Bogdán László

Apokaloptikus látomások,
avagy a rend kényszere és következményei

A prózaíró Páskándi Géza

 

A jéghegy

Páskándi Géza írói sorsa a történelem kelet-közép-európai tektonikus mozgásai közepette fölöttébb furcsán, rendhagyó módon alakult. Ragyogó költõi indulása után – az elsõk között próbált szakítani a korszak elvárásaival, az ötvenes évek lírai „formanyelvének” agyrémeivel, közhelyeivel, szimbólumrendszerével – koholt vádak alapján bebörtönzik, majdnem hét esztendõt tölt el a román büntetõintézetekben, jeles helyeken, például a Duna-csatornánál is; a hatvanas évek közepén, szabadulása után kezdhet saját nevén is publikálni, szinte ömlenek világbíró tolla alól a mûvek: vers, próza, dráma, tanulmány, esszé vegyesen...

Ekkoriban erõsen az avantgárd vonzásában alkot, különös novellái, drámakísérletei – amelyeket szellemesen abszurdoidoknak nevez, számtalanszor meg is indokolva, hogy miért – a kelet-közép-európai groteszk olyan illusztris képviselõihez közelítik, mint Örkény vagy MroŻek, Sorescu vagy RóŻewicz... Igen, számtalanszor megindokolta, miért is abszurdoid és miért nem abszurd az, amit õ ír... Itt szívesen utasítanánk az érdeklõdõ olvasókat monográfusaihoz, csakhogy az a helyzet, hogy P. G. terjedelmes életmûvérõl pontosan úgy nincsen monográfia, mint például a mai magyar irodalom egyik legtermékenyebb alakítójának, Tandori De­zsõnek az életmûvérõl sincsen... És biográfia sincs – egészen a legutóbbi idõkig ez a mûfaj, amelyet a magyar irodalomban olyan mû fémjelez, mint Mikszáth zseniális Jókai-életrajza, nem honosodott meg...

Fölöttébb különösen alakult P. G. írói sorsa azért is, mert látványos és késleltetett (s ismételjük, az avantgárd vonzásában alakuló) életmûve a hetvenes évek végétõl megváltozott, határozott konzervatív fordulat vált érzékelhetõvé – errõl Csiki László is faggatta nem sokkal halála elõtt egy, a Duna TV-ben sugárzott életinterjúban –, hogy versenyt futva a halálos betegséggel, s megalkotva megrendítõ önvallomás-sorozatát, dacosan, vonzón és felejthetetlenül térjen vissza kezdeteihez, újítsa fel avantgárd, abszurd és groteszk novelláit és játékait, például a Tarka gyászlovakban. (Egyébként ismerkedésünk kezdetén, a hatvanas években sokat mesélt egy készülõ, öndefiníciója szerint „kafkai” regényérõl is, amelynek hõse, egy albérlõ egy lepusztult bérház legfelsõ emeletén lakik, és a sors szerencsétlen összejátszása miatt állandóan lennebb kerül egy emelettel, végül már az alagsorban természetszerûleg iszonyú víziói támadnak arról, hogy innét hova a nyavalyába is „süllyedhet” még!...)

De rendhagyó a prózaíró P. G. mûve abban is, hogy látványos és meggyõzõ indulás után (az 1968-ban megjelenõ Üvegekrõl Kántor Lajos csalhatatlanul állapította meg, hogy törhetetlenek; ezek a novellák néhány újabbal* kibõvítve, még az író Romániából való végleges távozása elõtt, A vegytisztító becsülete címmel is napvilágot láttak) mintha abba is hagyta volna a prózát, legalábbis nem foglalt el terjedelmes életmûvében olyan fontos és központi helyet, mint a dráma vagy a vers. Persze „teljesen” azért nem szakított a prózamûfajokkal sem, bizonyság erre a Kortársban közölt számos elbeszélése, az Ézagh-történetek például, A szörnyszülött címû kötet s A szalmabábuk lázadása címû varázslatos történelmi meseregény...

Nincs semmi meglepõ tehát abban, hogy a nyolcvanas évek végére a próza ismét elõtérbe kerül, elõször Az árnyékfejtõk, majd a monumentális A sírrablók jelzi ezt. (Folytatásából, az Ahimutov államtitkából a kilencvenes évek fordulóján számtalan részlet jelent meg a Hitelben, az Élet és Irodalomban, a Kortársban, a Tiszatájban, a Magyar Naplóban etc.**

Hogy a regény befejezõdött-e, s mi van vele, nem tudni, P. G. írói sorsa azért is különös, mert sejthetõleg életmûve egy jelentékeny része kéziratban maradt, vagy folyóiratok sárguló-barnuló oldalain várja a „feltámadást”...

