Hegyi Gyula

Na és?! – de ki mondja?

Szomorúan és rosszkedvûen kezdek bele ebbe az írásba. Jobban éreztem magam akkor, amikor verseim jelentek meg a Kortársban, s ha e folyóirat kritikát közölt volna például legutóbbi, 1998-ban megjelent verseskötetemrõl, természetesen eszem ágába sem jutott volna, hogy válaszoljak az esetleges bírálatra. Olvasóként és a Magyar Írószövetség tagjaként azonban felháborít, hogy a Kortárs (impresszuma szerint „a Magyar Írószövetség irodalmi és kritikai folyóirata”) 2000. október–novemberi összevont számában Kolozsvári Papp László Na és?! címû publicisztikájában dühödten gyalázkodó támadást intéz személyem és a magyar ellenzék ellen. Ha a Magyar Írószövetség nem kíván a Magyarok Világszövetsége dicsõnek aligha nevezhetõ nyomdokaiba lépni, akkor a direkt politikai vitákat helyesebb lenne a szövetség orgánumain kívül megvívni. De ha már Kolozsvári Papp László belekényszerített abba, hogy magam is politikai vitákkal untassam a Kortárs olvasóit, akkor röviden válaszolok rágalmaira és bántóan egyoldalú állításaira.

Kolozsvári Papp László állítása szerint végignézte a Magyar Országgyûlés úgynevezett olajvitáját. Ennek kapcsán a személyére jellemzõ stílusban (melyet nem kívánok viszonozni) azért ró meg, mert azt kértem, hogy a Magyar Televízió végig közvetítse a nagy érdeklõdést kiváltott ülést. Sõt, szerinte „törvényellenes felszólamlást” tettem a parlamentben. Ez egyértelmûen nem igaz. Egyrészt egy képviselõnek még a meglevõ törvények megváltoztatását is joga van kezdeményeznie, sõt, a jelenlegi kormánypártok képviselõi az 1997-es agrárválság kapcsán a törvények tömeges megszegését is lelkesen ünnepelték a parlamenti széksorokból. Másrészt nem azt kértem, hogy a parlament tisztikara utasítsa a Magyar Televízió vezetõit a közvetítésre. Pusztán azt javasoltam, hogy a házvezetés „érje el” a közvetítés folytatását a vita végéig. A parlamenti közvetítések idõtartamára általában a parlament illetékesei tesznek javaslatot az MTV vezetõinek. Ezeken a megbeszéléseken a parlament vezetõi jelzik, hogy a vita mely szakaszát tartják közfigyelemre különösen érdemesnek. Nem tudok arról, hogy Kolozsvári Papp az elmúlt években valaha is kifogásolta volna ezt a gyakorlatot. Sajnos, az olajvita esetében csak az elsõ néhány órára kértek tévéközvetítést. Magam Áder János házelnök ezen döntését kifogásoltam, szó szerint azt hangsúlyozva, hogy „ha a Magyar Televízió vezetõiben van közéleti felelõsség, ezt a kérést (mármint a közvetítés meghosszabbítását) teljesíteni is fogják”. Kérésem ellen egyetlen frakció sem tiltakozott, s a levezetõ elnök hamarosan bejelentette, hogy a közvetítést a televízió vezetõi valóban meghosszabbították a vita végéig. Bármilyen mulatságos, Kolozsvári Papp László is közvetve nekem köszönhetõen nézte végig a vitát. Lehet, hogy utólag sajnálja a tévé elõtt elfecsérelt idõt, s ebben talán igaza is van. De elképesztõ, hogy ezért ellenem intéz bárdolatlan kirohanást. Politikusként és publicistaként sok kemény kritika célpontja voltam, az elmúlt hat évben jó néhány parlamenti és sajtóvitában igyekeztem helytállni, de ilyen lapos és mondvacsinált kötözködést még sohasem tapasztaltam. Parlamenti képviselõként egy nagy vihart kavaró parlamenti vita nyilvánosságáért emeltem szót – amit amúgy még kormánypárti képviselõtársaim sem kifogásoltak.

Egyébként egyetértek Kolozsvári Papp Lászlóval abban, hogy a magyar közélet egyik rákfenéje a „na és?!” mentalitás. Tehát az, hogy a nyilvánvaló visszaélések és botrányok rendre következmények nélkül maradnak. Szerzõnk azonban egyoldalú módon kizárólag a két ellenzéki pártot, az MSZP-t és az SZDSZ-t hibáztatja mindezért. Lehet, hogy Kolozsvári Papp László boldogabb lenne, ha megszûnne az ellenzék, s kizárólag a bölcs és tévedhetetlen kormánypártok (plusz MIÉP) maradnának a színen. Remélhetõleg vannak, akik ezt másképp gondolják. A Kolozsvári Papp-féle ellenzékellenes publicisztikát minden ténybeli csúsztatásán túl azért kell visszautasítani, mert ellenzék nélkül nincs demokrácia. A kormánypárti Na és?!-ek, tehát a következmények nélkül maradó botrányok végtelen sorozatára a Kaya Ibrahim-ügytõl az éveken át folyó kisgazda korrupciós esetekig nem akarok kitérni. A Kortárs olvasóira való tekintettel csak azokat a példákat idézem, amelyek közvetlenül kapcsolódnak Kolozsvári Papp kirohanásához.

