Németh László feketelistán

Az alábbiakban a Horthy-korszak „feketelistájáról” lesz szó – a Rákosi- meg Kádár-rezsim még veszélyesebb (vagy annak tartott) üldöztetése más téma.

Az elsõ eset eléggé rekonstruálható a Tanú-évek emlékezésébõl, az életmûkiadás Homályból homályba kötetében. (Ezt megelõzõleg csak a jugoszláviai Kalangyában volt olvasható.)

Németh László kedves tanítványa, eszméi legfõbb letéteményese 1932-ben Gál István volt. Némethéknél lakott. Együtt tervezgették a közép-európai népeket egymáshoz közelítõ folyóirat programját. És akkor – derült égbõl a villám – házkutatás. Gál az Eötvös-kollégium kommunista sejtjével volt kapcsolatban, amibe persze házigazdáját sem avatta be, de õt is veszélybe sodorta, „kompromittálta”. Sose bocsátotta meg neki, pedig Gál késõbb is hû maradt hozzá.

A Gálék lebukása közvetlenül nem sokat ártott Némethnek, de hogy a rendõrségi nyilvántartásba bekerült, az nyilvánvaló volt, és ezen Kozma belügyminiszter rokonszenve sem változtatott, az õ halála s a nácizmus (és nyilas bérencei) általános elõretörése pedig a konkrét veszélyt is megnövelte. A szélsõjobbhoz egy idõben olyan hajdani jó barát is csatlakozott, mint a szép költõi nevet választott Marconnay Tibor, akirõl második regénye, az Aurél a Kékesre megy fõhõsét mintázta. (Az elsõ regény az akkor meg nem jelent s máig hiányosan közzétett Akasztófavirág volt.) Marconnay a nyilas Magyarság címû napilap fõszerkesztõ laptulajdonosának, virtsologi Rupprecht Olivérnek a testvére volt, s e lap hasábjain támadta Némethet. Egy-egy ilyen cikk, a nyilas hatalomátvétel lehetõségére tekintettel, halálos fenyegetés lehetett. Németh László szorongása tehát nem csupán egy érzékeny idegrendszer rémlátása volt. Jorga meggyilkoltatását éppenséggel saját jövõbeli sorsának tekintette.

Szerette Erdélyt, történelmi s modern szellemét, népiségét és demokratizmusát. De nem voltak illúziói a tekintetben, hogy Erdély „visszacsatolása” hosszú életû lesz, hiszen sosem hitt a németek háborús gyõzelmében. Különösen taszította a magyarországi tobzódás: a hivatalból szított ízléstelen lelkesültség, a törtetõk, sõt kalandorok Erdélybe áramlása és a többi. A leggusztustalanabb ilyen megnyilvánulás volt az Erdélyi induló, ez a szöveg- s dallamszörnyszülött, ami az egész országot elborította: áradt a rádióból, mást alig is lehetett hallani vendéglõben, az utcán, a fiatalság, a masírozó leventék, katonák ajkáról. Szabó Dezsõ egy szóval ítélte meg: „Fertelmes!” Ami a rádiót illeti, ennek a kormányzóhoz (anyagilag is) közel álló intézménynek a feje, Horthy kegyence, vitéz Náray Antal altábornagy volt az induló szerzõje. Bár azt is rebesgették, hogy – a nagy pénzekre tekintettel – csak a nevét adta, a tulajdonképpeni szerzõ a rádió zenei mindenese, Polgár Tibor. Náray eszerint közönséges stróman-szerepet vállalt... Németh, aki Kozma Miklós rádióelnöksége idején egy ideig próbált valami jót kihozni az irodalmi osztály élén, különös undorral figyelte ezt a legmagasabb helyrõl jövõ ízlésrombolást. És szívesen hallgatta az érzelmeinek és ízlésének megfelelõ kritikai észrevételeket.

