Monostori Imre

A Németh László-recepció története a „rendszerváltozás” után

Könyvek a „harmadik” útról

A nyolcvanas évek vége nyugtalan és már aligha megállítható szellemi kiútkeresésének megnyilvánulásai közé tartozik Bíró Zoltán, Salamon Konrád és Gombos Gyula – lényegében ugyanarról szóló – egy-egy könyve is.1  Mindhárom könyv címében szerepel az „út” fõnév mint politikai (társadalmi, gazdasági) válasz a kialakult történelmi helyzet kihívására, egyszersmind mint választási lehetõség, mint perspektivikus utópia, mint ideális elérendõ állapot is. Salamon és Gombos kötetei a cím vonatkozásában még inkább közeliek egymáshoz, mindketten „harmadik útról” beszélnek. Bíró Zoltán is persze, azzal a különbséggel, hogy õ „rövidre zárja” mindhármójuk mondandójának a lényegét, s meg is nevezi: Saját út. Azaz – írja Bíró a nyolcvanas évek végén –: a „»harmadik út« [...] alapgondolatában nem egyéb, mint radikális reform a magyarság sorskérdéseinek a megválaszolására, a magunk útja a magunk jövõje felé, saját út Európa keleti és nyugati tömbje között, mely szerencsés esetben egyike lehet azoknak az utaknak, amelyek majd az európai egységesülés szolgalmi útjai lesznek.” [Kiemelés az eredetiben.]

Salamon Konrád – akárcsak Gombos Gyula – a népi mozgalom politikai ideológiájának egészét is harmadik útként értelmezi. Melynek „lényege nem más, mint egy népi és demokratikus átalakulás, célul tûzve ki minden szociális igazságtalanság felszámolását, az alapvetõ demokratikus szabadságjogok legteljesebb biztosítását, valamint a magyarság nemzeti gondjainak megoldását”. Bibó Istvánt is idézi, aki szerint a népi mozgalom olyan „szintézist” jelentett, „amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek”. Németh László szellemi hatását Salamon is meghatározó fontosságúnak tartja a népi mozgalom történetében – éppen a magyar jövõ egy „harmadik” formájának, történelmi lehetõségének tudatosítása miatt.

Gombos Gyula felfogása szerint a népi mozgalom és a harmadik út egymással azonos tartalmú két fogalom. A népi mozgalomnak „nem volt olyan tagja, sem kicsi, sem nagy, aki jobbik felével ne lett volna harmadikutas” – írja szóban forgó könyvében. Szabó Dezsõ szellemi hatását Gombos az elsõ, a legfontosabb helyre teszi, hiszen – szerinte – Németh László reformkoncepciójában nincs „egyetlen számottevõ elem”, amely „ne lett volna már meg Szabó Dezsõében”. Németh nagy és igazi újdonsága a „minõség” és a „lelkek reformja” eszmében rejlett.

Mindhárom fent említett kötet – valamint az ugyanebben az idõben Magyarországon is megjelent Borbándi Gyula-alapmû a népi mozgalomról – méltatlanul csekély visszhangot keltett a nyolcvanas évek végi politikai földcsuszamlást átélõ magyar szellemi életben. Szinte biztos jeleként annak, hogy ebben a közéletben elsõsorban már nem a szakmai viták, hanem a politikai pluralizmus kérdései (továbbá gyakorlati harci módszerei és terepei) váltak – szinte minden más szellemi tevékenységet háttérbe szorító módon – domináns tényezõvé.

Sorskérdések – és A „Sorskérdések” árnyékában

A kilencvenes évek elejének szellemi zûrzavarában (amit ez az idõszak részben az elõzõ évtizedtõl örökölt, részben az új helyzetben felmerülõ kérdésekre adható érvényes válaszok hiányából és bizonytalan feltételezéseibõl kavarodott össze) a Németh László-„kérdés” (újfent) elsõsorban ideológiai-politikai harci szempontból vetõdik föl.

Mechanikus (statisztikai) megközelítésben azt észlelhetjük ugyan, hogy a róla szóló írások száma alaposan megcsappant: mintegy a felére csökkent (a nyolcvanas évek terméséhez képest). Ám ha e számok mellé tartalmi elemzéseket helyezünk, kiviláglik, hogy eme cikkek súlya, feszültsége, „szellemi robbantásra” is alkalmas töltete nagymértékben megnõtt, tematikája koncentrálódott (egyszersmind be is szûkült), mégpedig az ideologizálás, az „elpolitizálódás” irányába.

Változatlanul gazdag viszont a Németh Lászlóról szóló tanulmánykötetek sora. Ezek a könyvek – a megjelenés idõrendjében – a következõk. Bakonyi István: Elidegenedés és társadalmi cselekvés (1990); A gondolkodó Németh László (1990); Grezsa Ferenc: Németh László Tanú-korszaka (1990); Az író rejtettebb birtokán (1992); Monostori Imre: Minõség, magyarság, értelmiség (1994); In memoriam Németh László (1995); dr. Lakatos István: Naplóm Németh Lászlóról (1995); Olasz Sándor: Az író öntõformái (1995); Heltai Nándor: „A kecskeméti oltóág” (1997); Vekerdi László: A „Sorskérdések” árnyékában (1997); dr. Lakatos István: Németh László. Életrajzi kronológia. I. k. (1997), II. k. (1998); Grezsa Ferenc: A mintaélet forradalma (1998); Németh László irodalomszemlélete (1999); Domokos Mátyás: Írósors. Németh Lászlóról (2000); Szárszó Budapesten (2000). Megjelent továbbá a „nagy Hartyányi” személyi bibliográfia részleges folytatása (Kõszegfalvi Ferenc munkája, amely az 1987 és 1996 közötti, Némethrõl szóló irodalmat sorolja fel). Az évtized valódi irodalmi szenzációja a Németh-levelezés négy hatalmas kötetbeli megjelentetése. A több ezer levelet Németh Ágnes, az író leánya gyûjtötte össze és rendezte sajtó alá.

