. Vagy valamilyen eltökélt világnézet uniformisát, vagy a nagyokkal szembeni fölényeskedés önigazoló trükkjeit fedezhetjük föl az ilyenek írásaiban. Aki azonban képes arra, hogy együtt szálljon pokolra a költõvel, mint Rajnai Vörösmartyval, s aki szinte vele együtt szenvedi meg a remekmûvet, annak joga van keseregni és ezt-azt kifogásolni, látva a Csongor után a költõ alkotóerõinek apadását, a hatalmas mûvekben fölélt energia kifáradását, a tehetség úttévesztéseit, egy-egy mû kudarcát. A kritikus munkájának ilyenkor ugyanaz a tétje, mint a költõének: a mû maradandósága. Nem a kritikus mûve akar maradandó lenni – ezt jobb, ha a szerencsére bízza. Viszont a kritikus az, aki visszaigazolhatja, hogy az õ korában – másfél-két évszázad elmúltával – ugyanúgy él és hat a költõi mû, mint friss megjelenése idején. Vagy – mint a Csongor és Tünde, Az emberek, az Elõszó vagy A vén cigány esetében – még sokkal inkább, még sokkal mélyebben és intenzívebben: a bennük vizionált világállapot bekövetkezése vagy növekvõ fenyegetése igazolja õket. (Bárcsak megmaradtak volna romantikus rémlátomásoknak, s ne lettek volna a világháborúk expresszionista és szürrealista megjelenítései, atomkatasztrófák realisztikus elõlegei...)

A kritikus kritizál

Aki klasszikus szerzõt bírál, az kockáztat: szentesített értékekkel vagy szentesített hiedelmekkel, téveszmékkel száll szembe. Ha pedig szûz területre merészkedik, ahol még nem törte föl az ugart az irodalomtörténészek ekéje, tüzes és tüzetes ellenérvekre számíthat. Alig van hálásabb vetélytársi feladat, mint a klasszikus védelmére kelni. Rajnai eléggé ki is szolgáltatja magát bírálóinak, mert kategorikusnak tetszõ kijelentéseihez nem fûz bizonyítékokat, csupán bizonyosságot sugárzó írói kijelentésekkel él. Ám ilyenkor is érezni, hogy sosem vaktában ítélkezik, csupán a forgácsot és a fûrészport takarítja el gondolatai útjából.

Nem Rajnai állapítja meg elõször, hogy Vörösmarty szinte tévelyeg a klasszikus mûfajok megszentelt ligetében. Megértõbben, egyúttal divatosabban ezt úgy is mondhatnám, hogy valósággal szlalomozik a helikoni mûfajok letûzött útjelzõ karói között. Eposzai nem eposzok, elbeszélõ költeményei nem elbeszélõ költemények, drámái nem drámák, balladái nem balladák – és így tovább. Ezt könnyû lenne azzal feloldani, hogy a romantika mindig rendhagyó, külföldön éppúgy, mint itthon. Vörösmarty minden mûfajban eredendõen lírikusként szólal meg. És ez még a romantikához képest is szokatlan, mert semmi látható akadályát nem sejthetjük annak, hogy mint Kölcsey, Berzsenyi – vagy mint egészen más módon Petõfi –, szabályos lírai mûfajokban fejezze ki magát. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy lírai totalitásigénye egyfajta mennyiségigénnyel kellett hogy párosuljon mûveiben, olyanképpen, mint késõbb Weöres, majd Nagy László poémáiban.

