Kolozsvári Papp László

Romváros

Ha az ember hosszabb idõt tölt Kolozsváron, két megfoghatatlan dolog – már önmagában is képtelenség! – tûnik fel neki. Voltaképpen ugyanannak a valaminek a két oldala. Egyre rohamosabban dõl romba a város, miközben egy másik képtelen felépülni. Lenyelni Erdélyt, az sikerült, de megemészteni még nem.

Hörgés, csuklás, erõfeszítéstõl elliluló arc (ejha, négy l egy szóban!)! Kissé ugyan paradoxális, hogy minél közelebb vonaglik a bekebelezõ a megemésztéshez, annál kevésbé emlékeztet a lenyelt falat arra, amiért kívánatosnak tetszett. Na persze, persze, maga a táj kellett, a körülkeríthetõ országnyi kert, a tér, a mioritikus, miként az a honi körökben nagyra becsült, enyhén fasisztoid költõ-gondolkodó fejébõl kipattant. Mármint hogy van egy bizonyos nép, annak egy bizonyos lelke, s mit ád a véletlen, ez a lélek épp abban a térben teljesedik ki. Más népnek és más léleknek ott coki! És ez már akkor is így volt, amikor a Föld kiszakadt a Napból! Az ember melankolikusan rábólint – oly mindegy, gondolja, miközben, mondjuk, a város lassan romba dõlõ kórházi negyedét járja –, ám legyen, minden népnek meg kell alkotnia és be kell járatnia a maga mítoszait, mese az, gyermek, mint a viszály almája, a Nibelungok gyûrûje vagy a mi csodaszarvasunk. Aztán hogy a mesét ilyen szépen elboronálta magában, szeretne feloldódni Erdély leghíresebb városának nem mioritikus terében, s bizony (na most jön a legnyögvenyelõsebb hasonlat, ilyen való ide) észleli, hogy homokszemek csikorognak lelki olajában, mellyel fogaskerekeit keni. (Még így is fáj, hogy szántszándékkal akart valami hülyeséget írni az ember.)

Nem stimmel a dolog, hiszen Kolozsváron jártában-keltében azt kell észlelnie, hogy valamihez való hozzápusztítás tétetett itt folyamatba. Az, ami van, ami zsákmányként ott romlik reves halomban – a Farkas utca, a Fõtér, a Sétatér, az Óvár töppedt-töpörödött házai, a Malomárok, a századforduló polgári igényeinek megfelelõen a városba beleszakadt parkok, zöldvendéglõk, de minden: járdák és kémények, kishidak és macskaköves sikátorok, homlokzati stukkó és hívogató kispolgárudvar a város kellõs közepén, életszigetek, csendoázisok, légbuborékok –, minden valamiféle rommezõre kezd emlékeztetni. A régi Kolozsvár tulajdonképpen nem kell a birtoklónak, legjobb volna, ha magától összedõlne, s félre lehetne tolni földgyaluval, hogy a helyén kivirágozzék a libafosos baromfilegelõ, közepében egy szuperbank üveg-beton székháza. Mondjuk a Farkas utcai templomnál vagy az óvári ferences kolostor szomszédságában. A földhányás hozzá már ott domborodik évek óta a Karolina téren, a díszpark vasrácsa kidöntve, a pázsiton autók parkolnak, mély árkokat szántva a sárban. Nem a pénz hiányzik ahhoz (nem mintha volna), hogy a várost ki lehessen emelni romvárosi állapotából, hanem az, hogy bárkinek, akárkinek valami köze legyen a zsákmányhoz, akarjon vele valamit, óvja, ápolja, fejlessze tovább immár a maga hasznára és boldogulására. De nincs ilyen igény, a lakosok nem is tudják, hogy lehetne ilyen igényük. Azt a szót, hogy igény, azt azért ismerik. Naná! Meg tudnám határozni. Hadd ne tegyem.

Néha a legavatatlanabbaktól jönnek a telitalálatok. Régen azzal ugrattak, hogy egy kezdõ sakkozó meg tud verni egy nagymestert, mert az képtelen kiszámítani a dilettantizmus vezérelte lépéseket. Annyi bizonyos, hogy túl a kilencvenen, Faludy György ellátogat életében elõször Erdélybe, s behatoltában megáll egy bodegánál, s azt nyilatkozza késõbb a Szabadságban, Kolozsvár napilapjában, hogy dejsze ez Afrika! Igen, Erdély a fekete földrész képét mutatja a globetrotternek; valamiféle negatív spirál mentén csavarodik lefelé, valamiféle, talán inkább közép-keleti állapot felé. Senki sem állította, hogy ott ne volna élet. Savanyú paradoxon: az Európába (EU, NATO s minden túró!) törekvõ Romániában lassan romba dõl, szétmorzsolódik, szétfeslik Európa minden odaszakadt tárgyi emléke. S – horror vacui – valami más tolul a helyébe.

