Kortárs

Alföldy Jenő

Utóvizsga Vörösmartyból egy monográfia alkalmából

Rajnai László: Vörösmarty Mihály

Esszé

Az alcímben Rajnai László és Vörösmarty Mihály neve között a kettőspont akár a sikeres azonosulás jelének is tekinthető. Rajnai László a jó regényírók módján azonosul könyve hősével: miközben átéli annak életét, kellő távolságtartással és a szükséges kritikával tudja szemlélni irodalmi lelkesedése tárgyát.

Nagy filológiai lelkiismeretességgel kutatott fel minden lehetséges adatot, hogy minél jobban megismerje Vörösmarty életét, olvasmányait és világnézeti kapcsolódásait, s alaposan elolvasta műveit. Úgy, ahogy ezt megteszi többé-kevésbé minden irodalomtörténész, aki rászolgál erre az elnevezésre. De nem elégedett meg ennyivel. Egyrészt háttérben hagyta az információk hatalmas tárát, mellőzve a nagymonográfiák nyomasztóan impozáns lábjegyzettömegét. Másrészt nemcsak tudományosságra törekedett, hanem arra is, hogy ismeretterjesztő szolgálata örvén kifejtse írói tehetségét, s ha fájó késéssel is, végre jelt adjon magáról, a nagyra hivatott, ám élete nagy részében háttérbe szorított irodalmárról.

A szó rigorózus értelmében nem is monográfiát írt, hanem esszét. Nem kimerítő műelemzések halmazát vagy sorozatát hozta létre némi életrajzi fölvezetéssel kétszáznegyven könyvoldalon (ez alig több, mint a hetvenes évek óta meghonosult „kismonográfiák” terjedelme), hanem a maga személyes látomását vetítette ki a költőről és művéről. Tudja: csakis minden megszerezhető ismeret birtokában foghat hozzá a munkához, ha nem az aprólékos leltározás a célja, hanem a teljesség megragadása; és mindig az egész embert és az egész művet kell maga előtt látnia, ha hitelt érdemlően kíván nyilatkozni sokat vitatott részletkérdésekben.

Rajnai László nem éri be a költői személyiség és a mű vagy az életrajzi adatok és a mű, illetve a történelmi korrajz, az eszmetörténeti, művelődéstörténeti környezet és a mű dialektikus kölcsönösségével. Szándékos pleonazmussal mondva, teljes egészre törekszik. Minden iskola jelszava a komplexitás, melyet aztán annak rendje és módja szerint felrúg, hol a mindenáron időszerűsítő „társadalmizás” kedvéért – Komlós Aladár csúfolta így a marxista irodalomtudomány módszerét –, hol a százhúsz éve elhalálozott ifjúkori múzsák emlékkönyvéből előkerült gyerekkori zsengéket mutatva föl, hol a merő statisztikának felfogott strukturalizmus mennyiségi viszonyait részesítve előnyben.

Szellemtörténet

Rajnai egy máig életképes irodalmi felfogás és módszer, a szellemtörténet követője. Ez sok mindenre kötelez nálunk, ahol a két háború között olyan kiválóságok munkálkodtak ennek jegyében, mint Szerb Antal, Prohászka Lajos, Hamvas Béla, jószerivel Szentkuthy Miklós is, és ha jól értelmezzük Németh László esszéit, akkor ő is közéjük tartozik, azzal a megkülönböztetéssel, hogy ő nemcsak általában a szellem, hanem kitüntetetten – a felsoroltaknál is jobban – a nemzeti szellem történésze is.

