Czakó Gábor

Az elit és a gondolatrendõrség

Alig akad igényes ember Magyarországon, aki ne bírálná a rendszerváltás módját, hatékonyságát, sõt, némelyek még a tényét is kétségbe vonják. Keserûen emlegetik, hogy minden átalakult azért, hogy ami lényeges, az maradjon a régiben.

Három kérdést ajánlok figyelmükbe: lehetséges-e rendszerváltás elitváltás nélkül? lehetséges-e elitváltás a nép nélkül? fönnmaradhat-e a nép elit nélkül?

*

Ha a nép nem csõcselék, akkor nem zúzalék, hanem szervezet, különféle rendû-rangú emberek együttmûködése. Az egyik ebben bõvelkedik, a másik abban gazdag, s látja el a többit. A csõcselék a hasonszõrûeket állítja elõre, ellenben a nép bölcsessége abban áll, hogy a kiválókat állítja élre. Azért, hogy õk szabják meg a közös élet stratégiáját, rendelkezzenek az erõforrásokkal, mivelhogy képesek õrizni a hagyományt és megalkotni az újat. Az élet minõsége sokban függ attól, hogy õk milyenek: semmirekellõk, önzõk, közömbösek, zsenik, hõsök, szentek. Elit akkor is van, ha látszólag nincsen, ha tagadják a létét, sõt olyankor mûködik legerõteljesebben. Az antielitisták valójában a tehetségtelenek szálláscsinálói. Azok pedig a csúcsra jutva diktatúrára kényszerülnek, mert helyzetük – mindenki látja – jogtalan.

Az elit mûködésének lényege egyetlen szóval: példa. A csúcson állók messzire látszanak. Akarva-akaratlan mutatják a többieknek, miként gondolkodnak õk, hogyan élnek. A legrégibb szakrális társadalmak igazi mértékadói – a kínai császár vagy a magyar kündü – ennek okáért sosem kormányoztak, csak éltek, mégpedig úgy, ahogy az istenség tenné a földön jártában. A késõbbi idõk elöljárói már markolták a kormányrudat, személyesen ítélkeztek, a csatasor élén harcoltak. Ha nem is az ég rendjét, de azt az ideát igyekeztek megtestesíteni, amit szerintük népüknek követnie kell, ha nem kíván tökéletlen és silány lenni.

A középkori világi elit, a lovagok és királyuk ideálja a hõs volt: föntrõl nézve a vitéz, lentrõl a halott, aki életét áldozta. A magyar nemesség minden romlottsága ellenére, vagy még azzal együtt is, példásan meghalt a mohácsi csatatéren a hazáért 1526-ban. Vele a fõpapok színe-java. Fontos megemlíteni, hogy az õ ideáljuk és idolumuk, a szent, ikertestvére a hõsnek: õ is szellemi célért adja életét. A mártír egyszerre, a többi szent apránként.

Vagyis a kiválók csoportját a vallási társadalomban elég pontosan meghatározható eszme, szellemi tényezõ vezette, és egyúttal szelektálta is. A hõsök és a szentek közé Kinizsi Pál vagy Jeanne D’Arc módjára úgyszólván bárki fölemelkedhetett, s közülük a méltatlanok kihullottak, mint Orseolo Péter vagy XXII. János pápa.

Elfogadhatjuk Bibó István véleményét, aki szerint a magyar nemesség gazdasági és politikai súlya Mohács után megmaradt, de erkölcsi példát egyre kevésbé tudott mutatni. Vitatkozhatnánk azon, hogy miként volt ez a reformkorban és ’48-ban, de nem tesszük. Féja Géza egy megfigyelése azonban idekívánkozik: Mohács után a magyarság állandó elitvesztésbe került. A nemzet eleje mindegyre forgácsolódott a három részre szakadt ország viszontagságai között. A reformációban és ellenreformációban, a hadjáratokban. A bukott szabadságharcok után rendszerint a legjava kényszerült emigrációba a kuruc mozgalmaktól ’48-on és a két világháborún át ’56-ig.

Nyilvánvalóan a rendkívül viharos történelem is oka annak, hogy a második világháború végéig a magyar elit értékrendje zömmel konzervatívnak mondható. A nemesség honvédõ hagyományideálja élénk maradt, noha egyre több polgári származású ember került a legmagasabb rendû példaképek közé. Elég talán a 19. század két ikercsillagát, Petõfit és Aranyt említeni.