A nyolcvanas évek végén (1987-ben) alakult Németh László Társaság – alapvetõ céljának megfelelõen – úgyszintén sokat tett, tesz a Németh-kultusz ébrentartása érdekében. Konferenciái, elõadásai, középiskolai tanulmányi versenyei, könyvbemutatói és egyéb rendezvényei folyamatosak és rendszeresek immáron csaknem másfél évtizede. Néhányat meg is említünk ezek közül. „A gondolkodó Németh László” (Hódmezõvásárhely, 1988); A 90. születésnap rendezvényei, kiadványai (Budapest, Nagybánya stb. 1991); „Az író rejtettebb birtokán” (Székesfehérvár, 1992); Tanú-konferencia (Kecskemét, 1992); „Németh László regényei a mai megközelítés tükrében” (Hódmezõvásárhely, 1993); Németh László drámáiról (Debrecen, 1994); Kultúra- és tudományfelfogásáról (Szeged, 1995); Halálának 20. évfordulóján (Nagybánya, 1995); „Ifjúság, iskola, nevelés” (Budapest, 1996); Irodalomtörténeti konferencia (Hódmezõvásárhely, 1997); „Németh László irodalomszemlélete” (Debrecen, 1998); Emlékülés (Székesfehérvár, 1999); „Szárszó Budapesten” (1999).

Az évtized eleje újabb kerek Németh-évfordulót hoz: születésének 90. évfordulóját. A vitákat dúsítják viszont a még 1989-ben megjelent Sorskérdések címû tanulmánykötet visszhangjai, hiszen ebben a könyvben számos olyan jelentõs Németh-esszé látott napvilágot, amely a háború után – fél évszázad távolából – most tûnik föl ismét a szellemi közéletben.

A kor, a korszellem azonban „fölöttébb öntörvényû” (hát még ha ezeket az „öntörvényeket” formálgatják, alakítgatják is). Szemmel látható például, hogy az 1990-es országgyûlési választások után „megnõtt az érdeklõdés” és az igény a harmincas évek népi–urbánus vitasorozata és ennek erõteljes aktualizálása iránt. Egyáltalán: a „népi-nemzeti” (e politikai kategóriát most ne analizáljuk) erõk hatalomra kerülése, illetõleg a lassanként szélsõliberális színezetet is öltõ „urbánusok” (itt sem célszerû most e fogalom szakszerû boncolgatása) ellenzékbe szorulása olyan feszültségeket gerjesztett, amelyek azután sorozatos ütközést indukáltak (illetõleg produkáltak) a magyar szellemi életben.

De haladjunk csak idõrendben. (Mindvégig.)

1990-ben témánk szempontjából három fontos könyv is megjelent. Ezek – mintegy a létükkel – lehetõvé (és szükségessé is) tették a szellemi-politikai-ideológiai muníciók rendszerezését és felhasználásra kész állapotba hozását. Nagy Sz. Péter a népi–urbánus vita dokumentumaiból válogat és ad ki egy kötetre valót.2  A Századvég ugyanebben a témában különszámot (tematikus számot) jelentet meg.3  Napvilágot lát továbbá Grezsa Ferenc Németh Lászlóról írt nagymonográfiájának harmadik kötete, amely a Tanú-korszakot dolgozza fel.4 

A szóban forgó dokumentumkötet hasznos és fontos segédkönyv azok számára, akik még nem ismerték ezeket az írásokat. (Kritikai észrevételeinkkel itt most nem hozakodunk elõ.5) A Századvég összeállítása figyelemre méltó kísérlet (talán az elsõ komoly próbálkozás a harmincas évek óta) a tisztázás, legalábbis a történelmi tisztábban látás irányába. Nem tudni persze, hogy naiv „békeóhaj” avagy ironikus bölcsesség tétette-e ki a téma címét: Népiek és urbánusok – egy mítosz vége?; ugyanis (magából az összeállításból is kitûnõen) ez esetben szó nem lehet „mítoszról” (soha nem is volt az); hiszen nagyon is vaskos és reális történelmi és politikai valóság sûrûsödik e jelenségkörben. Valóság volt – és valóság maradt.6 

Miután a marxi–lenini szocializmus végképp megbukott, éppen ez a rendkívül érzékeny és rendkívül komplex szellemi jelenség válik talán a legfõbb igazodási góccá: ez lesz a jellegzetes posztmarxista és „szociálliberális” kiindulópont és jellemzõ „beszédhelyzet”. Az, amely szinte tapinthatóan és (igaz, eléggé összecsapott) forgatókönyvszerûen benne lappang – például – Fenyõ Istvánnak a Sorskérdésekrõl írott kritikájában is.7  Fenyõ most (1990-ben) jogosnak érzi „a fiatal Németh kritikáját kora marxizmusa fölött [...] egyszerre antikapitalista és antikommunista pozíciójában sok igazság volt”. Nagyra értékeli („messze sugárzó alkotás”) az 1935-ben írt A reform országátalakító programját; s egyenesen „reveláló” számára a második Szárszói beszéd próféciája. Ugyanakkor – ugyanitt – Fenyõ is elismétli a Némethtel kapcsolatban már sokszor leírt szólamokat fajiságról, antiszemitizmusról, fajvédelemrõl; sõt: „vérnedvrõl”. Végül – ha fejcsóválva is – elismeri (beismeri) a Németh-életmû nagyságát, jelentõségét, frissességét, szellemi értékeit. Sõt, mintha csak Vekerdi Lászlót (!) hallanánk – néhány évvel korábbról –, Fenyõ szerint (is): „Az írásokat a kor áramlásaiba kell beágyazni, történetileg megérteni, s mindennemû elfogultság nélkül elkülöníteni bennük az idõálló észrevételeket a történelem által megcáfolt tézisektõl.” Továbbá: „szakítani az indulatokkal”.

Nos, Fenyõ István intelmei, tanácsai igencsak süket fülekre találnak a kilencvenes években egyes „szocialista”, „liberális”, továbbá (e két politikai fogalom ideológiai pozitív tartalmait öntevékenyen összeöntõ, felnagyító és önmagukra vonatkoztató) „szociálliberális” és különösen a szélsõliberális körök némely prominens képviselõjénél.