A szerzőnek a romantikához és Vörösmartyhoz különösen vonzódó Szerb Antal lehetett legfőbb mestere, akit lassanként mintha tudományos szempontból is kezdenének méltányolni, noha ő mindannak az ellenkezője, amit Fülep Lajos – jogos elmarasztalással – akadémizmusnak nevez. De nemcsak az ő termékenyítő jelenlétét látom a Vörösmarty-elemzésben, hanem mindazon gondolkodóink jótékony hatását, akik figyelemre méltóan szólaltak meg nagy költőnkről: a Vörösmartyn egy életen át töprengő Babitsét, Kosztolányiét, Németh Lászlóét, no meg a méltatlanul elfelejtett Brisits Frigyesét. S milyen jó az is, ha van kivel vitatkozni – Gyulai Pállal, Erdélyi Jánossal. És talán még ennél is fontosabb, hogy a jelek szerint Rajnai a saját kortársait is kiválóan ismeri: ő nem Vörösmarty felől ítéli meg Weöres Sándort vagy Pilinszky Jánost, hanem Weöres és Pilinszky felől tekint Vörösmartyra. Ez azért jó, mert mennyivel megbízhatóbban elemezhető a Csongor és Tünde, a Gondolatok a könyvtárban vagy Az emberek, ha valakinek pontos értesülései vannak a második világháború tapasztalatait érvényesítő és a modern kor elidegenedését az idegeiben hordozó Weöres és Pilinszky ítéleteiről, mint mikor egy olyan irodalmár ír róla „nagy”-monográfiát, aki lesújtóan vélekedik e kortársairól! Ha Nagy László középső korszakának szivárvány ívelésű természetlátomásait is figyelembe venné, talán még többet mondhatna Vörösmarty vízióinak a 20. században is eleven, termékenyítő hatásáról.

A feltáratlan korszak

Rajnai László kitér könyvében arra, hogy a neki oly kedves irodalomtörténeti korszakról, az 1770 és 1830 közti évtizedekről (körülbelül Bessenyei fellépésétől Kisfaludy Károly haláláig) még nem született olyan áttekintés, amely nem merül ki az adatok szorgalmas leltározásában s a társadalomtörténelmi események és az irodalmi művek egymásra kopírozásában, hanem átélt és ihletett, világirodalmi távlatú képet fest irodalmunknak erről a hőskoráról. Ekkor fedezzük fel az antik versritmust; ekkor hatol nálunk az irodalomba a felvilágosodás és a jakobinizmus; ebben az időben indul a nemzeti színjátszás, a tudományos élet és a műfordítás; ekkoriban, az „elnemzetietlenedés” évszázada végén kezdődik a nemzet ébredése, és e korszak végére zajlik le a nyelvújítás. Bár szörnyen elmaradott az ország, az irodalom mégis országos üggyé válik. Nos, az esszéíró munkájának befejezése, a hatvanas és hetvenes évek fordulója táján javában írta Weöres Sándor azt a művét, amely ugyan semmiképpen sem nevezhető irodalomtudományi munkának, de nagyon is idetartozik. A Psychéről beszélek, a 18–19. század fordulóját nemhogy felidéző, hanem az olvasót oda, abba az időbe visszavarázsló verses regényről. Ennél megbízhatóbb kalauzról pedig nem tudok. A „teremtő ihlet”, melyet Rajnai hiányol e kor áttekintéseiből, innét bizonyára nem hiányzik. Lónyay Erzsébet regénye – ha nem is a nagyregények totalitásigényével – a költői intuíció révén megbízható látomást ad nemcsak Kazinczy, Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Toldy-Schedel, de Beethoven, Goethe és Hölderlin koráról is. Weöres egy elragadó poétessza lelkébe költözve rajzolja meg a korszak meghatározó alakjait. Weöres költői látomását remekül egészíti ki Rajnai azokkal a biztos kézzel felvázolt lírai portrékkal, amelyekkel Vörösmarty előkészítőit mutatja be: Dajkát, Kármánt, Bessenyeit, Kazinczyt, Kölcseyt, Berzsenyit és Kisfaludy Károlyt.