 

 

Vörösmarty – kortársaink tükrében

Kár, hogy mindmáig nincs eléggé jól körvonalazott képünk Nagy László világlátásának romantikus vonásairól. Amikor legkorábbi versszimfóniájában, a Gyöngyszoknyában azt olvasom, hogy „Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll, / füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár. / Sörényén, bársony szõrén szikrák sajognak, mintha / árammal volna töltve – száll, mint meteorszikla! / Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva, / kéktüzû csillag omlik síró ezüsthabokba. / Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek [...]” – akkor Delacroix mûve, a Viharban megrettent ló jelenik meg tudatomban. S ez Vörösmartynak a húszas–harmincas években leírt látomásaival ekvivalens. A Gyöngyszoknya mitikus jégverés-istennõje a poéma kifejletében pedig mintha az Éj asszonyának egy démonian céda, õrjöngõ változataként jelenne meg, mely a természeti csapással a magyar parasztság még sosem sejtett kisemmizését jelképezi. A vasárnap gyönyöre záró képeiben láthatunk még olyan apokaliptikus természetképeket, mint azokban az eposzi költeményekben, amelyeket Kölcsey „Vörösmarty elméjének gyönyörû szörnyszülötteinek” nevezett. Nagy László a Gyöngyszoknyában és másutt – például az Aszályban – látomások sorozatában bontja ki A vén cigánynak ezt a képét: „Odalett az emberek vetése”. Sok-sok helyen látható Vörösmarty romantikájának és Nagy László szürrealizmusának szoros kapcsolata. Vörösmarty utolsó, nagy költeményeiben már a XX. századi háborúk és megsemmisítõtelepek iszonyatát kifejezõ expresszionizmus bontakozik: „Szétszaggatott népeknek átkai / Sohajtanak fel csonthalmok közõl”. Atomháború utáni képzetet keltenek az ilyen sorok: „És a nyomor gyámoltalan fejét / Elhamvadt várasokra fekteti.” Salvador Dalí festhette volna meg ezt a képet. Nem a jövõbe látás csodája ez. A jelenséget ennél egyszerûbbnek, épp ezért még nagyobb csodának látom. A romantikus költõi túlzás igazát érzékelem benne. Azt, ahogy a lángelméjû látomás megtoldja és továbbgondolja a szükségszerûen bekövetkezõ fejlemények végpontja felé a láthatót, a reálisat. Vörösmarty költészete telis-tele van jövendölésszerû látomásokkal, melyek nemcsak a látható világ kereteit feszítik szét, hanem a mûfaji kereteket is, fittyet hányva az eposz, a dráma vagy bármely mûfaj szabályainak.

A visszavetítés lehetõségei

Mindezt nem Rajnaival szemben mondom – ellenkezõleg, az õ észjárása, filológiai távlatokon túlmenõ, szabad szelleme és intuitív megközelítésmódja bátorít arra, hogy föltekintsek a Vörösmarty-életmû szédítõ csúcsaira. Tisztában vagyok azzal, hogy egy Németh G. Béla például Babits elsõ világháborús versei vagy a kései József Attila, netán Pilinszky felõl szemlélné Vörösmartyt, és igen termékeny összehasonlításokkal gazdagítaná Vörösmarty-képünket. Ki-kitekintene a filozófiára, Vörösmarty kortársaira, az egzisztencialista Kirkegaardra, a világot az akarat és képzet által létezõnek tekintõ Schopenhauerra, majd az antikvitáshoz visszatérõ, új mítoszt keresõ Nietzschére, és valószínûleg a 20. századi létérzékelést kifejezõ Heideggerre is. Gyulai Arany felõl próbálta megérteni Vörösmartyt (Petõfi elhanyagolt tartományaival is többre ment volna), Babits a saját, folyton alakuló, módosuló világlátása felõl tekintett vissza rá rokon lélekkel. Szerb Antal sok mindent Ady felõl értett meg igen mélyen a romantikus költõbõl – összevetései igen találóak. De a különbség is fontos. Ady szimbólumai is éppúgy mitikus természetûek, mint Vörösmarty látomásai, de Vörösmarty összefüggõ gondolatsorai filozofikusabbak. Ha Ady politikai lángelme, akkor Vörösmarty létfilozófus a költészetben. Amellett Vörösmarty liberális gondolkodó, de nem demokrata. Petõfi demokrata, de nem liberális. Ady egyszerre ez is, az is, és a szociális gondolat is kisarjadzik benne.