Erdélyi apokalipszis

Mit olvasunk? Ha a próza az, ami nem vers, akkor kétségtelen, hogy P. G. vaskos könyve, A sírrablók (Szabad Tér Kiadó, 1989) próza! Sõt, szerzõje önmeghatározása szerint „regény”... Továbbmenve: egy nagyregény vagy regényciklus elsõ kötete?... De hát a dolog a prózával, sõt a „regénnyel” azért nem ilyen egyszerû!... Ha P. G. elõzõ „regényes története”, Az árnyékfejtõk (Szabad Tér Kiadó, 1988) tulajdonképpen filmforgatókönyv, úgy a kiadott életmû prózarészének három hosszabb darabja – hiszen a „regényt” nem terjedelme teszi azzá, ami – inkább analitikus regény. A Lajos Fábián megöletése (még a kitûnõ Üvegekbõl) – olyan ifjúkori mûvek mellett, mint a címadó novella vagy A disznó föltámadása, továbbá a Weisskopf úr, hány óra? – komolyan veszi önmagát. A Beavatkozás címû detektívregény (1974) már nem annyira, a kiváló szalmabábu-történet meg (írtuk már) meseregény... Mint ahogy az a villódzóan szellemes Zápfog király nem mosolyog is...

A Lajos Fábián is, a Beavatkozás is tudatosan a krimi álruhájába öltözik. P. G.-t mindig is élénken foglalkoztatták a bûnügyi történetek, ahogy a kalandregény és a pikareszk is, ezek elemei megtalálhatók Az árnyékfejtõkben éppen úgy, mint A sirrablókban. Az árnyékfejtõk, „elsõ sorsos-könyvem (...) 1982-ben íródott – mondja –, elnyerte a Magyar Televízió pályázatának fõdíját. Nem mutatták be. Nem jelent meg sehol.” Ami bizonyára nem jelenti azt, hogy egyszer nem készül(hetne) belõle szenzációs magyar teleregény. A szenzáció sajnos még sokáig (!) elsõsorban a témának szól... „E lélektani, politikai, szexuális történet az ötvenes évek elején játszódik le, egy dunai sziget kényszermunkatelepén, ahol politikai rabok élnek és dolgoznak.”

A sírrablók tárgya a falurombolás; apokaliptikus víziókat olvashatunk; láthatólag a szerzõ tudatában van annak, hogy a nagy transzszilván apokalipszist idézi meg, s egy fragmentumban máig visszhangzóan szögezi le, bekalkulálva az esetleges „forradalmi” változásokat is (a félreértések elkerülése végett: a regény jóval a nyolcvankilences decemberi fordulat elõtt jelent meg, s feltehetõleg az évtized második felében íródott): „...a magyarság egy részében is él még egy olyan csalfa illúzió, hogy már egy »sima« rezsimváltás is jó orvosság volna [ti. Romániában – B. L.]. Ez persze nagy önámítás, hiszen tudnunk kell: egy – pláne hosszabb idõt eltöltött – hatalom még bukása után is szanaszét gyökeredzik, vagy úgy szerteszórta magvait, hogy valamilyen formában tovább él az emberek között. Sõt, a lélekben is. Egy ideig még a tehetetlenségi erõ is mûködteti, mint a félelem reflexeit...”