Nehéz megmondani, hogy hát mi is. Mert hogy egy másik kultúra, azzal nem mondtunk semmit. Hogy omlik, törik, foszlik, mocskosul, ezzel úgyszintén nem megyünk semmire, hiszen – még egy paradoxon! – ha történetesen hirtelen helyreraknák azt, ami omlik, összefércelnék azt, ami foszlik, s az egészet rajtaütésszerûen kitakarítanák, a helyzet akkor sem változna meg, kisvártatva elkezdene minden visszazülleni önmagává. Alkalmasint a mioritikus térnek megvannak a maga tárgyi feltételei, díszletei, melyek közt a lélek ellejti a maga alhastáncát. Ennek a díszletnek kell újra meg újra fel-, illetve leépülnie.

Jómagam sokkal régebben hiszek a polgárosulásban – még ha abban nem hittem is, hogy a létezõ szocializmus olyan hirtelen durran szét, mint tette volt –, régebben, mint Tubarózsa elvtárs. Egy ideje így hívom magamban azokat, akik vastag kommunista múlt után pengetik a hamis szocialista lantot. Na és, mondjuk, nem voltak tömeggyilkosok, legfeljebb õk voltak a cicák a szocializmusban, s most mint multimilliomosok és multihívõk hintik a bamba magyarra az egérpiszkos mannát. De hagyjuk egyelõre Tubarózsa elvtársat. Hiszek tehát a polgárosulásban; még abban is, hogy Románia, Erdéllyel a begyében, valamikor erre a zöld ágra vergõdik. Csakhogy a folyamat momentán már-már ellenkezõ irányú. Azért nem egészen ellenkezõ irányú, mert megvan a maga nemzeti-õsemberi-balkanoid zamata.

A folyamat egyelõre inkább az önpusztító nemzeti magány és befulladás irányába hat. Bizonyos értelemben ez örömmel tölti el a lakosság java részét. Mondjuk, a zömét. Ne mondjuk inkább, hogy a teljes lakosságot, a több százezres, milliós (?) megélhetési bûnözõi rétegtõl az orvosprofesszor kiválasztottakig? Csak a lakosság tekintélyes részérõl ez nem derül ki nyilvánvalóan.

Hogy is van ez?

A napisajtó már rég lerágta arról a csontról a húst, miszerint egy fasiszta pártvezér (ami a szívén, az a száján, még csak nem is az alamuszi román fajtából való) szép eséllyel indult a román elnökválasztáson. S ahogyan napisajtóhoz illik, nagy hirtelen jól megmondta a véleményét, s nem értett az egészbõl semmit. Némelyek elfurcsálkodtak azon, hogy jaj de érdekes!, a magyarok egy magyarellenes posztkommunistára kell szavazzanak, hogy megússzanak egy dákoromán fasisztát. A napisajtóban az még az érdekes, hogy miközben teljes joggal szörnyedezik azon, hogy szerb fasisztokommunisták ki akarják nyírni Kasza Józsefet, valahogy elsiklik afölött, hogy Corneliu Vadim Tudor – pártvezér és román elnökjelölt! – haláltábort helyezett kilátásba a cigányoknak (szegény napisajtó a zámolyi cigányok sorsával van elfoglalva, azt sem tudja, hol áll a feje!) s kiûzetést a magyaroknak. (Ja, és még Jörg Haiderrel is el van foglalva a magyar napisajtó.) Ezt a kis példát már csak azért is tanácsos idekanyarítanom, nehogy meggyanúsíthasson valaki az üres fasisztázással, amitõl csak úgy visszhangzik a honi levegõég. Ez a fasizmus, a nem légbõl kapott, hanem a tõrõlmetszett, kedves Vásárhelyi Mária, TGM, Eörsi István (Berlinbõl), vadimi vétetés, funari kunkorodás!