Pótvizsga – Rajnai Lászlóról

Rajnai Lászlóról alig olvastam eddig, csupán hallottam róla. Kabdebó Lóránt utószava úgy igazít el, hogy a negyvenes évek vége felé az Újhold körül csoportosuló írók szellemi vezetőegyénisége volt. Régebben Solymos Idától értesültem erről, akinek ugyancsak volt köze a rövid életű (a nyolcvanas években antológia formájában feltámasztott) fórumhoz. Rajnai szerzője és szervezője volt ennek. Írt Pécs rangot adó folyóirataiba, a Várkonyi Nándor által szerkesztett Sorsunkba, majd a pár éven át szellemi szigetként létező, Tüskés Tibor és Csorba Győző szerkesztette Jelenkorba; bárcsak olvashatók lennének akkoriban közölt és azóta írt esszéi, kritikái. A Vörösmarty-könyv arról tanúskodik, hogy Rajnai ihletett olvasó és kitűnő író. Képes ráhangolódni a költészetre, s regényíró módján a költő bőrébe bújni, hogy együtt szenvedjen és tisztuljon meg vele a valóság és az irodalmi élet gyarlóságaitól. Közben kritikus szellem is, aki az alkotói gyöngék feltárásától sem retten vissza.

Általában azok a kritikusok, akik különös előszeretettel vadásznak a klasszikusok gyöngéire, sosem vonzottak. Vagy valamilyen eltökélt világnézet uniformisát, vagy a nagyokkal szembeni fölényeskedés önigazoló trükkjeit fedezhetjük föl az ilyenek írásaiban. Aki azonban képes arra, hogy együtt szálljon pokolra a költővel, mint Rajnai Vörösmartyval, s aki szinte vele együtt szenvedi meg a remekművet, annak joga van keseregni és ezt-azt kifogásolni, látva a Csongor után a költő alkotóerőinek apadását, a hatalmas művekben fölélt energia kifáradását, a tehetség úttévesztéseit, egy-egy mű kudarcát. A kritikus munkájának ilyenkor ugyanaz a tétje, mint a költőének: a mű maradandósága. Nem a kritikus műve akar maradandó lenni – ezt jobb, ha a szerencsére bízza. Viszont a kritikus az, aki visszaigazolhatja, hogy az ő korában – másfél-két évszázad elmúltával – ugyanúgy él és hat a költői mű, mint friss megjelenése idején. Vagy – mint a Csongor és Tünde, Az emberek, az Előszó vagy A vén cigány esetében – még sokkal inkább, még sokkal mélyebben és intenzívebben: a bennük vizionált világállapot bekövetkezése vagy növekvő fenyegetése igazolja őket. (Bárcsak megmaradtak volna romantikus rémlátomásoknak, s ne lettek volna a világháborúk expresszionista és szürrealista megjelenítései, atomkatasztrófák realisztikus előlegei...)

A kritikus kritizál

Aki klasszikus szerzőt bírál, az kockáztat: szentesített értékekkel vagy szentesített hiedelmekkel, téveszmékkel száll szembe. Ha pedig szűz területre merészkedik, ahol még nem törte föl az ugart az irodalomtörténészek ekéje, tüzes és tüzetes ellenérvekre számíthat. Alig van hálásabb vetélytársi feladat, mint a klasszikus védelmére kelni. Rajnai eléggé ki is szolgáltatja magát bírálóinak, mert kategorikusnak tetsző kijelentéseihez nem fűz bizonyítékokat, csupán bizonyosságot sugárzó írói kijelentésekkel él. Ám ilyenkor is érezni, hogy sosem vaktában ítélkezik, csupán a forgácsot és a fűrészport takarítja el gondolatai útjából.

Nem Rajnai állapítja meg először, hogy Vörösmarty szinte tévelyeg a klasszikus műfajok megszentelt ligetében. Megértőbben, egyúttal divatosabban ezt úgy is mondhatnám, hogy valósággal szlalomozik a helikoni műfajok letűzött útjelző karói között. Eposzai nem eposzok, elbeszélő költeményei nem elbeszélő költemények, drámái nem drámák, balladái nem balladák – és így tovább. Ezt könnyű lenne azzal feloldani, hogy a romantika mindig rendhagyó, külföldön éppúgy, mint itthon. Vörösmarty minden műfajban eredendően lírikusként szólal meg. És ez még a romantikához képest is szokatlan, mert semmi látható akadályát nem sejthetjük annak, hogy mint Kölcsey, Berzsenyi – vagy mint egészen más módon Petőfi –, szabályos lírai műfajokban fejezze ki magát. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy lírai totalitásigénye egyfajta mennyiségigénnyel kellett hogy párosuljon műveiben, olyanképpen, mint később Weöres, majd Nagy László poémáiban.

