Márkus Béla

Hej, élet...!

Vathy Zsuzsa: Kalandregény; Gördeszkák és ûrdeszkák

Még a múlt évezred eseményei: tavalyelõtt, könyvhétre a Kalandregény jelent meg; tavaly a Gördeszkák és ûrdeszkák, e vékonykára válogatott novelláskönyv. Mondhatnánk Vathy Zsuzsáról, elismerõen, amit egykor Németh László szemébe vágtak (Horváth Márton talán): ott folytatja, ahol abba sem hagyta. Ahogy több novella – példák: A kert, Legyek talált tárgy? – elbeszélõje is értelmezi, magyarázza önnön tevékenységét: nem tudni, mi okból, de a történetei megszakadnak, majd valami miatt mégis folytatódnak. A töredékesség benyomását keltik, holott a szándék, az igyekezet nem más, mint „megpróbálni a részeken, a reáliákon túl az egészrõl is elmondani valamit”. A „létegészrõl” vagy a kötetcímadó novellában szerepeltetett páros rendrõl, az élet és a világ rendjérõl felvillantani egy olyan látomást, amely a létezés csak általa leírható tapasztalásán alapszik – ez az a feladat, ez az a cél, ami teljesíthetetlen, elérhetetlen az önkifejezés, az én megteremtése nélkül. „A történet: összefüggés” – tömörít az élet mint talált tárgy szóképével József Attilára és Tandori Dezsõre is visszautaló, vallomásnak is beillõ prózájában, ahol a személyes érintettség, közvetlen érdekeltség megnyilvánulásainak azzal is iparkodik gátat vetni, hogy mint egy kivonatolt értekezésben, széljegyzettel teletûzdelt feljegyzésben, kipontozással és zárójelbe tett észrevételekkel idegeníti el magától a mondottakat. De a római számokkal való fejezetekre tagolás is ugyanerre hivatott. Annak a tágabb összefüggésnek a jelzésére, amelyik nem a szövegírás, illetve a történetmondás poétikai eltéréseiben érzékeli az elbeszélõ irodalomra (is) szinte gondolatfelügyelõi buzgósággal leselkedõ veszélyeket, hanem amelyik minden erõszakos szembeállításban régi (diktatórikus) eljárások és (sematikus) módszerek újbóli lábra kapását kénytelen észlelni. „És miért ez a sok indulat? Miért ilyen agresszív az »új«?” – kérdezi, minekutána csendes, kesernyés gúnnyal kéri: „Ha lehet, ne legyen kötelezõ semmi”, s minekelõtte Nemes Nagy Ágnes nevezetes töprengéseire emlékeztetõen vetett számot azzal, ami megnevezhetetlen, de legalábbis nehezen mondható, az önmagát minden pillanatban ismétlõ és megújító látvány elemeivel, az azonosság és a másság megfoghatatlan tüneményével. Mintha a sokféle színben játszó alkony példája nemcsak arra bátorította volna, hogy újrakérdezze a kortárs lírikussal, hányféle kék van, hanem hogy merje ismételni a régibb költõi kijelentést: tündér változatok mûhelye a világ. És amiképp a „miniatúrás megfigyelés” elválaszthatatlan az észlelõ emlékeitõl, tudásától, vízióitól, mindattól, amit a „világlátás plusz valami más” jelent, akképpen Vathy Zsuzsa két könyvének történetei is összefüggenek egymással. Egy futó pillantás is felszíni azonosságok garmadáját rögzítheti. Alakok nevei térnek vissza, idõk és terek jutnak meghatározó szerephez, többnyire a gyermekkori kiszolgáltatottság távlatából, de a mai kiszolgáltatottak, a hajléktalanok, a csövesek aluljárói nézõpontjából is. A két legsûrûbben ismétlõdõ elbeszélõi eljárást, a kérdezést és a felsorolást mint kitüntetett retorikai alakzatokat is számításba véve a regény és a novellaválogatás minden eddiginél élesebb, jellegzetesebb képet rajzol a szerzõrõl. Ráadásul a kérdések sorjáztatása és a felsorolások szaporasága nemcsak az önmagukkal viaskodó, a történetek meggyõzõ és színes elõadásán töprengõ narrátorok helyzetére nézve árulkodó, hanem a valószerûség esztétikája, a „megkerülhetetlen realizmus” (Mieke Bal) szempontjából is. Hiszen mind a regény, mind a novellák világában egy-egy tárgy, jelenség, esemény összetevõinek olyan felsorolása, olyan