Beke György

A Magyar Ház csatája

Gyermekkorom elsõ emléke a Bánság magyar életérõl egy nem túl vaskos könyv volt: a temesvári Magyar Ház története. Édesapám magyarázta meg, hogy a kiadvány mindazoknak járt, akik kisebb-nagyobb pénzadományokkal elõsegítették a Temesvár egyik fõ utcájában álló magyarok házának felépítését.

– Maga is adományozott, édesapám?

Tudtam, hogy elbocsátották állami tisztviselõi állásából – csak akkor tartják meg, ha áttér az ortodox hitre –, és éppen nehezen éltünk.

– Minden magyar ember adott, fiam.

„Hiszen maga is segítségre szorulna, édesapám” – gondoltam. De édesapám nem tûrte el, még tõlem sem, a sajnálkozást a sorsán.

– Temesvár messze esik ide?

– Most éppen az ország szélén van.

– Járt ott valaha?

– Eddig még soha.

– Akkor meg miért kértek pénz épp magától, édesapám?

– Azt akarják, hogy saját otthonuk legyen, ahol összegyûlhetnek, énekelhetnek, beszélgethetnek. Mint mi itt, Uzonban, a mûvelõdési házunkban.

Csodálkoztam ezen a különös Magyar Házon, amely a messze Temesváron épült. Az én székely élményeim „magyar háznak” tudtak minden középületet körülöttem, a faluban meg a közeli Sepsiszentgyörgyön, ahol diákoskodtam. Hiába voltunk mi, alapítók éppen kiszorítva belõlük, községházáról, a megyeházáról, gazdának éreztem magamat bennük. Eszmélõ önmagam meglehetõsen egysíkúan tájolta be a nemzeti lét múltját és jelenét: vagyunk mi, e föld szülöttei, székelyek, tehát magyarok, és vannak a községházán, a csendõrõrsön, az adóhivatalban ideküldött jegyzõk, csendõrök, fináncok, másunnan jött idegenek, akik nem ismerik a nyelvünket, fölénk helyezték õket, de mi is, õk is egyértelmûen fogjuk fel a viszonyunkat egymáshoz.

Nem sejtettem, hogy másutt – a Bánságban például – lehet minden egészen másképpen is. Faggatózásomra édesapám megmagyarázta, hogy ott, a Bánságban sokféle nép és nyelv él együtt, magyarok és románok, szerbek és németek, szlovákok és horvátok, de még bolgárok, csehek is, és abban a sokszínûségben mindegyik nép, etnikum, nyelv, kultúra, hagyomány hajlékot emel magának, nem egymás ellenére, hanem a teljesség nevében.

 

Túl jártam már a harmincon, amikor – egyik riportûzõ utamon – elõször eljutottam Temesvárra. A város hangulatában még mindig felismerhetõ volt a XX. század elejének könnyed nagyvonalúsága, az éppen múlóban lévõ magyar élet jó néhány nyoma. Franyó Zoltán városa volt ez még, tréfára könnyen hajló, nagy álmokat dédelgetõ, szorgalmas és igényes, ahol szívesen beszéltek arról, hogy a mai Románia területén itt gyulladtak ki elõször az utcai villanykörték, erõs hagyományai voltak a munkásmozgalomnak, a Gyárváros beillenék bármelyik nyugati országba... A Lloyd soron sétálók között mindegyre magyar szó ütötte meg a fülemet... A Hunyadi-várkastély a magyar történelmet idézte, noha az itt elhelyezett múzeum kiállított tárgyai a román õsiséget kívánták sugallni a látogatóknak... A Fõ teret az impozáns színházépület zárta le, még a XIX. században emelték, 1872 és 1875 között, két bécsi színháztervezõ, Fellner és Helmer, majd egy román mûépítész alakította át. Három nyelven játszottak a falai között, illetve a magyar és a német társulat tagjai a csatlakozó Redoute termeiben. Hatéves volt a magyar társulat, szinte még újdonság a feltámasztott magyar színjátszás. A temesvári közönség igényelte a magyar színházat, noha eleinte nem akadt elegendõ hivatásos színész az újraalapításhoz. Mûkedvelõkbõl lettek a színészek, de mind több hivatásos is ideszerzõdött. A temesvári társulat feladata volt az is, hogy a szomszédos Arad városában rendszeresen játsszék, pótolja az ott is nagy múltú, de végképp felszámolt magyar teátrumot...

Imponzáns épület: nem árulta el, hogy falai között nemcsak színészek játszottak írói fantáziából támadt játékokat, de igazi, véres drámák is zajlottak itt – hadbírósági tárgyalások, amelyeken ártatlan embereket küldtek kivégzõosztagok elé. Itt tartották meg a Szoboszlay-féle „összeesküvõk” perét, amelyben tizenegy halálos ítéletet mondott ki a hadbíróság, tizenegy magyar vádlott, köztük Szoboszlay Aladár aradi és Ábrahám Árpád torjai plébánosok fölött tört pálcát az ármány... A temesváriak tudtak errõl, de akkor még senki sem merte emlegetni...

A Magyar Ház is kiesett abból a képbõl, amit az ötvenes évek legvégén Temesvárról kialakítottam magamban. Senki nem hozta szóba, én sem érdeklõdtem felõle. Erdélyi magyar tudatunkban fájdalmas feledékenységet okozott a magyar intézmények, vagyonok, egyesületek sorozatos elkobzása, államosítása, megszüntetése. Mint mikor a háború poklában a katona annyira hozzászokik a halálhoz, hogy már érzéketlen arra, ki halt meg éppen most mellette, s talán arra is, hogy mikor éri el õt a gyilkos puskagolyó vagy a gránátrepesz...

Pedig jártam az egykori Magyar Házban, mivel ott szerkesztették a város napilapjait, magyar, román, német, szerb újságokat, folyóiratokat, és a kollégákat rendszerint mindenütt felkerestem, mivel sok mindenben eligazíthattak. Különben is, itt tartották fenn az újságírók számára elérhetõ legjobb falatozót.

Esztendõk múltán, sokadik látogatásom egyikén eszembe jutott, hogy egyik kenyeres társamat megkérdezzem: – Mondd csak, hol is volt Temesvárott az a Magyar Ház, amelyikrõl gyermekkoromban olvastam? Dereng valami az emlékezetemben.

– Éppen abban vagyunk most – nevetett. És készséggel magyarázta, hogy ebben vagy abban a szobában mi is volt akkoriban, elõadóterem, iroda, könyvtár, a Magyar Népközösség székhelye...