A világmagyarázat igénye

Nos, a „teleregény” precízen vezetett, lineáris történet! Ha a dolgok állásából következõen rabok és rabtartók világa szigorúan el is különül, kölcsönösen hatnak is egymásra, s a rabok által kitalált eszelõs „árnyékfejtés”, mondhatni, meghatározza, betonkeményen és kikerülhetetlenül pörgeti a tragikus végkifejlet felé a rabtartók sorsát. (Lesik a rabok, és kretén, infantilis vagy dörzsölt õreikkel is „lesetik” a telep lakásainak elfüggönyözött ablakai mögött mozgó, sejt­hetõen nõi árnyékokat, mely kukucskálássorozat minden rossz elindítója lesz a történetben...) Ha ez a különös mû bõvelkedik is pikareszk elemekben, s ha itt is, mint a Lajos Fábián megöletésében mondjuk, vagy a Beavatkozásban, a bûnügyi történet a szerkezetképzõ, „mozgató”, „fejlesztõ” erõ, mégsem állítható párhuzamba a monumentális Sírrablókkal. Félreértések elkerülése végett: e nagyregény világát is dúsítják kriminális mozzanatok, sõt a krimi a szervezõerõ, a szerkezetmozgató, a bravúrosan összekuszált sztori fölfogható akár bûnügyi történetnek is, igazi halottak is vannak, nyomozás is folyik etc. Bõven találhatók benne pikareszk elemek – sõt a mélyinterjúk, a Csalog Zsolt mûveire emlékeztetõ magnóvallomások, a buldózeresek és az önkéntes harangozó parttalanul áradó szövegei akár egy-egy külön kópéregénynek is beillenek. Mégis nyilvánvaló – s ezt nem árt hangsúlyozni –, hogy A sírrablók a világmagyarázat igényét is magán viseli. Persze a dolog pikáns (sõt pikareszk) báját az adja, hogy ezek a kópéregények – regények a regényben – számtalan meghatározó ponton metszik és magyarázzák, cáfolják vagy éppen terrorizálják egymást, mindenesetre hatással vannak egymás sorsára, míg össze nem áll a korántsem szívderítõ, sõt egyenesen lesújtóan komor s elkeserítõ kép, amit különben az utolsó (?) vallomás befejezése konkrétan is beígér... Csakhogy amíg Az árnyékfejtõk vagy a Lajos Fábián megöletése vagy a Beavatkozás naturalista módon, precíz szenvtelenséggel vagy épp ellenkezõleg, ironikusan meséli el a sztorit (mindhárom mû, akárcsak az igazi krimik, meglepõ csattanóra épül!), és a kört nem tágítja ki, nem megy túl saját zárt világán, lemondva tehát az általános világmagyarázat elvérõl (jó esetben, a Lajos Fábiánban ezt óvatosan önmagában a mûben rejtve el!), addig A sírrablók, ez a torokszorító erdélyi apokalipszisvízió egyenesen ezzel az igénnyel lép föl, tagadhatatlan becsvággyal és elképesztõ, minuciózus mûgonddal. Idézetek, mottók serege biztosítja be a „felpörgetett” magyarázatokat, amelyek a sajátságos erdélyi magyar sorsból kiindulva – és a sorsparadigmák valóságos kavalkádját vonultatva föl! – az örök kisebbségi sorsot magyarázzák, deklamálják s éneklik ki, átkozzák és ismétlik a végkimerülésig, anélkül, hogy – különösen a magányos, szerencsétlen buldózeres fickók esetében nyilvánvaló ez – ki tudnának törni belõle... Végkimerülésig, illetõleg a soros hõs bedilizéséig, ami az önvédelem (vagy az önfelszámolás?) nyomasztóan torokszorító „eszköze”... Egy ideig azt is hittem, alaposan túl van „játszva” az egész; „túl van biztosítva” a regény, de azután varázslatos módon mégiscsak összeállt a kép...

A nagy mozaik

P. G. regénye monumentális és szabálytalan torzó, szerkezetének alapelve mozaikot formáz. Többféle, egymással néha szöges és éles ellentétben álló elembõl építkezik. Az igazi bravúr az, hogy ezen elemek szabályosan összeállnak az olvasó tudatában, sõt együtt adják ki az egészében elborzasztó képet. A sírrablók az egyik elsõ (igazán) „nyitott” magyar mû, minden belefér, ahogy egyik elsõ (és utolsó!) kritikusa, Szász László írta, még a róla szóló kritikák is szerves részét képezik! (Unió, 1989. december)