A nevelésben a hõs és a szent kultuszának emlékeként középpontban állt a hazafiság és a kereszténység. Démokritosz gondolatát idézve: ha a jót nem tudod tenni, legalább utánozd. A polgárság hozománya volt talán a mûveltség eszménye, az arányok eszménye, valamint a mûvészet tisztelete, ami bizonyára egészséges sznobizmusból is táplálkozott. A szépség iránti vonzalomról bárki meggyõzõdhet, ha tanulmányozza a 19–20. század fordulóján épült villákat, síremlékeket vagy akár bérházakat. Rögtön kínálkozik a mai gazdagok szépészeti lenyomatának összevetése a száz év elõtti osztályos társakéval – de ne szaladjunk elõre. Ékesen szól a tényleges kiválóság megbecsülésérõl az a múlt század húszas éveibõl való történet, miszerint gróf Klebelsberg Kuno kultuszminisztert Szegeden, a kávéházban fölkereste valaki Juhász Gyula érdekében. Ugyanis a költõtõl megvonták a nyugdíját a kommün alatt viselt dolgai miatt. A miniszter azt válaszolta: hogyne, természetesen, bármikor, akár most, helyben is fogadja Juhászt. A közbenjáró elsietett a kávéház másik termébe, ahonnan azzal tért vissza, hogy pártfogoltja nem hajlandó a miniszter elé járulni. Klebelsberg elgondolkodott, majd így válaszolt: „Helyes, valóban úgy illõ, hogy én menjek õhozzá.” S ment.

*

Az 1945 utáni években zajlott le a magyar – s tegyük hozzá: a kelet-közép-európai – történelem legradikálisabb elitváltása. Az elsõ évek demokratikus földindulását megtöbbszörözõ és megfordító következményekkel. S nem csupán „fönt”, hanem a vidéken, a legkisebb falvakban is. A „verd el a pásztort, szétzüllik a nyáj” elv könyörtelen alkalmazásával megsemmisítették a települések és egyéb közösségek természetes struktúráit. Végül erõvel föloszlattak minden civil szervezõdést a dalárdákig lemenõen.

A régi vezetõréteg kezébõl kivették a társadalom erõforrásaival való rendelkezés lehetõségét, s az osztályharc jegyében aljas bitangnak minõsítettek mindenkit, aki korábban példaképnek számított, és a közös életstratégia meghatározásában szerepet játszott. Az alkotó értelmiség java külsõ vagy belsõ emigrációba került. Hogy csak néhány nevet említsünk, szakmánként egyet-egyet a legnagyobbak közül: Bartók Béla, Szent-Györgyi Albert, Bay Béla, Weöres Sándor, Hamvas Béla, Páger Antal. A történelmi osztályoknak még azok a tagjai is süllyesztõbe kerültek, ha éppen nem börtönbe, akik életüket kockáztatták németellenességükkel, emberségükkel, demokrata mivoltukkal – már halljuk is a pikírt megjegyzést: éppen azért.

Mi tagadás.

Mohácsnál elesett a nemesség és a fölsõpapság krémje, de a nemzeti és lovagi eszme meg a kereszténység maradt. Hamarosan teremtek új vitézek és szentek. Épültek iskolák, a tehetséges fiatalok járták a külhoni egyetemeket, mohón szívták magukba az új gondolatokat, s hordtak haza nyomdát és tudományokat. A szocialista fordulat viszont e tekintetben is gyökeres akart lenni. A marxi–lenini doktrína alapján proletárdiktatúrát hozott létre, aminek lényege, hogy az ország szovjet gyarmat voltát intézményesítette, a valósággal a kapcsolatot az utópikus ideológia jegyében megszakította, a tényeket minden vonalon tagadta. Ebbõl következõen a Népköztársaság bûnállammá lett: olyan gaztetteket követett el, alkotmányosított, s kényszerített ki alattvalóitól, amelyek mindenkor gyalázatnak számítottak – a gyilkosságtól a hazaáruláson át a rablásig. Nos, ez a hatalomképlet teremtett magának elitet. Mégpedig a korábbi elit három alapértéke: a mûveltség, a kereszténység és a hazafiság nélkül. Sõt, azok ellenében.

*

A mûveltség kapásból töröltetett, lévén az új elõkelõségek elsöprõ többsége iskolázatlan. Aki véletlenül érettségizett, eltagadta, amit tanult, mivel az összes tudomány helyettesítõje a marxizmus lett, ami természetébõl következõen összeférhetetlennek bizonyult egyrészt az ún. klasszikus mûveltséggel, másfelõl pedig a legkorszerûbb ismeretekkel: a genetikával, a valószínûség-számítással, az atomelmélettel vagy akár Bartók zenéjével, Joyce írásmûvészetével stb. A nyelvtudás ténye potenciális bizonyíték lehetett egy bármikor bekövetkezhetõ kémperben. Megsemmisítették a kétkezi emberek sokgenerációs munkakultúráját is. A téeszcsék, a sztahanovizmus, a liszenkói agrárszélhámosság rendszerében a munkások és a parasztok régi elitjének tekintélye összeomlott, tisztessége, tudása, szorgalma nevetségessé lett. A helyzet a szó szoros értelmében alig leírhatóvá vált, mert olyan – eufém – nyelvet vezettek be, ami egyrészt a marxista zsargon ostobaságaiból, másrészt megszépítõ hazugságokból építkezett, s megakadályozta a józan, paraszti ész járását. Kiesett a mûveltségbõl a természetes erkölcsi érzék ápolásának és csiszolásának igénye is, hiszen az új vezetõk egy része például a nyilaskeresztes mozgalomból jött, ugyanakkor õk is, a többiek is minden gondolatukat alá kellett rendeljék a Párt gyakran változó érdekeinek, s rendszeresen el kellett árulniuk barátaikat, rokonaikat.