Nem említette, hiszen úgyis tudtam, ha már a Magyar Házról kérdeztem, hogy itt minden tégla magyar áldozatvállalásból került a falakba; a bánsági magyar élet hajdani nyomaira emlékeztetett, amelyek mind ehhez az épülethez fûzõdtek. A hajdani magyar összefogásban, mint a népballadai építõáldozatban, a közös akarat erejét érezhettem meg, letûnt idõk megtartó örökségeként...

 

„A magyar kultúra várának ajánljuk e házat, melyet a legnehezebb idõkben a bánsági magyarság áldozatkészsége emel. Alapkövét csöndben, de annál mélyebb megilletõdéssel tettük le. Istennek segítségét és áldását alázattal kérjük.”

Üzenet az utódoknak. Nem végrendelet, hanem születési bizonyítvány. Ezeket a szavakat írták pergamenre, majd a szelencébe zárt szöveget Székely László mûépítész befalazta az alapzatba.

1929. június 29. Jelen van a Magyar Ház Részvénytársaság egész vezetõsége; személyükben a bánsági magyar testületeket, egyesületeket képviselik, a dalköröket, a Magyar Nõegyletet, az Arany János Társaságot, a temesvári magyar lapokat.

Közösen fogalmazták meg a pergamenre írt üzenetet. Nyílt, õszinte szavakkal. Panaszkodva a mostoha jelenükre, bizakodva a jobb jövendõben.

Csak egyvalamiben tévedtek az alapítók. Nem tudhatták, hogy ama „legnehezebb idõk” után nem enyhülés, nyugalom, építõ élet kezdõdik, hanem állandó roskadás, fogyatkozó remény, halált hozó lelki, szellemi csonkítások sorozata... A Bánságban nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy egyik nyelv a másikat gyilkolja, egyik nép a másikat szorítsa ki a közös tûzhely mellõl. A román fõhatalom erõszakos, türelmetlen világot hozott a soknyelvû Bánságba; Trianon után azonnal hozzálátott, hogy egyforma szürkére silányítsa a népek különbözõ színeibõl összeálló „varázsszõnyeget”.

A történelem metszõ hidegét érezték meg a temesvári magyarok, kisebbségi sorsuk kezdetétõl fogva. Közös, meleg otthonra vágytak, amely megvédelmezi õket a külsõ világ bántásaitól. A magyar kultúrpalota gondolata már 1922-ben megszületett, mégpedig a Temesvári Magyar Dalárda április 26-i közgyûlésén. Ezen a tanácskozáson Temesvár református lelkésze, Szabolcska Mihály elnökölt. Igen, a papköltõ, aki 1898-tól 1928-ig szolgált a bánsági fõvárosban. Erre az idõszakra esik költõi munkásságának java, de olyan irodalmi cselekedetei is, mint az Ady költészetérõl írott paródiája, amelyre aztán maga Ady adott csattanós, megsemmisítõ választ. Szabolcska, akit költõi indulásakor Beöthy Zsolt, a korszak hivatalos irodalomszemléletének legnagyobb tekintélye üdvözölt, képtelen volt megérteni az „új idõk új dalait”, és éppen Temesvárról támadta meg Adyt, abból a városból, amely nem a konzervatív megkövültség, hanem a polgári-liberális pezsgés városa volt. Irodalmi tudatunkban Szabolcska Mihály ma már alighanem Ady kiméletlen válasza és Karinthy Frigyes paródiája révén ismert, de Temesvárott a templomot építõ, dalárdát alapító papot látják és tisztelik benne. A református gyülekezet kórusa ma is Szabolcska Mihály nevét viseli.

Egy év múlva a Bánsági Magyar Párt – ennek alapító elnöke szintén Szabolcska volt – egyik célkitûzéseként vállalja a Magyar Ház felépítését. 1923 februárjában megkezdték a pénzalap összegyûjtését. 1927-ben alakuló közgyûlést tart a Magyar Ház Részvénytársaság, amit a temesvári törvényszék két év múlva jegyez be hivatalosan a cégek közé. Ekkor már az egyesület tulajdonában van egy 306 négyszögöles telek a Mária királyné nevét viselõ nagykörúton, a városi fõposta szomszédságában. Elegáns utca, a város egyik fõ ütõere, amely a Gyárvárosba visz, ahol a temesvári magyarság nagy része él.

Székely László mûépítész vezeti a munkát; a kortárs riporter az építkezés „legönzetlenebb harcosának” nevezi. A megtisztelõ jelzõ egyképpen megilleti a gyakorlati kivitelezõket: Klein Jenõ építészt, aki elkezdte, és Lázár László építõmestert, aki befejezte a közös mûvet. De nem hagyható ki a körbõl az adakozók egyike sem, élt légyen Temesvárott vagy a Székelyföldön, tartozott volt bármelyik felekezethez vagy társadalmi osztályhoz. Maga a Magyar Ház nyilván elsõsorban „a bánsági magyarság nemzeti érzésének, kultúraszeretetének, áldozatkészségének imponáló bizonyságtétele” – írta a helyi napilap, a Déli Hírlap 1930. december elsejei számában Páll György, régóta elfelejtett bánsági újságíró, egykoron Jakabffy Elemér lugosi kisebbségtudós szerzõtársa, az avatási ünnepség másnapján. Ugyanõ az egész Kárpát-medence kisebbségi magyar világa, az „utódállamok” elsõ nagyszabású közös mûvének tartotta a temesvári Magyar Házat.

Sétát tett a frissen átadott épületben a Déli Hírlap másik munkatársa, Kubán Endre is. Õt követem ma, hetven esztendõ idõtávolában. Kubán is emlegeti Székely László tudását és tehetségét, hozzátéve, hogy a belsõ kiképzés és berendezés mind-mind magyar iparosok munkája. Abban az idõben a kisebbségi magyar társadalom egyik legfõbb ereje a kisiparosréteg volt, nemcsak a Bánságban, de egész Romániában. A kisipar lett az egyik menedéke a közpályákról kiszorított magyarság újabb nemzedékeinek is. A harmincas évek végén a magyar kisiparosság vezetõ egyénisége, Szabó Béni brassói szûcsmester, akit a Magyar Párt listáján a bukaresti parlament tagjává választottak. Így vélekedett errõl: „Bár a magyar kisipar tõkeértékben mérhetetlenül sokat vesztett, azért még ma is jelentékeny tényezõ, s egyik legértékesebb nemzeti kincsünk. Sokáig abban a tudatban voltunk, hogy a gazdasági romlás a magyar kisipar nívóját, szakmai értékét is lerontotta. Megnyugvást keltõ, hogy ez nem következett be. Ugyanis az utóbbi idõben, kisebb-nagyobb ipari gócokban rendezett kisipari kiállítások azt mutatják, hogy a magyar kisiparosság a legnehezebb körülmények között is féltve õrzi szakmai nívóját, sõt, azt sok áldozattal állandóan fejleszti is.”