Nem érdektelen az sem, hogy mit, miket gyömöszöl bele a becsvágyó és fáradhatatlan szerzõ! Lehetséges (mottóként is fölfogható) idézetekkel kezdõdik a könyv, ezek közül a harmadik egy Ady-verssor: „S elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Mondhatni, itt a mû summája, s ez fejtõdik ki végül is különös ötletgazdagsággal, sziporkázóan szellemesen az 557 könyvoldalon. Ezután A sírrablók világára, módszerére, tárgyára, témájára, a regényben elemzett transzszilván kérdéskörre (vagy inkább gubancra!) s a regény által fölvonultatott pro­voka­tív sors-biennáléra egyaránt rímelõ fragmentumok következnek, egy igazán „formába” lendülõ esszéíró váratlan, pazar ajándékai. (S hogy ez a rendszerváltó évtized fordulóján P. G. sajátossága, egy másik különös mû: a Pornokrácia címû, 1990-ben kiadott világdráma is bizonyítja, ahol szintén sokkoló bõségben sorjázik a különféle, a drámára, a helyzetre, a hõsökre, a zsarnokságra etc. rímelõ szöveg.) A sírrablókban olvasható: „Ez a könyv a nemzeti – s így mindenféle más természetû – kisebbségek kérdésének egyik lehetséges jövõképérõl beszél.” Már itt, a nagybetûvel szedett kiáltványtöredékek, manifesztumfragmentumok, aktivista plakátversek között felbukkan az elsõ titokzatos, kézzel teleírott vagy inkább telerajzolt, telefirkált lap. Ha a szerzõ számozásának hinni lehet, ebbõl 72 van a könyvben. (Ámbár azt hiszem, mégis több van ennél, hiszen a-val, b-vel jelölt vagy egyáltalán nem számozott oldal is található itt...) Ezek a kézzel írott, kaotikus, már látványként is riasztó oldalak beékelõdnek az adott szövegek közé, elterelik az olvasó figyelmét, megbontják a fejezetek cselekménykerengõjének zárt rend­jét; ezeken az oldalakon valószerûsíthetõen elmegyógyintézeti ápoltak versei, szövegei, rögtönzései találhatók, József Attila Szabad ötletek-jének mintájára! Az elképesztõ verscsírákkal, vallomástörténetekkel és kihívó reflexiókkal telezsúfolt lapok az ápoltak szomorúan tragikus sorsára is rímelnek, s végül is egyetlen hatalmas asszociációhalmazt képeznek a homogenizálásra mint központi témára, visszatérõ rémre vagy végveszélyre!... Az egyik ilyen meghökkentõ vallomás az egyik buldózeres mélyinterjújában is feltûnik: a férfiú eldönti, hogy beteljesíti sorsát, feladja magyarságát, és román lesz. Öngyilkosságot követ el, felvágja ereit, sejtvén, hogy úgyis megmentik, s eközben pótolják talán elfolyt, pocsékba ment vérét is: akkor tehát már vér szerint is román lesz (!), lehet! ... Pechje van, éppen magyar betegek vannak kéznél, tõlük pótlódik tehát elvesztegetett vére. Kommentár most nincs, egyelõre csak részletekre utalunk a regénybõl, amely bõvelkedik az ilyesfajta morbid, vadul és abszurdan naturalista motívumokban.

De vissza a szerkezethez!

A nagybetûs részek után következnek a mottók: olykor magvas idézetek, de újsághírek is, vagy „összefoglaló gondolatok a könyvbõl”... Ilyesfajták: „Az igazi kép- és ereklyerablók nem azok a tolvajocskák, akik szent helyekre s múzeumokba lopakodnak, elvisznek néhány híres tablót, gyertyatartókat, miegymást. Sokkal inkább azok, akik egy történelmi tájat a maga természeti csodáival, kastélyokkal, fatornyokkal együtt eltüntetnének...” Ezek után következik Elöljáró szavak cím alatt a szerzõ prológusa, amely ezzel a megszívlelendõ fohásszal zárul: „Könyörögjünk: ezerszer is botoljék meg jóslataink nyelve.” Most már végre, gondoljuk naivan, jön, jöhet maga a regény. Helyette Bevezetés a történelmi tájba címmel a regény egyik szereplõjének, Köntös Ábel fiatal írónak kivonatolt „tamulmánya” olvasható. „A teológus egyetemi hall­gatónak emez írását elkobozták, õ maga sohasem vallotta be szerzõségét.” A tanulmány töredékesen is nagy vállalkozás: az összegabalyodott erdélyi problémakört akarja átvilágítani. Nem tudni viszont, ki húzott a szövegbõl: szerzõje-e avagy illetéktelen kezek, önjelölt belügyes esztéták?! Ezután ugyanezen fejezet epilógusaként ismét szerzõi jegyzet olvasható, itt mindentudó szerzõnk a történet színhelyére kalauzol el. (Abba nem mennék bele, hogy eldöntsem, ez az omnipotens tulajdonságokkal felruházott szerzõ azonos-e P. G. íróval és magánemberrel.) „A hét falunak négy temploma és persze ugyanannyi papja van. Református, görög­keleti, katolikus és lutheri. Nevezzük õket így: Fenyvesfalva, Tobzos, Bokzos, Boksa, Szedres, Tatárka, Halóc és Szalánka. Közülük csak kettõnek adtak egészen új román nevet. Fenyvesfalvából Titus, Szedresbõl pedig Burebiste lett. A római és a dák eredetre a magyar lakosokat így is emlékeztetik hát. A többiek nevénél a régebbi kényelem, öntudatlan ártatlanság még meglégedett annyival, hogy a szót ki-ki saját ajka és torka szerint alakítsa át...”