A már említett Századvég-összeállításban többek között Fejtõ Ferenc is nyilatkozik Németh Lászlóról.8  Ekképpen: „Azért tartom Németh Lászlót a magyar kultúra szempontjából a legkártékonyabb egyéniségek egyikének, mert a magyarságot, amelynek nagy szüksége volt arra, hogy kisebbségi helyzetében megerõsödjék és gazdagodjék újabb elemekkel, õ akkor tovább szûkítette ezt a már Trianon által úgyis leszûkített magyarságot. Ezt én már akkor úgy tekintettem [...] majd mint egy hazaárulást.” Egyáltalán nem mondható el tehát, hogy Fejtõ e helyütt tudományos kritériumokat figyelembe véve (vagy akár csak tényszerû érveléssel) állította volna föl e sommásan elítélõ tételét (melyet egyébként már a Kritika 1988. 12. számában is – hasonló minõsítéssel, habár valamivel részletesebb taglalásban – közzétett). A szubjektív ítélkezés (és az emberi memória gyarlóságának) a nyomai keverednek ugyancsak Fejtõnél a Mi a magyar most? újrakiadásában megjelent utószavában.9  A többszöri tárgyi tévedéseknél persze sokkal fontosabb – szinte döbbenetes – a Szabó Dezsõ–Szekfû Gyula–Németh László–Kolozsvári Borcsa Mihály szellemi-ideológiai láncolat historizáló megkonstruálása annak illusztrálására, hogy a jelzett személyek „magától értetõdõen” használták a „mi”-vel szemben az „õk”, vagyis a „bûnös zsidók” formulát a „mi a magyar” kérdés megválaszolásakor. Meghökkentõ névsor, s meghökkentõ közös nevezõ.

Sajátos – és zavarba ejtõ – indulat fûti Németh G. Béla egyik – ekkori – értékelését is Németh Lászlóról.10  A méltatlan gesztus ott és abban van, ahol és ahogyan ez a személyes indulat rávetül egy konkrét Németh-írás interpretálására. A szóban forgó cikkben a következõképpen: „A Szabó Dezsõ–Németh László et. Comp.-féle irányzat liberalizmus- és individualizmus-gyûlölete, kollektivitás-hisztériája jó elõre megdolgozta a talajt az üdvtanra, a redemptorizmusra, a messianizmusra. Figyeljük csak meg: a döntõ helyeken folyton »Mi« s »Õk« viszonylatban szól: »Mi«, az igazak, s »Õk«, a gonoszak. S már a cím is: Kisebbségben.”

*

A „másik” (szellemi) oldalon nem találkozunk efféle személyes indulattal. Annál inkább eredeti, friss és megkerülhetetlenül fontos gondolatokkal. Legelõször is a Németh László Tanú-korszakában.

A már említett Grezsa-korszakmonográfia egyik szellemi-szakmai újdonsága abban a hangsúlykijelölésben van, melynek során a monográfus az összekötõ, a szintetizáló szerepet vállaló és teljesítõ Németh László-életmûhöz közelít. A dimenziók és a helyzetek különbözõek, Németh szellemi pozíciója (helye és szerepe) e tekintetben viszont állandó. „Hídszellem a népies és urbánus konfrontáció állapotában” – olvashatjuk Grezsa e helykijelölõ summázatát. Könyvének sarokpontján a „csongori útkereszt” metaforát használja (a „harmadik út” helyett); s ez az „útkereszt” – szerencsés módon – jó néhány dimenzió mentén értelmezhetõ. „Világnézetileg”: az anyag és a szellem forradalmának egyidejûsége; társadalmilag: „a kultúrökológiai és etikai megújulás kölcsönhatása”; történelmileg: nacionalizmus és kozmopolitizmus helyett (és „fölött”) „a tágabb közép-európai haza fölfedezése”. (És így tovább.)

Grezsa Ferenc a halála elõtti évben (1990-ben) több cikket, tanulmányt ír Németh Lászlóról. A politikus Németh László címû – akárcsak ez az életében utolsó könyve – a tudósi szabadság valós közegét fölismerõ és kihasználó, súlyos írás.11  Középpontjában a Szárszó-probléma áll. Erõsen vitatja Bibó Istvánnak az ott elhangzó Németh-elõadás „harmadikutassága” miatti (1978-ban leírt) bírálatának a jogosságát. Éppen azt hangsúlyozva, emelve ki, hogy 1943 késõ nyarán – amikor már minden gondolkodó ember számára valószínûnek látszott Magyarország hamarosan bekövetkezõ szovjet megszállása – nemigen lehetett idõszerûbb téma egy értelmiségi találkozón, mint „a nemzetre váró sorshelyzet latolgatása”. Grezsa itt azt is tényszerûen bizonyítja, hogy Németh ekkor már fölismerte, hogy „a fasizmus és sztalinizmus közt kanyargó »egérút« reménye megvalósíthatatlan illúzió. A Vásárhelyi napló szövegében például e (kicenzúrázott) mondatot találjuk: »A magyar politika olyan X, amelynek Y-ja Moszkvában van«. Tudatában van, hogy a »harmadik út« eszméjébe foglalt érték és minõség, humánus többlet és autonómiaigény – úgy, amennyire – csak a »második úton« belül képezhetõ meg.”

Nem kevésbé fontos írás a „kisebbségben-metafora” jelentésváltozásait bemutató Grezsa-tanulmány sem.12  Szemben azokkal, akik csupán Szabó Dezsõ „fajvédõ” nemzetkoncepcióját, illetõleg Szekfû Gyula „hanyatláselméletének” hatását veszik észre a Kisebbségben szövegében, Grezsa Ferenc sorra veszi mindazokat a szóba jöhetõ szerzõket, akiknek – föltehetõleg – szerepük volt a „híg magyar – mély magyar” tipológia Németh László-i megfogalmazásában. A „névsor” meglehetõsen hosszú – Kemény Zsigmondtól Adyn, Szabón, Móriczon át Kodály Zoltánig –, s további alapos elemzést-kifejtést érdemelne ez a Grezsa-témavázlat (is.) (Rendkívül érdekes például a Kodályhoz köthetõ, onnan eredeztethetõ „mély magyar”-verzió zenei párhuzama. Kodály ugyanis arra hív fel, hogy meg kell találni a népdalban a „magyarabb magyarságot”, a „sûrûbb magyarságot”, a „mélyebb magyarságot”, s le kell róla választani a „múló, felületi magyarságot”!)

