![]() |
Dobozi Eszter
San
Diegóban Márai...
Édes-sós levegõ zúdul a partra és
az árkádok alá. Fel se fogom, hogyan
torlódik, tarajoz, s feltöri végtelen
óráim fövenyét a víz.
Mert oly végtelen ég a tükör, melyet
hátán éjszaka holdfényben az óceán
hord. Lassan, nehezen mozdul a kéz, a láb:
súlyos mozdulatokban él
itt mindaz, ki rokon nélküli, s így szabad.
Olvasmányaiban hosszan idõz, kihûlt,
számûzött szavakat mondogat. Égetik
káromlások, imák – belül;
és feltornyosulón pár ige, visszanyelt
fõnév – ékezetes – legbelül émelyít.
Végül semmi se kell. Óra se. Száll idõm
méretlen, tova. Senki sem
szólít, senki se hív. Képzeletem se tud
megbirkózni veled, városom. Elfogyott
utcáim, tereim! S otthonom! Elveszejt
mindent bennem az irgalom.
Még elnézem, ahogy vár bevetésre száz
és száz tengeri jármû, hadigép, ezer
vérszomjas repülõ. Énekem elragad,
s többé meg haragom se tart.