Rajnai észjárása, fogalomkincse és legfõképpen az elemzéseit vezérlõ ízlése arra vall, hogy Weöres Sándor felõl tekint Vörösmartyra. Ha valaki belepillantott már Weöres költõi világába, akkor tudja, hogy ez milyen sokat jelent. A 20. század e nagy elvágyódójától visszatekintve érzi át a Csongor és Tünde allegorikus alakjai ajkáról elhangzó vallomásokat, közéjük értve természetesen az Éj monológját is, a legszebb magyar költeményt. A vágytalanság vonzza már õt is. És Weöres nyelve olyan gazdag érzéki és fogalmi elemekben egyaránt, mint Vörösmartyé.

Írói szabadság és sebezhetõség

A tömör, íróilag karcsún megformált, minden fölösleget kivetõ pályakép nem sebezhetetlen. Irigylésre méltón sebezhetõ – javítom ki magam: oly bátran mellõz megszokott, iskolás szempontokat, hogy az embernek kedve támad vele együtt elfelejteni õket. Mégis vitázom vele, amikor átveszi Gyulainak azt a szellemes taglóütését, hogy a drámaköltõ Vörösmarty csak a hibáival emlékeztet Shakespeare-re: csak a korai királydrámáiból merít. Amikor a Csongor és Tündét elemzi – hathatósan bizonyítva, hogy az életmû csúcsait lelhetjük föl a drámakölteményben –, nehezményezi a bumfordin megszólaló Ilma és Balga sületlen megjegyzéseit, s kétségbe vonja, hogy egyáltalán szükség van-e rájuk a darabban. Szerintem nem kell ahhoz Shakespeare-re hivatkozni, hogy belássuk: a drámai kontrapunkt magasrendû módszerérõl van szó. De ha már elfogadja a romantikával eleve értetlen Gyulai ítéletét (melyet egyebekben Rajnai sem oszt), akkor mégis érdemes a Szentivánéji álomra hivatkozni, melyben a tündérek és az athéni aranyifjak fennkölt, kissé finomkodó szerelmét az oktondi iparoslegények buffójelenetei ellenpontozzák. Ez éppenséggel nem Shakespeare gyöngébb oldala. Tünde megjegyzése korántsem csapja agyon az Éj monológját. Éppúgy jótékonyan egészíti ki, mint Balga földhözragadt nota benéje, amelyet a Napóleonról mintázott hadvezér, a világrészeket brit módra bezsebelõ kalmár és a németesen abszurd-alapos filozófiába beleõrült filozófus félelmetes meghasonlásáról mond korántsem ostobán, hanem nagyon is találóan. (Vagy hivatkozzam-e Goethe Faustjára? Miközben Faust egy nagy reményû úrfi gráciájával hódol Margitnak, Mefisztó a külvárosi csapszéklovagok stílusában csipkedi Márta asszony alfelét.) Vörösmarty drámakölteménye, a Csongor és Tünde túl fennkölt volna az ilyen tenyerestalpasságok nélkül. Így viszont mindmáig a magyar drámaköltészet csúcsa: a 19. század hetvenes évei óta (mióta színpadon is él) elõadhatóságát tekintve is az, pedig „könyvdrámának” íródott, akárcsak a másik legnagyobb magyar dráma, Madáché. Gyanítom, azért írta mûvét könyvdrámának, mert érezte a színpadot: tisztában volt azzal, hogy a kor színháza még nem alkalmas a Csongor elõadására. Goethe is könyvnek írta a Faustot, de õ maga rajzolt hozzá díszletterveket, remélve, hogy egyszer színre viszik.

Mûfajok tükrében

De vessünk még egy pillantást Vörösmarty mûfajaira. Szerb Antal azt írja Aranyról, hogy balladáival sikerült megtalálnia azt a mûfajt, amely a lehetõ legkorszerûtlenebb az õ korában. Hatalmas tehetségét ebbe és félig-meddig elvetélt eposzkísérletekbe ölte. Mélyen elgondolkoztat az a bátorság, mellyel nagyszerû irodalomtörténészünk ezt kijelenti. Csak akkor van igaza, ha nem a saját nemzeti adottságainkból indulunk ki, hanem a világirodalom egykorú remekeibõl. Arany balladái gyönyörûek, és méltán sikeresek voltak már a költõ életében. (Közbevetve: Vörösmarty balladaszerû költeménye, A buvár Kund a maga tömör nyelvezetével, drámai sûrítésével és atmoszférateremtõ erejével tökéletes elõkészítése Arany történelmi balladáinak, csak a tragikum hiányzik még belõle. Ugyanolyan sûrû és gyönyörû, mint az V. László. Rajnai nem tér ki rá – lázas tempóban egy irányba haladó gondolatait inkább a létkritika és a halálvágy témaköre felé tereli.)