 

Jakabffy Elemér volt az 1930-as megnyitó ünnepség egyik szónoka:

„Ebben a mûhelyben kiváló vezetõk és mesterlegények egyaránt megértették a történelem figyelmeztetõ szavát, mely szerint az elnyomás csak a politikai és közjogi utakat torlaszolhatja el, a szellemi és erkölcsi út azonban mindenkor nyitva áll azok számára, akik a gyõzelmes jóba vetett tántoríthatatlan hittel és szent hevülettel lépnek reá. Megértették, hogy fáradt értelemmel, erõtlen lélekkel, duzzadó meggyõzõdés nélkül robotolásunk hiábavaló... Csak az ilyen lelkesedés, az ilyen áldozatkészség hozhat eredményt. Ezek kellenek nekünk, és nem fekete vészmadarak kétségbeesést és reménytelenséget terjesztõ rikácsolása... Lelkesedés, áldozatkészség, szent hevület nélkül nem emelkedhetett volna a Magyar Ház...”

Ma zord férfiak a kapusszobában. Ketten õrzik a házat. Megzavartam diskurálásukat. Egyikük felém mordul:

– Keres valakit, uram?

– A Romániai Magyar Demokrata Szövetséget. Azt mondták, hogy itt találom.

– Hajnalban? Nincsenek azok itt ilyenkor.

– A temesvári népfelkelés évfordulójára érkeztem. Úgy tudom, hogy itt fogadják a vendégeket.

– Lehetséges...

– Valahol meg kell várnom õket, amíg kinyitják az irodát.

– Ez itt hivatalos helyiség – mutat a kapusszobára.

Megértettem. Itt nem várhatok. Majd az utcán. Szerencsére nem hideg a decemberi reggel.

Beszélgetésünk románul folyik. A kapus nem tud magyarul. Csak azért is megkérdezem:

– Ez volt a Magyar Ház?

– Azt mondják – néz meg bizalmatlanul.

– Kik mondják?

– Kik? Kik? Hát õk.

Felmutat az elsõ emeletre, ahol az RMDSZ székháza van, a Heti Új Szó szerkesztõsége, könyvtár, zsúfoltság, ideiglenesség... Sokadszor kézbesítettek már az elsõ emelet bérlõinek kilakoltatási végzést... Egyiket láttam, 1994-es keltezésû volt. Ez volt az elsõ? „Értesítjük, hogy mivel minden bérlõi jogcím nélkül használják az elsõ emeleti helyiségeket, kötelesek kiüríteni ezt a laktért, amelyet a mi társaságunk adminisztrál... Következésképpen felszólítjuk, hogy 1994. május 15-ig ürítsék ki az említett helyiségeket, mivel ellenkezõ esetben kénytelenek leszünk a kilakoltatásukhoz folyamodni.”

A Timpress kereskedelmi vállalat felszólítása május 5-én kelt. Tehát tíz nap határidõt engedélyezett a magyar intézményeknek, újságnak. A felszólítás a törvényszéki végrehajtó iktatószámát viseli.

A címzés: Bulevardul Revolutiei 1989, 8. szám. Vagyis az 1989-es forradalomról elnevezett körút...

Jakabffy doktor úr, vészmadár vagyok-e én itt, a lelkesedésbõl, szent hevületbõl, áldozatkészségbõl emelt Magyar Ház elõtt ezen a decemberi hajnalon? A tulajdonviszonyok változtak meg ilyen drámai módon, vagy a politikai erkölcsök, a tisztesség fogalma? A forradalom városában, a forradalom körútján ennyire meg lehet cáfolni a történelmet?

 

Emlékszik-e a temesvári magyarság idõsebb nemzedéke a Magyar Ház életére, mikor még a jog szerinti tulajdonosok voltak itt a gazdák, és a reménység tégláiból emelt falak között valóban az a tevékenység folyt, amit az alapítók elgondoltak, és érte áldozatot hoztak?

Graur János lapszerkesztõ, hatvanon túl járó férfi, majdnem harmincesztendõs szakmai tapasztalattal, mikor az egyetlen temesvári magyar lap, a Heti Új Szó irányítását átvette, egyben a Magyar Ház törvényes visszaszerzésének a gondját is magára vállalta. Egyik társával az 1989-es változások után létrehozta a Reflex Kft.-t, hogy az újság szerkesztõségi helyiségeit biztosítsa. Utóbb átkeresztelték Magyar Ház Részvénytársasággá; ennek õ lett az elnöke, így a „Magyar Ház csatájának”, ennek a szomorú háborúnak a magyar „vezénylõ tábornoka”.

Temesvárott magyar szellemi életmentés a lapszerkesztés is. Ez a város valamikor a magyar újságírás egyik központja volt, több napilap szülõhelye és táplálója. A szerkesztõségekben olyan tollak írtak, mint  Markovits Rodioné, a világhírû Szibériai garnizon kollektív riportregény szerzõjéé, a Franyó Zoltáné, a zseniális mûfordítóé. Az Antonescu-diktatúra idején itt jelent meg az egyetlen dél-erdélyi magyar napilap, a Déli Hírlap a Romániai Magyar Népközösség kiadványaként, a költõ Olosz Lajos irányításával, a mûfordító Kakassy Endre szerkesztésében. Az 1925-ben indult, a Magyar Párt katolikus szárnyát képviselõ Déli Hírlap talán a legkövetkezetesebb közvetítõje volt Romániában a kortárs magyarországi irodalomnak, Móricz Zsigmondtól Illyés Gyuláig és Márai Sándorig. Ebbõl a Déli Hírlapból jött létre 1944 novemberétõl a Szabad Szó, a Magyar Népi Szövetség lapja, majd nyíltan kommunista pártlap, amely megérte az 1989-es fordulatot is. Ismét nevet vált, Új Szó címmel továbbra is napilap, majd hetilappá sorvad. A toll és az igazság szenvedélyes hívei nélkül talán meg is szûnik, mivel elfogyott a gazdasági létalapja.

De most még arra is erõt érez magában a Heti Új Szó, hogy a Magyar Ház visszaszerzéséért folyó ádáz küzdelem egyik legfontosabb harcosa legyen. Graur János tanúvallomásokat gyûjtött össze a temesvári magyarok igazának bizonyítására ebben az újra meg újra vesztésre álló jogi háborúban. Hajdani fiatalok emlékeznek kilenc folytatásban közreadott sorozatában a Heti Új Szóban, Örökségünk címmel, még 1996-ban, s mindegyik valóban perdöntõ tanúság lehetne – ha a bíróságok elfogadnák e vallomásokat – arra, hogy a Magyar Ház a bánsági magyar önszervezõdés demokratikus kisebbségi megnyilatkozása volt, az önépítésnek és a testvériség ápolásának a mûhelye...