A hozzáértõk és hozzá nem értõk mindennel foglalkoztak, csak azzal nem, hogy honnan a bánatból rajzik fel több millió fasiszta szavazó a román demokrácia – így hívják! – tizedik évében. Mielõtt azonban végigsétálnánk a romváros Kolozsvár nevezetesebb uszítóhelyein, hadd örvendezzünk egy kicsit annak, hogy a romániai magyarság kénytelen volt hatalomba szavazni azt az Iliescut, akivel Horn Gyula alapszerzõdést írt alá. Na és?! Megépíttette õ majdnem a nagymarosi gátat is! S kis híján kiárusította az ország alól a termõföldet! A magyar villamos- és cementipar sikeres kiárusításáról említés se essék. Bagatell. De ha már így letévedtünk a kijelölt ösvényrõl, érdemes közelebbrõl szemügyre vennünk Tabajdi elvtársat – a megannyi Tubarózsa elvtárs képviseletében –, aki reflexszerûen szítja az irigységet s annak édesgyermekét, a gyûlölséget a határainkon kívüli magyarokkal szemben. Jó ember õ, csak el-eljár a szája. Mert hogy jön ahhoz a magyar kormány, hogy a magyar lakosság megkérdezése nélkül segítse meg a környezõ magyarokat a státustörvény keretében?! Az efféle tabajdis elvétésekbõl (tabajdiákból) világlik ki a szoclib süketség és vakság minden iránt, ami magyar. Az SZDSZ jéghideg nihilizmusa szóra sem érdemes. A nagyszerû Tabajdi elvtárs nyilván aktív közremûködést vállalt volt a Horn–Iliescu-paktumban – nem volt neki alternatívája, hogy szoclib szóhasználattal éljünk, nem is értjük, miként jöhetett létre a Magyar Állandó Értekezlet mint alternatíva. Az RMDSZ érdekeire fütyülõ Horn–Iliescu ellenében. Vajon az irigység és a káröröm szítása csak a szocializmus volt haszonélvezõivel együtt fog társadalmi mértékben elenyészni kicsiny honunkban? Milyen szép és kézenfekvõ is volt, amikor a magyar lakosságban fel lehetett srófolni a pöffeszkedõ kivagyiságot – belpolitikai stabilizáló tényezõ, tetszik emlékezni a Tabajdi elvtársnak? – a lengyelekkel szemben! Hogy naplopó, hõzöngõ népség, bezzeg mi! Vagy az idióta gõgöt a tejet és húst csak emlékezetbõl ismerõ romániai lakossággal szemben Ceaułescu idejében! Mintha tõlük függött volna! Nekünk bezzeg...! Ej, ej, Tabajdi elvtárs! Dar se poate?! Hogy Kovács László pártvezér és Szent-Iványi István, a külügyi bizottság (!) szadis elnöke – az utóbbi a státustörvényt a tévé egyenes adásában, Szabó Tibor úr, a Határontúli Magyarok Hivatala elnökének elõvezetésében ismerve meg (viszont elfogadhatatlanozva veszettül!) – úgyszintén az irigységet és a részvétlenséget szítja a határainkon kívüli magyarokkal szemben, az olyan természetes, mint kutyán a farok. Tudja, aranyos Szent-Iványi pajtás, aki azt hirdeti, hogy a magyarságot a szülõföldjén kell megsegíteni, hogy legyen kedve ott maradni, annak tudnia illenék, hogy közel ötvenesztendei kommunista határzár után a megsegítés ott kezdõdik, hogy a kisebbségi magyar szabadon utazhasson be az anyaországba. Ha ezt a 2 x 2-t 3-nak vesszük, nem ér egy lyukas garast sem a mégoly kacifántos levezetés, amit rá építünk. (Nem mintha önmagában megállna! A szülõföldön való megsegítés nem kerülne pénzbe a magyar adófizetõnek? Vagy: Na és?! S hogyan történne? Tányérozna tán minden nem honi magyar évente, na mondjuk, kétszer? Vagy odalöttyintenénk még néhány ösztön-, bér- és egyéb díjat a klientúrának, juttatást például annak a kolozsvári magyar egyetemi tanárnak, aki egy televíziós értekezleten hisztérikusan azt rikácsolta, hogy nem kell Bolyai Egyetem, mert úgy sincs, aki tanítson benne? Tudom a nevét, Szent-Iványi pajti, s van az esetnek vagy egy tucat fültanúja. Na de menjünk tovább. Kár minden szóért, Szent-Iványi pajtásnak a rideg kötekedésen kívül nincs semmi egyéb szándéka, ha lenne, az megmutatkozott volna a Horn-érában, amikor kormányon volt a pártja, õ pedig vezetõ külügyér. Amúgy eléggé embertelen az egész, temérdek választót lehet vele veszíteni. Csak óvatosan, pajti, mert Demszky a lovát már ugratta, nehogy még összevonja a szemöldökét.)