A Grezsáéhoz hasonlítható szellemi frissességet és energikus felszabadultságot sugároz Vekerdi László írása a Magyarság és Európa (tulajdonképpen: magyarság és európaiság) akkori, 1989-es, 1990-es értelmérõl.13  Szellemes, tanulságosan figyelmeztetõ és kellõképpen szkeptikus. Egyetlen mondatban ekként summázza a harmincas évek talán legfontosabb Németh László-i felismerését a nemzeti sorskérdésekrõl: „egy olyan Európában képzelte el Magyarország és a magyarság helyét, amely hódításairól lemondva, befelé fordulva, szorgos munkával szerzi vissza az elpocsékolt »Isten pénzét«, s a görög mintáig leásva újítja – s találja! – meg önmagát.” A sokat emlegetett „fölzárkózás Európához” Németh Lászlónál azt jelentette, hogy ez „csakis egyfajta »élre töréssel«” lehetséges. „Utánzással soha.” Valódi szellemi élmény Vekerdi László egy másik írása14  is: vitája Bertha Zoltánnak a Sorskérdések címû Németh-kötetrõl írt tanulmány értékû kritikájával.15  Vekerdi egyik itteni fölvetése szerint a Kisebbségben – már említett – tipologizálása a kor ismert orvospszichológiai elméletének az átvétele és adaptálása. Nagyon is racionális tudományos elmélet alkalmazásáról van szó: „az »introvertált-extrovertált« ellentétrõl, amely már magában a pszichológiában – kivált a jungi mélypszichológiában – nyílt vagy burkolt értékítélettel párosult, nem kell tán hangsúlyozni, hogy az »introvertált« karakter javára. Németh »mélymagyarjaira« kivétel nélkül jól illik az »introvertált« jellemzés [...]” Ez a párhuzam azonban – teszi hozzá Vekerdi László – nem kisebbíti Németh László felelõsségét amiatt, hogy ezt az önmagában „veszélytelen” tipologizálást „az asszimiláció kényes és tisztázatlan” kérdéskörével társította.

A Sorskérdésekrõl szól alapos tanulmányában Görömbei András is.16  Úgy látja – nagyon is helytállóan –, hogy Németh esszéinek éppen „az utópisztikus vagy inkább értelmiségi karakter ad ma is létfontosságú idõszerûséget”. Ugyanis az eszmény „akkor is érték, ösztönzõ, ha pillanatnyilag megvalósíthatatlan”. Görömbei itteni gondolatmenete egy rágalmazásoktól, csúsztatásoktól, hamisításoktól megtisztított-megtisztult Németh László-értékelésért perel. Fejtegetését – érthetõen és ésszerûen – a Németh-esszéírás neuralgikus pontjai köré szervezi, világosan, tisztán, tudományos igényességgel. A Kisebbségben mai üzenete – mondja egy helyütt – az, „hogy egy nemzeti kultúra – függetlenül alkotóinak eredetétõl, faji és osztályhelyzetétõl – azokat a mûveket, életmûveket tudja igazán a sajátjának, melyek e nemzet sorskérdéseinek mély átélésébõl emelkednek az egyetemes kultúra rangjára”.

Például: a Nappali hold

Az 1990-es országgyûlési választások után az ellenzékbe szorult „szocialista” és (fõként) „liberális” erõk minden eszközzel igyekeznek lehetetlen helyzetbe hozni az immáron politikai hatalomhoz jutott „népi-nemzeti” (konzervatív liberális) szellemi és politikai csoportok frissen megalakult kormányát. A szellemi hadviselés fõ célja: elhitetni, hogy az új, demokratikus hatalom voltaképpen nacionalista, úri jobboldali, antiliberális (természetesen antiszemita beütésekkel), következésképpen: elavult, reakciós, kártékony és veszélyes, semmiképpen sem „eurokonform”. E propagandakampány – értelemszerûen – akkor lehet a leghatásosabb, s úgy a legegyszerûbb a célt elérni, ha 1. a kormányhoz „közel álló” értelmiségi csoportban lehet a leginkább demonstratív módon megtalálni a szóban forgó „bûnjeleket”, továbbá 2. hogyha e szóban forgó értelmiségi csoport Horthy-korszak(!)-beli speciális szellemi elõzményeit sikerül interpolálni a jelenig; s végül 3. – ez a legfontosabb taktikai elem – ha az ugyanebbe a szellemi körbe tartozó jelenlegi tanítványok már eleve elítélhetõk mesterük, mestereik „tévelygései” miatt.

Ez a probléma mint politikai szituáció egyébként – talán nem is véletlenül – több vonatkozásban is kísértetiesen hasonlít a harmincas évek közepe „népi–urbánus” vitáinak a – fõként az akkori neoliberálisok hangadóinak részérõl használt – érvkészletére és taktikai manõvereire: a bújtatott, de annál agresszívebb és intoleránsabb politikai törekvésekre. (Aminek a lényegét és lefolyását oly plasztikusan tárta föl Borbándi Gyula; de hát már a harmincas évek közepén – többek között – Németh Imre, Kardos Pál vagy Kardos László is.) Miként – a halála elõtt megjelent utolsó cikkében – Grezsa Ferenc is pontosan fogalmazott errõl az újra kirobbantott szellemi háborúról szólván.17  „Hogy mennyire fontos – írta itt Grezsa – e tárgykörben az értékfelmutatás, az eszmei tisztázás és a mértéktartóan reális értékelés, mi sem bizonyítja jobban, mint a népiekre zúduló és méltánytalan kritikai pergõtûz, a megalapozatlan gyanúsítások özöne, amely a marxista pártállam bukása után sem csillapodott, sõt új bázisra lelt egyfajta (nemzeti közömbösségre hajló) liberális szemléletmódban.”

Grezsa megállapítása bõséges tapasztalati tényanyagra épült, hiszen ekkor már javában dúlt a Csoóri Sándor (és „köre”) erkölcsi, szellemi és politikai lejáratására, tönkretételére szervezett sajtóháború.