„A kétszáznál több férõhelyes, zsúfolt terem színpadán az Arany János Irodalmi Kör tagjává választottak. A lágerbõl nem sokkal elõbb, Fodor Józseffel együtt szabadult kiváló színészegyéniség, Péter János szavalatára emlékszem. Késõbb a Magyar Népi Szövetség felkérésére az irodalomról tartottam elõadást, igen jófejû falusi embereknek” – emlékezik a kilencvenen túl járó költõ, tanár, Anavi Ádám.

Balázsy Anna a Magyar Ház gazdag könyvtárát idézi fel, ahol a város magyar olvasói az Antonescu-diktatúra alatt is hozzájuthattak a legújabb irodalmi mûvekhez. A temesvári magyar cserkészcsapat is árusította a városban a téglajegyeket, majd részt vett a Ház életében. Földváry Lajosné emlékezetében élénken él számos felejthetetlen rendezvény. „Példaként említem az 1937. június 21-én Dominich László Ady Endre magyarságáról vagy késõbb Dadányi György [a cserkészcsapat parancsnoka] paraguayi élményeirõl tartott elõadását. Ugyancsak itt adták elõ, és arattak nagy sikert a zsidó mûkedvelõk a Gésák címû színmûvel. Felejthetetlen marad a tánciskola tevékenysége. Valkay Károly tánctanár és Joszt Géza zenekara közremûködésével kulturális szórakozást nyújtott az ifjúságnak.”

Majd az 1944 utáni idõkben a Magyar Népi Szövetség rendezett emlékezetes ünnepségeket a Magyar Házban eleveníti fel óvodáskorát Péter Ágnes színmûvésznõ. Különösen az 1947 márciusában elõadott Szakadék maradt eleven emléke; Darvas József drámáját az édesapja, Péter János színmûvész rendezte, fellépett az elõadáson a mai színésznõ is. „Milyen jó lenne, ha a mi gyermekeinket is ilyen szép emlékek fûznék a Magyar Házhoz.”

Magyarul tudó németek, svábok is eljártak a Magyar Házba. Köztük Mariane Gehl, aki húszéves, amikor befejezõdött az építkezés. Máig megtiszteltetésnek tartja, hogy a Gajzágó család, nevezetesen Mária barátnõje meghívására részt vehetett a Ház rendezvényein.

Családi emlékét kötötte a közös emlékezés csokrába egy nyugalmazott újságíró, Raffai György, aki bukaresti és brassói szolgálat után tért vissza szülõvárosába. A negyvenes évek végén lelkesedéssel kapcsolódott be a Házban mûködõ mûvelõdési körökbe. Szülei ott voltak az építõk között. 1948 decemberében, a karácsonyi magyar bálon játszott a mûkedvelõ csapatban, aztán õ hozta a bort és a pálinkát a magyar bálra. „Itt találkoztam elõször egy ciklámenszínû ruhás leánnyal, aki a terem egyik utcai ablakánál állt, szigorú édesanyja mellett. Felkértem táncolni, és mindjárt el is döntöttem, hogy ez a leány lesz a feleségem.” Közel fél évszázada élnek együtt boldogan.

„Milyen óriási a Házunk!” – gondolta a gimnazista Sipos Erzsébet, mikor elõször lépte át a küszöbét. Megvallja: szívét átjárta a melegség. Otthon volt az elsõ pillanattól. Mennyi melegséget rejtettek lelkükbe mind az emlékezõk: szülõházát õrzi ilyen féltõ szeretettel az elszakított, magányos ember.

Gyulai Ferenc nem Temesvár szülötte. A Mûegyetem konzultáns tanára a Székelyföldrõl jött Temesvárra, 1947-ben. Mérnök akart lenni, az itteni gépészmérnöki karnak országos híre volt. Elõzõleg Kolozsvárott tanult egy évig, matematikát. Ma is helytálló tárgyilagossággal hasonlítja össze a két nagyváros akkori hangulatát. Kolozsvárott egymást érték a román nacionalista diáktüntetések, amelyekre az akkor még nagy többségében magyarokból álló vasutascsapat válaszolt; egy ízben a román diákotthont is meg kellett ostromolnia; magyar fiatalnak esténként nem volt ajánlatos egymagában sétálni a városban. Temesvár hangulata nyugodt volt, a sokféle nép és nyelv együttélése még természetes. A diáknyomor egyforma volt Kolozsvárott is, Temesvárott is. Ennek enyhítésére a Magyar Ház diákotthont rendezett be az épület harmadik emeletén, az alagsorban pedig megnyitotta az ebédlõt. „E segítség nélkül nem hiszem, hogy túléltük volna az akkori nehézségeket.” A Magyar Ház felhívására vállalkozók, orvosok, gyógyszerészek, gyárosok, a Piarista Gimnázium vezetõi támogatták a Mûegyetem magyar hallgatóit.

Természetes, hogy a magyar diákok részt vettek a Ház eleven kulturális életében. „Emlékszem egy elõadásra, amelyet mi, egyetemisták szerveztünk. Versek, székely táncok, balladák, énekek szerepeltek mûsorunkon Elsõ évet végzett diákok, felkészítõ tanfolyamokat rendeztünk felvételizõ fiataloknak. A Magyar Ház ezek elszállásolásáról is gondoskodott.”

Egy nevet is említ a professzor, az Ugry Károlyét, aki a negyvenes években a Magyar Ház, egyáltalán, a temesvári magyar társadalmi és mûvelõdési élet fõ mozgatója volt. A tanár úr most nyolcvanhárom esztendõs, született bánsági, fiatalon részt vett a Magyar Népi Szövetség munkájában, megyei titkár volt, majd ebbõl a tisztségébõl csalódottan távozott: a nemzetiségi anyaszervezet nem a magyarság érdekei szerint politizált, hanem a Román Kommunista Párt parancsait követte. Elvégzi a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen a filozófia szakot, tanári állást vállal. De nem sokáig maradhat a katedrán, túl önálló gondolkodású és ítéletû ember ahhoz, hogy a beszûkített, egyoldalú romániai közoktatást szolgálni tudná. Különösen szakját, a bölcseletet silányítják napi agitációvá. Különbözõ munkahelyeken dolgozik, míg 1977-ben nyugdíjba mehet. Az 1989-es fordulat után romániai magyar újságokban jelentkezik. Hangja most is a lázadó ifjúé:

„Meg kell említenem azt is, hogy a város minden kerületében rendelkeztünk székházzal, amelyekben élénk tevékenység folyt: a Gyárvárosban, a Tigris utcában, a Józsefvárosban (Horgony-palota), Erzsébetvárosban. A rónáci Haladó Kör gazdag tevékenységet fejtett ki. Zenekarában magam is részt vettem.”