Ezt már igazán nem lehet követni józan ésszel! Mármint hogy mi a jó az SZDSZ-nek – ha a zsigereket munkahipotézisképpen kampóra akasztjuk –, mi a jó neki a külhoni magyarok lerugdosásában a léghajóról. Szent-Iványi pajtás, mint afféle erdélyi, talán érzékletesebb képet tudna errõl festeni. De vegyük inkább a kedves Bauert! Két cikkentyût is fölröppentett a Népszabiban (az, hogy puha irredentizmus, pazar ötlet, úgy fognak kapni rajta a román fasiszták, mint éhtyúk a taknyon; nem ez az elsõ már-már testvéri segítsége a Szadinak, ott van mindjárt a multikulturalitás; a román proto- vagy egészen fasiszták erre hivatkozva nem engedélyezik a magyar egyetemet Erdélyben, voltaképpen a román multikulturalitás szolgálatába állítva a nemes adományt. De lehet, hogy a kedves Bauer úgy gondolja, hogy az erdélyi magyarok úgyis tudnak románul, minek nekik magyar egyetem. És tényleg!) De kalandozzunk csak vissza! A kedves Bauernak érvei is vannak, mármint hogy miért rossz a státustörvény. Kétségkívül, érvek. Fájdalom, úgy viszonyulnak tárgyukhoz, mint farok a macskához. Senki sem állította, hogy a macska tökéletes, például nem tud röpülni, csak egeret fogni. De hogy mit is lehetne tenni, arról hallgat a kedves Bauer. Alkalmasint az volna a teendõ, amit a pártja 1994 és 1998 között, a hatalmon, megejtett: jó tanácsot adni! Dejsze a szadis Törzsök Erika tényleg szervezett tanácskozásokat erdélyi magyar polgármesterekkel a Horn-érában, Csíkszeredán például, azt a vajat köpülve a szalmából, vagy csépelve a tejbõl, vagy mi a túró!, hogy miként érvényesíthetõ az érdek a demokráciában. Hogy az érdek merõ elmélet, a valóság pedig merõ Iliescu volt, az senkit sem érdekelt, a jó csíkiek kitettek magukért, volt csûrdöngölõ a Gyímesi-szorosban, folyt a deckalé (fenyõpálinka) minden mennyiségben a kutyák lyukát is befagyasztó hidegben. De hát a székely ember már csak ilyen: vendégszeretõ! Röpdös a Szadi, mi meg itten kapálunk! Ha Törzsök Erika kéri, még a Csíkszeredát is x-szel írják neki.

A kedves Bauer persze megérdemel egy megértõ pillantást. Õ is ember. Pillantsunk hát egy megértõt: õ jót akar, s azt is akarja, hogy mindenki az õ jó-ját akarja. E nemben igazán kiemelkedõt Lenin úr, de tán inkább Hitler elvtárs nyújtott, ahogy így hirtelenjében visszapörgetjük az eseményeket. De rendüljünk csak bele a gondolatba: mi van akkor, ha minden külhoni magyar a legáltalánosabb és legelméletibb demokrácia golyós társasjátékában pöcögtetne szíve szerint?! Szíve szerint lehet, de nem teheti, ugyanis éppen a magyarsága miatt jár rá a rúd. Így aztán több millióan – ha nem csak Erdélyt vesszük – fontos értéküknek tekintik azt, hogy õk magyarok. Mondhatnám azt is, s nem tévednék, hogy ebbe az értékükbe úgy bele vannak verve, mint szálka a köröm alá. A szálkának sem jó. Most már csak azon kéne eltûnõdni, miféle politika az, amely a képviseltek – tömegek, kedves Bauer, a tömegek! – ellenében tárja ki fõnixszárnyát. Igaz is, fõnix! Vajon nem érkezett még el a tûzhalál ideje, hogy poraiból elevenedhessék meg az a madár?! Ötszáz évenként esedékes!

Kolozsvár román ifjai, ha végigbotorkálnak a maguk arcára és ösztöneire formált városukon, ércbe öntve olvashatják a kisebbségi érzésbõl fakadó magyargyûlöletet. Mert hogy román iskola Kolozsváron 1853-ban létesült, az oké, de hogy évszázados elnyomás és intolerancia ellenében, az legalábbis figyelemre méltó (Jókai utca). És hogy Mátyás királyt csak a saját népe (a román!) tudta legyõzni, mint az olvasható a lovas szobor talapzatán, még jó, hogy nem a ló nyakába akasztva. Ércben, naná! És hogy abban a régi Petõfi utcai házban, ahol Petõfi megszállt, kétannyi román szállt meg (Petõfi különben is szerb!), annak igazán csak örvendhetünk, élénk volt a forgalom, dõlt a bevétel – a táblaállítókból pedig a kisebbségi érzés!, szükségtelen kiállítani a zárójelentést, értjük. A szomorú az, hogy a táblákat, s megrendelõjüket, a város fasiszta, nemzeti gyûlöletet szító, területi gyarapodásra ácsingózó polgármesterét, Funart még senki sem bélyegezte meg a többmilliós protofasiszta szavazótáborért. Pedig õ nem afféle suttyomfasiszta. Nyitott, mint a budiajtó. A magukat demokratáknak hirdetõk sem méltóztattak tiltakozni. Egyetlen román párt sem. Nekünk Mohács, nekik Funar kell! Valakinek el kell végeznie a piszkos munkát. A nemzetiségi nagytakarítást. Jól jönnek ehhez a magyarok is, hiszen a romvárosban bármikor szükség lehet valami kézzelfogható gyûlölnivalóra. Hogy Petre Roman volt miniszterelnök (Iliescu alatt, kedves Tabajdi elvtárs), volt külügyminiszter (Iliescu ellenzéke alatt, kedves Tabajdi elvtárs), pillanatnyilag ellenzéki pártvezér – sokoldalú, az angyalát! – habozás nélkül az 1956-os magyar forradalom hódító törekvéseit húzta elõ a magyar pakliból, amikor kriptokommunista apjáról, Valter Romanról kiderült, hogy szovjet pórázon rángatózva vett részt a magyar forradalom eltiprásában, az csak természetes. Nem ismerõs a képlet, jó Tabajdi elvtárs?

