Lengyel András
A
pszichoanalitikus gyakorlat – a páciens szemszögéből
Németh Andor és Rapaport Samu
1.
Németh
Andor (1891–1953), akinek a pszichoanalízishez való viszonyáról az alábbiakban
szó lesz, a magyar irodalom történetének nehezen leírható, bonyolult
intellektuális alkatú szereplője (vö. Déry 1973, Réz 1973, Tverdota 1987).
Máról holnapra élő, a külső eseményekkel sodródó, már-már a „kávéházi
tarhások” körébe sorolható bizonytalan egzisztencia, akinek írásai közt szép
számmal vannak a „szükséges pénzért” (Ady) írott megnyilatkozások (még könyvei
egy része is ebbe a csoportba tartozik), valamiféle „főműve” pedig
igazában nincs is. (A József Attiláról írott könyvei csak látszólag
„főművek”; ezeknek anyaga, a
költőre vonatkozó adalékok gazdag tárháza az, ami nagyobb és tartósabb
érdeklődést kelt szerzőjük iránt. Gondolatilag azonban esszéi egy
része ezeknél fontosabb.) Ugyanakkor sem széles körű irodalmi és
kulturális tájékozottsága, nagy műveltsége, sem esztétikai érzékenysége,
„műérzéke” nem tagadható. Java kritikái és esszéi tanúsítják, hogy benne a
20. század első felének egyik legjelentősebb, szinte minden újra
fogékony, kitűnő kvalitásérzékű irodalmárát kell látnunk, akit
legjelentősebb kortársai mindig is nagyra tartottak. Közismert például,
hogy József Attila – állítólag – legszívesebben vele íratta volna tele a Szép
Szót, s versben is elismerte róla: „Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan
tudja, ahonnan én. / Eszét külön, szívét külön szárnyalja be az egyröptű
szó” (JAÖV 2:155). A nyitott és empatikus, ám némileg esszéírói pandanjának
tekinthető Fejtő Ferenc pedig (esszéírói alkatuk nyilvánvaló
különbsége ellenére) szinte glorifikálta: „Még mit mondjak? Egy bölcs ember
volt, aki nagyon kevéssé volt politikus, talmudista volt, azaz szent ember,
írástudó, fanatikus könyvböngésző, enciklopédikus műveltségű, a
szépség, az igazság érdekelte őt, s állandóan, minden találkozás vele újat
nyújtott emberileg. Csak egyetlenegy embert ismertem akkor, aki [...] ugyanilyen
világpolgár volt műveltségében, ez Hamvas Béla volt” (Fejtő 1983.
54.). Hogy Németh Andor életművének java mindezek ellenére nehezen
hozzáférhető (még válogatott írásainak gyűjteménye, A szélén behajtva [1973] is ma már
könyvritkaság); hogy szerepének kritikatörténeti földolgozása mindmáig nem
történt meg a kellő alapossággal; hogy inkább csak a József Attila-kutatók
figyelnek rá – mindez nem őt, hanem mai irodalomtörténet-írásunkat
minősíti.
Sajnos,
röstelkedve vallom be, ez az írás is voltaképpen csak a József Attila-kutatás
egyik mellékterméke, s a költő életművének mélyebb megismerése
motiválja megszületését. Németh Andor élete (s egyáltalán nem utolsósorban:
szellemi kalandozásainak sok-sok ága) ugyanis oly mértékben összefonódott a
József Attiláéval, hogy ami őt jellemzi, vagy vele kapcsolatos, az gyakran
a költő megértését is segíti (vö. Tverdota 1987). Így, többek között,
összeköti őket az is, hogy egy ideig közös analitikusuk volt: Rapaport
Samu (1888–1970). Németh Andor személyes tapasztalatokon alapuló Rapaport-képe
(s az analízisnek a páciens tudatosult tapasztalatain is túlterjedő
története) pedig olyan „adalék”, amellyel a Rapaport-karakterisztikának – s így
a József Attila-kutatásnak is – számolnia kell. (Ez egyben,
értelemszerűen, a magyar pszichoanalízis történetéhez is érdemi hozzájárulást
jelent, hiszen a szokásos értelmezői közösségen kívülről szembesíti az analitikusszakmát saját múltjának
némely tapasztalatával.)
2.