referenciális, szócikkszerû leírása uralkodik, ami a „lexikális megjósolhatóság” törvényének engedelmeskedve a felsorolások indokoltságát zömmel nem a szöveg, nem is a fabula, hanem a történet szintjén jeleníti meg; a szereplõk tekintete vagy nézõpontja szolgál indokul az elbeszélõnek, hogy szinte leltárszerûen vegye számba a mindennapi lét dolgait, vagy ahogy ugyancsak a regény hõsével kapcsolatban mondja: a „dübörgõ valóságot”. Jelentést tulajdonítani a történetnek és hozzá még valóságot emlegetni, a világ felfedezésének vágyát, mint ami a Kalandregény fõhõsét is mozgatja – már e két tényezõ untig elegendõ ahhoz, hogy az elbeszélõk folyvást a korszerûtlenhez való vonzódásukról beszéltessék vagy magukat, vagy a szereplõiket. Akáciusz, a regényhõs is idejétmúlt felfogásúnak, szemléletûnek látja magát; ilyennek a lényegében azonos nevû Fehér Sólyom is (az „ak-kus” török szó jelenti ezt az elbeszélõ fordításában); a Gördeszkák és ûrdeszkák íróember narrátora hasonlóképpen hiszi, hogy „egy elmúlt kor kövülete”, csak mert el nem múló kíváncsiságot érez az iránt, aminek bevallása is annyira restellni való, hogy elakad a hangja: „kikutatni a föld, az élet...” A Levél az Örökkévalóság gátjára címzettjének, Hrabal „Mester”-nek is mint titkolni való szégyent adja elõ, hogy a „dolgok nekem átkozottul egyértelmûek”. A legtovább e tekintetben is a Legyek talált tárgy? beszélõje jut, határozottan kijelentve, nem tetszik neki „a sok mû-élvezet, mû-kaland, mû-játék”, sem az, hogy „kötelezõ a rontott beszéd, az esetlegesség, a mûvészetmentes tárgyilagosság és a megszerkesztetlenség”, nem szólva a személyiség „dezintegrációjáról”, a „három-négy majdnem összefüggéstelen én” kánon követelte felléptetésérõl. „Ha irtóztok a bizonyosságtól, a ti dolgotok” – szólítaná meg a párbeszédre nem annyira resteket, mint inkább gõgösöket, tartózkodva az egynémely kortárs szerzõ által annyi fölénnyel emlegetett névsor hézagos leírásától, alkotók és alkotások említésétõl, ám hangsúlyozva, hogy az esztétikai minõség dolgában cseppet sem lehet(né)nek mérvadóak a lét- és életszemléleti különbségek. Miért volna értékesebb a személyiség szétesésérõl, a lét kaotikusságáról és értelmetlenségérõl szóló szöveg, mint a bizonyosságok és összefüggések létezésének hitén nyugvó elbeszélések? Az efféle minõsítés végsõ soron ugyanahhoz az ideológiai alapú osztályozáshoz, kategorizáláshoz vezet, amit a különbözõ kinyilatkoztatások nem csupán az elkerülendõ, de az elítélendõ, megvetendõ dolgok közé szoktak sorolni. A korszerûségen morfondírozó Vathy-elbeszélõk tehát a vallott, vállalt, hirdetett, megkövetelt és követett nézetek szembesítésére is serkentenének. Az emlegetett, a katekizmus kérdés-felelet formáját is felidézõ epikai eljárások ugyanezt szolgálhatják, ahol a kérdés-felsorolás kettõsében az elõbbi az elbeszélõnek nem annyira a bizonytalanságát, mint inkább a közvetlen párbeszédre, a másik (legyen ez egy mûbeli figura vagy a feltételezett olvasó) megszólítására való képességét emeli ki, az utóbbi pedig, a játékosságán túl, a beleélõ képességét és segítõkészségét: ajánlatai, javaslatai révén könnyebben kitalálhatóak a lehetséges válaszok. Már ha vannak ilyenek, vagyis ha a felsorolások a kérdésekre utalnak vissza egyáltalán, és nem környezetrajzi vagy közérzetjelzõ szerepük van. Ám hogy kinek-kinek – szereplõnek, regényfigurának vagy novellabeli alaknak – magának kell megtalálnia a választ, a számára elfogadható feleletet, azaz hogy az elbeszélõ nem az igazságosztó szerepében, nem a biztos tudás birtokában lép fel, arra a történetmondást kísérõ megjegyzések nagyon is figyelmeztetnek. „Talán tudja, hogy”, „az sem kizárt”, „ki tudja, miért” – ilyen és ezekhez hasonló