Csûrös Miklós

Albert Gábor:
Királyok könyve

Pont Kiadó, 2000

A Királyok könyve regénycím mindenekelõtt ótestamentumi kánoni iratokra emlékezteti az olvasót. Dávid utolsó intézkedéseirõl, haláláról, majd Salamon uralkodásáról, illetõleg Izrael két részre szakadásáról szólnak. A zsidók szempontjából az a hanyatló korszak ez, amely a babiloni fogságba torkollott, de a vereség, a megaláztatás emlékein kívül a megújhodásvágy, a Messiás-várás képzetei is hozzá társulnak. A zsidó–magyar sorspárhuzam és a vele kapcsolatos idõtagolás (nagy múlt az isteni szövetség jegyében – bûnökkel „kiérdemelt” büntetés, alávettetés a jelenben – fölemelkedés a megtisztulás révén a jövõben) irodalmunk régi és szívós toposza, a késõ középkorban és a reformáció idején éppoly eleven, mint a reformkorban, Világos után, majd Trianon elõérzetében és beteljesedésekor. Más bibliai célzások is beleszövõdnek a regénybe, például Absolon és Dávid meghasonlása, az Újszövetségbõl az apostolok elbocsátása, a legerõsebben mégis a nemzeti sors mélységeit-magasságait egységes látomásba foglaló alapképlet jelzi Albert Gábor történelmi víziójának mitikus távlatait.

Öt epizódból áll a regény; a fejezetek elején a színpadi utasításokra emlékeztetõ datálás és helyszínmegjelölés áll. 1235 a legkorábbi, 1272 a legkésõbbi meghatározott idõpont. A tatárjárás elõtt és után játszódik tehát a cselekmény, olyan korban, amellyel a magyar történelmi regény hívei többek között Gárdonyi Géza, Makkai Sándor, Kodolányi János mûveiben, a modern költészet ismerõi Juhász Ferenc eposzában találkozhattak, és amelynek tudományos tényfeltáró és értelmezõ szakirodalma is számottevõ Pauler Gyulától Dümmerth Dezsõig. A modern regénypoétika egyre több kétellyel és megszorítással használja a „történelmi regény” besorolást, és Albert Gábor már a könyv elején elhatárolja magát a mûfaj iskolás tradíciójától: „Látszatra a múltat morzsolom, de ujjaim alól a jövõ magja pereg ki. Mert furcsán hangzik ugyan, de így igaz: minden csak azáltal van, hogy bennünk van.” A kötet átdolgozott, második kiadásában (a mostaniban, ahol növeli az elõrebocsátott magvas aforisztikus mottók számát) a sztoikus Marcus Aureliustól vett idézet nyomatékosítja a történeti idõ személyességérõl és viszonylagosságáról szóló gondolatot: a lelkedben felidézett múltból kiszámíthatod a jövõt, sugallja, „Mert a jövõben is minden teljesen ugyanígy történik, és lehetetlen kikapcsolódni a mostani folyamat ritmusából”.

Az ószövetségi párhuzam és a magyar történelmiregény-írókéval érintkezõ tematika már valószínûsíti, hogy a korszakválasztás mégsem volt esetleges. A 13. század közepe táján végveszélylyel fenyeget a tatárjárás, traumája egyszerre döbbent rá belsõ hibákra, mulasztásokra és nemzetközi elszigeteltségünkre. Néhány nagy személyiségben (IV. Béla, fia, István, Szent Margit) fölfénylenek a középkori magyarság nagy archetípusai, az aszkéta, a lovag, a misztikus. A megjelenített fél évszázad új, sajátos vonásokat tüntet föl a nemzeti-nemzetiségi asszimiláció történetében (lásd a kunok meghonosításának drámaian izgalmas sikertelen kísérletét), de akár abban is, hogy a házassági és rokoni kapcsolatokban addig passzívabb szerepet betöltõ nõk történelemformáló tényezõkké válnak, végzetes döntéseket motiválnak, tragikus vagy békéltetõ következményeket idéznek elõ meráni Gertrudisztól Kun Erzsébetig, IV. Béla görög feleségéig és lányáig, a Nyulak-szigeti Margitig.