Az elõzmény: a Hitel 1990. szeptember 5-i számában megjelent Csoóri-esszé egy passzusa a magyar zsidóság és a magyar sorskérdések ellentmondásos történelmi viszonyát taglalja néhány sorban. Tegyük hozzá rögtön: valóban vitathatóan. Abban a politikai szituációban azonban távolról sem a szorgos szakmai „vitatás”, vitatkozás kapott teret és lendületet, hanem a tûzvészként terjedõ és terebélyesedõ szellemi, lelki és erkölcsi megtorlás, egyelõre még csak Csoórival szemben. Elképesztõ mennyiségû (és minõségû) vádirat lát napvilágot, s több mint egy évig folyik a hajsza, az izgatás. (Az elsõ fél év történetét Márkus Béla dolgozta fel megrendítõen izgalmas tanulmányában.18) 

Ettõl a pillanattól kezdve – akarva és tán akaratlanul is – valamennyi, a népi eszmekörrõl, mozgalomról és Németh Lászlóról szóló disputára, okfejtésre, elemzésre rávetül a politikai (ideológiai) célzatú (legalábbis ilyesféle megfontoltságú) gondolkodás – többnyire elõítéletes – árnya.

Nacionalisták?, populisták?, antiszemiták? (I.)

Az 1990-es parlamenti választások eredménye mint valódi ok, továbbá az inkriminált Csoóri-szövegrészlet mint ürügy nyomán teljes erõvel megindult a „populizmus” mint a demokrácia rákfenéje elleni szellemi hajtóvadászat.

Tamás Gáspár Miklós – szokása szerint – nemigen árnyalja véleményét Németh Lászlóról sem, midõn kinyilvánítja, hogy a híg magyar–mély magyar elméletnek az a „históriai jelentõsége”, hogy „az eladdig semleges gépezetnek tekintett állam törzsökös-paraszti megszállásának forradalmi tényétõl tette függõvé azt, elismerik-e magyarnak a magyar államot. Evvel a százéves – 1820-tól 1920-ig tartó – modernizációs epizódot ünnepélyesen kiiktatta történelmünkbõl.”19 

Radnóti Sándor nívós, ám önellentmondásoktól sem mentes nyilatkozata a populizmusról, Csoóriról és Németh Lászlóról20  úgyszintén ideológiai és politikai töltésû: a népi mozgalmat – még ha egyes képviselõirõl elismerõ gesztusai vannak is – opportunizmussá egyszerûsíti (és értékeli le), s a kilencvenes évek eleji („akkori”) populizmusban „viszolyogva” érzékeli, hogy szellemi kiüresedettségében „miképpen hajbókol, miképpen olvad össze egykori halálos ellensége, az úri Magyarország konzervatív tradíciójával, miképp csenevészesedik éppen szociális érzékenysége”. [Kiemelések az eredeti szövegben.] Az MDF, tehát az akkori fõ kormánypárt – szerinte – „teljesen nyilvánvalóan” populista. „Politikailag õszintétlenül kétarcú.” Radnóti megkülönböztet – mint ideológiát – „csõcselék-antiszemitizmust”, valamint „értelmiségi és félértelmiségi antiszemitizmust”, mely utóbbinak „szinte kizárólagos forrása a klasszikus magyar populizmus, annak nívós formáitól (Németh Lászlótól, akit Csoóri Sándor – talán öntudatlanul – szinte szó szerint másolt szerencsétlen gondolatmenetében) egészen igen alantas elfajzásaiig [...]”.

Érdemes tehát megjegyezni: ezek szerint Németh László és Csoóri Sándor nívós képviselõi az értelmiségi antiszemitizmusnak... (Egy másik írásában Radnóti részletesebben is szól errõl a szellemi kapcsolatról.)21

Ugyanebben az idõpontban – 1992 júniusában – Lackó Miklós is közzétesz egy aktualizáló publicisztikát Németh Lászlóról.22  Zsenialitását most sem tagadva kiemeli és fölnagyítja az esszéírói életmûbõl mindazokat az elemeket, „fekete foltokat”, amelyekkel mind Némethet, mind a „mai” populistákat kompromittálni lehet. Másfelõl pedig azt bizonygatja, hogy a Németh László-i gondolatvilág egyre kevésbé illik bele a modern nyugat-európai gondolkodás eszmevilágába. Természetesen Lackó dolgozatából sem hiányzik a konkrét és aktualizált ideológiai-politikai állásfoglalás: „Németh Lászlónak a Kisebbségben-korszakban írt ideológiai munkái nem tartalmaznak mának szóló valós üzenetet. A bennük megtestesült magatartásminta azonban hatékony és követõkre talál, ám epigonjaiból hiányzik az õ zseniális intellektusa.” (Különös ellentmondás: ha nem tartalmaznak mához szóló üzenetet – kikhez szóló üzenetekrõl van szó? –, hogyan lehetséges mégis maga a hatékonyság és a követõk táborának a kialakultsága, sõt stabilitása? És vajon miféle magatartásminta az Némethnél, amely követõkre talál?) A „gyõzteseket” – magyaráz Lackó 1992 nyarán – „üldözöttségtudat és hivatástudat szimbiózisa” tölti el, ez azonban pusztán csak „pszeudo-Németh László-iság”.

Egy hónap múlva a Népszabadság közli Fejtõ Ferenc – feltûnõen terjedelmes – nyílt levelét Csoóri Sándorhoz.23  E cikk szerint Németh László – Lukács György és Szabó Dezsõ mellett harmadikként – a magyar szellemi közélet legnagyobb kártevõje, kinek elsõdleges, legnagyobb vétke az, hogy „õ vetette be az értelmiségi közvéleménybe a »tiszta etnikumból« felépítendõ »rassenrein« nemzet vágyképét, amely nemcsak kirekesztõ és különbözõ törekvéseknek adott elméleti legitimitást, hanem történelmileg is képtelenség volt [...]”.