Csak mindezek után kezdõdik el a tulajdonképpeni regény, azaz a négy szereplõ mélyinterjúja, magnóvallomás formájában. De hogy mindez valamivel érthetõbb legyen, el kell mondanunk, hogyan is kerülnek hõseink a „politikai elmegyógyintézetbe”, és lényegében miért mernek õszintén megnyilatkozni a magnetofon elõtt, ha ugyan õszintén nyilatkoznak meg, s nem akarják az õszinteség látszatával még egyszer és utoljára becsapni kihallgatóikat! Tényleg nem érteni, miért sodródik el a szövegük sorra (csúcspontokon legalábbis) a gyónás irányába, amikor a legértelmesebb, Dugó nevezetûben magától értetõdõen merül fel, hogy hátha csakugyan csalétek ez a magnószalag. Hátha csak vallomását akarják különféle körmönfont eszközökkel kikényszeríteni, mondván, hogy bizonyos külföldi újságírókhoz kerülnek a szövegek. Vagy azt is mondják – így próbálván töredelmes vallomásra bírni õket –, hogy mindez az önterápia igen hatásos, számtalan esetben beváló módja... Hátha mégis csalétek az egész, meditál gondterhelten Dugó, s csak arra való, hogy azután mégiscsak felhasználhassák ellene, s eltûnjön õ is, mint az intézmény egykori betege, a „pap fia”, a maga is papnak készülõ Köntös Ábel, a regénynyitó tanulmány szomorú szerzõje... „A fõorvos úr azt mondta, na itt vannak ezek a kazetták – hezitál Dugó –, aztán beszéljetek rá, amit akartok, tücsköt-bogarat, az se baj, csak engedjétek el magatokat, ahogyan tudjátok, mintha tik egyedül volnátok az egész világon, mert a szobában egyedül is lesztek. Azt mondtok a szalagra, ami a szíveteken is van, utána én begyûjtöm a dolgot, azt átadom nékik [a külföldi újságíróknak – B. L.], õk meg majd kiírják az újságba, még a rádióba is el fog hangzani [...] Na máma reggel bejött megint a fõorvos úr, mint aki nincsen megelégedve, mer elfelejtettem megmondani, hogy mindennap elvitte tõlünk a szalagot. Tán lehallgatta, lehet, ami nem tetszett neki, ki is húzta, vagy kitörölte, ahogy mondják. Mondta még, jobban engedjük el magunkat, mer ez egyben bizonyíték nyugatra, hogy itt ilyen szabad a beszéd, és egyben egy óriási gyógyító kísérlet is...”

De ahhoz, hogy az olvasó megérthesse, miért ez a nagy igyekezet s ez a – bizonyos szempontból akár embertelennek is nevezhetõ – intézeti terápiát kínosan leleplezõ kísérlet, érintenünk kell a történetet.