József
Attila valamikor 1931 őszén lett Rapaport Samu páciense (vö. Lengyel 1996,
75.). A költő és analitikusa kapcsolata az első időkben
meglehetősen szoros és összetett volt, jóval túlterjedt a szokásos
páciens–orvos kapcsolaton: József Attila egyebek közt pszichoanalitikus
szakirodalmat is kapott orvosától. Ez a gyakorlat – egészen pontosan az Imago
egyik, irodalmárokat is érdeklő száma – hozta össze Rapaportot és Németh
Andort. A megismerkedésről önéletrajzában Németh így ír: „Attila
jelentette nekem, hogy az Imago nevű pszichoanalitikus folyóiratban
megjelent egy közlemény Kafkáról. Az orvosának megvan ez a szám, menjek fel
hozzá, és kérjem el tőle. Erre én meglátogattam Attila kezelőorvosát,
Rapaport Samut. Előadtam neki a kérelmemet, amit hosszabb beszélgetés
követett, amelynek során Rapaport azt mondta, hogy énrám is rám férne egy kis
analízis, s ő szívesen elfogad páciensének” (Németh 1973, 649.). A
fizetség kérdése ugyan némi gondot okozott, hiszen Némethnek ekkoriban sem volt
pénze, de „Rapaport erre azt mondta, hogy rá fogok jönni, hogy ha a beteg
valóban meg akar gyógyulni, akkor meg is tudja keresni a kezeléséhez szükséges
összegeket. »– Ezen tehát ne gondolkozzam egyelőre.« Hiszen Attila is
koldus, gondoltam, és lám, ő is összekaparja valahogy azt a kis pénzt,
amit az orvosnak fizet. Így hát belementem az alkuba, és azonnal megkezdtem az
analízisbe járást” (Németh 1973, 649.).
Mikor
kezdődött ez az analízis? Az időpontot Németh Andor nem adja meg, de
amennyire a rendelkezésünkre álló adatokból kikövetkeztethető, az analízis
valamikor 1932 tavaszán kezdődhetett. Erre vall legalábbis, hogy: 1. az
Imago Kaiser Kafka-tanulmányát is tartalmazó száma 1932 februárjában József
Attilánál volt kölcsönben (26-án levélben kérte, hogy küldjék utána
Hódmezővásárhelyen maradt könyveit, így a Rapaporttól kölcsönkért
Imago-példányt is [Lengyel 1996, 77.]). A költő olvasmányélményéről
ezután számolhatott be Némethnek, s az Imago minden bizonnyal ekkor került
vissza Rapaporthoz, majd Rapaporttól Németh Andorhoz. 2. Némethnek az a
novellája, amelyet az analízis során közösen elemeztek, A kegyszerkereskedő, 1932. március 20-án jelent meg A Tollban.
Azt ugyan nem tudjuk, hogy ez a novella az első, analízis során elemzett
szöveg volt-e, de valószínűleg nem véletlen, hogy az analízisben önmagával
szembesülő Némethben a szembesülésnek ez
az élménye maradt meg. Úgy vélem tehát, ez az epizód is az 1932. tavaszi
analíziskezdést valószínűsíti.
Sajnos,
ahogy a kezdést, az analízis befejezését is csak kikövetkeztetni tudjuk. Maga
Németh csak annyit mond, hogy: „Majdnem két évig jártam Rapaport Samuhoz. E két
esztendő során sok minden kiderült rólam. Sok mindent megtudtam, amit nem
tudtam magamról.” (Németh 1973, 650.) Egy másik alkalommal kb. másfél évnyi
analízisről beszél (Németh 1989, 83.). Mindebből, ha az analízis
kezdetét jól határoztuk meg, az következik, hogy az analízis 1933 végéig,
esetleg 1934 elejéig tarthatott.
Az
analízis – legalábbis kezdetben – reggelenként zajlott; Németh egyik emlékezése
szerint délelőtt kilenckor kezdődött, „közvetlenül Attila után”
(Németh 1973. 650.), s analitikusszokás szerint egyórás volt. Egy másik
emlékezésében (Németh 1989. 83.) az időpontot korábbra teszi, eszerint
nyolckor kezdtek. Ez a differencia lehet az emlékezet játéka, de az is lehet,
hogy menet közben időpontot módosítottak. Az analízis gyakoriságáról
Németh nem beszél, így nem tudjuk, heti hány alkalommal került rá sor. De ha
csupán heti egy alkalommal számolunk (ami nagyon szerény föltételezés), a
csaknem kétéves analízis során így is összejön kb. 100 analitikus óra, amely
minden valószínűség szerint inkább több volt; akár háromszorosával is
számolhatunk. Ez önmagában is figyelemre méltó fejlemény, s jelzi, hogy gyors
és átütő sikert a kezelés nem hozott. (Van analitikus, aki szerint, ha
10-15 „óra” nem hoz eredményt, a hosszan elnyúló analízis már nem is fog.