Ismét egy hónappal késõbb egy rádióinterjúban Sükösd Mihály beszél Németh László „ragyogó esszéirõl” és „homályos eszméirõl”.24  Az igazán fontos momentum azonban nem is az értékelõ vélemény, hanem az elhatárolás szándéka és gesztusa, amellyel Sükösd Németh László „nagyszerû életmûvét” leválasztja arról, „amit ma populizmusnak nevezünk”. Azaz õ – Radnótival ellentétben – nem veszi egy kalap alá a népi mozgalom egészét, továbbá nem mossa össze Németh László esszéírói életmûvét az alacsonyabb szintû szellemi megjelenést mutató egyes mai hódolóinak értelmezéseivel.

A „populizmus”-vita fõ orákuluma továbbra is Tamás Gáspár Miklós: Széchenyi Ágnes õt sem hagyja kibeszéletlenül. És ezzel a szóáradattal a populizmusvita a tetõfokára hág.25 

A kilencvenes évtized elsõ éveinek talán a legsúlyosabb szellemi-ideológiai (és politikai) provokációja a Karsai László által szerkesztett Kirekesztõk címû cikkgyûjtemény.26  (Mészöly Miklós – legyünk jóhiszemûek – bizonyára nem tudta, mihez ír elõszót, azaz miféle durva szellemi eltévelyedéshez adja a nevét.). A kötet alcíme: Antiszemita írások, 1881–1992. Az átgondolatlannak, véletlenszerûnek látszó szemelgetés a megjelölt, irdatlanul nagy idõhatáron belül valójában igen tudatos. Jól nyomon követhetõ a koncepció, azaz: a prekoncepció. Már az a tény is legalább föltûnõ, hogy a népi mozgalom nem egy klasszikusának (például Sinka Istvánnak, Féja Gézának, Veres Péternek) egyetlenegy, a korabeli magyar zsidóság különféle köreit vagy különféle megnyilvánulásait bíráló gondolatát sem közli a kötet (nem mintha az ellenkezõ esetben föltétlenül antiszemita írásoknak kellene tekintenünk ezeket); kivéve Németh László egyik-másik antiszemitának minõsített írását. (A Kisebbségben és a második Szárszói beszéd részleteirõl van szó.) Ezzel a látványos „kiemeléssel” azt a Németh Lászlót igyekszik diszkreditálni, akit a népi mozgalom eszmekörének mai képviselõi – a folyvást ostorozott „populisták” – az egyik szellemi elõdüknek tekintenek. Többek között az a Csoóri Sándor is, akit – prekoncepciós logikája szerint – úgyszintén az antiszemitizmus vétkében „ér tetten” a Kirekesztõk szerkesztõje. (Hiszen részleteket közöl a Nappali holdból, illetõleg a Kertész Ákoshoz írt nyílt levelébõl.)

*

Azt kell mondanunk tehát – látni fogjuk még tárgyszerû részleteiben is –, hogy a kilencvenes években, végig az évtized folyamán a Grezsa Ferenc által is jelzett ellenerõkkel szemben folyik, ilyen közegben zajlik, ilyen megtévesztõen zavaró háttérzajjal történik a Németh László-kutatás és a róla való szólás. Ez a sajátos szituáció egyes kutatókra bénítólag, másokra serkentõleg hat; mindenesetre mindenki érzi, mindenki tudja, hogy a Németh Lászlóval szembeni korábbi marxista–leninista kontrollt most, a kilencvenes években egy másféle – nem kevésbé agresszív – ellenõrzés váltotta föl.

És még a legkiválóbb tudós elméket is befolyásolhatja az „egyetlen értelmiségi elithez” való tartozás különös feltételeit megszabó, divatos „korszellem”.

Nagy ívû, színes és tartalmas esszében szól hozzá a Kisebbségben-vitához a Kortárs hasábjain Poszler György.27 Jóllehet a szerzõ hangsúlyozottan „szubjektív” megközelítésrõl beszél, mégsem kerülhetõ meg egyik fõ tételének ítélete, melyet az 1934-ben írt (Szekfû Gyula Három nemzedékének új fejezetére reflektáló) Németh-esszét, A magyar élet antinómiáit elemezve fogalmaz meg. „Sajnos – írja Poszler – néven kell nevezni. Megfogalmazódó antiszemitizmus. Nem mindig és egész életmûvében, de ekkor és viták hevében. Ösztönös-érzelmi idegenkedés tudatos szemléletté teoretizálva. Konstruál egy rossz koordináta-rendszert, és abban gondolkodik.” (I. m. 120. o.)

Ez tehát a konklúzió. De nézzük, mibõl következik mindez Poszler György esszéjében.

Abból, hogy szerinte Németh Szekfû tételét „nem csupán radikalizálja, de elõre is sorolja, és átfogalmazza a hangsúlyokat. A csúsztatás erõteljes: zsidókérdés és kapitalizmus nem összefügg, hanem azonos. Szekfû csak közelít, Németh közös nevezõre hoz. Ebbõl következik minden.” (119. o.) Majd késõbb: „Nagytõke és zsidóság egyszerû azonosítása evidens félreértés.” (120. o.) Aztán a Kisebbségben-rõl szólván Poszler György megismétli fõ tételét: „radikalizmus és zsidóság, kapitalizmus és zsidóság azonosítása logikai csúsztatás”. (129. o.)