Miben reménykedhet, miben bízhat a rommezõn tengõdõ román ifjúság, ha nem a területi gyarapodásban, a szomszéd kecskéjének a megdöglésében? Még a teje sem kell! A pusztítás forró érzeménye, a misztikus, mioritikus szenzáció kell! Elvégre eddig csak a történelem halálkanyarjainak potyalesésébõl esett be valami. Ennyi a nagyromán pollúció! Hogy akkora falatok is lecsúsztak, mint Erdély? Ez a tünemény megtörtént, s úgy tetszik, ez hajtja bele a román szavazókat az örökletes elmezavarba, a paroxisztikus kisebbségi érzésbe. Hogy vannak, akik másképpen gondolkoznak? Lehet. Csak nagyon szívósan titkolják. És lám csak, ránk virradt az az eszelõs helyzet is a korlátlan lehetõségek földjén, miszerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség eddig, látszólag, többet ért el ellenzékben, mint négy éven át kormányon. (Majd elveszik, amit adtak, ön ne tudná, jó Tabajdi elvtárs?! Vegyük csak Kozma atyát, akit eltángálnak a határon, s a nyomozásra felkért hatóság a sértettet vádolja meg, hogy hát „be akart kerülni a sajtóba”. Az agytekervények útja mit sem változik.)

És újra a régi nóta. Egy maroknyi bizantin-szeldzsuk politikus, az ország tudta és beleegyezése nélkül, ezúttal az Európai Unióba akarja belavírozni az országot. A cél nemes – csak hát a lavír! Legyünk benn, a többit majd csak elkenjük egy néma, elemi összefüggéseket sem értõ, veleszületett gyûlöletével minden támogatást megadó populáció hátán. S amit ígértünk? Azt nem tartjuk be, csak mint semmit Trianon óta.

Hogy az RMDSZ elnöke, Markó Béla gyõzelemrõl beszél, azt a belém is szorult bethleni lélekkel meg tudom érteni. Amit lehet, s ahogy lehet! Végül is kétségkívül gyõzelem annak a közigazgatási törvénynek az elfogadása, mely elõírja a nemzetiségi nyelvek használatát, illetve a magyar helységnévtáblát. Ezt már csak azért is könnyen megígérheti az Iliescu-rezsim, mert már a Constantinescu- sem tartotta be, pedig akkor Tokay volt a neve a kisebbségügyi miniszternek, egyáltalán, volt még kisebbségi minisztérium, mert már nincs. Ha ki is tesznek egy-két táblát, azt leköpik, lefújják perceken belül a funarióták, s csak azért nem szarják le, mert oldalra, felfelé nem tudnak kilövellni; de már gyakorolják. Errõl csak azért írunk részletesen, hogy eme modell szerint tessenek elképzelni a magyar egyetem engedélyezését, amikor még a magyar magánegyetemet is csak akkor engedélyeznék, ha románul oktatnának benne egy tantárgyat (a többit majd késõbb); az egyházi és magánvagyonok visszaszolgáltatását; a kommunizmus áldozatainak kárpótlását; a megalázottak rehabilitálását... Az új román külügyminiszter mellesleg azt nyilatkozza, hogy egy év alatt alkalmassá lehet tenni Romániát a vízummentességre. Ennek én is örvendenék, nem csupán a magyarok miatt. De szép is lesz, amikor Strasbourgban megjelenik ötszázezer román cigány, a zámolyi példát követve, hogy kövesse õket kétannyi román, s kisvártatva bejelentse igényét Strasbourg városára, mondván, hogy elõbb volt ott, s dák emlékek után kutatva felássa a teret a székesegyház és a Petite-France elõtt.

Legyen ennyi! Mondhatnám úgy is, hogy az élet közbeszólt. Hogy mit szól bele az élet a nagyok dolgába, arról a jövõ hónapban.

 

Budapest, 2001. január 18–25., február 7–8.

 

 

Az élet azonban néha annyira beleszól a nagyok dolgába, hogy az ember nem várhatja meg a jövõ hónapot (most éppen nem azért, mert addigra tán megszûnik a Kortárs). Lárifári! Nagy öröm ért, levelet hozott a posta Hegyi Gyula országgyûlési képviselõ úrtól. Már eleve öröm, hogy a levelet közli a lap (öröm zárójelben: Hegyi Gyula meg fogja tudni, mennyit fizet a Kortárs hét-nyolc flekkért). De a fõ öröm az, hogy ez a levél megjelent, mindenki láthatja! (Akinek van szeme.)