Ugyanakkor tudjuk, hogy az egykorú analitikusgyakorlat hosszú kezeléssel
számolt. Rapaport tehát itt csak a szokásos gyakorlatot követte.) A kezelést
maga Németh eredménytelennek tartotta: „Az analízis voltaképpeni célját, hogy
kedvem legyen dolgozni, mégpedig komolyan dolgozni, nem értük el. Most már azt
is értem, hogy miért. Egyszerűen azért, mert az orvosommal [...] nem tudtam
megértetni, hogy tulajdonképpen mit akarok elérni” (Németh 1973, 650.).
Nagy
kérdés, igaza volt-e. S hogy csakugyan Rapaport értetlenségén múlott-e a siker
elmaradása.
A
válasz (amely József Attila analízisének megítélése szempontjából is oly fontos
lenne) meglehetősen nehéz. Amit erről Németh Andor emlékezése elmond,
legföljebb kiindulópont lehet. Szerencsére van egy-két olyan szöveg, amely
bevonható az elemzésbe, s kiegészíti, egyben ellenőrizhetővé teszi az
emlékezést.
A
terápia alaphelyzetét Németh így jellemzi: „Az analitikus kezelés titokzatos
dolog. Néhányszor összetalálkoztam az előszobában Attilával, aki
rendszerint igen zavart volt, könnyes volt a szeme, és nem állt meg velem
beszélgetni, hanem elrohant. Engem nem izgattak fel annyira ezek a szeánszok,
mint Attilát. Rapaportot persze egészen máshogy láttam most, mint első
alkalommal. Akkor feszes volt és távoli. [Most] Megvárta, míg kényelmesen
elterülök a díványon, aztán odaült a fejem mögé, és türelmesen hallgatott.
Cigarettáznom nem volt szabad ilyenkor. A dolgot sokszor kellemetlennek
tartottam, mert előfordult, hogy semmi nem jutott eszembe. Ilyenkor
Rapaport türelmesen tovább hallgatott, és eszébe sem jutott, hogy forszírozza a
beszélgetést, sőt, nyilván annak örült, ha néha-néha elakad a társalgás,
és nyilvánvalóan neki volt igaza, mert általában a páciensek túl sokat
locsognak, és magam is azt tettem, hamisan értelmezett társadalmi kényszerből:
főképpen pedig azért, hogy másról beszéljek, és ne arról, ami komolyan
foglalkoztat, hanem hogy a kellemetlen gondolatokat elhessegessem” (Németh
1973, 650.).
A
dolog természete szerint azt lenne jó tudnunk, hogy ezeken a kezeléseken Németh
miről beszélt, s e beszédfolyamra Rapaport hogyan reagált: mikor, mit s
hogyan értelmezett. Az emlékezés persze erről nem ad, nem adhat
fölvilágosítást; minden utólagos leírás már per
definitionem értelmezés: interpretáció. Azaz magában hordozza a leíró
(értelmező) külső nézőpontját, miközben a leírt a megtörténtnek
csak egyik – érdekesnek, fontosnak ítélt – részét tartalmazza. Az utólagos
rekonstrukció tehát már-már elvileg is elképzelhetetlen. Ám az elvileg is
lehetetlen teljes rekonstrukció
helyett, ha szerencsénk van, s ha forrásadottságaink lehetővé teszik,
megadható páciens és orvosa dialógusának egynémely csomópontja. S ez nem kevés;
ebből is sok minden érthetővé, megítélhetővé válik.