Jellemzõ, hogy az elitképzõben, a pártiskolákon, majd a marxista esti egyetemen – népszerû nevén a foxi-maxin, mely a káderek számára osztott „diplomát” – kizárólag ideológiát oktattak, azt is csak évi egyetlenegy tantárgy erejéig! Sõt, a legfõbb pártfõiskolákon sem tanítottak nyelveket, vagy olyan tudományokat, melyeknek lett volna tárgyuk! Aminek pedig – ellentétben a „tudományos szocializmussal” – volt, például a filozófiatörténetnek, abból pontosan a tárgyat dobták ki: nem Szent Tamást vagy Nietzschét olvastatták – ha egyáltalán! –, hanem a róluk összehordott marxista hablatyot.

*

A kereszténység a szocialisták természetes fõ ellensége kellett legyen. A marxizmus eleve ateista, politikai gyakorlata pedig olyannyira ideologikus és kizárólagosságra törekvõ, hogy kiirt maga mellõl minden más eszmét. Harmadrészt pedig a kommunizmus gyökeresen új világot akart teremteni, vadonatúj embert formálni. Ilyen demiurgoszi igyekezet hogyan is férhetne meg más istennel? Hát még azzal az erkölcsi függetlenséggel, amire a keresztény – a szent! – törekszik, hogy csak Istennek szolgáljon, lelkét másnak ne adja. Nos, az új hatalom éppen a lelkeket követelte, hogy engedelmes, a taktikai fordulatokat aggálytalanul követõ, kis fogyasztású, igénytelen, de harcias súdrákat gyúrjon belõlük, akik olyan buták, hogy a Vezért képesek összetéveszteni Istennel.

A nevelésbõl kiiktatták a lélekképzést, az erkölcsi és esztétikai célokat. A szocialista új ember lehetett volna-e más, mint gyökértelen osztályharcos? Aki följelenti osztályellenség szüleit, ha azok hátráltatják a szocializmus építését, mint Pavlik Morozov? Ez a gyerek volt az összes úttörõk példaképe, a Szovjetunió hõse. S lecke korosztályom oroszkönyvében. Morozov – a köréje szõtt legenda szerint – apját koncentrációs táborba juttatta, mert a papa állítólag akadályozta a kolhozszervezést. A történelem során elõször tiszteltek tettéért egy apagyilkost.

*

A hazafiság, a harmadik hajdani alapérték szintén antagonisztikus ellentétben állt a szocializmus érdekeivel, hiszen az ország a Szovjetunió gyarmata volt. Ezt magyarul nem mondták csak eufémül: minden fontosabb jogszabályban, vezércikkben, tankönyvben szakadatlanul hangsúlyozták a Szovjetunió vezetõ szerepét, a szovjet vezérek, pártjuk, tudományuk, sportjuk példakép mivoltát. A legfõbb állami ünnepnek az ország oroszok általi elfoglalásának napját tették meg. A káderutánpótlás szovjet egyetemeken nevelõdött, függetlenül attól, hogy azok többségének színvonala meg sem közelítette a magyar felsõoktatásét. Az elit kiválasztásában az elsõ szempont a Moszkvához való hûség volt. A legfontosabb fõnököket – a pártfõtitkárt, a Politikai Bizottság tisztségviselõit – egyenesen a Kremlben jelölték ki.

Természetesen akadtak kivételek, de a Magyar Szocialista Munkáspárt mint az ország tényleges és formalizált „élcsapata” hazaszeretet helyett hazaárulásra szocializálta kádereit – leginkább azokat, akik karriert akartak csinálni.

*

A párt szerepébõl következõen a demokratikus társadalmakban megkülönböztethetõ gazdasági, politikai, ideológiai, sajtó-, mûvészeti stb. elitrõl nemigen beszélhetünk, hiszen a fõnökök és élen állók mindenütt a megfelelõ szintû pártvezetés „hatásköri listájáról” kerültek ki, és abszolút dzsoli-dzsókerként szökkentek szakmáról szakmára. Az apparátusi káder egyszer az ávónál serénykedett, máskor a nehéziparban, hogy aztán nagykövetként tûnjék föl Koppenhágában vagy fõszerkesztõként Budapesten. Sokukról derült ki, hogy köztörvényes bûnözõ, ámde a bûnállamban csak a politikai hibák számítottak véteknek, ezért a tolvajok, a szadisták, a garázdák nem pottyantak ki a kasztból, csak olykor-olykor s átmenetileg lejjebb csusszantak.