Albert Gábor az alcímben regényként aposztrofálja mûvét. Ez a megjelölés, ha nem is provokatív, de a mûfaji beidegzõdések lazítására és tágítására vall, hiszen a szöveg a prózaepikán kívül egyszersmind a dráma és az esszé jó néhány kritériumának, a velük kapcsolatos olvasói várakozásoknak is megfelel. Epika? Évtizedeket felölelõ cselekmény, történetileg azonosítható hõsök konfliktusai, mítoszi-eposzi reminiszcenciák: ezek a rekvizitumok megvannak, de fondorlatosan alkalmazva, egymással viaskodó hõsök tudatának verbalizált tartalmaként. A drámaiság is paradox, a hõsök között van feszültség vagy ellentét, de közvetlenül nem a Gegenspielerhez beszélnek, és utólag értelmeznek (esszé!) múltbeli konstellációkat, már végbement eseményeket. Maradandó, létezõ csak az, ami bennük: emlékezõ tudatukban megõrzõdik, és makacsul visszatér.

Minden tükör mást mutat, de egyazon tükörbe pillantva is mindenki mást lát. Az ember – hát még ha szakrális szerep van rábízva – mintákat, elõdöket választ és imitál, a mítoszi utánzás világában (is) él. A tradícióválasztás születhet megdöbbentõ, húsba-vérbe vágó élménybõl, aztán ez az élmény eszmévé vagy rögeszmévé szilárdul, és következetes cselekvési stratégia alapja lesz. A serdülõ Béla bosszúra ingerlõ õsképként látja maga elõtt anyja, Gertrudisz meggyilkolásának pilisi jelenetét, hozzá társítja II. András tétovaságát a büntetésben, és a szigortalan, engedékeny és hedonisztikus uralkodói stílus ellentétét választja vezérelvül. A nagyapja, III. Béla lesz a példaképe, de kedélytelen puritánsága és hadvezéri erélytelensége miatt meg sem közelíti annak népszerûségét. Fiának, Istvánnak persze más a történelmi és a személyes nézõpontja. Apjában rossz katonát, halogató politikust és a nõi befolyásnak kiszolgáltatott férfit lát; az õ szemében nagyapja, II. András rossz tulajdonságai is szinte fölmagasztosulnak. Alkat és érdek, hívek és asszonyok intrikája egymás ellen fordítja az idõsebb és a kisebbik királyt, párhuzamos vallomásaikban mindketten a maguk szempontját érvényesítik, szubjektív igazságukat domborítják ki. A közös nevezõ, egyben a mérleg nyelve csak Margit lehet, az a valóságban is létezõ, de a transzcendens igazságot is képviselõ szent, aki gyermekként és testvérként mindkét vetélkedõ férfihoz ragaszkodik: imádkozik, hogy apja önigazoló tirádája állja ki az igazság próbáját, de holtan is „meghallgatja” a Margit-szigetre zarándokló öccse, IV. István király monológját.