Esetünkben
két ilyen csomópont adható meg. 1. Az alapprobléma – az emlékező Németh
szerint – az volt, hogy „szenvedélyes olvasását” miért nem alakítja át legalább
bizonyos mértékig írássá: alkotássá. Erre a problémára az emlékezés kétféle
orvosi reagálásmódot tesz láthatóvá. Egyrészt – s ezt az analízis eredményének
tudja be az író – Németh számára nyilvánvalóvá vált az olvasás és az írás
eltérő lélektani természete: „az analízis során kiderült, hogy az olvasás
szöges ellentéte az írásnak, az olvasás merőben passzív valami, az írás
pedig aktív.” S az is „kiderült, hogy én miért olvasok, hogy miért nem megyek
el soha könyv nélkül hazulról”. („Azért, mert a könyv a mankóm, mint másnak a
sétabot” [Németh 1973, 650.].) Mindez azért érdekes, mert ez a distinkció, amit
Németh az analízis – s az analitikus – javára ír, meglehetősen problematikus,
legföljebb félig-meddig, mint korspecifikus álláspont fogadható el. A mai
hermeneutikai álláspont az olvasásnak éppen aktív, kreatív oldalát
hangsúlyozza; az analízisnek ez a vívmánya tehát igazában legalábbis kétséges.
S az emlékezés szerint a probléma lényegét Rapaport nem is értette: „De hol
voltam az aktivitástól, a nem külső kényszerűségtől hajtott,
hanem belső szükségből fakadó aktivitástól? Ez az utóbbi volt az,
amit Rapaport már nem értett. Ezt az ő derék, polgári zsidó eszével nem
tudta megérteni. [...] Láttam, hogy az íróságot foglalkozásnak tekinti: az írókat
pedig aszerint becsüli, hogy mennyit keresnek havonta vagy évente a
munkájukkal” (Németh 1973, 650.). Ha tehát hiszünk Németh tapasztalatainak, az
alkotás speciális problémáinak megértéséhez Rapaport intellektusa, társadalmi
beágyazódottságából fakadó előítélet-rendszere nem volt elegendő. E
területen az analitikus egysíkú, „egyszerűbb” képletet mutat, mint kreatív
páciense. 2. A másik csomópont, amely megadható s viszonylag jól
értelmezhető utólag is, Németh érzelmi életének A kegyszerkereskedő című novella alapján adott rapaporti
értelmezése. E csomópont szempontunkból azért különösen fontos, mert itt Németh
emlékezésén (s az emlékezésben fölidézett rapaporti reagáláson) túl maga az
értelmezés alapjául szolgáló szöveg is rendelkezésünkre áll.
A kegyszerkereskedőből levonható tanúságok
azonban egy kicsit hosszabb időzést igényelnek.
3.
A
novella „képbe” kerülését az önéletrajz így idézi föl: „... elmeséltem neki [ti.
Rapaportnak] az egész Lili-ügyet, és odaadtam neki egy kis novellát, aminek ez
volt a címe: A kegyszerkereskedő,
amelyet nagyon jó novellának tartottam. Azt hittem, hogy nagyszerűen
megírtam benne P.-t és Lilit. De aztán ugyancsak elszégyelltem magam, mikor
Rapaport, a hűvös, józan Rapaport szépen, hűvösen elmagyarázta, hogy
én egészen mást képzelek a novellába, mint ami abban van” (Németh 1973,
650–651.).