A szellemi elitet is a politikai bizottság próbálta összebütykölni a rendelkezésére álló anyagból. Rendszeresen neveztek ki írókat, mûvészeket és akadémikusokat, majd gazdagon dekorálták õket Kossuth-díjjal és mindenféle csillagokkal. Ugyanakkor Fülep Lajos, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor életmûve a fiókban porosodott, Kerényi Károly, Márai Sándor könyvei a határon túl rekedtek. Még Papp Lacinak is megtiltották, hogy megmérkõzzék a profi világbajnoki övért.

Az akkori köznyelv kontraszelekciónak nevezte az elithamisítást, melynek során a hitvány került fölülre, a jó alulra. Ez tette szükségessé a terrort. A valóságos elit ugyanis a maga természetes – helyesebben: normális – értékhierarchiájával összetartja a társadalmat. Erõszak nélkül. Hiszen a komoly ember komoly életre törekszik, számára a példakép mester, akit önként követ, még ha az út áldozatokkal jár is, mert mindenképpen tanulni, emelkedni szeretne. A hamis elit abnormális. Ma már nevetségesnek hat, de a hatvanas években tényleg egy suszter volt az igazságügy-miniszter, és õ oktatta a professzorokat jogtudományra. Ettõl lett olyan az oktatás, mint a jogrend.

A példakép-pozíciónál semmi sem hat erõteljesebben a reá fölnézni kényszerülõkre. Az aljanép meg a bámész tanácstalan látta a susztert odafönt, s azt mondta: ez hajszálra olyan, akárcsak én, nosza, lessük el a trükkjét! A csõcselékmentalitás országszerte elhatalmasodott. Az enyveskezû, suksükölõ, munkáját nem értõ igazgatók és tanácselnökök körül hasonszõrûek sündörögtek. Már diplomások ugyan, de együtt züllöttek és káromkodtak gazdáikkal – a hajdani kocsisok szégyellték volna a társaságukat. A hagyomány megõrzésérõl és az új megalkotásáról rengeteg szó esett, de a valóságban az történt, hogy az államosítással, a téeszesítéssel, a terv- és békekölcsönökkel, a külföldi hitelekkel összezabrált mérhetetlen vagyon a suszterek, a bukott segédszínészek meg a szakmájukból kikopott varrógépmûszerészek kezén sárrá vált. A Magyarország és Ausztria közti, háború elõtti különbség szakadékká mélyült, s az ország szinte minden modern mutató tekintetében elmaradt azoktól az országoktól, melyeket annak elõtte megelõzött Európában.

A lumpenértelmiség környezetében megtorpant az alacsonyabb rétegek szociális-morális asszimilációja. Vajon miért tanuljon vagy dolgozzon a putrilakó, ha bármi mással elõbbre juthat? Legfürgébben úgy, ha utánozza az elõkelõk disznóságait. S ugyan miért gyógyuljon meg a beteg, ha a táppénz többet hoz? Valaha virágzó falvak lakói lettek alkoholistává, kertjeiket azóta is fölveri a gaz, segélybõl veszik a zöldséget, és nem szedik föl a hullott körtét sem.

*

A forradalom utáni terrorban az ország ismét elvesztette lehetséges elitjének színe-virágát. A negyedmillió menekült és bebörtönzött túlnyomó része diák volt, fiatal értelmiségi, vállalkozó kedvû munkás. Mondani sem kell, hogy tündököltek a három említett alaperényben.

A megtorlás velejárója volt, hogy a restauráció után élre került fönnforgóknak kötelezõ volt valamilyen módon – például az ellenforradalom szó kimondásával – meggyalázni a 20. századi magyar történelem legdicsõségesebb eseményét. A kádári konszolidáció lényege így a korrupció lett. ’56 és általában a hazafiúi érzés elfeledése fejében a lakosság engedélyt kapott a korlátlan önkizsákmányolásra, a szocialista összeköttetések kiépítésére, valamint a mértékletes lopásra és más bûntények elkövetésére. Az ilyesféle bûnözést eufém nyelven ügyességnek nevezték. A jelenséget tökéletes elõrelátással rajzolta meg Dosztojevszkij 1880–81-ben, a Karamazov testvérek Nagy Inkvizítor-poémájában.

