Fekete J. József

Mohás Lívia: Jusztinianusz

Pont Kiadó, 2000

Amennyiben minden éginek valóban létezik földi mása, akkor Mohás Lívia a legfontosabb eredetik és lehetséges másolataik nyomába eredt könyvében. A Szentháromság – és a vezérlõ elvek hármas fogalomkörébõl méltatlanul kiutasított, életadó, ápoló és bölcs princípium, a Nõ földi leképzését keresi Jusztinianuszban, a testében hímnemû és haláláig potens, lelkében azonban mohón ravasz-nõies császárban; a gigantomán építkezéseihez – egyebek közt a konstantinápolyi Hagia Sophia székesegyház felépítéséhez – szükséges pénzt gátlástalanul és kímélet nélkül elõteremtõ, adószedõ Kappadokkiai Jánosban; az uralkodás során elkerülhetetlen piszkos munka másik felét, a hódításokat vezetõ, nagyra hivatott, Karthágótól Rómáig hódító Belizár hadvezérben, akinek taktikai tökélye és kiszámított óvatossága mögött ügyesen leplezett gyávaság lapul; valamint a cirkuszi kurtizánból Bizánc aranytrónusára emelt Theodora császárnõben. Ha ehhez még hozzáfûzzük, hogy a kettõs fókuszú mû fõalakjainak egyike, a bizánci császárság történetét forrásmunkákból, a mindennapok eseményeibõl és képzeletbõl rekonstruáló „szárított fügefejû”, nyugalmazott ügyvéd és mûkedvelõ regényíró, a szövegteremtõ Edward a névrokonságon túlmenõen szimpatizál Edward Gibbonnal (1737–1794), a The History of the Decline and Fall of the Roman Empire szerzõjével, azon túl a bilokációs sétákra képes, a nagyszerû építkezéseket vezetõ, a hadi szerencse által pártfogolt, a lényegében a Bizánctól való függetlenség hirdetõjévé váló eretnek monofizita vallási felekezetet támogató, az athéni bölcseleti iskolát bezárató, a kereszténység zászlaja alatt az antik világ szellemi értékei ellen harcoló, a Corpus Juris civilist megalkotó Jusztinianusszal is hosszú gondolatokon át képes azonosulni; a másik fókuszpontot rögzítõ barátnõje, Sára pedig egyenesen arra ébred, hogy õ a látnoki képességekkel is megáldott Theodora harmincadik reinkarnációja: világos lesz, a könyv a puszta történelmi rekonstrukciónál sokkal nagyobb ívet fog át, a bizánci uralkodópár csak ürügye a maszkokat öltõ és váltogató szerzõ munkájának, tulajdonképpen az írás folyamatának. Az pedig csupán a véletlenen múlhatott, hogy mivé alakul a világ dolgai fölötti tépelõdés – regény lesz-e belõle, egy regény munkanaplója, esszé, vagy elsüllyed az egész a mûhelymunkák pokolmély, sötét fiókjában.

Az alig százharminc oldalas kötetben fölvonultatott párhuzamok, összefonódások, egymásra való leképzések arra utalnak, hogy Mohás Lívia – Szentkuthy feltételezhetõ megtermékenyítõ hatása nyomán vagy teljesen autonóm genezisbõl, egyre megy – az írásban megvalósuló világharmonizálás kísérletének õsformája felé vonzódik, amelyben együtt és azonos hõfokra hevítve jelenik meg a fikció, a nagy mitológiák tárgyiasulása és a hétköznapok piszlicsáré efemeriáinak lejegyzése. Célja az olyan mûalkotás létrehozása, amelyben nem válik külön a szépirodalmi szándékú próza a szerzõ magánlevelezésétõl és naplójától, az önelemzés a kommentártól, a zöldségestõl kapott számla a lírai vallomástól; és aminek végsõ célja nem az írás produktuma, hanem az írás mint cselekedet, az írás mint folyamat. (Szentkuthy mégis benne lehet a dologban, a stílusára jellemzõ jelzõs szerkezetek és fordulatok a véletlen egybeesés lehetõségénél gyakrabban köszönnek vissza a szövegbõl.) Azt idejekorán felmérte Mohás Lívia, hogy a vakvágányok vagy a giccsbe bukás elkerülésével a hagyományos mûfaji kódoknak megfelelõ történelmi regényt írni kivételes feladat, ráadásul az olvasó sem kedveli feltétlenül a megcsócsált történeteket. „Képtelenség az eddigi módszer, ez a bizonyos egy kis lassú, egy kis gyors, egy kis vér, rá a pápa selyemtiarája és némi építészet, azután a Bazileusz hadiflottája és a császárnõ fürdõzése, majd megint egy kis lassú, egy kis gyors, egy kis country-zene, ami ideszáll a rádióból, míg õ a komputerénél dolgozik. És megint tovább egy büdös hun vitéz leírása, jókat röhöghettek rajta Bizáncban, faggyúzott varkocsa megavasodott a melegben, a rafinált trákok amúgy is csak hülyíthették” – fakad ki a szerzõ a regényírásra készülõ Edward álarca mögül.