Ezen állítással szemben A magyar élet antinómiái címû esszében Németh a következõket szögezi le: „Zsidóság és kapitalizmus, írta Szekfû Gyula a fejezet élére. Én (s ebben egyetértek Pap Károllyal) a zsidókérdés rendezése érdekében ezt a két szót szétválasztanám. Mint szocialista küzdök a kapitalizmus ellen; mint nem-zsidó békét akarok kötni a zsidósággal.” (Válasz, 1934. 2. sz. 126. o. – Kiemelés: M. I.) Majd lejjebb: „A magyarság legelemibb érdeke, hogy kapitalizmusát, mely ma állam az államban, sõt gyakran állam az állam fölött, a közjó elõtt térdre kényszerítse.” S a néhány hónappal késõbb írt terjedelmes tanulmányában (ez az írás sajnálatos módon nem szerepel a Poszler György által hivatkozott cikkek között), A reformban Németh ismét félreérthetetlenül arról beszél, hogy a „zsidókapitalizmus” mellett, illetve azzal összefonódva természetesen létezik a „nem zsidó” kapitalizmus is Magyarországon. A fentebbi „térdre kényszerítés”, illetõleg „megbékélés” motívumai a következõképpen térnek vissza A reform lapjain: „Ideje, hogy a zsidókérdésben egyöntetû magyar közvélemény forrjon ki. Mondjuk ki világosan, hogy nem vagyunk antiszemiták. Ha a magyarság hivatása a nemzetiségek fölött volt és lesz, nem csinálhat árja vagy turáni vagy nem tudom én milyen más fajtisztasági törvényt a vele egy födél alatt élõ fajták ellen. A zsidót egy emberséges kor nem üldözheti azért, mert zsidó. Viszont a gazdasági reformról sem mondhatunk le azért, mert a zsidóságnak ellenszenves. A magyar kapitalizmus tízmillió magyarnak volt – egészségtelen; bûne-e az a reformnak, ha tízmillió magyar javára néhány százezer zsidó (s ugyanannyi nem zsidó) alól a szabadverseny vizeit lecsapolja? Hisz ez a nép az új feltételek közt is érvényesül úgy, mint a magyar.” (Tanú, 1935. I. 52. o. Kiemelés – M. I.)

Aligha kell tehát e Németh-szövegeken túl is bizonygatni, hogy Németh László nem azonosítja sem a zsidóságot, sem a zsidókérdést a kapitalizmussal. Következésképpen az ezen az alapon „megfogalmazódó antiszemitizmusról” beszélni vele kapcsolatban – miként ezt Poszler György teszi – vaskos tévedés. Egy késõbbi esszéjében Poszler – szövege tartalma szerint önmaga korábbi állítását érvénytelenítve – ekképpen veti föl újra a problémát: „A zsidóság és a kapitalizmus összefüggéseit a »magyar élet antinómiái« között a második helyre teszi(k). Ebben is ambivalencia. Kiemeli ugyan, a kettõ nem azonosítható. Az együtt-tárgyalás gesztusa mégis azonosít.” Azaz: a csak amolyan filológiai jellegûnek tûnõ, valójában azonban a dolog lényegét jelentõ korrekció Poszlernél nemhogy nem jár együtt elõzõ tétele elvetésével, de egyenesen megerõsíti azt. Az indoklás azonban már csak formállogikai szempontból is elfogadhatatlan: ti. az ellenkezõ értelmûvé vált premisszát ugyanaz a konklúzió követi. A tényekkel, a szövegszerû tényekkel szemben tehát itt is egy különös „mégis”-logika kerekedik felül.28 

A 90. születésnap gondolatai

A Népszabadság köszöntõjét ezúttal Sükösd Mihály írja.29  Nyílt vállalás, valóban szabadon beszélõ személyes állásfoglalás ez a cikk. Mind az esszéíró, mind pedig a regényíró Némethet a legnagyobbak közé sorolja. Drámáit kevésbé szereti (kivéve a Galileit).

Sándor Iván A történelem eszközein töpreng: e jeles Németh-esszérõl s mai (akkori) mindennapjainkról.30  A reánk váró „modernizációval” és a modernitással összefüggésben megjegyzi, hogy Németh László „felismerései közül a legtöbb ma is idõszerû, nélkülük nem gondolkozhatnánk egy más korszak dilemmáin, hiszen tudjuk, hogy egy kérdésre adott feleletadás vagy a hitelesen nyitott továbbhagyományozás nélkül nemhogy megválaszolni, de megtalálni sem lehet a további kérdéseket”. Vagyis Sándor Iván Németh László életszerûsége és korszerûsége mellett érvel.

Borbándi Gyula elõadásának már a címével is jelzi az életmû aktualitását: Németh László és az új Magyarország.31  Két fontos gondolatát idézzük. Az egyik a Szárszói beszéd „harmadikutas” vonulata (amelyet utólag Bibó István is bírált). Borbándi azt hangsúlyozza, hogy a háború után – 1943 nyaráról nézvést is – nem a fasizmus vagy a bolsevizmus kérdése volt a reális dilemma, hanem a „sztálini kommunizmus és a korlátlan kapitalizmus” alternatívája. (Németh e beszédében éppen e két világrendszer majdani képviselõihez szólt, az utóbbit „angolszász” típusú kapitalizmusnak nevezte!) Borbándi másik fontos észrevétele Az utazás címû színdarab Mircse nevezetû, néphez hû kommunista szereplõjét társadalmi-politikai metaforaként értelmezi. Arról szól, hogy a kommunista párton belüli, néphez hû személyek és erõk mind 1956-ban, mind 1989-ben azt cselekedték, amit Németh mindig is várt tõlük: „a hatalmuk elvesztését vállalva a nép mellé álltak, hogy a hatalom és nép közelebb kerüljön egymáshoz”. (Borbándi még hozzáteszi: „A képzeletbeli Mircse Zoltánoknak természetesen valódi neveik voltak, és nem nehéz kitalálni, hogy kikre gondolok.”)

Rendkívül fontos (és bátran tisztességes) Lengyel András írása 1991 nyarán Németh László Shylock-metaforájáról.32  Következetesen elveti az évtizedekkel korábban (és – mint tudjuk – napjainkban is) Némethre az antiszemitizmust ráolvasó mechanizmusokat és torz logikákat. Tudományos argumentációval bizonyítja, hogy az antiszemitizmusnak a Bibó István leírta ismérvei nem illenek Németh László egyetlen, a zsidósággal kapcsolatos gondolatmenetére, megnyilvánulására sem. Shylock figuráját – írja Lengyel – „csak a zsidóság egyik, »humanista álcájuk alatt« »fajgyûlöletet szító« csoportjára vetíti rá. Vádja tehát súlyos és erkölcsbe vágó, de nem valamiféle misztifikált zsidóságra vonatkozik, hanem csak a zsidók egyik, általa tételezett csoportjára.” Lengyel András – Bibó István nyomán – arra is figyelmeztet, hogy „az antiszemitizmus mint tudományos leíró kategória – a közkeletû vélekedésekkel ellentétben – nem azonos a zsidók »nemszeretetével«”. Ezekben az esetekben – mondja Lengyel – nem antiszemitizmusról kell beszélni, hanem etnoprotekcionizmusról. Ez a szituáció „olyan szellemi pozíció, amely elsõdlegesnek az etnocentrikus megközelítést tartja, s az eltérõ vélemények mássága elsõsorban mint a mások – eltérõ – véleménye jelenik meg számára”. Németh László „– összefüggésben a történelmi Magyarország széttörése és megcsonkítása okozta traumával – kollektív identitása »elhamisításától« félt. Ez a félelem motiválta.”