A beavatottak biztonságával idézi a Ház „politikai múltját”. Valamikor a Magyar Párt irodái is itt voltak, lévén ez a romániai magyarság legnagyobb, lényegében egyetlen politikai képviselete. A második világháború idején a Magyar Népközösség vette át ezt a szerepet. Akkoriban valóságos „panasziroda” volt a Népközösség, a kisebbségi magyar kisembereket naponta érték súlyos, életüket ellehetetlenítõ sérelmek. 1944 õszén a Magyar Népközösség helyére a Magyar Népi Szövetség lépett, ez is itt kapott helyiségeket a Magyar Házban, „amely felett még mindig kizárólag a magyarság rendelkezett”. A kulturális élet tovább folyt, de már egy máshonnan fújó szél borús felhõket kezdett a ház fölé sodorni. Ugry Károly az MNSZ megyei titkáraként napi munkája során ismeri fel, hogy a magát önállónak mutató Magyar Népi Szövetség a kommunista párt alárendeltje. Lemond tisztségeirõl, mivel úgy találja, hogy „a kommunista párt demokratikus ígéreteivel félrevezette a magyarságot, hogy a választásokon a magyar szavazó tömegeket felhasználva hatalomra jusson...” Aztán következett a „hála” – írja. „A Magyar Népi Szövetséget kilakoltatják a Magyar Házból. A kommunista párt megszállóként vonul be. És hogy a rablást tökéletessé tegyék, közösségi kincsünket, elhagyott háznak nyilvánítva (Casá abandonatá), állami tulajdonba veszik... A Magyar Népi Szövetséget – a magyarság szervezetét – pedig azzal az indoklással szüntetik meg, hogy Romániában megoldott a nemzetiségi kérdés (?!). Szükséges-e még mindezekhez kommentárt fûzni?...”

 

Jogászok miként fogalmazzák meg, amit a temesvári magyarok mélységes fájdalomnak és igazságtalanságnak neveznek?

Ugry Károly még a Magyar Ház épületében volt a Magyar Népi Szövetség megyei titkára. A pártutasítás 1951-ben született meg: a Magyar Ház ezentúl a városi pártbizottság és az ifjúsági szövetség temesvári székháza. A Magyar Népi Szövetségnek helyiségeket utaltak ki a hajdani Jenõ herceg téren. Majd két év múlva, 1953 elején a nemzetiségi anyaszervezet „felszámolja önmagát”. Valamennyi romániai kisebbségi szervezet megszûnik.

A jogtalanságot „elfelejtették” bevezetni a telekkönyvbe. Ugyan ki törõdött a telekkönyvekkel akkor, mikor minden jogalap nélkül lakóházak százezreit kobozták el, földek végtelen sokasága lett állami birtok vagy kolhoz?

(Anekdotának tetszõ, de nagyon is valóságos történet az erdélyi és bánsági telekkönyvek „megmenekülése” az ötvenes évek elején. A régi Romániában soha nem volt telekkönyv, ma sincs, a tulajdonjogot a városházák és községházák ilyen-olyan kimutatásai, adólajstromai alapján állapítják meg. Bukarest elhatározta, hogy megsemmisíti az „osztrák–magyar” telekkönyveket. Parancs ment a telekkönyvi hivatalokhoz: tessék összecsomagolni és zúzdába küldeni minden telekkönyvet! Kolozsvári jogász barátom meséli, hogy náluk készültek el elsõk között a csomagolással. És már vitték volna zúzdába, mikor váratlanul szovjet küldöttség érkezett Romániába. Azért jött, hogy a helyszínen tanulmányozza a telekkönyvi vagyonnyilvántartást, mivel Sztálin birodalmában is meg akarják honosítani. Elképzelhetõ az a kapkodás, riadalom, amit a szovjet jogászok megjelenése keltett Bukarestben, ahol akkor még a legalázatosabb szolgaszellem uralkodott minden téren, ami a román–szovjet viszonyt illette. Egy nap alatt egész Erdélyben helyükre kerültek a telekkönyvek.)

Másfél évtized múltán, 1966-ban a román vezetés váratlanul kisajátította az addig a Magyar Ház Részvénytársaság tulajdonában álló épületet. A kisajátítás nem törvény, hanem minisztertanácsi rendelet alapján történik, ami eleve jogsértõ. Ennek ellenére a telekkönyvben új tulajdonos jelenik meg: a román állam. A sietség okát megmagyarázza, hogy az épületet a tartományi pártbizottság azon nyomban átadta a helyi újságoknak, határidõ nélkül, ingyenes használatra.

Mivel az egyik pártlap, a Szabad Szó magyarul jelent meg, a többiekkel együtt magyar újságírók is beköltözhettek a Magyar Házba, felhangzott megint a magyar szó is. Azon falak között, amelyek annyi magyar énekszámot, szavalatot hallhattak, ismét otthonos lett az anyanyelvünk. Az egykori dísztermet darabolták fel a Szabad Szó szerkesztõségi szobáivá.

Újabb telekkönyvi bejegyzés, ezúttal 1992. május 7-i keltezéssel: a Magyar Ház új gazdája a Timpress Részvénytársaság.

Ekkor három magyar intézmény is „lakik” az 1989-es forradalom körútján álló épületben: a Szabad Szó helyébe lépõ Temesvári Új Szó, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Temesvári Magyar Ifjúsági Szövetség. Egybezsúfolódva a magyar napilap által használt addigi helyiségekben. Azzal a reménységgel, hogy hamarosan rendezõdni fog a Magyar Ház tulajdonjogának sorsa, hiszen országszerte elkezdõdött a diktatúra önkényeskedéseinek felszámolása, a természetes és törvényes állapotok helyreállítása. Temesvár magyarsága, amely véráldozatokat hozott a Ceaułescu-uralom megdöntéséért, amelyet ország-világ a forradalom kirobbantójának tartott, biztos volt benne, hogy az új kormányzattól visszakapja jogos örökségét, a Magyar Házat.