Az
1932. tavaszi A kegyszerkereskedő,
amely A Toll viszonylag kis szedéstükrével szedve is csupán pár nyomtatott
oldal (69–76.), voltaképpen két kegyszerkereskedőről
szól: Seress úrról, a Seress-féle kegyszerkereskedés tulajdonosáról és Ferenczi
Feriről, aki előbb ugratja Seresst, majd maga is alkalmazottja lesz,
azaz maga is kegyszerkereskedővé válik. A szöveg nem dönti el teljes
bizonyossággal, ki is a címszereplő: kegyszerkereskedőként ugyan a
narráció általában Seress urat nevezi meg, de a novella egésze
félreérthetetlenné teszi Ferenczi kegyszerkereskedő voltát is. A
szerző szövegen kívüli önéletrajzi utalásai arra engednek következtetni,
hogy – a fikcionálás keretei közt – Ferenczi a szerző alakmása: ő az
a bohém figura, akinek szerelmét, Lillát (az életrajzi realitásban Lilit) az
első számú kegyszerkereskedő elhódítja. Az önéletrajzi-szerelmi
szálnál azonban szempontunkból érdekesebb, hogy a másodlagos narrátorként
mesélő Ferenczi (mint a történeti Németh Andor alteregója) milyen
történetet mond el. Pontosabban az, hogy mivel indokolja a menyasszonyából
Seress feleségévé „átalakuló” Lilla átalakulását. A kiindulópont e tekintetben
az ugratás: Ferenczi bevezeti Seresst saját társaságába, s ott a kaján társaság
megtréfálja a – szerintük – komikusan viselkedő kegyszerkereskedőt. A
tréfa sikere felülmúlja a várakozást. „A kegyszerkereskedő
méltóságteljesen helyet foglalt, szolgálatkészen hajlongott, nem is sejtette,
hogy bolondot űznek belőle, s készpénznek vette a hölgyek minden
szavát” (Németh 1932, 72.). A kegyszerkereskedő társaságidegen föllépése
azonban váratlanul „mélységes átalakulást” indított meg a társaságban:
„Hölgyeink eddig kevés megértést mutattak az élet némely valósága iránt. Az ötletességre és a céltalan
magasabb-rendűségre való törekvés eltérítette figyelmüket attól, ami ésszerű és praktikus” (Németh 1932,
74.). A kegyszerkereskedő „ésszerű és praktikus” elvei és életvezetése
azonban most mindezt megváltoztatták; a társaságra „rideg és erkölcsös
atmoszféra [...] nehezedett”. S bár ez az új atmoszféra a másodlagos narrátortól,
a történetet elbeszélő Ferenczitől teljesen idegen volt, végül ő
sem tudta kivonni magát hatása alól: „Rá kellett jönnöm, hogy ami velem
történt, az az egész világ tragédiája, az életből minden szépség
észrevétlenül elmúlik, a hasznosságok elve mindenütt érvényesül, s ebbe bele
kell nyugodni” (Németh 1932, 75.). Az eredmény: Lilla a hasznosságelv képviselőjének,
a kegyszerkereskedőnek felesége lesz, a szépségelvét föladó Ferenczi pedig
maga is kegyszerkereskedővé válik: „Számlázok, üzleti leveleket írok,
nézegetem a vevőket. Az üzletmenet sajnos hanyatlik. Az élet egyre nehezebb.
Az embereknek lassanként már kegyszerre sem telik” (Németh 1932, 75.). Az
átalakulást illető szerzői álláspont meglehetősen világos; ahogy
Ferenczi ki is mondja: „Jött egy kegyszerkereskedő, s mindenkit
boldogtalanná tett” (Németh 1932. 75.). S ezt a distanciáló értékítéletet a
novella zárlata, ha lehet, még egyértelműbbé teszi, amikor fölveti, lehet,
hogy „[m]inden csak tréfa volt” (Németh 1932, 75–76.), azaz kifejezi egy
teljesen más finalitású jövő igényét.
Rapaport
novellaértelmezésének két elemét ismerjük – Németh legalábbis két elemét vélte
megörökítendőnek. 1. „Maga – mondotta Rapaport páciensének – nagyon
hamisan képzeli el a novella kegyszerkereskedőjét. Vagy mondjuk ki nyíltan
most már: P.-t. Úgy állítja oda, mintha oda volna láncolva az üzlethez, míg maga,
akinek nem kell ilyen prózai dolgokkal foglalkoznia, mint a pénzkeresés,
szabadon lebeg a világűrben, mint egy meteor” (Németh 1973, 651.). 2.
Majd, miután kifaggatta az írót riválisának, P.-nek valóságos
életviteléről, napi elfoglaltságáról, a kapott adatok alapján így
interpretálta a novellát: „Nem P. ül egész nap az üzletben, hanem maga –
mondotta Rapaport. – Maga ül egész nap a kávéházakban, belebújva az újságjaiba.