betoldások szakítják meg a mesélés folyamatosságát, teszik életszerûvé, elevenné az elõadást. A kérdések még ennél is többet tesznek: derût lopnak a leírások, szócikkszerû felsorolások közé. Azzal kapcsolatban például, hogy Akáciuszt miért fogja el harci izgalom a vásárlásokkor, a mesélõ a következõ lehetséges okokra szûkíti le a kört: „Talán kereskedõnépbõl valók az õsei? Görögök, akik fügét, olajat, bort szállítottak? Borostyánkövet, viaszt áruló etruszkok? Elefántcsonttal kereskedõ indiaiak?” Majd a kalandok kellõs közepén hirtelen, mintha a tanácstalanságát akarná megosztani, maga hozakodik elõ azzal, hogy: „Tényleg, ki ez az Akáciusz? Közéleti ember, akinek a világ a családja? Mûkedvelõ filozófus? Amatõr esztéta? Könyvmoly? Elhivatott igazságügyi döntnök? Közhivatalnok? Taláros bohóc? Közönséges bolond, aki azt hiszi, hogy Justitia az õ szerelmese? Ulysses Újpestrõl? Soha meg nem született fia apja? Kocsmatöltelék? Pénelopéja megszomorítója? (...) Öregség felé baktató Don Quijote? Hajléktalanok, utcán lakók ivócimborája? Fehér Sólyom, vagy inkább Szürke Varjú? Ki õ? Ki Akáciusz?”

Látni való, hogy mind a magyarázatok, fejtegetések, mind pedig a kérdések vagy a kérdésekbe foglalt felsorolások a történet helyett a történetmondás elemei, az elbeszélõhöz tartoznak, õt jellemzik s nem a sztorit vagy fabulát. Éppen ezért alkalmasak arra, hogy hol visszafogottabb humorral, hol meg csípõsebb, epésebb iróniával érzékeltessék azt a távolságot, amely a regény narrátorának magatartása, felfogása és az úgynevezett, mostanság is unos-untig hivatkozott mindentudó elbeszélõé között van. Az eltérés akkora, hogy talán nem túlzás feltételezni: a végleteket tekintve egy semmit sem tudó elbeszélõ mutatkozik itt meg, torzított formában. Az enyhe parodisztikusság nem tagadható meg a jellegadó cím választásától sem: a Kalandregény egy mûfajra utalva vissza azt a pikareszket, amelyik egyszerre tudott realisztikus, de gunyoros is lenni, nem egyszerûen csak folytatja, hanem egyenesen „benne áll” a hagyományában – ahogy a metaforikus beszédet egyébként fölényesen elutasító kritikusok írni szokták. Egy, az Ulysses és Don Quijote nevével is jelzett örökség vállalt részese; „benne áll” tehát a hagyományban, ám nem mint egy cövek, mereven és mozdíthatatlanul, hanem inkább mint egy kapatos kamasz, ide-oda billegve, dülöngélve. A regény elbeszélõje nem véletlenül kísérletezik oximoronok változataiban fogalmazni meg ugyanazt az életfelfogást, viselkedésmódot: „higgadt eufória”, „derûs depresszió”, mondja Akáciusz magatartását jellemzendõ, ám saját magáról sem állíthatna jellemzõbbet. Valami ahhoz hasonló derû járja át mindkettõjüket, mint amilyent az igen ifjú Kormos István fejezett ki a fekete jövendõjük felé sorban menõkrõl, vagyis igazában a halálba tartókról. A Dülöngélünk zárószakasza akár a Kalandregény mottója is lehetne: „Dülöngélünk forgó jövõnk / felé sorban. / Oda is érünk: vagy élve, / vagy csak holtan.” Hogy mennyire az elmúlás közelsége – vagy ahogy az elbeszélõ mondja: a „véletlenül útjába került halál” – ad új távlatot a majdnem ötvenéves Akáciusz, máskülönben kötelességtudó bíró bolyongásainak, szabad kalandozásainak, ez a temetési szertartásokon különös ismeretlenként, szemlélõdõ idegenként való részvételétõl, a temetõk felfedezésének szándékától is nyomatékot kap. Utólag szabadsága tíz napját egyszerûen csak „szépnek” találja. Szépnek a temetõt a kocsmával, a bevásárlóközpontban töltött fél napot; a Hunyadi piacot, a Király utcát. Szépnek egykori osztálytársait az érettségi találkozón, aztán a váratlanul útjába akadó barátait, kollégáit. És szépnek persze a nõket, alkalmi és állandó szeretõit. De a koldusok, hajléktalanok vagy a