Rajnai helyesen állapítja meg, hogy az ifjú Vörösmarty „a királyi mûfajokat: az eposzt, a tragédiát és az ódát kedvelte leginkább”. Arról is találó szavai vannak, hogy a korszak irodalmi és közéletében elvegyülõ költõ fõként epigrammák révén kommunikál kortársaival. Mit mondjunk azonban a Zalán futásáról, amely úgy bizonyítja költõje zsenialitását, hogy eposznak gyönge, és soha nem volt népszerû, inkább csak elismert mû? Csak egy hasonlatot: a spanyol építész, Gaudí 20. századi templomai fenségesen szépek, csak éppen misézni nem lehet bennük, s a funkcionalizmus és a vasbeton korában korszerûtlenebbek, mint a 19. század végén Kiss József balladái. De gyönyörködni bennük tudunk, nem a felhõkarcolókban.

Modernség

A helyes válasz, úgy sejtem, az, hogy ezek a monstruózus korai mûvek, miközben látszólag rettentõen korszerûtlenek, elképesztõen modernek. Dalban, elégiában, de még rapszódiában sem fejezhetõ ki az, ami Vörösmarty óriáspoémáiban megszólal. Akkor sem, ha Berzsenyi okkal háborog azon, hogy némelyik „kannibáli mû”. Egyfajta káoszt is létre kell hozni ahhoz, hogy a káosz igazán kifejezhetõ legyen. Valljuk be, akármennyit bíráltuk a hetvenes években ezért-azért Juhász Ferencet, az, amit a Tékozló országban, a Gyermekdalokban és más „szörnyszülött költeményeiben” ad, nem pótolható a mûfaji szabályokat betartó, illendõbb terjedelmû lírai mûvekkel, és semmi se tudja érvénytelenné tenni õket. A Zalánt vagy a Romot sem „faljuk”, de azért elidegeníthetetlenül hozzátartoznak irodalmi kultúránkhoz, és folyamatosan kifejtik stílustörténeti hatásukat.

Rajnai egyik erõssége a szellemtörténeti elhelyezés. Miközben megrajzolja Vörösmarty költõi arcképét, részben a romantikából mint korérzületbõl érti meg a költõt, részben viszont Vörösmartyból érti meg a romantikát. Azt pedig egy új szellemi világkorszak elsõ – forrongó, de már elemi erejû – megjelenéseként láttatja. Történelmi szemmel nézve ez „rendetlenség, bomlás, káosz”. Ám amit errõl mond, az már vitatható. Mint mondja, ez az áramlat nem a „fejlõdés” útján halad, hanem szembefordul az eddigi fejlõdéssel: tagadás, regresszió.