Ilyennel állított be hozzá 1940 végén az a Vas István Ákos, akit ez év tavaszán még mint hódmezõvásárhelyi diákot ismert meg. Vas idõs szülei szintén a Rózsadombon laktak, s õ, noha a vásárhelyi gimnáziumba járt, a szünetekben eddig is többször meglátogatta Némethet, aki elsõ vásárhelyi útja alkalmával meg is kedvelte, és – mint a vásárhelyieket általában – szívesen látta. Vas – ekkor már a Zeneakadémia növendéke – nemcsak arról pletykált, hogy az Erdélyi indulót állítólag Polgár Tibor szerezte, hanem hogy – mintegy névjegyül, s talán hogy kompromittálja Náray kegyelmes urat – egy õsi zsidó vallásos ének motívumaiból formálta a soviniszta induló dallamát. A plágium határán lévõ dallamegyezésre Antal Zoltán, egy félig-meddig arisztokrata zenész barátja hívta fel a figyelmét, s észrevételét egy izraelita énekeskönyv kottájával is alátámasztotta. Vas elkérte ezt a kottát, s Némethéknél eljátszotta a héber dallamot meg az Erdélyi indulót.

A hasonlatosság meghökkentõ volt. A jelen lévõ kis társaság két tagja pedig máris továbbvitte, sõt pár nap múlva, más-más módon, a nyilvánosság elõtt teregette ki a „plágium”-ügyet. Fitos Vilmos – mint a Turul Szövetség új, népi vonalának feje, ekkor még „országos vezér” – egy gyõri „táborozás” alkalmából katonatisztek jelenlétében vádolta meg az altábornagyot azzal, hogy ízléstelen fércmûvel rontja a közízlést, és ehhez a dallamot zsidó énekeskönyvbõl veszi; a rádió, melynek Náray fõtisztviselõje, folyvást ezt a kifacsart slágerdallamot sugározza, holott a rádió feladata a magyar népdalkincs terjesztése volna. Ebbõl a nagyon is valós elemeket tartalmazó, de alpári demagógiával, sõt antiszemitizmussal kevert kirohanásból óriási botrány lett. Fitost provokálták, följelentették, a magas rangú tiszt és közéleti személy megrágalmazását egyenesen lázításnak tekintették, és a katonai elhárító szervek vették kezükbe az ügyet.

De Németh egy másik jelen volt vendége is lépett egyet. Árkay Bertalan, a régi jó barát, Németh házának tervezõje, politikai tekintetben eléggé kelekótya figura, akit kispolgári álradikalizmusa a nyilasok hívévé tett: ottani kapcsolatai révén, hogy a rezsimnek kellemetlenkedjék (s talán hogy Fitoson segítsen?), az egyik nyilas képviselõvel a Parlamentben interpelláltatott, és megismételtette a plágiumvádat. Még Némethéknél kölcsönkérte volt Vastól a kottát, és a képviselõ letette azt a T. Ház asztalára. Így ez a dokumentum a Parlament védelme alá került – nem lehetett hozzáférni, de eltüntetni sem.

A Horthy-rezsim elhárító szerveit nem hatotta meg, hogy jobbról, a Turul és a nyilasok felõl támadták a kormányzó köréhez tartozó rádiós altábornagyot. Nemcsak azért nem, mert az ügy a rezsim embereinek közvetlen érdekeit sértette, hanem azért sem, mert ez a história végül is a baloldal malmára hajtotta a vizet. Sõt, hátha eleve baloldali akcióról van szó? Beidézték a más ügyekbõl is gyanús, volt Eötvös-kollégista Fitost a Vezérkari Fõnökség hírhedt VI. osztályára, Fitos pedig rögtön megmondta, hogy Vas István zeneakadémistától Németh Lászlónál hallotta a dolgot; aztán értesítette Némethet és Vast arról, hogy mi történt, ne lepõdjenek meg, ha õket is beidézik.

Vas a barátjához fordult, Antal Zoltán pedig azt mondta: nyugodtan hivatkozzék rá, egyrészt mert igazuk van, a bizonyíték az Országgyûlés irattárába, jó helyre került; másrészt neki különben sem árthatnak, mert az õ személyét illetõ ügyekben csak a Fõudvarnagyi Bíróság illetékes (õ valamelyik fõherceg – „törvénytelen?” – leszármazottja). Igen ám, de az utóbbival minden vegzatúra is Vas és Németh nyakába szakadt.