A történelem

Az említett hét falu beleesik az ún. szisztematizálási programba. (P. G. elõszava szerint a könyvet 1989 májusában adta le, úgyhogy a mottóként kiemelt szavak Köntös Ábel fiatal teológus és titkos író tanulmányából akár próféciaszámba is mehetnének.) Elindulnak tehát az „emberarcú buldózerek”, hogy elpusztítsák a falvakat, hiszen a grandiózus terv megálmodója, a Kárpátok Vulturja (vultur = sas!), a balkáni Caligula szerint kell a termõföld... Éjszaka mennek rá egy temetõre, és ott „véletlenül” maguk alá tipornak és betemetnek két züllött városi figurát, két „sírrablót”, akik jó elõre megneszelvén, mi is fog történni, ki akarják rabolni a temetõben a sírokat. S a helyszínen tartózkodó és a vallomásokban központi helyet elfoglaló belügyes parancsnok, Verzu is jelen van természetesen, egy mániákus régésszel együtt, aki római pénzeket akar a sírokba csempészni, hogy ezzel is bizonyítható legyen az õsiség, s enni kaphasson a történelmi étvágy, kielégülhessen az idült históriai bírvágy... A szekus tiszt – rendkívül fontos figura a regényben – a vallomásokban az egyik episztemé pólus, a behódolásra, meghunyászkodásra, asszimilációra csábító Hatalmat képviseli Ombódival, a rejtélyes vándordoktorral szemben. Õ mindenben Verzu ellentéte, õ a megtartó erõ. (Róluk majd még külön, most még a történetnél tartunk.) Nos, Verzu elindítja a két buldózerest, tüntessék el a halottakat, s hõseink nekiindulnak a kisvilágnak, de hiába mennek a rejtélyes vándorkoporsóval faluról falura, nagyon nehezen tudják végül is eltemetni a halottakat. Itt már érzékelhetõen ellenük fordul a közhangulat. Az emberek nem a „területrendezést” elindító államhatalmat hibáztatják elsõsorban, hanem õket, akik „csak” végrehajtották az utasításokat. De idézzünk, úgyis kimondhatatlan élvezettel idézzük eme hebrencs, de éppen ezért tüneményesen szép, színes és fej-, valamint szívfájdítóan tragikus szövegeket: „Nékem meg se fordult a fejemben, hogy majd a románok azt mondják, hogy mi, a magyarok romboljuk le a temetõjüket, meg ha mi, magyarok nem volnánk itt lakosok, az õ román falujukat is békén hagynák... Eszembe se jutott, hogy elfelejtik, hogy mi a sajátunkat is leromboljuk, mert... azt tanították: ne tegyünk nemzet és nemzet közt kivételt...” És természetesen a magyar lakosság is ellenük fordul, egyiküket példának okáért véresre is verik, s végül így kerülnek – záratnak, menekülnek? – a történet ZÁRT színterére, a „politikai” idegklinikára. Akárcsak az elsõ vallomástevõ, az analfabéta önkéntes harangozó is, aki még „gyónása” elején beismeri, amit tud. S ez azért nem kevés, noha naivsága mélységesen megejtõ, nem tudni ugyanis, hogy tényleg naiv-e, vagy ezzel is csak leplezni akarja „igazi” arcát. „... a papok összeálltak, hogy minden veszejtendõ faluba tartsanak utolsó misét vagy istentiszteletet. Énekejjenek, szépen muzsikájjon orgona, ahun éppen vauna. Mondta [a tisztelendõ úr – B. L.], ez igen szép lesz, ránk figyel a világ, még tán Szabad Európa is, vagy ki. Vagy még a közeliek is. »Utána meg te, Béres fiam, félrevered a harangot, hadd hajják a rádióban az egész fõdön a fatemplomok legutolsó szavát.« Mondta, van néki valami masinája, amékkel a hangot fel tudja venni szalagra, hogy ne vesszen el a harang utolsó imája, így mondta...”

S azután – ahogy már említettük – a zárt intézetben kerül sor – csalétekként? terápiaként? – a magnós „gyónásokra”... Ezeknek kellene kirajzolni a Verzut vagy a fõorvost izgató teljes igazságot, amit tulajdonképpen sem az „önkéntes harangozó”, sem a három buldózeres: Jópofa Öcsi, a lezser vagány, Fütyörész-Nagy, a lelkizõ besúgó és Dugó, a helyzetre teljesen tudatosan és ravaszul, már-már intellektuálisan (?) reflektáló s a bedilizéstõl rettegõ furcsa és szakadt – mert mindenbõl: osztályából, családjából, nyelvébõl, nemzetébõl kiszakadóban lévõ – figura sem ismer...

Mert honnan is ismerhetne?!?

A dolgok keserédes összejátszása folytán azt a részét viszont, amit õk nem ismernek, jól ismeri a szekus tiszt és a fõorvos, az azonban, hogy õk miként is gondolkodnak az egészrõl, soha nem derül ki!...

A modor

Míg a nagybetûs szövegekben és mottókban, elõszavakban, széljegyzetekben egy kitûnõ esszéíró beszél, elegánsan és könyörtelenül, nemegyszer álnaivsággal reflektálva a helyzetre, addig a titkos költõ és eltûnõ papnövendék tanulmánya már jóval ziláltabb, líraibb, szaggatottabb és komorabb, sok a helyzetelemzéseiben a kétely, de az újszerû megközelítés is. Ezeket sajnos (a jelenleg adott terjedelemben) érinteni sem tudjuk – talán majd egy elõbb-utóbb megjelenõ P. G.-monográfia soros fejezete tehet kísérletet rá –, csak jelezzük, hogy ki akarván törni skizofrén kisebbségi helyzetébõl, ezt a fullasztó, lehetetlen, mert ellehetetlenülõ és elle­hetet­lenítõ szituációt így írja le: „Mi fogja akadályozni Romániában továbbra is az igazi demokrácia kialakulását? Elsõsorban Erdély dilemmája. Hogy minden egyéb politikai-gazdasági-lelkiismereti kérdést ennek rendelnek alá. Vagyis: a politika Erdély megtartásának a rabja. Mint amikor egy házban a súlyos beteghez igazodik az élet: a lábujjhegyen járás, a suttogás... mindenki a beteg betege lesz. Nekünk ki kell békülnünk a románsággal, de megszüntetve az ellenségeskedés legélesebb fõ okait...” A lap letépve.