Kitörõ örömömet beárnyékolja némelyest, hogy a fõszerkesztõ úr felszólított, válaszoljak rá! Õszintén szólva ettõl már azért is viszolyogtam, mert úgy éreztem, nem vagyunk egy súlycsoportban a képviselõ úrral. Ezt természetesen úgy tessék érteni, hogy õ a nagyobb! Aztán meg, sorait olvasva, mélységesen igazat kell adnom abban, hogy a Kortárs nem való pártpolitikai propagandára. Hogy a magamfajta szakadt író el-elmeditálgat, még az is vitatható, igaza van Hegyi Gyula úrnak!; de hogy egy országgyûlési képviselõ a pártját népszerûsítse, a kormánykoalíciót ócsárolja, s a legelemibb önvizsgálatra se legyen képes, az tán nem egészen helyénvaló. Na de most már mindegy, halottnak a pace-maker.

Mivel a nagy tekintélyû fõszerkesztõ úr óhaját nem áll módomban visszautasítani, íme a válasz, mint alant következik.

Tisztelt Hegyi Gyula úr! Biztos az utolsó betûig igaza van abban, hogy az írott jog lehetõvé teszi a parlamenti képviselõknek, hogy felszólítsák a köztévét: mit közvetítsen és mit ne! Jogos, tisztelt Hegyi úr, csak nem erkölcsös. Hát még a tévé nyilvánossága elõtt szólítani fel a tévét! Gondoljon csak bele, ül a nép otthon, nézi a dobozt abban a hitben, hogy azok, akik ott figuráznak, azok függetlenek a köztévétõl, mert ha nem így volna, a tévé nem lehetne köz-. Hát amint ott a nép nézi ki a szemét, egyszer csak hallja, hogy egy képviselõ felszólítja a képviselõház elnökét, hasson oda, hogy ezt vagy azt közvetítse vagy ne közvetítse a tévé. Mit tenne Ön ennek láttán, tisztelt Hegyi Gyula úr, ha Ön is nép volna? Azt mondaná: közszolgálati tévé?!, ez?!, s legyintene, alulról fölfelé!, könyökbõl. Pártatlan képviselõk?!, ezek?!, mondaná a nép, s mondaná Ön is, ha köztük volna. Úgyhogy, igen tisztelt Hegyi úr, önnek joga van fölszólítani a parlament elnökét, hogy hasson oda, csak erkölcse nincs. Ráadásul a tévében, egyenes adásban, ejnye, ejnye! Ismeri a viccet! Miért ültél? Mert belepisiltem az úszómedencébe. De hisz mindenki belepisil. Ez igaz, de én a trambulinról!

Tovább pörgetve nagybecsû sorait, máris itt az újabb bökkenõ. Tudja Ön, tisztelt Hegyi Gyula úr, hogy ki mondta azt, hogy Na és?!, és hogy hol? Nyilván nem, mert akkor nem adná át magát a költõi hevületnek, ha tudná, hogy e mély értelmû szavakat Horn Gyula miniszterelnök szólta, úgyszintén a tévé egyenes adásában, a Magyar Köztársaság Képviselõházában. Nem csak én figyeltem fel rá! Immár szállóige. A nép ajakán. Az Ön ajakán is szállna, ha Ön is nép volna. Ha Ön is arról az oldalról nézné a képernyõt, amerrõl a nép. Foglalt az ige, hogy úgy mondjam. Nem az enyém, hanem az aranyszájú Horn Gyuláé.

Az Ön fejtegetése valahol a Na és?!-ezések táján kap végképpen gurulatot, ne mondjuk tán úgy, hogy emelkedik a költõi képzelet világába? Itt tér rá Ön ugyanis arra, hogy mit gondolok én különbözõ dolgokról, Ön szerint. Ennek egyik csúcspontján én azt gondolom, hogy Pallag László gyilkossággal vádolja meg Pintér Sándor belügyminisztert. Édes úr!, mutasson már rá, de igazán, hol írom én ezt? Az ég szerelmére, hiszen ez egyszerûen szamárság, tisztelt Hegyi úr, miként szamárság minden nekem tulajdonított gondolatom, illetve hát gondolata. Azért mégiscsak szép Öntõl, hogy védelmébe veszi a belügyminisztert a koalíciós partnerével szemben. Ez még akkor is szép példája a konstruktív ellenzékiségnek, ha Pallag úr tudtommal nem vádolta meg gyilkossággal Pintér urat. Ön elébe megy a bûnnek: hátha megvádolja egyszer! Derék! Persze a magam egyszerû eszével azt is el tudom képzelni, hogy Ön szeretné, ha a kormányzó koalíción belül gyilkossággal vádolgatnák egymást a résztvevõk. Vágyát megértem.

És Önnek, tisztelt Hegyi Gyula úr, mégiscsak igaza van! Hát nem csodálatos?! Én valóban nem kedvelem az Ön pártját, és azt a politikát, amit kormányon és most ellenzékben folytat. De menjünk kicsit jobban vissza az idõben!