*

A következõ évtizedekben a vezetés lassacskán föltöltõdött szakismeretekkel s némi általánosnak mondható mûveltséggel is. Hála az idõnek, amely új generációkat vetett fölszínre, és a viszontagságok ellenére is remek iskolarendszerünknek. Hazafiság és általában morál tekintetében azonban hasonló elõrelépés nem mutatható ki. Mindenkor léteztek természetesen farkasbõrbe bújt bárányok, ám a gyarmati helyzet, a bûnállam struktúrája változatlan maradt; a rendszer továbbra is a hazugságra épült. Ahogy Hamvas mondja: a szocializmus egyetlen ponton sem érintkezett a valósággal. Az elithez tartozóknak pedig állandóan példát kellett mutatniuk. Folyamatosan liturgikus hazudozásra kényszerültek, ugyanakkor munkájuk megfelelõ elvégzéséhez be kellett kapcsolódniuk a szocialista összeköttetésnek nevezett korrupciós hálózatba, ami nélkül a társadalmi erõforrások elérhetetlenek maradtak volna számukra és a rájuk bízott emberek vagy vállalat részére.

Az örökös hazudozás vagy elbutítja, vagy cinikussá teszi az elkövetõt. Az elit mindenkor gyanúsnak tartotta – ha éppen nem üldözte – a mûvészi, a tudományos, a technikai újításokat. A kor nehéz embereknek nevezte azokat, akik ilyesmire vetemedtek. Ahelyett, hogy támogatta és maga köré vonta volna õket.

A nyolcvanas évek elejére már nem akadt épeszû ember, aki hitt volna a szocializmusban. A nómenklatúra élelmesebb tagjai Rosztov helyett már Santa Barbarában próbálták iskoláztatni gyermekeiket, és pozíciójuk vagyonra váltásán mesterkedtek. Sikerrel. Meg is kaparintották az ország belföldi tulajdonban maradt vagyonának túlnyomó részét s a vele járó kapcsolati tõkét. A szocialista összeköttetés hálózatát ügyesen megerõsítették a nyugati beruházóknak tett szolgálatokkal szerzett friss kötelékekkel. Olykor bizony az ország kárára. Ezen talán nem is gondolkodtak igazán, mert egész életükben idegen érdekek kiszolgálására szocializálódtak. Mindehhez bírják a zömmel az õ soraikból kikerült és az õ támogatásukból élõ médiokrácia rokonszenvét. Más szóval rendelkeznek az erõforrásokkal, s megszabják az életstratégiát a tõlük függõk számára. Sõt, a huncut, fürge fordulattal az elit harmadik fõ ismérvét, az újat alkotást is megvalósítják a lomha nép szemében.

A rendszerváltozást, vele a Nyugat elementáris erejû gazdasági, kulturális, gasztronómiai – ne kerteljünk: az ötven év elõtti szovjet behatoláshoz hasonlóan totális – rohamát ezzel az elittel fogadta az ország. Mi tagadás, ez a társaság sem képzettsége, sem nemzeti elkötelezettsége, sem erkölcsi igényessége alapján – tisztelet a farkasbõrbe bújt bárányoknak – nem állt a helyzet magaslatán. A vázolt okok miatt aligha is állhatott.

*

A ’90-es választás során a volt nómenklatúra sokat veszített politikai hatalmából, s vele az erõforrások egy részét is át kellett adnia az új kormánynak – de nem többet! Az anyagi-hatalmi veszteségeket azonnal pótolni kezdte a hû médiokrácia kezében lévõ sajtó mint a posztmodern „szellemi” elitgyártás elsõ számú mûhelye. És persze a pénz. Továbbá a pénz. S hogy ki ne feledjük, a pénz. Futószalagon készültek világhírû írók, filozófusok, közgazdászok, pénzügyi zsenik. Finom erkölcsi tekintélyek, akik azonnal készséges eszközei lettek átöltözött, régi kenyéradó zsarnokaiknak. Elég utalni az elsõ fél év hadmûveleteire: a „kommunisták pedig nincsenek” kampányra, valamint a „keresztény kurzusra”, a „neonáci veszélyre” zúdított össztûzre meg a taxisblokádra. Ezzel egy idõben a demokratikusan választott kormány oldalán álló értelmiséget minden eszközzel diszkreditálni, vagyis elithelyzetébõl kiszorítani igyekeztek. Akit lehetett, antiszemitának minõsítettek, fasisztának, mucsainak, s mûveiket, gondolataikat kicenzúrázták a nekik alárendelt fórumokról. Gyakorlatilag mindenünnen.

E kettõs mûvelettel elérték, hogy hamarosan a véleményformáló értelmiség hatalmas kórusa fújta az õ nótájukat néhány kósza hang ellenében.

A rendszerváltozás miniszterelnöke, Antall József szellemileg a történelmi elitbõl érkezett. Keresztény Magyarországot akart, feddhetetlen hazafi volt, s hozzá roppant mûvelt. Valamennyi tulajdonsága nyílt kihívást jelentett politikai ellenfelei számára. Államférfit az ország történetében még nem gyûlöltek, gyaláztak és rágalmaztak úgy, mint õt. Sorsában jelképi erõvel mutatkozik meg az elitváltás kísérletének tragédiája. Ami persze nem a rangtalan maradt írók és zeneköltõk tragédiája, hanem a nemzeté, a lumpenizálódó népé... Milyen példaképekig tud föllátni?