De haszonélvezõi nemcsak az 1989-es forradalmat sikkasztották el, a Magyar Ház esetében is „törvényesítették” a diktatúra korabeli állapotokat. Megelõzendõ a magyar követelés teljesítését, a Nemzeti Megmentési Front, Ion Iliescu elnök aláírásával, 1990 elején rendeletben hozta létre a Helyi Lapkiadó Igazgatóságot, és átruházta reá a Magyar Ház használatát. A Lapkiadó képében fellépõ román állam igazán nagylelkû volt, mikor saját épületébõl nem azonnal dobta ki a magyar lapot, a magyar demokratikus szervezeteket, hanem egyelõre megengedte, hogy bérmentve használják a megszûnt Szabad Szó helyiségeit.

Csak hát biztos, ami biztos: suba alatt, gyorsan privatizálták az épületet. Hol, mikor és mennyiért? Az effélét titokban tartják. Különösen, ha el akarják titkolni valakik elõl. Nem törõdtek az Iliescu-rendelettel sem, amely mind a négy temesvári napilap adminisztrálására hívta létre a Helyi Lapkiadó Igazgatóságot. De sem a magyar, sem a német, sem a szerb lapok szerkesztõit nem értesítették a napirendre tûzött magánosításról. Egyedül a Renałterea Báná†easná román napilapot. A Timpress Részvénytársaság ennek a lapnak a munkatársaiból és a Helyi Lapkiadó Igazgatóság alkalmazottaiból alakult meg. Õk lettek az épület kizárólagos tulajdonosai.

Elsõ dolguk volt, hogy 1993-ra már házbért követeltek a magyar laptól. És mivel ez nem fizetett, a Timpress Részvénytársaság felmondta az együttmûködési szerzõdést, majd megírta fenyegetõ levelét a Heti Új Szó szerkesztõinek: le is út, fel is út, semmi keresnivalójuk többé az épületben! Ha nem távoznak szépszerével, kilakoltatják õket hatósági úton, végrehajtóval.

Graur Jánosék mit tehettek? 1994 júniusában, egy jó hónappal a kilakoltatási végzés után, újraalakították a Magyar Ház Részvénytársaságot. A volt építtetõk, a részvényesek szövetkeztek, köztük a mûépítész Székely László unokái. Más lehetõségük nem volt: pert indítottak. Megkezdõdött a Magyar Ház bírósági csatája.

 

A Renałterea Báná†eaná címoldalán, a fejléc alatt ez áll: „Tiszteletbeli igazgató: Dr. Iosif Constantin Drágan professzor.”

Tehát a Timpress Részvénytársaság mögött a román nacionalizmus lugosi születésû, a negyvenes évek óta Olaszországban élõ, dúsgazdag patrónusa áll. Graur Jánosék értesülése szerint a Timpress 78 százaléka a Drágané, 22 százalék a román államé.

Drágan „professzor úr” a Ceaułescu-diktatúra elején tûnt fel a román sajtóban. Távirati iroda adta hírül, hogy Romániában járt, ahol a fõtitkár kihallgatáson fogadta. Nem is csak egy alkalommal. Még eléggé eleven akkor a közelmúlt ahhoz, hogy sokan felszisszenjenek: hiszen ez egy vasgárdista vezér, aki az 1940-es lázadás leverése után menekült Mussolini Olaszországába, s ott meggazdagodott! Voltak, akik tudni vélték, hogy nem is Itáliában gazdagodott meg, már Romániából gazdagon ment el, mivel magával „menekítette” a Vasgárda vagyonát. A négy hónapos vasgárdista rebellió idején a gárda tagjai zsidók, magyarok vagyonát rabolták el Bukarestben és az országban. Itáliában aztán a történelem „professzoraként” tûnt fel, ami elég nagy teljesítmény, ha arra gondolunk, hogy még csak huszonhárom esztendõs. Történészkedése a román õstörténet, pontosabban a trák elõdök tanulmányozásából állott. Noi, tracii (Mi, trákok) címmel könyvet és folyóiratot is kiadott, ezekben minden népet eltüntetett a mai Románia egykori területérõl, nyilván a trákokat, dákokat kivéve.

Melyik találta meg a másikat, Drágan-e Ceaułescut, vagy Ceaułescu Drágant, nem tudni. De nyílt színen egymásra találtak. És attól kezdve már nem volt tanácsos Drágan „professzor úr” vasgárdista múltját emlegetni. Õ pedig otthon érezte magát megint Romániában, különösen a Bánságban. Pénzbeli adományokkal támogatta az õ nézeteit valló kutatókat és intézeteket, Prin Europa (Európában) címmel két kötetben megírta élete történetét, ezt még magyarul is kiadták. Így parancsolta meg a bukaresti minisztérium a kolozsvári Dacia Könyvkiadónak.

Hálás ember volt Drágan, Nyugaton „meggyõzõ érvekkel” igazolta a diktátor politikáját és cselekedeteit. Fura módon Ceaułescu tiszteletét össze tudta egyeztetni Antonescu marsall nagyságának hirdetésével, lévén egyik elõfutára a volt nemzetvezetõ rehabilitálásának. Az már a következetlenségére vall, hogy Antonescut az egykori vasgárdista vette védelmébe, pedig a marsall volt az, aki 1941 januárjában, német segítséggel, leverte a legionárius zendülést.

Iosif Constantin Drágan nem tûnt el kebelbarátjával, Ceałusescuval együtt. Sõt, 1989 után teljesedett ki uralma a Bánságban. Úgy viselkedett, mint egy császári kormányzó, akit a török kiûzése után küldtek erre a vidékre, de csak most bontakoztathatja ki igazi céljait, mutathatja meg az erejét.

„A ma is élõ Iosif Constantin Dráganról nevezik el Lugos fõterét – írja a kolozsvári Krónikában, 1999. december 27-én, Bakk Miklós, a lap fõmunkatársa, aki igazán ismeri a lugosi viszonyokat, másfél évtizedet élt ott. – Errõl a város önkormányzata döntött azután, hogy a milliomos egymilliárd lejt ajánlott fel a város központjának helyreállítására. A lugosi tanácsosok arról is döntöttek, még életében szobrot állítanak a legionárius múltú Drágannak. Karácsony elõtti utolsó ülésén Lugos városának önkormányzati képviselõ-testülete úgy döntött, hogy a város fõterének a Iosif Constantin Drágan nevet adományozza.

A határozat elõzménye az, hogy az Olaszországban élõ, lugosi származású multimilliomos december elején levélben fordult Lugos városának polgármesteri hivatalához, amelyben egymilliárd lej adományt ajánlott fel városának a fõtér renoválására. Az adományért viszonzásképpen változtatta a város képviselõ-testülete a korábbi Köztársaság tér nevét Iosif Constantin Dráganra, és – ezzel egy idõben – arról is döntött, hogy az adományozó köztéri mellszobrot kap a szintén róla elnevezett magánegyetem közelében.