régiségárusok, vak talpmasszõrök, õsz hajú ismeretlenek alakjai is ebben a szinte váratlanul eléje rajzolódó távlatban bukkannak fel. Kétszeresen is átírva, módosítva azért a pikareszk regény itthon ismerõs, megszokott hagyományát. Egyfelõl hogy kószáljon a hõs bármennyit is, a moralizálást mindig elkerüli, eszébe sem jut erkölcsi ítéletet hozni mások felett, beleértve saját magát is. Másfelõl hogy szó sincs itt különbözõ társadalmi szintek, életformák és -módok szembesítésérõl, kiváltképp ütköztetésérõl – az amúgy magas beosztású, jómódú „kalandor” nem alvilági izgalmakat hajszol, nem siet megmerítkezni az olcsó örömökben: nincs eseményformáló szerepe sem a származásnak, sem a társadalmi rangnak. Közömbös számára, gazdag avagy szegény-e valaki. Ám nem a halál horizontja miatt. Tompító fásultság helyett a szeretet árad túl benne. Öröm járja át, nem az atra cura, a sötét gond. A csüggesztõ világfájdalmat, az életuntságot hírbõl sem ismeri. Az életérõl számadást sem készít, nemhogy leszámolni akarna vele. Maga sem tudja, miért, boldog – állítja róla az elbeszélõ, s ha okát, magyarázatát keresi mégis, akkor valami olyasmit talál mondani, hogy az számít, tud-e örülni „annak, hogy él, hogy most él”. És úgy tud, hogy szeretne kurjantani örömében. És: „Kurjant is: hu-húú, ju-húúú!” – mintha dülöngélve, mintha hajnali részegségében föl-fölkiabálna, hogy „az égbe bál van, minden este bál van”.

Mint aki az ég óriásának, az ismeretlen Úrnak köszönné meg az égi s földi csodákat. Koboldok, jókedvû ördögök táncolnak körülötte; örömét találja egy szállingózó pihében, eljátszik azzal, hogy „anyag-e a fény” – de ez már a válogatott novellák címadó darabja íróember fõszereplõjének hangulatát sugallja. Ahol az ûrdeszka is mintha az égi bál kelléktárából kerülne elõ, a földtõl való el-elrugaszkodás eszközeként. Nem kockázatos, vad kalandok csábítják erre, hanem az apa és az anya nélküli élet kényszere – kurta fejezeteként annak a családtörténetnek, amelyik bár töredékesen, de mégis összeáll a lazán egybekapcsolódó, az idõbeli folytonosságot tartó elbeszélések végére. Ennek az „olykor az elviselhetetlenségig meghitt” családi életnek a történetei nem annyira a külsõ történelmi, társadalmi naptárhoz igazodnak, így idõtlenítve a letartóztatások, rendõri felügyelet alatt állások korát, mint inkább ahhoz a belsõ hangulathoz, életszemlélethez, ami a nyomorúságok fölött mindenkor játékkal, derûvel igyekszik gyõzedelmeskedni. A többnyire emlékezõ szerepû elbeszélõ csupa olyan helyzetet ragad ki, amikor hõsei „kivételes tisztelettel” közelítenek az élethez, tisztán és boldogan érzik, hogy milliárdnyi más élettel együtt benne élnek a világmindenségben, össze vannak kötve, „fenyõfa, csiga, ember és másik ember”, egymásra vannak utalva, akár akarják, akár nem (Kivel találkoztam?). Mindennek a belátásától – miként Akáciusszal és a Szomorú keringõ tanáralakjával is történt – könnyes lesz a szemük. Meghatódnak, és nem bánják meg. „Hej, élet...!” – kiáltanak fel, rikkantanak, mint A kert hõsnõje; „mindenféle apróságon” elérzékenyülnek, mint a Kifulladásig elbeszélõje vagy a Medárd nyugdíjas tanítója, aki a számítógép elõtt a meggyvágó madár énekétõl kezd könnyezni. „Vén bolond, mondja magának. Csak nem sírsz, vén bolond?” – ezzel, így búcsúzik. „Bõgõmajom, mondja magának, akkor most sírunk, vagy nevetünk?” – ha emlékezünk, hogy Akáciusz meg így vetett véget a kalandjainak, akkor valóban nem férhet kétség hozzá, hogy Vathy Zsuzsa, az elbeszélõ ott folytatja mindig a történeteit, ahol abba sem hagyta õket, vagy ha igen, csak azért, mert a megszólalás módja izgatta. A megfelelõ hangot akarta eltalálni, s a két könyv bizonyítja, hogy sikerült neki. (Palatinus, 1999; 2000)