Magam egyetlen érdemi hozzászólást tettem a parlamenti olajvita során. Ebben azt vetettem fel, hogy Pallag László kisgazda, tehát kormánypárti képviselõ gyilkossággal vádolta meg Pintér Sándort, a Magyar Köztársaság belügyminiszterét. Jól értsük: egy kormánypárti frakció helyettes vezetõje nevezte gyilkosnak saját kabinetje miniszterét! Ilyen súlyos vád esetén, fogalmaztam, „vagy a megvádoltnak, vagy a rágalmazónak elõbb-utóbb fel kell állnia a helyérõl”. Mint tudjuk, ez azóta sem történt meg. A kormánypártok – s a jelek szerint Kolozsvári Papp is – valahogy így gondolkodnak: gyilkossággal vádolták a belügyminisztert? Na és?! Egy kormánypárti frakcióvezetõ-helyettes alaptalanul rágalmaz valakit a legsúlyosabb bûn elkövetésével? Na és?! Esetleg igaz a vád, és Pintér Sándor belügyminiszter sötét dolgok részese? Na és?! Egy a fontos, maradjon miénk a hatalom minél tovább. Szerintem ez a lehetõ legcinikusabb magatartás, s aki ezt mentegeti, annak aligha lehet erkölcsi joga másokat s legkevésbé az ilyesfajta cinizmust szóvá tevõ ellenzéki képviselõt megítélni. Jó lenne tudni, hogy a vitát szorgalmasan végignézõ Kolozsvári Papp Pallagot tartja rágalmazónak, vagy Pintért gyilkosnak. Vagy ez a kérdés nem érdekli, lévén, hogy mindkét politikus kormánypárti, akiknek kijár az elnézõ na és?! Mivel magam ellenzékiként is felelõsséget érzek a Magyar Köztársaság tekintélyéért, szó szerint így fogalmaztam: „amíg ilyen vád nem kerül bebizonyításra, addig a Magyar Köztársaság minden tisztességes állampolgárának azt kell feltételeznie, hogy a belügyminiszter ártatlan”. Igen sajátos gondolkodásra vall, ha valaki ezt destruktív ellenzékiségnek minõsíti, a belügyminisztert gyilkosnak nevezõ kormánypárti politikusról viszont egy rossz szava sincs. Hiába, ilyen a második legnagyobb kormánypárt, nélkülük kevesek vagyunk a hatalomhoz, na és?!.

Ami pedig szerzõnk sûrû kommunistázását illeti, a parlamentben egyszer nagy vihart kiváltó felszólalásban soroltam fel, hogy mely miniszterek (nagyjából a kormány fele) voltak tagjai az egykori MSZMP-nek. A válasz nagyjából a na és?! gesztusa volt. Azt is megemlítettem (senki sem cáfolta, nehéz is lenne, mert kõkemény tény), hogy az egyik miniszter aktív munkásõrként ténykedett a munkahelyén. Na és?! Göbbels állítólag úgy fogalmazott a környezetében átmentett zsidókra célozva, „azt, hogy ki a zsidó, én mondom meg”. Azt, hogy ki a kommunista, nyilván a kormány és a kormánypárti pártkatonák mondják meg. Ha egy volt munkásõr vagy kommunista rendõrtiszt az Orbán-kormány minisztere, akkor az õ múltja egyszer s mindenkorra eltörölve. Az MSZP vagy az SZDSZ tagjai viszont, ha jól értem szerzõnk ellenzékellenes kirohanását, visszamenõen még Sztálin bûneiért is felelõsek. Jó lenne tudnom, miért felelek inkább a Munkásõrség tetteiért mondjuk én, aki soha a közelében sem jártam, mint az a ma jobboldali miniszter, aki hosszú évekig tagja volt a testületnek. Valóban ennyire gyûlöli az ellenzéket Kolozsvári Papp László, vagy csak indulatai ragadták el?