Mondtuk már, P. G. – vagy teológus és titkos költõ hõse; tájainkon, Kányádi Sándor fulmináns hasonlata szerint, amúgy is sok a költõ, majdnem annyi vagy még több, mint Brazíliában a colonel – e sorokat még az 1989-es decemberi fordulat elõtt írta (!). Hõse megpróbálja a lehetõségek szerint elfogulatlanul jellemezni, elemezni és nyilván értelmezni az egész és egészében is abszurd Erdély-szindrómát, ami több generációnak feküdte már meg a gyomrát és agyát, fajra, nemre és korra való tekintet nélkül. Érveléseit igazán a „mélyinterjúk” erõsítik fel – vagy éppen gyengítik, mikor hogyan –, hiszen ezek hirtelen „emberközelbe” hozzák a papírízû kliséket és az elvont téziseket... Ezekben a magnóvallomásokban példásan tûnik el P. G. elegáns, hajlékony esszéstílusa, és talán legnagyobb szabású nyelvi kísérletével találkozhat a kitartó olvasó: a négy, egymástól is sokban különbözõ vallomástevõ stílusában. S a stílus ezúttal is (mind a négy esetben) maga az ember... Ezekben a magnóra vett vallomásokban, gyónásokban egy mai erdélyi, marginális, román és tágabban véve „idegen” szavakkal kifejezésekkel, nyelvi fordulatokkal bõven teletûzdelt, kifacsart, agyalágyultnak tetszõ köznyelv jelenik meg. P. G. remekül imitálja az analfabéta önkéntes harangozó egyfajta történelem elõtti, sõt alatti nyelv emlékeivel még élni tudó, sõt mindezt még éltetni is képes modorát, éppen úgy, mint a három buldózeres külön-külön is színes, néha sziporkázó szövegelését. Jópofa Öcsi – nomen est omen! – nagyvonalú vagány, már-már pesti argóban beszél, két lábbal a földön áll, nézi a pesti tévét, okoskodik is, jópofáskodik is, de csak módjával. Modora mögé rejtõzik: nem akarja, hogy õt bárki is – fõként „ezek”! – komolyan vegyék. Ez a taktikája. Szövegét is természet- és értelemszerûen ennek rendeli alá, noha érzelmileg talán mégiscsak õt „rázza meg” leginkább a tragédia, hiszen õ – amint kiderül – személyesen is ismerte a két agyalágyult sírrablót. Fütyörész-Nagy, az önjelölt spicli érthetõen állandóan önmagát akarja igazolni az „apja helyett apja” Verzu elvtárs elõtt is, aki – lám-lám! – bizalmával tünteti ki õt, akire felnézhet, akitõl tanulhat, akit buzgón kiszolgál. Hogy vele sincsen azért minden rendben, bizonyítják állandó fütyörészései is. Mondhatni, a fütyörészésbe menekül, hogy ne kelljen beszélnie, hogy ne kelljen reflektálnia saját lehetetlen helyzetére... Nyelve is a falu és a város határán bizarrul vibráló „keveréknyelv”... Hol ilyen, hol olyan, mint õ maga. Végül csak egy fütty!... A legtragikusabb a különben legértelmesebb Dugó nyelvi és elmebeli állapota. Õ ugyan állandóan kihívóan hangoztatja, hogy föladja magyarságát, de látnivalóan ez – akárcsak a szövegébe belekevert rengeteg román és idegen szó és kifejezés is – csak álca. Õ a diliházban ugyanis már menthetetlenül rádöbben arra, hogy csupán így védheti meg (ha ugyan egyáltalán megvédheti) magát: szét kell beszélnie kihallgatóit! A kényszerítõ körülmények hatására Dugó már-már ér­tel­misé­giként képes reflektálni helyzetére; ellentmondásos mamutvallomásában különíthetõ el leginkább s legtisztábban a mindhármuk gondolkodásában jelen lévõ és meghatározó jellegû két episztemé pólus: a feladásra csábító és a megtartó erõ regénybeli két szimbóluma Verzu, a szekus tiszt és Ombódi, a vándordoktor figurája...