Azt írja, hogy én még a sztálini bûnökért is felelõssé teszem Önöket. Ó, nem, tisztelt Hegyi úr, Önök nem felelõsek a sztálini bûnökért (már csak azért sem, mert ahhoz nagyság kell, még ha sötét és iszonyatos is), Önök a sztálini bûnöknek csupán a haszonélvezõi. Az Ön pártvezérei szinte kivétel nélkül a posztsztálini rendszerben képzelték el az életüket, építgették a karrierjüket – s milyen sikeresen! –, nem holmi fityfiritty pozíciókat töltve be, már ha mond még Önnek valamit az, hogy központi bizottsági tagság, politikai bizottsági tagság, a minisztertanács elnöke, hogy az aprajával ne számoljunk. Aztán a történelem fordultán az Ön jelenlegi pártvezérei – akiknek tevékenységével szemben nekem sem jogi, sem politikai fenntartásom nem lehet, tisztelt Hegyi úr, csupán erkölcsi, kérem, jegyezze meg ezt a szót, még visszatérek rá –, szóval ezek az urak elhagyták a süllyedõ hajót, s az Ön éppen-most pártjának fedélzetén léptek újra a parancsnoki hídra.

Aztán 1994-ben megnyerik a választást. Nyilván Ön is tudja, hogy annak a kétségbeesésnek és nosztalgiának az árhullámán, ami az ország lakosságát elöntötte. Munkanélküliség, létbizonytalanság, elszegényedés, bûnözési hullám, általában: világvége-hangulat, káosz, a régi értékek hullása, újak alig-alig emelkedése, önzés és törtetés, a politikai elit züllése és a többi. S a vágyálom: hogy Önök majd visszahozzák a kettõnyolcvanas lecsókolbászt és a sörben oldott munkamorált. De hogy a lényegre térjek: ugyanazok az elvtársak, akik belevitték az országot abba a csõdbe, amiben végül is egy világrendszer esik szét, immár mint urak, beleviszik az országot egy olyan gazdasági-pénzügyi (és lelki!) csapdába, melyet Tellér Gyula írt volt le. Kérem, akkor is olvassa újra el a dolgozatot, ha már olvasta, és gondolkozzon el a sorok fölött hosszan és mélán (mint a vadász).

Ha egyszer kapitalizmust építünk – mindig nevethetnékem támad ezen a szókapcsolaton, benne van az Ön egész pártja, az építés szó mániája –, akkor tõketulajdonosra is szükség van. (Ez is bûbájos! Volt marxisták szépérzékét birizgálja a tõkés szó, a tõketulajdonossal viszont azt az érzést remélik kelteni, hogy az éppolyan dolgozó, mint a kazánfûtõ vagy a gyógynövénytermesztõ. Nagy sztálini truváj ez is! A szómágia. A kis haszonélvezet is haszonélvezet, Hegyi úr!  Lásd még: Orwell: 1984.) Egyetértünk, kapitalizmus nincs kapitalista nélkül, más út sincs, illetve még nem találtunk rá. Legkevésbé Önök. Na de hogy az MSZMP-bõl váljék ki a tõketulajdonosok java – máshonnan is, hézagosan –, az nem mondható éppen erkölcsösnek. Nézze csak, tisztelt Hegyi úr, hogyan buktatta meg a volt pártállamista mezõgazdasági lobbi – a szegfûbárók – Torgyánt. Pedig sokat köszönhetnek neki, az Önök volt koalíciós partnere például azt, hogy még mindig Demszky a polgármester Budapesten.

Erkölcsös, nem erkölcsös, ez van. Ezt én is tudom. Nem történhetett másképpen, nekünk nem volt egy Nyugat-Magyarországunk, hogy letartóztassa a keletmagyar Stázit, kiebrudalja az MSZMP-t, s megakadályozza, hogy a volt MSZMP-klientúra tegye rá a kezét a nemzeti vagyon javára, mellesleg a médiára. A világtõke pedig nem ingyen adja ehhez a dohányt. Végül is, ha Amerikából nézzük, olyan mindegy, hogy ki lett kapitalista a volt kommunizmusokban: csak forogjon a verkli, és kész! Na de innen nézve, tisztelt Hegyi úr, s erkölcsileg?! Magányos estéken elemezgesse a Csillebérci Úttörõtábor esetét. Modellértékû!

