Dobozi Eszter

San Diegóban Márai...

Édes-sós levegõ zúdul a partra és
az árkádok alá. Fel se fogom, hogyan
torlódik, tarajoz, s feltöri végtelen
      óráim fövenyét a víz.

Mert oly végtelen ég a tükör, melyet
hátán éjszaka holdfényben az óceán
hord. Lassan, nehezen mozdul a kéz, a láb:
      súlyos mozdulatokban él

itt mindaz, ki rokon nélküli, s így szabad.
Olvasmányaiban hosszan idõz, kihûlt,
számûzött szavakat mondogat. Égetik
      káromlások, imák – belül;

és feltornyosulón pár ige, visszanyelt
fõnév – ékezetes – legbelül émelyít.
Végül semmi se kell. Óra se. Száll idõm
      méretlen, tova. Senki sem

szólít, senki se hív. Képzeletem se tud
megbirkózni veled, városom. Elfogyott
utcáim, tereim! S otthonom! Elveszejt
mindent bennem az irgalom.

Még elnézem, ahogy vár bevetésre száz
és száz tengeri jármû, hadigép, ezer
vérszomjas repülõ. Énekem elragad,
      s többé meg haragom se tart.