Iosif Constantin Drágan a második világháború idején hagyta el Lugost, vasgárdista múltja közismert, de az elmúlt évek során a sajtó azt is megírta róla, hogy Ceaułescu Nyugaton folytatott nacionalista propagandájának volt a támogatója. Lugosi székhellyel mûködik a Drágan Európai Alapítvány, amely helyi lapot ad ki, rádió- és tévéadót mûködtet, és fenntartja a Temes partján felépült Drágan Egyetemet. Iosif Constantin Drágan ma Lugos város díszpolgára, egy városrész – a textilgyári negyed – már hivatalosan is viseli a nevét.

Az új névadó határozatot a helyi képviselõ-testület két tartózkodással fogadta el. Az egyik tartózkodó a Romániai Magyar Demokrata Szövetség helyi képviselõje volt.”

 

Ilyen hatalmassággal milyen eséllyel szállhat szembe a maroknyi temesvári magyar értelmiségi, akiknek egyetlen érvük, fegyverük a napnál világosabb igazság?

Ez az esztendõk óta húzódó per mintája lehetne a jogászi csûrés-csavarásnak, de sajnos a kisebbségi sorsnak is. Hiába lehet „azonosítani” minden tégla és cserép ajándékozóját, gazdáját, a Timpress ügyvédei erre azt kérdezik: hol a folytonosság a hajdani Magyar Ház Részvénytársaság és a mai igénylõk között? Graurék pert perre veszítenek. A romániai magyar politikusok felismerik, hogy csak egy megfelelõ politikai döntés vághatná át a gordiuszi csomót, és vethetne véget a magyarság méltatlan megkülönböztetésének.

Megszületik a sürgõsségi kormányrendelet, amely 17 magyar ingatlan visszaszolgáltatását írja elõ az eredeti tulajdonosoknak, magyar egyházaknak, egyesületeknek. Köztük a temesvári Magyar Házét.

Graur Jánosék már ismerik a kormányrendeletet, noha az még nem jelent meg, mikor tárgyalásra mennek a gyulafehérvári tábla elé. A magyar peres fél ugyanis azt kéri, hogy ne Temesváron tárgyalják az ügyet, mivel az itteni tábláról joggal feltételezik az elfogultságot. Ez is az 1989-es fordulat utáni groteszk helyzet jellemzõje: a forradalom városában a forradalom elindítóinak félniük kell az igazságszolgáltatás elfogultságától.

Gyulafehérvár az igazság szigete lenne? Mióta Szent László királyunk az erdélyi püspökség székvárosában megalapította a székeskáptalant, évszázadokon át hiteleshely volt, okleveleket adtak, okmányokat állítottak ki, ítéleteket hoztak. Viharos évszázadok igazságszolgáltatását ismerhetnõk, ha a hadi események miatt a gyulafehérvári káptalani levéltárat nem menekítik el, ha okmányai nem semmisülnek meg.

Temesvár magyarjai az igazság és az erkölcs ítéletét várták a mai Gyulafehérvártól. Bemutatták az immár elfogadott, de még ki nem hirdetett kormányrendelet szövegét. A tábla azzal felelt, hogy ezt a kormányrendeletet a Timpress megóvta a bukaresti Alkotmánybíróságnál. Ez új elem a perben. Meg kell várni az alkotmánybírók ítéletét.

Úgy kezdõdött a 2000. esztendõ, hogy a román Alkotmánybíróság elfogadta az óvást: a sürgõsségi kormányrendelet a Magyar Ház esetében nem számít hatályos jogszabálynak.

Ezek után a gyulafehérvári tábla is elutasította Graur Jánosék keresetét.

Végleges csatavesztés? Marad Strasbourg, a nemzetközi jogorvoslat megkísérlése?

Nem új jelenség Európában a kisebbségi jogvédelem évszázados történetében nemzetközi fórumok megszólítása. Különösen a XX. század elsõ évtizedeiben, mikor a versailles-i békétõl a népszövetségi politika felszámolásáig terjedõ korban a nemzetiségi jogok védelme a nemzetközi jog körébe tartozott – állapította meg az írónak és nemzetközi jogásznak egyaránt kitûnõ, drámai sorsú Mikó Imre (Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika, Kolozsvár, 1944). A kisebbségi jogok fölött a Népszövetség volt hivatott õrködni. De az erdélyi magyarság által benyújtott 34 panasz közül csak kettõ, a bánsági telepesek és a Csíki Magánjavak ügye került a népszövetségi tanács elé. Mikó Imre egy másik könyvében – Huszonkét év, Budapest, 1941 – magyarázatot ad a látványos kudarcok eltitkolt okára: „A tanács választott tagjai a világháborúban gyõztes vagy semleges államok képviselõi közül kerültek ki, akiknek egy része maga is kisebbségi szerzõdést volt kénytelen kötni, s így nem szívesen bolygatta a vele hasonló sorban levõ államok belsõ ügyeit, amikre különben minden ország rendkívül érzékeny volt.”

Milyen döntéssel végzõdhetnék egy mai „nemzetközi per” a Magyar Ház ügyében? Erkölcs és igazság mennyiben került fölébe az elmúlt fél évszázad keserû tapasztalatai árán megismert hideg közönynek és szándékos értetlenségnek?

Egyelõre nem kell keresnünk a választ a fájdalmas kérdésekre, mert Graur János azt mondja, hogy idehaza kísérlik meg elõbb, egy újabb keresettel. A Magyar Ház titokban véghezvitt privatizálásának felülvizsgálatát kérik, mert akkor szakadt meg az igazság fonala.

 

Tizedik december 1989 óta. Ünnepségek egész sorozatát rendezték a forradalom városában, de mintha magyarok, románok, németek, szerbek az együtt vívott küzdelemre külön-külön kívántak volna emlékezni. Szinte csak protokollszerûen képviseltették magukat egymás ünnepségein.

Noha az egyik emlékülésen részt vett I. Mihály is, Románia utolsó királya, a legbensõségesebb a Toró T. Tiborék ünnepségsorozata volt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség rendezésében, Tõkés László püspök, magyar állami vezetõk és a temesvári magyarság tömeges részvételével.

Igazságtétel és társadalmi megtisztulás címmel rendeztek vitafórumot, tudományos szimpóziumot, külföldi jelenléttel. Ezek a nyugati küldöttek meg lehettek elégedve a körülményekkel is: pompás elõadóterem, minden szükséges elektronikai felszereléssel, kellõ hanghatással, kényelemmel, eleganciával.