Mostani munkájának elõzménye, a Theodora (Magvetõ, 1995) is jószerével a készülõdés jegyében íródott, saját szövegének megteremtésével foglalkozott, a történelmi eseményekbõl csupán epizódokat dolgozott ki. Ott még elkülönült a regény és a metaregény vonulata, a Hunyadi Páncélosokhoz bevonultatott Edward és a haláltáborba hurcolt Sarolta, az idõskori, állandó polarizációban izzó, különleges kapcsolatával párhuzamos szálakon futó Bizánc-kori történelmi regény és a mû prae-jét, megírásának elõkészületeit taglaló metaregény szálai között kapcsolatot tartó finom anakronizmusok három színpadra: a másfél ezer éves történelmi múltban vagy az ötven éve történt eseményekhez, illetve a regényírás jelenének történései mellé sorakoznak fel. A Jusztinianuszban az önreflektív szálak jobbára beleolvadnak a gáláns kapcsolatot sejtetõ, de lényegében a nem- és princípiumbeli dualizmus öntükrözõjévé emelt (szerzõ)páros, Sára és Edward önvizsgálataiba és értelemkeresõ analíziseibe, amelyeknek sarkalatos pontjai az istenkeresõ hit, a katolicizmus, majd a kereszténység és az antiszemitizmus archetipikus motivációi, valamint jelenkori vonzatuknak a párhuzama. A szövegben a metatextuális és önreflektív részek nem határolódnak el, nem maradnak betétek, hanem csápokként, nyúlványokként fogják egybe a szöveget.

Mohás Lívia egyik lélektani és regénykonstrukciós meggyõzõdése, hogy az idõben nem csupán visszafelé lehetnek információink, és ez a feltevése határozza meg munkájának idõ- és térkezelését. Rámutat, „hogy a valóság mögött van még egy valóság, a másik valóság, és ezek közönségesen láthatatlan hálószerkezetek, és az események párhuzamosan futnak, egyszerre vannak, egy idõben, olykor áttûnnek egymáson, átüt egyik a másikon. Amint futnak az események, a látható egyed sorsával szimultán fut a másik, elõzetesen eltervezetten beleszõve, csak a legfelsõ látható, pedig ott van mind.” Az olvasó áttételtõl áttételig halad a szövegben, ugyanis a szerzõ olyannyira szabad a spaciotemporális kapcsolatok fellazításában, hogy beszélõi gyakorta szinte észrevétlenül cserélnek pozíciót, és ezáltal a szerzõ lebegteti az elbeszélés ideje mellett annak topográfiáját is.

Mohás Lívia egyfelõl történelmi hitelességre törekvõ részletekbe bocsátkozik, másfelõl hõsei cselekedeteinek lelki dimenzióit elemezve az ezotéria köreibe tesz tanulságos kirándulásokat – magához a történelmi történetmondáshoz azonban történelmi sorozatának ebben a fejezetében nincs elegendõ levegõje. A végtelenül rokonszenves és a prózaírás gyakorlati szempontjából fontos regényírói koncepció megvalósításának buktatója nem a sorozat elsõ részében, a Theodorában, hanem a folytatásban, a Jusztinianuszban mutatkozott meg: Mohás Lívia nem mindig tud mit kezdeni sem a régmúlt, sem a jelen tényeivel. Az adatok bõsége akasztja meg empatikus készségét, analitikus adottságának lombosodását. Nem hagyja ugyanis a szövegbe épülni a történelmi faktográfiát, sem a demiurgikus mítoszok költõi bonyodalmait, hanem külön, leginkább csak jelzésszerû tereket alakít ki számukra, csupán vázlatozza õket egy leendõ nagy kompozícióhoz, amelynek elõkészületei során mintha ide-oda mozgatná egymáson az áttetszõ fóliákra vetett skicceket. Másfelõl a regényírás jelenének toposzai olykor hívatlanul, feleslegesen és durván vonulnak be a mûbe, ám a szöveg kiveti õket. Az említett fogyatékosságokat többé-kevésbé ellensúlyozzák az olyan remekbe szabott illuminációs pillanatok, amelyek során például (ismét csak feltételezhetõen) Gaál József fallikus orrú, bõrrel bevont, szegecsekkel kivert koponyaszobrai az ókort idézõ szövegrészben egy munka híján szobrászkodó (ember)nyúzó mûvész vezeklõ passziójának termékévé transzponálódnak. Az ehhez hasonlatos, a regény érdekében történõ transzfigurációkat tudjuk igazán értékelni ebben a mûben, szemben a szándékosan széttartó erõvonalakat sarkításig banalizáló kiszólásokkal.

Nem tetszik majd mindenkinek, az biztos; ám tény, hogy figyelmet érdemlõ munka a Jusztinianusz. Önmaga lehetõségeit és a regényírás értelmét megkérdõjelezve, a regényig (sem a mûig, sem a mûfajig) el nem jutva, mégis tágasságot nyit az olvasói továbbgondolás számára. Az ókori témához ókori hasonlat dukál. Az antikvitásban az ilyen munkáról tarthatták, hogy akkor is hasznára van az olvasónak, ha nem tárgyi tudását és gyakorlati igényû ismereteit gyarapítja. Vagyis: irodalom.