Önnek abban is igaza van, hogy miközben bírálom Önöket, nem bírálom a Fideszt. Ez igaz, csak nem úgy, ahogyan Ön gondolja. Én nem a Fideszt szeretem, hanem az országot, s ez az ország nem létezhet egy feddhetetlen szociáldemokrata párt nélkül. Nem elírás, tisztelt Hegyi úr. A Fideszre s annak 2002-es gyõzelmére nem azért van szükség, mert hû de jól csinálják a fiúk! (mellesleg nem rosszul!), valamennyire az Ön pártja is tudná csinálni, megengedem, most már ki van árusítva a családi ezüst; hanem azért, hogy elveszítvén a 2002-es választást, tudjon végre erkölcsileg megújulni az Ön pártja, ne Kádár Központi és Politikai Bizottságának tagjai riszálják itt nekünk a hervadt idomaikat, s szolgálják a nagytõkét, a nyugdíjasokért hullatva krokodilkönnyeket. Legyen végre teljes erkölcsi megújulás, ne az a VIP-hiteles Nagy Sándor hömpölyögjön itt el és hátra, aki készségesen együttmûködött a kádári hatalommal, különben nem lehetett volna az, ami volt. Õ volt a SZOT vezére, tetszik emlékezni a Hegyi úrnak? A megújuláshoz pedig még egy fideszes kormányzási ciklus kell, hogy ez a szocialista párt bukjon, s egy valóban szociáldemokratának nevezhetõ csapat léphessen pályára, tõlem akár egy liberális párttal a gomblyukában, föltéve, ha az is valódivá válik. Dejsze ez Önnek is érdeke, Hegyi úr, nem? Persze hogy vannak vipesek a másik táborban is, van korrupció is szépen, csak tudja, tisztelt Hegyi Gyula úr, az a baj, hogy nincs erkölcsi magaslat, amirõl ezt bírálni lehet. Nemcsak Önöknél nincs, egyelõre még máshol is alig-alig. Mert mit érnek az én cikkeim a Kortársban? Lepkefütty. Igaz is, nem a jobbközéprõl való véletlenül az az egyetlen érintett politikus, aki visszafizette a VIP-dohányt?

Namármost, hogy mi köze ennek az egésznek Önhöz, tisztelt Hegyi úr?! Nem sok. Önt én két formában tudom elképzelni. Illetve úgy el sem tudom képzelni, hogy mindezt (és mi mindent még!) átlátja, de mint afféle cinikus machiavellista, megy tovább a hatalomnak Strasbourgba – és a jó ég tudja, hogy még hova – vezetõ lépcsõin. A másik az, hogy Ön egy rokonszenves kisember, aki nem érti az egészet, benne van, jó Önnek, átjárja Önt az akol melege, nem tudja, hogy honnan jön, és hogy hová tart. Gyerekkoromban mondták volt Kolozsváron az elõnyösen férjhez menõ lányokra: jó helyre tették le a kicsi feneküket. Nem, nem, Önnel, tisztelt Hegyi úr, nincs semmi bajom, hiszen Ön még a Munkásõrségnek sem volt tagja, pedig abban benne volt fû, fa, virág. És ha benne lett volna? Na bumm! Még hogy fröcsögõ gyûlölet! Ne gyerekeskedjék, képviselõ úr! Hol van nekem idõm Önt gyûlölni? Egyszerûen csak más a véleményem. Ha elfogad egy írói tanácsot, sose engedje át magát az efféle automatizmusoknak, rontja a szöveg hitelét.

A kicsi fenékrõl jut eszembe, hogy Ön kifogásolja a szóhasználatomat. Tegye a kezét a szívére: mi ez a Parlamentben egyenes adásban bazmegezõ hetedik kerületi polgármesterhez képest, ja és hogy a pécsi polgármestert, úgyszintén az Ön pártjából, el ne felejtsem. De hogy félreértés ne essék, a menyétarcú díszítõjelzõt Putyin elnökre alkalmaztam; ezt csak azért jegyzem meg, mert az Ön levelében ez a körülmény el van maszatolva, csak mint az egész levél. De ha már a hasonlatoknál tartunk: tudja, mire emlékeztet Ön engem? Egy sünire. Tulajdonképpen szeretetre méltó. Kicsi és tüskés. Kérdés, hogy tud-e gurulni. Na, majd meglátjuk 2002-ben.

Végül egy töredelmes vallomás! Fájdalom, soha még csak nem is hallottam róla, hogy Ön költõ – ami rám nézve szégyen –, a tetejébe ezen a váratlan sorsfordulaton (peripetia!) a Kortárs teljes szerkesztõsége is csak álmélkodni tudott. Hogyan? Hegyi Gyula, a költõ? Ejha! Eddig, mások mellett, csak az olyan balkanyarokra is képes költõkkel foglalkoztunk, mint Petõfi Sándor vagy Ady Endre... Csõlátás, nem egyéb. Na de ahol legnagyobb a méltánytalanság, ott a legközelebb az igazságtétel. Ígérem, tisztelt képviselõ úr, hogy haladéktalanul kiveszem a könyvtárból az Ön összes költeményeit, és elolvasom.

 

Budapest, 2001. február 18.

 

 

 

Ui.: Nincs meg a könyvtárban! Nem küldene egy példányt postafordultával?

 

Budapest, 2001. február 19.