Margitot a hallgatása, az ítélkezéstõl való tartózkodása, több irányba sugárzó elfogulatlan szeretete állítja a regény értékszerkezetének tengelyébe. Kivételes szellemi és morális jelentõségére a feléje mások szavaiból áradó tiszteletbõl lehet következtetni, abból a mohó vágyból, ahogy egyetértését, megértését, a tõle származó igazolást várják. Nem beszél, de meghallgat másokat, nem ítélkezik, hanem imádkozik. A legszükségesebb információkat néha a szerzõ zárójelbe tett reflexiója közli viselkedésérõl. Margit rápillant a másik emberre, szorong érte, üdvösségéért könyörög; a Királyok könyve ennek a néma lelki koncentrációnak a mozzanata révén próbálja érzékeltetni misztikus szentségét. Ezért a regény akarva-akaratlanul a verbalizmus kritikáját is sugallja, vagy akként is olvasható. A monologizáló hõsök „mondják a magukét”, szólamaikban nem kevés az ismétlõdés, a redundancia, a visszatérõ önigazoló motívum. A „jellemfejlõdés” terminust és koncepciót leginkább még István alakjával kapcsolatban lehet föleleveníteni. Ennek fontosabb bizonyítékai közé tartozik a cselekményszövés szintjén, hogy a gyõztes pozíciójában nem folytatja a háborút apja ellen, lemond a végleges hadi és politikai sikerrõl, és képes a belátásra, amikor Kun Erzsébet (addig eszményített felesége) szeretõjével szövetkezve elrabolja és félreállítja fiát, az István szerint törvényes trónörököst. Még jobban kitünteti azonban hierarchikus helyét a regényvilágban, közvetlenül a Margité után, az a kompozíciós megoldás, hogy holta után is fölkeresi szent életû testvérét, és a sír mellett mondja el szimbolikus életgyónását, amely az elkövetett tévedések megvallásán túl a jövõre vonatkozó jó remény, a bizalom érzését, gondolatát, akarását is tartalmazza. Ez részben igazságszolgáltatás egy nagy tehetségû, sokra hivatott Árpád-házi királynak, aki ugyan a hivatalos kronológia szerint csak rövid ideig uralkodott, de megsejtette és dinasztikus házasságpolitikájával elõkészítette az Árpád-ház fiúágának kihalása utáni Anjou-szövetkezés feltételeit. A mélyponton is hinni akar távolabbi tervei folytatásában és beteljesedésében: „azt szeretném érezni, hogy amit elkezdtem, folytatják mások, és egy ostoba vágytól vezérelt kéz, még ha megpróbálja is, nem döntheti porba hosszú évek szorgos munkáját. [...] ugye nem lesznek méltatlanok hozzám, az ügyhöz, még ha most a haszonlesés markában vergõdnek is, ha egy tál lencséért eladnák a lelkük üdvösségét?” A látomásos révületében távolodni látszó Margit szellemalakja után a hajó szót kiáltozza mint ultima ratiót, legfontosabb szimbólumot, olyan toposzt, amelynek gazdag jelentésrendszerében a tengerrel megbirkózni akaró, kormányzást és kockázatot vállaló ember szélsõséges lehetõségei sûrûsödnek.

Aki a tág értelemben vett szenzualizmust, emberek, helyszínek, cselekedetek és párbeszédek láthatóan, tapinthatóan elevenné varázsolását szereti a szépprózában, az valószínûleg az elsõ fejezetet élvezi a leginkább, a mezítelenül fürdõ király életképét, a nyers és groteszk realizmustól ihletett „bevágásokat”, az asszociációk merész röpködését térben és idõben. Aztán az elõadásmód folyamatosan elvontabbá válik, az érzéki elemek háttérbe szorulnak, a nyelv retorikai alakzatai (párhuzam, ellentét, ismétlés) kerülnek fõszerepbe. A beszélõ által megszólított személy spiritualizálódik, a regény esszéizálódik. Elsõ megjelenésekor a Királyok könyve egy reformnemzedék sikeres áttörés elõtti kétségeit és válságait világította meg élesen, napjainkban, majdnem húsz évvel késõbb mintha az az üzenete erõsödnék föl, hogy az egyszeri gyõzelem nem elég, a forradalom jogörökösei akár szembe is fordulhatnak az egykori bajnok elõdökkel, de a jobb jövõ magját el kellett vetni, hogy egyáltalán esély lehessen késõbbi kicsírázására és szárba szökkenésére. Az igaz, hogy IV. István szólama narratológiailag csak egyik a szereplõké közül, nem a szerzõ egyetlen szócsöve õ, de utoljára neki van alkalma megszólalni, s mivel halálra készülve egy halotthoz beszél, végrendeletszerûvé és lapidárissá válik, amit mond. A rövid zárófejezet mottója, mely csak az újabb kiadásban szerepel, Ezékiel Könyvébõl való profetikus kinyilatkoztatás: az Embernek fiával megétetnek egy levelet, hogy töltse be vele belsõ részeit, és szóljon az Izrael házának: „És megevém azt, és lõn az én számban mint az édes méz.”