Ez a modern elõadóterem pedig a temesvári Német Házban található. Mióta hozzászoktak létezéséhez a temesváriak, csak egyszerûen „Guttenbrunn Ház”-nak nevezik, a Bánságból, pontosabban Arad környékérõl indult sváb író tiszteletére, aki ezt a tájat beírta az osztrák–német tudatba. Teljes neve Adam Müller-Guttenbrunn (1852–1923), s ha Bécsben alkalmas volt két színház vezetésére is, jelképe lehet a bánsági németségnek. Hiszen regénytrilógiában örökítette meg a svábság letelepítését ezen a tájon; magyarként pedig hadd felejtsem most el azt, hogy rólunk szóló egyik regényét annak idején a korabeli magyar hatóságok betiltották, aligha az irántunk tanúsított rokonszenve okán. Fontosabbnak érzem, hogy egy mai német mûvelõdési palota a nevét viselheti, s még inkább jelzésszerû, hogy ez a hatalmas ház, amely uralja a környéket, a kilencvenes években épült fel. Úgy mondják, bizonyosan így is van: németországi pénzbõl. De román engedéllyel.

Fõleg idõsek otthona. Olyan németeké, akiknek már nincs erejük és kedvük csatlakozni a kitelepülõk áramlatához. Szinte teljesen elfogytak a Bánságból a németek. Vagy ötven római katolikus plébániát kellett megszüntetni, mert nincsenek híveik. Német napilap, sõt hetilap sincs már; utoljára a Magyar Házban szerkesztették. Csak a bukaresti német napilap közöl hetente egy mellékletet errõl a vidékrõl.

Felfoghatom úgy is, hogy ez a Német Ház történelmi elégtétel a fél századdal elõbbi kíméletlen megpróbáltatásokért. Az orosz munkatelepekre hurcolt sváb férfiakért és nõkért, akik közül nagyon sokan nem tértek vissza. A betiltott német nyelvért, iskolákért, a nyilvános megszégyenítésekért, a szülõföldi számûzetésért.

Törvényszerû, hogy 1945 után mindez megtörtént a romániai németséggel? Hát az, hogy most a magyarok közös otthona került át azokhoz, akik egy téglát sem adtak hozzá a falaihoz? És mit szóljanak a temesvári szerbek, akiknek szintén volt saját kultúrházuk: éppúgy állami prédára került, és õk is hiába pereskednek, hadakoznak a visszaszerzéséért.

Miért ez a „történelmi libikóka” a Bánságban, a türelem sokszázados földjén: egyszer fent, máskor lent, mintha egyik nép és nyelv és kultúra szabadsága a másik vagy éppen mások nyelvének, kultúrájának, otthonosságérzetének, lelki békéjének a feláldozását követelné?

Ez a fájdalom szorította össze a szívemet, míg szinkrontolmácsolásban a Guttenbrunn Házban az ékes szónoklatokat hallgattam az igazságtételrõl és a társadalmi megtisztulásról...

 

Ez a küzdelem, a Magyar Ház sorsa lenne a bánsági magyarság legnagyobb sérelme, fájdalma, követelése?

Ujj János barátom, aradi író és történelemtanár 1999-ben írta ezeket az elkeseredett sorokat a nagyváradi Erdélyi Naplóban a Magyar Ház 1930-as évkönyvének átlapozgatása után:

„Õszintén elárulom, az évkönyvet átforgatva, átlapozva, beleolvasva, magam nem is a Magyar Ház elvesztését, illetve annak vissza nem szolgáltatását találom a bánsági magyarság számára a legnagyobb tragédiának. Lehet, tévedek, de ha nagyon akarsz, összejöhetsz sorstársaiddal bárhol, bármilyen környezetben, mûvelõdési házban vagy otthonban, elegáns étteremben vagy akár egy ivóban is. Mint teszik az Arad megyei Borosjenõ reformátusai abban a kicsinyke Istenházában, amelyet az egykori postakocsi-állomás megvásárlása után alakítottak ki maguk számára. Magam, ismerve a szórványvidék demográfiai statisztikájának alakulását, inkább attól rettegek, hogy maholnap nem lesz kinek visszaszolgáltatni azt az épületet, amelyet – jelképesen és a valóságban – téglánként vásároltak meg a temesvári magyarok.”

Okkal riad és riaszt Ujj János; a bánsági magyarság legnagyobb gondja ismét ugyanaz, ami közvetlenül 1945 után: a népállomány megmentése. Az utóbbi tíz évben 10 000 lélekkel csökkent a bánsági magyarok száma. Ujj Jánosnak nem egy írását olvastam, még a diktatúra idején, a magyar népfogyatkozás súlyos helyzetérõl, végzetes távlatairól. Keserûségéhez azt tenném hozzá, hogy ez nem választható el a Magyar Ház cinikus elrablásától, hanem szervesen összefügg vele. Ha a fecskének leverik a fészkét, azt a helyet azontúl messze elkerüli. A megmaradáshoz otthonosság kell, az a biztos tudat, hogy az áldozat és az erõfeszítés nem kerül változó idõk és változatlan erkölcsök prédájára, s hogy minden történelmi változást nem nekünk kell vérrel és csalódással megfizetnünk. Bármennyire ismerõs mondás Tamási Áron amerikai néger hõséé, idéznem kell: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Hát még mennyire otthon kellene lennünk a szülõföldünkön!

Otthonosságot sugallnak a könyvek is. Temesvárott tíz esztendõ óta nem volt olyan könyvkereskedés, amelyik rendszeresen árusított volna új magyar könyveket, romániai és magyarországi kiadványokat. Graur Jánosék, a Heti Új Szó szerkesztõi az 1989-es népforradalom tizedik évfordulóján saját könyvesboltot nyitottak a Mária téren, ahol a legenda szerint Dózsa Györgyöt tüzes trónon megégették, de ahonnan biztosan karnyújtásnyira van Tõkés László parókiája. A könyvesbolt megnyitása a tíz év elõtti felkelés folytatása volt.

Tíz év alatt nemcsak az elsorvadt gazdai öntudat ébredt fel megint a temesvári magyarokban, de az áldozatkészség szelleme is. A per sok pénzbe kerül, a mostani Magyar Ház Részvénytársaság „téglajegyeket” bocsátott ki, mint a húszas évek végén. Graur János most állítja ki a 705. sorszámú felajánlást. Eddig összesen 30 millió lej gyûlt össze (nagyjából 410 ezer forint).

Ez a 705. „téglajegy” az én nevemre szól. Nem akarok szégyenkezni édesapám emléke elõtt...