 

 

Vörösmarty – kortársaink tükrében

Kár, hogy mindmáig nincs eléggé jól körvonalazott képünk Nagy László világlátásának romantikus vonásairól. Amikor legkorábbi versszimfóniájában, a Gyöngyszoknyában azt olvasom, hogy „Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll, / füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár. / Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha / árammal volna töltve – száll, mint meteorszikla! / Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva, / kéktüzű csillag omlik síró ezüsthabokba. / Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek [...]” – akkor Delacroix műve, a Viharban megrettent ló jelenik meg tudatomban. S ez Vörösmartynak a húszas–harmincas években leírt látomásaival ekvivalens. A Gyöngyszoknya mitikus jégverés-istennője a poéma kifejletében pedig mintha az Éj asszonyának egy démonian céda, őrjöngő változataként jelenne meg, mely a természeti csapással a magyar parasztság még sosem sejtett kisemmizését jelképezi. A vasárnap gyönyöre záró képeiben láthatunk még olyan apokaliptikus természetképeket, mint azokban az eposzi költeményekben, amelyeket Kölcsey „Vörösmarty elméjének gyönyörű szörnyszülötteinek” nevezett. Nagy László a Gyöngyszoknyában és másutt – például az Aszályban – látomások sorozatában bontja ki A vén cigánynak ezt a képét: „Odalett az emberek vetése”. Sok-sok helyen látható Vörösmarty romantikájának és Nagy László szürrealizmusának szoros kapcsolata. Vörösmarty utolsó, nagy költeményeiben már a XX. századi háborúk és megsemmisítőtelepek iszonyatát kifejező expresszionizmus bontakozik: „Szétszaggatott népeknek átkai / Sohajtanak fel csonthalmok közől”. Atomháború utáni képzetet keltenek az ilyen sorok: „És a nyomor gyámoltalan fejét / Elhamvadt várasokra fekteti.” Salvador Dalí festhette volna meg ezt a képet. Nem a jövőbe látás csodája ez. A jelenséget ennél egyszerűbbnek, épp ezért még nagyobb csodának látom. A romantikus költői túlzás igazát érzékelem benne. Azt, ahogy a lángelméjű látomás megtoldja és továbbgondolja a szükségszerűen bekövetkező fejlemények végpontja felé a láthatót, a reálisat. Vörösmarty költészete telis-tele van jövendölésszerű látomásokkal, melyek nemcsak a látható világ kereteit feszítik szét, hanem a műfaji kereteket is, fittyet hányva az eposz, a dráma vagy bármely műfaj szabályainak.

A visszavetítés lehetőségei

Mindezt nem Rajnaival szemben mondom – ellenkezőleg, az ő észjárása, filológiai távlatokon túlmenő, szabad szelleme és intuitív megközelítésmódja bátorít arra, hogy föltekintsek a Vörösmarty-életmű szédítő csúcsaira. Tisztában vagyok azzal, hogy egy Németh G. Béla például Babits első világháborús versei vagy a kései József Attila, netán Pilinszky felől szemlélné Vörösmartyt, és igen termékeny összehasonlításokkal gazdagítaná Vörösmarty-képünket. Ki-kitekintene a filozófiára, Vörösmarty kortársaira, az egzisztencialista Kirkegaardra, a világot az akarat és képzet által létezőnek tekintő Schopenhauerra, majd az antikvitáshoz visszatérő, új mítoszt kereső Nietzschére, és valószínűleg a 20. századi létérzékelést kifejező Heideggerre is. Gyulai Arany felől próbálta megérteni Vörösmartyt (Petőfi elhanyagolt tartományaival is többre ment volna), Babits a saját, folyton alakuló, módosuló világlátása felől tekintett vissza rá rokon lélekkel. Szerb Antal sok mindent Ady felől értett meg igen mélyen a romantikus költőből – összevetései igen találóak. De a különbség is fontos. Ady szimbólumai is éppúgy mitikus természetűek, mint Vörösmarty látomásai, de Vörösmarty összefüggő gondolatsorai filozofikusabbak. Ha Ady politikai lángelme, akkor Vörösmarty létfilozófus a költészetben. Amellett Vörösmarty liberális gondolkodó, de nem demokrata. Petőfi demokrata, de nem liberális. Ady egyszerre ez is, az is, és a szociális gondolat is kisarjadzik benne.