Világlátás

Kissé egyoldalúnak vélem ezt a szemléletet. A régi értékek felbomlása kétségtelenül Európa-szerte döbbenetes a korszak mûveiben. A felvilágosodás elvette az embertõl Istent, de amit adott a helyébe, túlságosan törékenynek bizonyult. A mindent megmagyarázó ész tekintélye is romokban hevert a napóleoni háborúk múltával, melyeket némelyek okkal neveznek nulladik világháborúnak. Ekkoriban terjednek el a világ- elõtagú összetett fogalmak: világhódító, világszellem, világirodalom. Vörösmarty „világzajt” hall, amikor Napóleon hamvait Szent Ilonáról hazaszállítják, s ez a világzaj a „kór emberiség kebelét” szaggatja, mert „düh, harc” és rettentõ viszály emléke táplálja. Vörösmartynak olyan éles hallása van a világ és az emberiség dolgaira, mint elõtte senkinek magyar földön. (Érdemes törni a fejünket, hogy a 20. században kinek lesz ezekre hasonlóan jó füle: Kassáknak? Radnótinak? Pilinszkynek? Csak kérdezni merem.) „Ember, világ, természet, nemzetek!” – így hangzik nagyralátó megszólítása a lengyel szabadság eltiprásakor. Saját nemzete nevében is a „népek hazája, nagyvilág”-hoz kiált Szózatában. Az emberiséget rousseau-i egységben látja: a Gondolatok a könyvtárban tanúsága szerint felháborítja, hogy Amerikában szíjjal ostorozzák a rabszolgának befogott feketebõrûeket. Világlátása van; nélküle Madách nem tudná megírni Az ember tragédiáját.

A romantika sokkal inkább világáramlat, mint elõtte bármi más az irodalomban. A felvilágosodás nem irodalmi áramlat, csak a tankönyvekben: irodalomként hol klasszicizmus, hol rokokó, hol biedermeier, hol szentimentalizmus, hol preromantika, hol népiesség, hol egyéb. A romantika igazi stílusáramlat, korérzület; gyökeréig mûvészi válasz a kor kihívására, költõi ihletés, a tagadás szellemének megjelenése és a vallás reinkarnációja – sokszor démoni formában: a vallás, melyet a felvilágosodás számûzött, tagadás formájában tér vissza. Új teremtésmítoszt követel, s hol a gépek számára csinál helyet a lélekben (Petõfi, Jókai), hol fejvesztetten menekül a gépkorszak elõl (Madách). Vörösmarty számára hatalmas erkölcsi parancs. A felkorbácsolt érzelmek minden gátat áttörve zúdulnak fel a személyes és a nemzeti szabadság, a jog, a szellem, a szerelem és általában az érzelem meggyalázói ellen – a szellem ellenségei közé sorolva a doktrinerséget, az önmaga ellentétébe átcsapó racionalizmust is.

Haza és emberiség

Rajnai szerint a romantika fõ ihletõje Európa-szerte az „anarchia, bomlás, örvény, katasztrófa”. Sejthetõ azonban, hogy éppen ezek tûrhetetlenségig fokozott érzékelése hinti el a nagy lelkekben az alkotás, az újjáteremtés igényét. Mondják, hogy a semmibõl jön Vörösmarty hatytyúdalában a „Lesz még egyszer ünnep a világon” végsõ szava. Miért nem abból, hogy átérzi a totális romlás veszélyét, mely még a világosi katasztrófán is messze túlnõ? Miért nem tudunk úgy gondolkozni nemzeti költõnkrõl, hogy az emberiség felõl, felülrõl alkotott tiszta és kikezdhetetlen képet a nemzetrõl, annak semmivel sem pótolható értékérõl? Szerb Antal kitûnõen érzékeli ezt: „...aki az Emberi legmagasabb hegyormairól tekintve néz le a magyar valóságra, annak éreznie kell állandóan az ûrt a magyar közt, aki van, és a magyar közt, akinek lennie kellene.” Vörösmarty magyarsága, hazafiassága nem csupán azért kikezdhetetlen, mert költõileg magasztos, hanem mert megáll az emberiség magasabb ítélõszéke elõtt. Rajnai helyesen állapítja meg, hogy Vörösmarty erkölcsi biztonsága nem a vallásos hitre támaszkodott, de hozzátenném, hogy – Kölcsey nyomán – az emberiségrõl alkotott elképzelése adott hozzá szilárd alapot. Rajnai portrékönyvében magasan áll a nemzet, mint Vörösmarty eszméinek egyike, de nem következik eléggé szervesen a költõ egyetemes értéktudatából. Ám hogy Vörösmarty maga miért áll nemzeti értékeink legmagasabb talapzatán, az tisztán ragyog ebben a remek esszékönyvben. (Árgus Kiadó – Vörösmarty Társaság, 2000)