Adventi hó

Egy kis megoldásért álltunk sorba, nem MÁÉRT. Azt etettek oda a bikával viaskodó Toldinak is végül.

Már megint süt rá a nap, felenged a föld is, annál jobban megmutatkozik az erózió... „Máma már nem szakad tovább”, mint Kisbalázsnál a kabát. Hajnalig nem romlott tovább a helyzet ezen a tetõn sem, melyre most felnézek, a felette sugárzó, rajzó fellegek, a tisztuló ég kedvéért. Egy ég a kopár hegyen, parafrazálhatnám akár a klasszikus zenedarab címét, de itt igazán csak a kopárságot lehet érzékelni, semmi festõien, költõien, muzikálisan magasztosat, semmi szimbolikusat. Ehhez az idõ is pocsék, az idõpont is pocsolyás, kisszerû. Minden a bedobott gyeplõk jegyében történik, s a természet, mely a kopó, kapaszkodó dombokat ebben a rég kikezdett kalotaszegi völgyben is uralma alá vonta, úgy viselkedik mostanában, mintha emberi módra ostoba és tehetetlen volna. Hát a szikla mi egyebet tehet?...

Porlik, mint a szikla. De hogyan porlik a szikla? Úgy, hogy szépen elindult a hegy, az esõk, az elsõ hólé hátán utazik tovább, érkezik, száll le, mint megfigyelõ fészkébõl a tegnapi megdermedt õrszem. A hegy itt lent, a vasúti töltés mentén, a falun innen össze se szedi magát, fel se tápászkodik. Magát se tartja már, mi más tartsa? De mi is tartaná meg. S minek? Ezek a legutolsó honfoglalók még a földet se megkötni akarták, csak megszerezni. És felélni. Lelegelni róla, amit lehet. Naplemente elõtti diffúz narancsszínû fény és távoli harangszó... Ez is még a múltból való; még hogyha most, ma, ebben az órában hangzik is el. Mintha már magnószalagról... Ám itt annyi minden létezik, él, mûködik még, befalazva. Geológiailag is elraktározva. A vízmosásokban például. Kísértetek, tömegsírok...

Ezért aki még éppen él, ellenkezni se próbál. A lovakat se érdekli, hogy rövidesen este lesz, s õket kinn felejtik. Még falnak valamit. Leállíthatatlanul, csillapíthatatlanul. Az a ló dolga, amikor éppen nem húz, nem szolgáltatja a lóerõket. Az nem a ló dolga, hogy mi marad, hol marad, honnan jut legelnivaló jövõre is. Hát itt nem marad. Ennek a domboldalnak, hegyoldalnak, a dolgok itteni oldalának vége. Lehet fordítani egyet tovább a nagy képeskönyvben, melyben van, aki már a múlt képeit unta, utálta meg, van, aki meg éppen a jövõ képeire nem kíváncsi. Mutatnak neki elég horrort a híradókban, s a fejlett nyugati világ jaj de érdekes krimitenyészetében. Hogy attól koldul.

Másrészt azt is rámondhatjuk, hogy komolytalan, infantilis emberiség ez. Felületes. Fontos dolgoknak nem néz utána, nem õszinte a tisztázási vágya, lényegesen izgágább, mint amennyi papírformája szerinti képesítésével összefér. Pedig a dolgok a végtelenségig nem bírják a feszítést: a másság nem lehet akár érvénytelen hazugság is. Talán megvan még a magához való esze a civilizáció exkluzív klubjaiból, programjaiból kimaradt tájaknak is. Lehet, hogy másképp fog megélni a saját zsírjából a gazdagabb pályázatokból kizárt emberiségrész. De vigaszként lehet, hogy mégis fehérebb itt az adventi hó, a karácsonyi fagy, az újévi hajnal szikrázása. Ám lehet, már hó se kell ide. Annyit voltunk mi már kitakarva.

 

Lászlóffy Aladár