Mindkettejüket a Hadik laktanyába idézték: Vast reggel fél nyolcra, s persze citerázó térdekkel vonult be a „kémelhárításra”, ahol elõször jól ráijesztettek, majd azt firtatták, hogy a kotta miféle zsidó (szociáldemokrata? kommunista?) forrásból származik. Vas Antalra hivatkozott. Így nem mentek vele semmire, s minthogy semmi titokban nem maradt, nem is bántották, hanem kellõ dörgedelemmel elengedték.

Amikor sápadtan, mégis megkönnyebbülve távozott, nem messze a laktanyától találkozott a még sápadtabb Németh Lászlóval, aki fél tizenegyre volt idézve, s ez volt az elsõ kérdése: „Megvertek?” A nemleges válasz sem nyugtatta meg, mint ahogy a rövid kihallgatását követõ elbocsáttatása sem. Fitossal pedig soha többé szóba sem állt. Az Erdélyi induló ügyét közben már eltussolta egy elõkelõ „szakbizottság” semmitmondó állásfoglalása.

Így kompromittálták a Horthy-rezsim erõszakszervezete elõtt Németh Lászlót – jobbról. De persze nem ezek az ügyek okozták az igazi ütközést a „keresztény-nemzeti” államhatalommal. Voltaképpen sose bocsátották meg a Tanúba írt kegyetlen és bátor cikkeit, mindazt, amit Bethlenrõl, majd Gömbösrõl s a magyar középosztályról írt, még kevésbé a Romániai naplót s megannyi más kiállását, ami egy ilyen szorongó alkattól valóban hõsiességet kívánt. Ez volt az igazi ok, amiért a hazai jobboldal ferde szemmel nézte akkor is, amikor az uralkodó réteg felsõbb – és valamivel ravaszul-okosabb – körei a potenciális ideológiai szövetségest látták benne: a vesztésre álló németekkel és a fenyegetõ marxizmussal szemben egyaránt.

De még rá kell térnem a következõ, kémelhárítás által történt kihallgatására, amely – már csak azért is, mert nem sokkal a Náray-ügy után került rá sor – szintén veszélyt rejtett magában. Arról volt szó, hogy az emigrált és az angol titkosszolgálat kötelékébe lépett Pálóczi-Horváth György polgári radikális újságíró, a Pesti Napló s más lapok tehetséges volt munkatársa Isztambulból levelet küldött haza egy török ügynök útján, akinek különben sokkal fontosabb megbízása is lett volna, s dühöngött, mivel egy ilyen piti ügybõl kifolyólag kellett lebuknia. (Pálóczi-Horváth angol érdeket szolgáló törökországi tevékenységérõl, saját beszervezése kapcsán, érdekesen számolt be egy Stössel Nándor nevû sportújságíró tudtommal máig is kiadatlan emlékirataiban.) A töröknél megtalálták a levelet, amelyben Pálóczi-Horváth a magyar értelmiség antifasiszta megszervezésére biztatta barátját, Kovács Imrét, egy kisebb névsort figyelmébe ajánlva, rajta a Németh László nevével is. Így konspiráltak, s így hoztak veszélyt némely felelõtlen anglofil emigránsok az itthoniakra. (A török ügynök hosszú hónapokat töltött a Margit körúti fegyházban, késõbb Horthyék, hogy jó pontot szerezzenek az angoloknál, Nyugatra szöktették.) Az ügybõl kifolyólag Némethet is újból beidézték, de persze nem lehetett felelõsségre vonni azért, mert mások másokat arra biztattak, hogy õt is nyerjék meg az ellenállásnak. Mint M. Kiss Sándor kiderítette, ez az akció kapcsolódott volna az angolok komolyabb, Békefi-féle budapest–gyõri és Szent-Györgyi-féle akcióihoz. (A gyõri ellenállási csoport ügyében halálos ítélet[ek?] is születtek.) De ez a levélhistória csak arra volt jó, hogy Németh Lászlót újból aggodalommal töltse el, s egyszer s mindenkorra szembeállítsa a felelõtlennek tartott Kovács Imrével, aminek aztán az 1943-as szárszói konferencián is volt valamelyes folytatása.

Nem csoda, hogy a német megszállás után (errõl épp tõlem értesült) Németh Illyéssel a (fél)illegalitást választotta. Illyés azt mondta egyszer róla: „Németh László üldözési mániás, akit – valóban üldöznek...” Egész életében ez volt a sorsa.

 

Kristó Nagy István