Maga a kegyszerkereskedő” (Németh
1973, 651.). Természetesen nincs semmi bizonyítékunk rá, hogy az önéletrajz
híven idézi föl Rapaport szavait, sőt valószínű, hogy ez a két,
idézőjelben visszaadott értelmezés – mint minden interpretáció –
„félreértés”: az van benne, amit az analitikus véleményében a páciens
lényegesnek gondolt. Nem maga a valóságos, „történeti” interpretáció tehát,
hanem csak annak „hatása”, a másikban való lecsapódása. Mint ilyen azonban
nagyon is tanulságos. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az analitikus a novellában
kifejezett szerzői intenciót nem megerősítette, affirmálta, hanem –
ellenkezőleg – megkérdőjelezte. A maga szempontjából persze
Rapaportnak alighanem igaza is volt; ezt az „igazságát” ismeri el Németh,
amikor élete feledésbe merülő múltjából önéletrajzában ezt a
„szégyen”-élményt kiemelte s megörökítette. Nem is kétséges: Németh Andor
kávéházi életvitele valóban a megkötöttség, a társadalmi determináltság egyik
formája volt. A novella elsődleges intenciója azonban nem e síkon mozog; a
novella valójában a szépség- és játékelvű öncélúság társadalmi
ellehetetlenülését és a hasznosság elvének kizárólagossá válását tematizálta.
Azt a problémát, amely – egyebek közt – költő kortársai közül Kosztolányi
Dezsőt és József Attilát is erősen foglalkoztatta, s amely – nem
lehet nem megjegyezni – magának a pszichoanalitikus elméletnek a genezisét is
jócskán befolyásolta. A hasznosság, a technikai hatékonyság mint kizárólagosan
érvényesülő civilizációformáló elv, ma már jól tudjuk, nemcsak az egyén
lelki háztartását határozza meg, de – ezen keresztül – magát a civilizációt, a
civilizáció alakulástörténetét is. (Ennek fölismerése olyan jelentékeny
filozófusnál is megvan, mint például Martin Heidegger.) Nem véletlen tehát,
hogy Németh Andornak Rapaporttal kapcsolatos alapélménye az volt, hogy az
analitikus nem érti őt. Ez az alapélmény különösen élesen jelentkezik
akkor, amikor Németh Andor saját – a viszonyokba beletörődő, de attól
valamennyire mégis elhatárolódó – magatartása lényegét s Rapaport ehhez való
viszonyát idézi föl: „Szóval, azt csináltam, amit később a Carltonban, úgy akartam ott élni, hogy
azért ne legyek ott, az ottlétemnek ne legyen jelentősége, súlya, és a
legjobban szerettem volna, hogy bizonyos pillanatokban láthatatlanná váljak.
Mikor ezeket kifejtettem, a derék Rapaport nagyon csóválta a fejét. Megint nem értett az egészből semmit.”
(Németh 1973, 651.)
4.
1935.
október 25-én – már túl az analízisen s még innen az önéletrajzi számvetés
megírásán – Németh Andor Röntgenfelvétel
egy orvosról címmel írt A Tollban. Mi ez az írás, nehéz eldönteni; valahol
a hagyományos cikk és a novella között helyezkedik el. Leginkább Kosztolányi
egyik jellegzetes, átmeneti újságműfajára emlékeztet: történet nélküli
fiktív szöveg, amelyben azonban jól érzékelhetően személyes tapasztalatok
jelennek meg. Az orvos, akiről ez a „röntgenfelvétel” készül, pszichoanalitikus,
ám – a címmel ellentétben – a szöveg legalább annyira a páciensekről is
szól. A szöveg, azt lehet mondani, lényegében Némethnek az analízisről s
az analízis szereplőiről (orvos, páciens) kialakult tapasztalatait
foglalja össze, az egyedi-konkréttól „elemelt”, általánosított formában. A
szöveg orvosa tehát Rapaport Samu általánosított, fikcionalizált alakja, a
beteg pedig maga a fikcióanalizált szerző (s mindaz, amit analízise során
tapasztalt, valamint olvasmányaiból megismert). Az orvosnak Rapaport Samuval,
az ideáltipikus páciensnek pedig Németh Andorral való közvetlen azonosítása
tehát félrevezető volna, de nem teljesen alaptalan: az orvos s páciense
ideáltípusának megalkotása kettejük konkrét, empirikusan érzékelhető
személyiségéből és magatartásából, orvos, illetve páciens szerepéből
indul ki.
Nem
érdektelen tehát szemügyre venni, milyen is a Németh Andor megalkotta
ideáltipikus analitikus, s milyen a párja, a páciens.