*

A szellemi elit pótléka Gazdaságkorban az értelmiség. Már a múlt század elsõ felében csalódnunk kellett benne. Az okokat részletesen elemezte Julien Benda híres könyvében, Az írástudók árulásában. Babits írta ezzel kapcsolatban: „Az írástudó nem azzal lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, amelyre az ujja mutat, hanem azzal, ha már nem is mutat többé a Csillagra.”

A babitsi leírásnak iskolapéldái azok a nyugati értelmiségiek, akik turistautakat tettek a Szovjetunióban, majd dicshimnuszokat zengtek róla. Készségesen cáfolták, hogy éhínség volna Ukrajnában, amikor ott éppen milliók haltak éhen; hogy létezne a Gulag; hogy a kirakatperek vádlottjai hamis vádak áldozatai. Ma már tudjuk a KGB s elõdei irataiból, hogy Bernard Shaw-t, Louis Aragont és a többieket a szovjet propagandisták belsõ följegyzéseikben „alkalmazható idiótáknak” nevezték. A típus két korszerû, hazai alakja Konrád György író és Lengyel László közgazdász. Mindketten a rendszerváltozás kísérletének kezdete, tehát bõ évtizede futószalagon bocsátanak ki jóslatokat a régi elit érdekeinek szolgálatában. Próféciáik azonnal rendkívüli nyilvánosságot kapnak. Egyik lap adja a másiknak, mindenütt vitatják, fölerõsítik, hírlelik. Társutas kollégáik lihegnek. Egészen a határidõ leteltéig. Akkor kiderül, hogy nem vált valóra. Sebaj, máris itt a következõ jövõbe látás, és még egy és még egy. Hogy mind hamis? Hogy a „valósággal egyetlen ponton sem érintkeznek”? Ez nem számít. Ugyanazon lapok ugyanazon olvasói ismét és ismét hisznek, s nem röhögnek. Sõt, alig várják, hogy a következõ prófécia ismét a bolondját járassa velük.

Gazdaságkor egyik bázisa a valóság leválthatósága. A hamis elit azért tud a helyén maradni, mert képes a valóságot leváltani, éppenséggel ez a napi munkája. A tömeg éppen azért tömeg, mert nem hisz a tulajdon szemének. Humorérzéke pedig fikarcnyi sincs.

*

Aki szemét nyitva tartja, az világosan látja, hogy a Föld és az élet, az ember és kultúrája semmivel sincs kisebb veszélyben, mint a hidegháború idején, amikor atombombákkal megrakott gépek röpködtek fölöttünk. Azzal is tisztában van, hogy a világelit tagjai – mármint akik ma a Föld erõforrásaival rendelkeznek, és a globális életrendet diktálják – többségükben nem a bolygó és lényei javára mûködnek. Máskülönben rég leszorultak volna a csúcsról; az egyre szédítõbb iramú verseny hamar kiszuperálja a szerényeket, a tiszta szívûeket, a méltó életre törekvõket. Kiszuperálja a hagyomány õrzõit is. A tudomány és a technika újítóit viszont ünnepli, és magasba emeli, a csúcsfogyasztók közé. Igen, az elitnek új ismérve jelent meg: a világelfogyasztó társadalomban a legelsõ vonalba kell tartozzanak a legmohóbbak, a legpazarlóbbak. A mértéktelenségnek és a legszodébbaknak a kultuszáról szól a glóbusz elsöprõ lendülettel fejlõdõ csúcsüzletága, a szórakoztatóipar.

Aki komolyan veszi az életet, az ebbe egy pillanatig sem törõdik bele, hanem keresi-kutatja a rejtõzködõ elitet. Hol van a hiteles ember, aki tudja, hogy miért és hogyan kell élni? A hatvanas–hetvenes évek házibuli-szubkultúrája nagyrészt errõl az elitkeresésrõl szólt. Ma sem másért szerelmesek a diáklányok a tanárukba, és a kamasz is azért csápol a koncerteken: hátha igazi csillag dalol ott fönn, a pódiumon.

*

A szellemi ember elsõ tulajdonsága, hogy tudja: Isten közelebb van õhozzá, mint õ saját magához – ezért világos számára, hogy hogyan és miért éljünk. Gazdaságtársadalmakban valódi szellemi életrõl szólni fogalmi képtelenség, hiszen a nyilvánosság elõtt fölmerülõ kérdések elsõsorban anyagi természetûek, másodsorban érdek által vezéreltek, harmadsorban pénzügyiek, negyedsorban altestiek, a többiekre pedig kizárólag materialista válaszok adhatók. Másmilyen megközelítésük zavarosnak, tudománytalannak, meghaladottnak stb. minõsül. A szellem emberei ennélfogva semelyik elitbe sem tartoznak. Mindazonáltal természetesen léteznek, csakhogy illegalitásban. Az egyik csavargónak álcázza magát, a másik úriszabónak, a harmadik bábszínésznõnek, a negyedik akadémikusnak, az ötödik örökös káplánnak vagy más elõléptethetetlennek. Gondolataik, mûveik búvópatakként csordogálnak, s kivétel nélkül minden esetben eljutnak a keresõkhöz, ám rivaldafénybe csak véletlenül kerülnek. S ezt az esetleges véletlent haladéktalanul korrigálja a gondolatrendõrségként buzgólkodó médiaértelmiség.