Rajnai észjárása, fogalomkincse és legfőképpen az elemzéseit vezérlő ízlése arra vall, hogy Weöres Sándor felől tekint Vörösmartyra. Ha valaki belepillantott már Weöres költői világába, akkor tudja, hogy ez milyen sokat jelent. A 20. század e nagy elvágyódójától visszatekintve érzi át a Csongor és Tünde allegorikus alakjai ajkáról elhangzó vallomásokat, közéjük értve természetesen az Éj monológját is, a legszebb magyar költeményt. A vágytalanság vonzza már őt is. És Weöres nyelve olyan gazdag érzéki és fogalmi elemekben egyaránt, mint Vörösmartyé.

Írói szabadság és sebezhetőség

A tömör, íróilag karcsún megformált, minden fölösleget kivető pályakép nem sebezhetetlen. Irigylésre méltón sebezhető – javítom ki magam: oly bátran mellőz megszokott, iskolás szempontokat, hogy az embernek kedve támad vele együtt elfelejteni őket. Mégis vitázom vele, amikor átveszi Gyulainak azt a szellemes taglóütését, hogy a drámaköltő Vörösmarty csak a hibáival emlékeztet Shakespeare-re: csak a korai királydrámáiból merít. Amikor a Csongor és Tündét elemzi – hathatósan bizonyítva, hogy az életmű csúcsait lelhetjük föl a drámakölteményben –, nehezményezi a bumfordin megszólaló Ilma és Balga sületlen megjegyzéseit, s kétségbe vonja, hogy egyáltalán szükség van-e rájuk a darabban. Szerintem nem kell ahhoz Shakespeare-re hivatkozni, hogy belássuk: a drámai kontrapunkt magasrendű módszeréről van szó. De ha már elfogadja a romantikával eleve értetlen Gyulai ítéletét (melyet egyebekben Rajnai sem oszt), akkor mégis érdemes a Szentivánéji álomra hivatkozni, melyben a tündérek és az athéni aranyifjak fennkölt, kissé finomkodó szerelmét az oktondi iparoslegények buffójelenetei ellenpontozzák. Ez éppenséggel nem Shakespeare gyöngébb oldala. Tünde megjegyzése korántsem csapja agyon az Éj monológját. Éppúgy jótékonyan egészíti ki, mint Balga földhözragadt nota benéje, amelyet a Napóleonról mintázott hadvezér, a világrészeket brit módra bezsebelő kalmár és a németesen abszurd-alapos filozófiába beleőrült filozófus félelmetes meghasonlásáról mond korántsem ostobán, hanem nagyon is találóan. (Vagy hivatkozzam-e Goethe Faustjára? Miközben Faust egy nagy reményű úrfi gráciájával hódol Margitnak, Mefisztó a külvárosi csapszéklovagok stílusában csipkedi Márta asszony alfelét.) Vörösmarty drámakölteménye, a Csongor és Tünde túl fennkölt volna az ilyen tenyerestalpasságok nélkül. Így viszont mindmáig a magyar drámaköltészet csúcsa: a 19. század hetvenes évei óta (mióta színpadon is él) előadhatóságát tekintve is az, pedig „könyvdrámának” íródott, akárcsak a másik legnagyobb magyar dráma, Madáché. Gyanítom, azért írta művét könyvdrámának, mert érezte a színpadot: tisztában volt azzal, hogy a kor színháza még nem alkalmas a Csongor előadására. Goethe is könyvnek írta a Faustot, de ő maga rajzolt hozzá díszletterveket, remélve, hogy egyszer színre viszik.