Kolozsvári Papp azt is szóvá teszi, hogy „Nagy Sándor vip-hiteles képviselõ nem vonja le a következtetést, s nem vonul vissza gördülékenyen az aktív politizálástól”. Szerzõnk természetesen ugyanúgy tudja, mint én és sokan mások, hogy a Miniszterelnöki Hivatal két, jelenleg is aktív államtitkára ugyancsak felvett úgynevezett „vip-hitelt”. Más kérdés, hogy az ellenzék nem kérõdzik nap mint nap azon, hogy a kilencvenes évek elején (amúgy az MDF kormányzása alatt...) otthonuk megvásárlásához e két államtitkár élt ezzel az etikailag vitatható, de nem törvénytelen kedvezménnyel. Kaptak az Orbán-kormány államtitkárai vip-hitelt? Na és?!, válaszolja közvetve Kolozsvári Papp. De lehet, hogy tévedek, s egészen más okok miatt egyoldalú. Ha úgy gondolja, hogy az MSZP képviselõivel szemben magasabb erkölcsi norma állítandó, mint egy jobboldali kormány államtitkáraival, akkor köszönöm figyelmeztetését. Reméljük, hogy ilyesmi többet nem fog elõfordulni. Kolozsvári Papp Lászlónak azt a gondolatát viszont, hogy a Magyar Szocialista Pártnak kellene megkövetnie valamiért is Torgyán Józsefet, 2001 tavaszán már a magyar jobboldalon is felszabadult nevetés fogadná. Ez is azt mutatja, hogy dühödten aktuálpolitizáló publicisztikákat nem érdemes irodalmi folyóiratokban közreadni, mert a belpolitikai események viharos gyorsasággal változnak, s a „keresztény-nemzeti egység” mai jelképe hamarosan a jobboldali sajtó céltáblája lehet. Emlékszem, egy volt költõtársam a Magyar Nemzetben szánalmas cikkecskét írt ellenem azért, mert bírálni merészeltem Pepó Pál környezetvédelmi minisztert. Különös módon Pepó leváltása után nem tiltakozott az általa néhány hónappal elõbb még nagyszerûnek tartott miniszter menesztése ellen. Nem baj, ha egy értelmiséginek van politikai elkötelezettsége, de nagy baj, ha nem eszmékhez hûséges, hanem pitiáner kormányzati ügyekhez lojális.

Nem tagadom, alapvetõen tehetetlen és kiszolgáltatott vagyok azon kénköves gyûlölettel szemben, amely Kolozsvári Papp László írásából fröcsög felém és elvbarátaim felé. Szerzõként és politikusként, a magyar parlament és a strasbourgi Európa Tanács tagjaként, baloldali, egyházi és jobbközép körökben egyaránt megforduló értelmiségiként sok vita részese vagyok, de a gátlástalanul áradó gyûlölködéssel nemigen tudok mit kezdeni. Elég sok vitacikket írtam életemben, de sohasem személyeskedtem ellenfeleimmel, s a Kolozsvári Papp színvonalára jellemzõ jelzõket (menyétképû, surmó, szar stb.) sem használtam eddig. Mivel neveltetésem okán van némi közöm a polgári kultúrához, szerényen megkockáztatom, hogy egyetlen úgynevezett „balliberális” újságíró sem árthat annyit a magyar jobbközépnek, mint egynémely, alpári ellenzékellenességében tobzódó jobboldali gyûlölet-publicista. Szeretném hangsúlyozni: természetesnek tartom, ha valaki keserû ítéletet mond a jelenlegi magyar közéletrõl s azon belül a következmények nélkül maradó botrányok végtelen sorozatáról. Bár magam az egyik politikai párt tagja vagyok, elfogadom, hogy valamilyen szinten minden parlamenti erõ felelõs a „na és?!” mentalitás elterjedéséért. De igen szerencsétlennek tartom, ha valaki – „irodalmi publicisztika” ürügyén – kizárólag a két ellenzéki pártot ócsárolja, cinikusan elhallgatva mindazokat a kormányzati visszaéléseket, amelyek a másik oldalon történtek. (Mint mondjuk maga az olajszõkítés, melynek fõszezonja az MDF-idõkre esett; vagy az agrártárca botrányait, amelyre hosszadalmas na és?! után hirtelen igen érzékeny lett a legnagyobb kormánypárt.)

Végezetül egy szerény észrevételemet szeretném megosztani a Kortárs olvasóival. Elég sok ismerõsöm van a jobboldali pártok politikusai között, többségükkel normális hangon szoktunk beszélgetni, olykor egy sört is megiszunk együtt, s a parlamenti bizottságokban számos esetben együttmûködünk a szakmai kérdések megoldásában. Európai demokráciákban ez így szokás. A jobboldali lapok munkatársai és a magamfajta baloldali publicista között kevésbé jó a viszony, de a heveny gyûlölködés a rendszerváltozás hõskora óta szerencsére már alábbhagyott. Úgy tapasztalom, hogy a jobboldalon a szellemi holdudvar irodalmi indíttatású tagjai ütik meg a legádázabb hangot, és ragaszkodnak legkitartóbban a szellemi polgárháború fenntartásához. Mivel valamilyen szinten jó két évtizede része vagyok az irodalmi közéletnek, õszintén szeretném tudni, hogy ez miért alakult így.