Tudatában – tudatunkban – a rengeteg kifejezés, szöveg, esemény, megjegyzés maradt, amelyek egy része Verzutól, más része Ombóditól származik. Mindketten elevenen élnek a betegek tudatában, sõt egyre mitikusabb fényben ragyognak fel, egyre inkább elveszítve reális dimenzióikat.

P. G. talán legnagyobb írói találata ez.

S óhatatlanul fölmerül(het) a kérdés: KIK IS ÕK VALÓJÁBAN?!?

Egymással szembefordított tükrök

Verzu, a szekus tiszt, a „parancsnok” segíti õket, amiben tudja, persze korántsem „ingyen”... Mindennek ára van!... Mindenesetre „jó emberük”, ami még a cselekményvázlat ismeretében is az ápolt õrizettek skizofrén helyzetére utal. Érzik, hogy számíthatnak rá (!?). Modell is persze! Sokat is tanulhatnak tõle. Alkalmazkodni, csendben lenni, tenni a dolgukat, sõt hellyel-közzel hinni is benne. És a szeretett vezetõben, a nép legnagyobb fiában, az ország géniusz-kondukátorában. Ezzel ellentétben Ombódi – mintegy elismervén, de kacagásával és fulmináns megjegyzéseivel, fullánkos szövegeivel, furiózus sziporkáival meg is kérdõjelezvén e stratégia életképességét – „véresen komolyan” így beszél hozzájuk: „... Eleinte majd szégyellni fogjátok, hogy tahó magyarok vagytok elõttük, mert nem tudtok szépen románul, vagy mint a cselédjány Bukarestben nem tudja jól a tangót vagy a rokkot, mert tõletek nem tanulta meg, aztán akad román tanítója, mert azok ugye modernebbek... Így lassan, szépen idomultok hozzájuk, akkor aztán a többi magyar elõtt szégyellitek, hogy nem vagytok magyarok, aztán meg nemzedékrõl nemzedékre lassacskán elolvadtok, mint a kemény kockacukor a vízben...”

Ombódi alkoholos állapotban hal meg egy árokszélen, de a szekus és a fõorvos már-már a puszta létében is kételkedik, azt hiszik – talán joggal? –, hogy õt csak a „fiúk” találták ki maguknak, afféle „reakciós paravánnak”, hogy rejtélyes alakja mögül hõzönghessenek. Ombódi (ha létezett, ha nem!) ezekben a felemás gyónásokban, elfuserált vallomásokban élõ s érzékletesen megformált, démonikus figura...

Kétségtelen, hogy Verzu és Ombódi harcából a meggyalázott vándordoktor kerül ki gyõztesen (?), még akkor is, ha a diliházba szakadt fiúk szavai mellé mindig óvatosan teszik oda: „az a reakciós, soviniszta, irredenta...”, hiszen az egész gubancon, amit õ jelent – úgy is mint sorsuk szimbóluma –, át kell vágják magukat, hogy önmagukkal megbékélve a világgal is újra megteremthessék az ingatag konszenzust. A kényes egyensúlyt.

A gordiuszi csomó

Láthatjuk: nemcsak a nyomorult, elmegyógyintézetbe kerülõ buldózeresek, de a történelem sem tudja – legalábbis egyelõre – megoldani a gordiuszi erdélyi csomót (ami állandóan a torkunkba költözik, talán hogy ne tudjunk, tudhassunk mindent „lenyelni”...). Hát akkor hogyan is tudhatná egy regény?! De P. G. könyve, amint az talán az idézetekbõl is kiviláglik, nem akármilyen kísérlet. Igazi erdélyi apokalipszis, amely Szász László vallomás- és tünetértékû kritikája szerint is „...monumentális kompozíció, boltozatával a világtörténelem egét érinti, gyökereivel pedig egy piciny, periferikus, mitizált tájacska szûkös talajába kapaszkodik...”.

 

 

 

 

 

*Közülük fõként a Karácsony-koldus emlékezetes.

 

**Késõbb Aki a himnuszban benne vót (A szekusok) címmel jelentek meg belõle részletek. Nyomozásunk szerint: a Hitelben (1989. 21–22. és 1990. 14–15.), a Kortársban (1990. április), a Kapuban (1990/7–8.), az Élet és Irodalomban (1989. 51–52.), a Magyar Naplóban (1990/12.), a Tiszatájban (1989. december és 1990. szeptember), valamint az Alföldben (1991. január) s az Erdélyi Magyarságban (1990/1.)... Jó lenne tudni, mi van a teljes regénnyel. Elkészült-e a rendkívül izgalmas regény teljes szövege?!