Az
orvosról három részjellemzést kapunk; szerepe három, egymást kiegészítő
metszetben jelenik meg. 1. „A pamlag feje mögött ült, naphosszat, hangtalanul
és személytelenül, szóval előírás szerint, és hallgatta az óránként
váltakozó paciensek zavaros történeteit. Meditált és fülelt. A hanghordozásra,
a mimikára, a közlés kísérő tüneteire, amik majdnem fontosabbak, mint a
szavak. Mélyebbről jönnek, és többet árulnak el. Sőt, olyan világosan
beszélnek, hogy a gyakorlott analitikus már a felvételnél felismeri s
beskatulyázza, a páciens habitusa alapján, a kóresetet. Csakhogy ez nem
rövidíti meg a kezelés időtartamát. Azt le kell ülni az orvosnak, mint
valami büntetést” (Németh 1935, 149.). 2. „Az orvos türelmes volt. Ez e
mesterség előfeltétele. Maga is ki lévén analizálva, semmi sem hozta ki a
sodrából, és soha nem ragadtatta el annyira magát, hogy szubjektív
véleménynyilvánítással – akár csak egy arcrándulás erejéig is – befolyásolni
próbálta volna a pácienst. Szenvtelen volt s merev, mint egy Buddha-szobor.
Unalmán és emésztési zavaraiból keletkezett elborulásain tökéletes fegyelemmel
uralkodott.” (Németh 1935, 149.) 3. „Az orvosnak szíve is volt, nemcsak esze.
Mindig azonosította magát a betegeivel. A kínzókamrákban, amiket a betegek
képzelete kiizzadt magából, majdnem olyan otthonosan mozgott, mint ők
maguk. Természetesen annak a tudatában, hogy kulisszák között mozog, mint a
vurstlik együgyűen borzadályos mutatványosbódéiban, vigyorgó viaszszörnyek
és mázolótechnikával ábrázolt vérfagyasztó szituációk között – cinikusan talán,
de nem érdektelenül, mert ezekbe a dekorációkba ő is sokat invesztált,
érdeklődést, türelmet, időt. Hetek, hónapok kellettek hozzá, amíg
megtanult eligazodni az értelmetlenül összehordott kellékek között, amíg
kitanulta az összefüggéseket. [...] Hogy ő csak regisztrálta, amit azok [ti.
a páciensek] megéltek, hogy betegeinek félelmetes lidércnyomását józanul
rekapitulálgatta magában, az a dolog lényegén nem változtat. Elemében érezte
magát, büszke volt a memóriájára, mint aki megtanulta a menetrendet vagy a
logaritmustáblát. Benn ült a bódéban, s puszta jelenlétével halványította a
szörnyűségeket” (Németh 1935, 151.).
Ha
e három orvosjellemzést abból a szempontból mérlegeljük, hogy vajon mennyire a
konkrét, „történeti” Rapaport Samu jelenik meg bennük, s mennyire Némethnek
olvasmányélményekből kialakuló analitikuseszménye, nehéz dolgunk van. Az
1. és 2. jellemzés nagy valószínűséggel Rapaport Samuról szól, őt
mintázza (ezek a jellemzések egyeznek a Rapaportról egyéb forrásból tudottakkal,
illetve az emlékezés Rapaport-képével). A 3. idézet modellje azonban csak
részben Rapaport; „az orvosnak szíve is volt, nemcsak esze” – ez a
minősítés némileg ellentétes az önéletrajz Rapaport-karakterisztikájával,
ugyanakkor egybevág Németh Andor első analitikusának, Alfred Adlernek
önéletrajzbeli jellemzésével. Adlerről Némethnek kedvező benyomásai
voltak. Adler mint modell azonban csak színezhette a szövegbeli orvos
karakterisztikumát. Az ideáltipikus analitikus portréjához ő szolgáltatta
a „pozitív” vonásokat. Ámde az sem zárható ki, hogy a jellemzés bizonyos
mértékig Rapaport Samura is áll; a beteg megismerésébe alighanem ő is
„érdeklődést, türelmet, időt” „invesztált”. Sőt, a
hetekig-hónapokig tartó megismerési folyamat fölemlegetése Adlerre nem is
vonatkozhat, Rapaportra viszont annál inkább.
A
szövegbeli orvos modelljének ilyesféle föltérképezésénél azonban érdekesebb a
megrajzolt analitikustípus. Ez az analitikus ugyanis, jól érzékelhetően,
egy önmagát háttérben tartó, „elzárkózó”, személytelen analitikustípus,
mondhatnánk, hogy a kései Ferenczi
Sándor előtti analitikustípus
(vö. Weimer 1999, 101.). Az a típus, amely tudatosan elzárkózik az analízisbe
való érzelmi belebonyolódástól, kivált az analitikus beteg általi
„analízisének” kockázatától.