*

Ha a tradicionális magyar elit értékeit összevetjük az ezredforduló idején reájuk adott korválaszokkal, akkor erõs polarizációt figyelhetünk meg. A szociológiailag vizsgálható szinten két válaszcsoport és hozzá két elit számolható össze. A szocialista nómenklatúra-elit játszi könnyedséggel gazdát váltott. Számára – és a körülötte csoportosulók számára – a hazaszeretet régóta kimenõben van a divatból. Értékrendjükben a szocialista internacionalizmus helyét a globalizmus foglalta el, a Szovjetunióhoz és a párthoz való hûséget fölváltotta Amerika majmolása meg a törzsvásárlói és márkaklubtagság. Ez a jövõ útja, vélik, és a magyarok szabadsága fölismerni e történelmi szükségszerûséget, különben õk is kimennek a divatból. Komikus példát adnak a gazdaváltásra a sportújságírók. Annak elõtte a szovjet sportéletrõl lihegtek, közölték még a szovjet jéglabdabajnokság eredményeit is. A rendszerváltás óta Amerika a szívük csücske, naprakészen tudósítanak a floridai base-ball-bajnokságról.

Ami az erkölcsöt illeti – lásd még kereszténység, vallásosság stb. –, a csoport eleve morális vákuumból érkezett, hiszen szocialista erkölcs nem létezett. Nos, az õ számukra természetes szövetségesnek bizonyult a libertarizmus a maga kényelmes relativizmusával és pragmatizmusával. A Mandeville-morál szerint pedig az önzés visz elõre; az egyéni hiúság, mohóság, törtetés összeadódik szépen, és a fejlõdés pompás gyümölcsét termi. Amíg haladás létezik, addig az erkölcsi aggályokat félre kell tenni. Sõt, a jogot is át kell alakítani – különösen „aggatnak” például a természetvédelmi, kábítószer- és korrupcióellenes rendelkezések.

Keresztények természetesen köztük is akadnak. A legszámosabban az úgynevezett instant- vagy prosperitás-szekták hívei, akik azonnali megtérésben részesülnek, miáltal hamarosan a pénz is föl fogja vetni õket. Legvonzóbb hittételük, hogy Jézus a szegénységbõl is megváltotta a világot, a vagyonosság tehát a hit minõségének fokmérõje.

Nem mellékes, mert morális tekintetben megosztó tényezõ, hogy ez a réteg jelszavait illetõen baloldali, ugyanakkor tagjai, az õ saját szavukkal, „kizsákmányolók”. Tudniillik szinte kivétel nélkül a fölsõ tízezerhez – vagy tán csak ezerhez – tartoznak: nagybirtokosok, nagytõkések, gyárosok.

Mûveltség tekintetében a liberális-szocialista elit a globalizációra és a hozzá való alkalmazkodáshoz szükséges tájékozottságra koncentrál. Az új eszközök és technikák mûködtetésére, nyelvismeretre, szorosan vett szakmai s hozzá számítástechnikai fölkészültségre.

A másik póluson az ún. nemzeti-konzervatív élvonal vérszegényebb és megosztottabb. Gyöngébb, mert az erõforrások fölötti rendelkezés tekintetében akkor is erõtlenebb, amikor éppen kormányra jut, megosztottabb, mert kisebbségi helyzete frusztrálja, némelyikük egyszerre kapaszkodna a régi értékekbe és a globalizáció örvényének peremébe, mások pedig behunyják szemüket, és visszamerengnek a „régi múlt árnya felé”. E két belsõ irányzat mindegyike ferde szemmel nézi azokat, akik a járható középutat keresik. Hajlamosak struccpolitikát folytatni a permanens technikai forradalom kihívásaival szemben és kételkedni ismerõinek hazafiságában. A szinte általános gyanakvás hol innen, hol onnan rombolja a nemzeti-konzervatív elit erkölcsi tekintélyét.

A korszak túlpolitizáltságában az értelmiség színe-java szétszóródott a pártok holdudvarában, ami azzal a következménnyel járt, hogy az ellenpártok hívei nem fölnéznek rájuk, hanem köpködik õket – függetlenül értékeiktõl. A rendszerváltozás elsõ évtizede világossá tette azt is, hogy a tényleges szellemi elit túlságosan merev a taktikai játszmákhoz, s még csak a zászlón lobogásra sem kapható. Némi körülpillantgatás után visszatért a gazdaságkori fordulat óta jól belakott illegalitásba.