Műfajok tükrében

De vessünk még egy pillantást Vörösmarty műfajaira. Szerb Antal azt írja Aranyról, hogy balladáival sikerült megtalálnia azt a műfajt, amely a lehető legkorszerűtlenebb az ő korában. Hatalmas tehetségét ebbe és félig-meddig elvetélt eposzkísérletekbe ölte. Mélyen elgondolkoztat az a bátorság, mellyel nagyszerű irodalomtörténészünk ezt kijelenti. Csak akkor van igaza, ha nem a saját nemzeti adottságainkból indulunk ki, hanem a világirodalom egykorú remekeiből. Arany balladái gyönyörűek, és méltán sikeresek voltak már a költő életében. (Közbevetve: Vörösmarty balladaszerű költeménye, A buvár Kund a maga tömör nyelvezetével, drámai sűrítésével és atmoszférateremtő erejével tökéletes előkészítése Arany történelmi balladáinak, csak a tragikum hiányzik még belőle. Ugyanolyan sűrű és gyönyörű, mint az V. László. Rajnai nem tér ki rá – lázas tempóban egy irányba haladó gondolatait inkább a létkritika és a halálvágy témaköre felé tereli.)

Rajnai helyesen állapítja meg, hogy az ifjú Vörösmarty „a királyi műfajokat: az eposzt, a tragédiát és az ódát kedvelte leginkább”. Arról is találó szavai vannak, hogy a korszak irodalmi és közéletében elvegyülő költő főként epigrammák révén kommunikál kortársaival. Mit mondjunk azonban a Zalán futásáról, amely úgy bizonyítja költője zsenialitását, hogy eposznak gyönge, és soha nem volt népszerű, inkább csak elismert mű? Csak egy hasonlatot: a spanyol építész, Gaudí 20. századi templomai fenségesen szépek, csak éppen misézni nem lehet bennük, s a funkcionalizmus és a vasbeton korában korszerűtlenebbek, mint a 19. század végén Kiss József balladái. De gyönyörködni bennük tudunk, nem a felhőkarcolókban.

Modernség

A helyes válasz, úgy sejtem, az, hogy ezek a monstruózus korai művek, miközben látszólag rettentően korszerűtlenek, elképesztően modernek. Dalban, elégiában, de még rapszódiában sem fejezhető ki az, ami Vörösmarty óriáspoémáiban megszólal. Akkor sem, ha Berzsenyi okkal háborog azon, hogy némelyik „kannibáli mű”. Egyfajta káoszt is létre kell hozni ahhoz, hogy a káosz igazán kifejezhető legyen. Valljuk be, akármennyit bíráltuk a hetvenes években ezért-azért Juhász Ferencet, az, amit a Tékozló országban, a Gyermekdalokban és más „szörnyszülött költeményeiben” ad, nem pótolható a műfaji szabályokat betartó, illendőbb terjedelmű lírai művekkel, és semmi se tudja érvénytelenné tenni őket. A Zalánt vagy a Romot sem „faljuk”, de azért elidegeníthetetlenül hozzátartoznak irodalmi kultúránkhoz, és folyamatosan kifejtik stílustörténeti hatásukat.

Rajnai egyik erőssége a szellemtörténeti elhelyezés. Miközben megrajzolja Vörösmarty költői arcképét, részben a romantikából mint korérzületből érti meg a költőt, részben viszont Vörösmartyból érti meg a romantikát. Azt pedig egy új szellemi világkorszak első – forrongó, de már elemi erejű – megjelenéseként láttatja. Történelmi szemmel nézve ez „rendetlenség, bomlás, káosz”. Ám amit erről mond, az már vitatható. Mint mondja, ez az áramlat nem a „fejlődés” útján halad, hanem szembefordul az eddigi fejlődéssel: tagadás, regresszió.