Németh
Andor azonban – betegségértelmezése tanúsága szerint – igazában valami mást
igényelt. A szimpla „gyógyulás”, a „valóságos nehézségek világába” való
visszatérés – minden előzetes várakozásunkra rácáfolva – nemigen vonzza.
Szerinte ugyanis a „valóság”, amelyből a páciensek a betegségbe
menekülnek, eleve taszító. „Ez a szféra – a valóságos nehézségek világa –
mögöttük [ti. a betegek mögött] maradt, ők betegek, kiváltságosak,
arisztokraták. Akármilyen szánalmasak is valamilyen általános kötelező szempontból,
van a mosolyukban valami titkos fölény, valami alattomos boldogság, amit az
ember, ha eltűnődik rajta, szinte irigyelhet is.” „Mit mond ez a
mosoly? Azt, hogy a lelkük mélyén
egyetértenek magukkal, s a legszívesebben azok maradnának, amik. Állapotuk
nem emberhez méltó, ez kétségtelen, de ezt
mások hitették el velük, a környezetük, külső tudatuk – mert lám, hogy
ragaszkodnak magukhoz, makacsul kapálódzva a gyógyulás ellen. A gyógyulás megvilágosodást jelent,
szegényes, szürke, nagyvárosi nappalokat, tülekedéssel, marakodással a koncért,
a mindennapiért. Azért, amit nem akarnak látni, amit megtagadtak, mikor
állapotukba menekültek volt, szelíd megadással a társadalom jóindulatára
bízva magukat. Így hányódnak ügyefogyottan, alvajárón, szelíd részegek módjára
a népek szánalmára apellálva, alattomban
boldogan!” (Németh 1935, 150.)
Ez
a betegségértelmezés közhelyes igazság s mély fölismerés kombinációja. Hogy a
betegség menekülés a valóságból, már akkor, 1935-ben is közhely, s mint ilyen:
leegyszerűsítés volt. A kortendenciák neurotizáló, „betegségbe” hajszoló
szerepének hangsúlyozása azonban itt kiegészül azzal, hogy a betegségállapot
„nem emberhez méltó” voltának tudata a betegbe kívülről, a társadalomból
jön. Azaz a stigmatizáció egy neurotizáló, beteggé tevő társadalom normál
funkciója; valamiféle furcsa visszájára fordítás. Ám a beteg – a neurotizáló
társadalom ellenében – valami emberileg értékesnek, az ember önmagával való
azonosságának a paradox formában való védelmezője; ezért lehet „valami
alattomos boldogság” letéteményese.
Nem
kétséges, ez az értelmezés végső soron Németh Andor önapologetikája;
életvitelének, „társadalomhoz” való viszonyának indirekt igazolása. Egyben
azonban nagyon erős korkritika is: olyan attitűd, amelyet Rapaport
Samu egyáltalán nem értett meg, ám József Attila gondolkodásában nagyon is jelen
volt.
Irodalom
Déry Tibor: Németh
Andorról. In: Németh. 1973. 5–11.
Fejtő Ferenc: [Beszélgetés Huszár Tiborral] In: Huszár
Tibor: Beszélgetések. Bp. 1983.
József Attila összes versei 1–2. Kritikai kiadás. Közreadja Stoll
Béla. Bp. 1984.
Lengyel András: A
modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok. Bp. 1996.
Németh Andor: A
kegyszerkereskedő. = A Toll, 1932. márc. 20.
Németh Andor: Röntgenfelvétel
egy orvosról. = A Toll, 1935. okt. 25.
Németh Andor: A szélén
behajtva. Sajtó alá rend., utószó Réz Pál. Bp. 1973.
Németh Andor: József
Attiláról. Sajtó alá rend. Réz Pál. Bp. 1989.
Réz Pál: Utószó.
In: Németh. 1973., 745–773.
Tverdota György: József
Attila és Németh Andor. In: Ihlet és
eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője. Bp. 1987.
182–203, 418–419.
Weimer, Martin: Ferenczi
Sándor jelentősége egy pasztorális pszichológia számára. = Thalassa,
1999. 2–3. sz. 83–105.