*

Világszerte megfigyelhetõ, hogy az elitek kivonják magukat a nemzeti keretek közül. Az erõforrások fölött egyre inkább olyan intézmények és személyek rendelkeznek – multik menedzserei, tõzsdecápák, médiamogulok –, akik önmagukat világpolgárnak tekintik. Egyrészt hasznaikat éppen a globalizáció nyitotta keretek között szedik, másrészt nem közvetlenül gazdasági céljaikat is nemzetközi méretekben akarják megvalósítani. Lásd például Soros György programját a lágy drogok engedélyezése vagy a „nyitott társadalom” érdekében. Jó tudni, hogy azt a társadalmat minõsítik „nyitottnak”, amelyik nem tanúsít ellenállást a globalista támadásokkal szemben (Vass Csaba megfigyelése).

A sztárértelmiség mûködése is kozmopolita. Ahogy az autógyártásban, úgy a mûvészeti iparban is megkerülhetetlenek a nemzetközi szabványok. E kátékat izmusoknak nevezik, követésük az érvényesülni szándékozók számára kötelezõ. Tudniillik a kritikusok, a galériások, a kiadók és társaik az éppen aktuális kánonhoz mérik az árut. Nem író és nem mûvész az, akinek az ismertsége csak hazájára tejed ki. Éppen ezért gondosan megválogatják, hogy ki terjedhet túl nemzete határain. A sztárkészítés-technikára talán fölösleges kitérni, az eredmény minden érdeklõdõ számára megmutatja, mibõl készülnek a média kultúrcsillagai. Tündöklésük módja, pályájuk íve is világos, nemkülönben valódiságuk.

A nemzetközi elitek és a helyiek, különösen a világsztárok és a kisebb közösségek saját példaképei között éles az ellentét. Ez számos ponton mutatkozik meg. Általános, hogy a helyi csillag nem akarja fényét odahaza elpocsékolni, minél elõbb meg akar méretkezni a világpiacon. Már csak azért is, mert szeretne átalakulni adakozóból fogyasztóelitté. Az országos politikai élgárdák – ha nemzeti, vagyis saját célok mozgatják õket – egykettõre szembekerülnek a globalista érdekkel, és számolhatnak a gondolatrendõrség sajtócsapásaival. Elég világos példa a helyi és nemzetközi „értelmiségiek” támadása Jörg Haider ellen, aki hangsúlyozni merészelt osztrák érdekeket, ezzel fölkeltette a gyanút, hátha védekezésre vetemedne a globalista behatolással szemben – vö. nyitott társadalom. A legkevesebb, hogy neonácinak bélyegezték. A mostanában hatalomra került új jugoszláv vezetés azonnal megnyitotta piacait a világ elõtt, amely rögtön demokratikus kebelére ölelte. A gondolatrendõrség véletlenül sem firtatja Belgrád változatlan sovinizmusát és rasszizmusát, amihez képest az osztrák Szabadságpárt szende, kozmopolita operettjelenség.

*

Mondhatnánk, hogy a magyar elit újjáalkotásához évtizedek szükségeltetnek. Nemzedékeknek kell elmúlniuk, hogy a vagyonhoz csatlakozzék a tudás, az ízlés, az erény meg az alkotásvágy. Ha egyáltalán kedvez az ilyesminek a hazai és a globális klíma meg a nép. Ha például a csúcsfogyasztó nem szorítja ki az alkotót a nép példaképei közül. Mert mi tagadás, elõbbit könnyebb, sõt ajánlatosabb követni egy olyan közegben, amely a mind alacsonyabb igények egyre leleményesebb kielégítését tekinti fejlõdésnek (Buji Ferenc definíciója).

Igen, talán itt, a néppel kellene kezdeni.

A szellemi elit képességeit Istentõl kapja. Ajándékba, ezért ingyen is adja tovább. Már ebbõl is kitetszik, hogy aki táltostanfolyamot tart pénzért, az lehetetlen hogy táltos legyen; aki tizedet kér, korbát, perselypénzt, külön adományt, az nem Isten pásztora, hanem Mammoné. Aki hatalmát szerzésre használja, ahelyett hogy bõkezûen adna, az tolvaj, és elõbb-utóbb zsarnok lesz belõle.

A szellemi ember nem társadalmi, hanem spirituális tünemény, megjelenéséhez történelmi vagy politikai események nem társulnak. Sztárrá nem alakítható, de el sem homályosítható. Mindössze annyi történhet vele, hogy a leváltott valóságban bolyongó nép nem veszi észre. Mert van szeme, de nem lát, van füle, de nem ért.

Ezért kell a néppel kezdeni.