Világlátás

Kissé egyoldalúnak vélem ezt a szemléletet. A régi értékek felbomlása kétségtelenül Európa-szerte döbbenetes a korszak műveiben. A felvilágosodás elvette az embertől Istent, de amit adott a helyébe, túlságosan törékenynek bizonyult. A mindent megmagyarázó ész tekintélye is romokban hevert a napóleoni háborúk múltával, melyeket némelyek okkal neveznek nulladik világháborúnak. Ekkoriban terjednek el a világ- előtagú összetett fogalmak: világhódító, világszellem, világirodalom. Vörösmarty „világzajt” hall, amikor Napóleon hamvait Szent Ilonáról hazaszállítják, s ez a világzaj a „kór emberiség kebelét” szaggatja, mert „düh, harc” és rettentő viszály emléke táplálja. Vörösmartynak olyan éles hallása van a világ és az emberiség dolgaira, mint előtte senkinek magyar földön. (Érdemes törni a fejünket, hogy a 20. században kinek lesz ezekre hasonlóan jó füle: Kassáknak? Radnótinak? Pilinszkynek? Csak kérdezni merem.) „Ember, világ, természet, nemzetek!” – így hangzik nagyralátó megszólítása a lengyel szabadság eltiprásakor. Saját nemzete nevében is a „népek hazája, nagyvilág”-hoz kiált Szózatában. Az emberiséget rousseau-i egységben látja: a Gondolatok a könyvtárban tanúsága szerint felháborítja, hogy Amerikában szíjjal ostorozzák a rabszolgának befogott feketebőrűeket. Világlátása van; nélküle Madách nem tudná megírni Az ember tragédiáját.

A romantika sokkal inkább világáramlat, mint előtte bármi más az irodalomban. A felvilágosodás nem irodalmi áramlat, csak a tankönyvekben: irodalomként hol klasszicizmus, hol rokokó, hol biedermeier, hol szentimentalizmus, hol preromantika, hol népiesség, hol egyéb. A romantika igazi stílusáramlat, korérzület; gyökeréig művészi válasz a kor kihívására, költői ihletés, a tagadás szellemének megjelenése és a vallás reinkarnációja – sokszor démoni formában: a vallás, melyet a felvilágosodás száműzött, tagadás formájában tér vissza. Új teremtésmítoszt követel, s hol a gépek számára csinál helyet a lélekben (Petőfi, Jókai), hol fejvesztetten menekül a gépkorszak elől (Madách). Vörösmarty számára hatalmas erkölcsi parancs. A felkorbácsolt érzelmek minden gátat áttörve zúdulnak fel a személyes és a nemzeti szabadság, a jog, a szellem, a szerelem és általában az érzelem meggyalázói ellen – a szellem ellenségei közé sorolva a doktrinerséget, az önmaga ellentétébe átcsapó racionalizmust is.

Haza és emberiség

Rajnai szerint a romantika fő ihletője Európa-szerte az „anarchia, bomlás, örvény, katasztrófa”. Sejthető azonban, hogy éppen ezek tűrhetetlenségig fokozott érzékelése hinti el a nagy lelkekben az alkotás, az újjáteremtés igényét. Mondják, hogy a semmiből jön Vörösmarty hatytyúdalában a „Lesz még egyszer ünnep a világon” végső szava. Miért nem abból, hogy átérzi a totális romlás veszélyét, mely még a világosi katasztrófán is messze túlnő? Miért nem tudunk úgy gondolkozni nemzeti költőnkről, hogy az emberiség felől, felülről alkotott tiszta és kikezdhetetlen képet a nemzetről, annak semmivel sem pótolható értékéről? Szerb Antal kitűnően érzékeli ezt: „...aki az Emberi legmagasabb hegyormairól tekintve néz le a magyar valóságra, annak éreznie kell állandóan az űrt a magyar közt, aki van, és a magyar közt, akinek lennie kellene.” Vörösmarty magyarsága, hazafiassága nem csupán azért kikezdhetetlen, mert költőileg magasztos, hanem mert megáll az emberiség magasabb ítélőszéke előtt. Rajnai helyesen állapítja meg, hogy Vörösmarty erkölcsi biztonsága nem a vallásos hitre támaszkodott, de hozzátenném, hogy – Kölcsey nyomán – az emberiségről alkotott elképzelése adott hozzá szilárd alapot. Rajnai portrékönyvében magasan áll a nemzet, mint Vörösmarty eszméinek egyike, de nem következik eléggé szervesen a költő egyetemes értéktudatából. Ám hogy Vörösmarty maga miért áll nemzeti értékeink legmagasabb talapzatán, az tisztán ragyog ebben a remek esszékönyvben. (Árgus Kiadó – Vörösmarty Társaság, 2000)