Lengyel András „etnoprotekcionizmus”-felfogásával Kiss Károly száll vitába.33  Szerinte Lengyel álláspontját „oly feltétel nélküli, korlátlan, s így történelmietlen liberalizmusfelfogás uralja” [...], amely „megkérdõjelezi minden valós nemzeti különbség létét, és minden nemzeti különbségtevés, védelem indokoltságát, diszkriminatívnak és kirekesztõnek minõsítve azt”. Kiss Károly szerint a szóban forgó Németh László-„szituációkban” nincsen másról szó, mint a nemzeti érdekek védelmérõl. Mert hiszen a „többségi etnikum” védekezése „a létszámában kisebb, de befolyásában erõteljes kisebbséggel szemben” éppoly jogos, mint egy kisebbség védekezése az õt nem kívánt módon befolyásolni, átformálni akaró többséggel szemben.

Gazdag gondolatiságával tûnik ki Kulcsár Szabó Ernõnek a Sorskérdésekrõl írt esszéje.34  Bajos volna csak egy-két gondolatot kiragadni ebbõl a dolgozatból, inkább az összegzést (ha úgy tetszik, a „tanulságot”) másoljuk ide: „alighanem könnyebb bírálni – írja Kulcsár Szabó – Németh gondolatainak fogyatkozásait, mint kísérletét nagyságrendjében követni. Ezért csak a mindezeket tekintetbe vevõ új olvasatok segíthetnek hozzá bennünket a Németh-életmû mentén elmélyült törésvonalak mai felszámolásához. Mert amíg legalább ennyiben nem olvassuk »másként« a sorskérdések Németh Lászlóját, addig bizonyosan a harmincas évek rezervátumát építjük tovább.”

Nacionalisták?, populisták?, antiszemiták? (II.)

A népiség, a népi eszmekör („populizmus”) és az antiszemitizmus körüli viták a kilencvenes évek elsõ felében nemcsak folytatódnak, de ki is élezõdnek.

Szabó Miklós például leplezetlenül pártpolitikai szempontokat (és érdekeket) képvisel végig az évtized folyamán. A lakitelki gondolat címû írása mintául is szolgálhat annak a bemutatására, amirõl már többször esett (és még esik) szó: az ellenlábas pártot a klasszikus népi mozgalom valamiféle eltorzult és elkorcsosult, reakciós, múltba merengõ utódának feltüntetni.35  Sõt, azt is írja, hogy Illyés, Veres és Németh már az ötvenes–hatvanas évek fordulóján visszatértek „az 1945 elõtti nacionalizmus képviseletére”, a nemzeti függetlenség kérdését alárendelték „a határon túli magyarság problémájának”. Továbbá: a hatvanas években „a népi írókör tevékenységébõl eltûnt a szociális elkötelezettség”. Tehát: „Antall körének a Lakitelken zászlót bontott tábor élére kerülése nem volt elõzmények nélküli történés. A mozgalom plebejus idõsebbjei és fiatalabb úri elemei már jóval a rendszerváltás elõtt egybeolvadtak.” (Szabó Miklós e cikke gondolatmenetének logikai rugózata feltûnõen hasonlít a Radnóti Sándor által kifejtett negatívumokra a „populisták” jellemzéséül.)

Lackó Miklós (méltatva Radnóti és Szabó „eredeti” gondolatait) a már többször is megfogalmazott véleményét írja le újra a „népiesség” múltjáról és jelenérõl szóló tanulmányában.36  Fölveti viszont azt a kérdést, nem volna-e pontosabb, helyesebb – mivel más szociológiai és szellemi síkról van szó – az „urbánus” fogalom helyett „neoliberális” vagy más szituációkban „szocialista” kifejezést használni. (Annál is inkább, mivel a népi oldal meghatározó jelentõségû szellemei egyben „urbánusok” is voltak, ugyanígy számos urbánusnak mondott klasszikusunk egyetemes magyar kérdéseket fogalmazott meg – egész életmûvével.) Lackó foglalkozik – újra és újra – az antiszemitizmus formáival és szakaszaival a két háború közötti idõkre vonatkozóan (külön is – újra – a „zsidó irodalmi típusokkal”); majd megállapítja – akárcsak Szabó Miklós –, hogy 1945–48 után a népiség mint ideológia is végzetes hanyatlásnak indult, s a hetvenes években végleg elvesztette progresszív jellegét. Németh Lászlóról az Értelmiségi antiszemitizmus címû alfejezetben szól Lackó, megismételve, összefoglalva a korábban errõl már kifejtett nézetét. Talán azzal az újdonsággal megtoldva, hogy most határozottan elveti a „faj” mint erkölcsi fogalom létezésének a lehetõségét is, mondván: „Az »erkölcsi fajiság« fogalma alkalmas volt arra, hogy kulturális aurával vonja be a nemzet etikai szemléletét.”

Az „antipopulista” szellemi offenzíva addigi fejleményeit Gyurácz Ferenc foglalja össze.37  A fogalom értelmezésének két típusát különbözteti meg: 1. a „népi” a „népies” szinonimája, és 2. parttalan negatív tartalom. Gyurácz is utal arra, hogy a harcias polémia mélyén politikai tartalom lappang, melynek célja: „a demokratikus népi és/vagy nemzeti szemléletû irányzatok és személyek, a magyar népi mozgalom és mai követõi kompromittálása és lejáratása.” [Kiemelés az eredeti szövegben.]

Borbándi Gyula – Tamás Gáspár Miklós föntebb említett interjújával vitázó – nagy ívû tanulmányának az egyik végkövetkeztetése ugyancsak ez.38  Megállapítja, hogy az „utóbbi években megjelent bírálatok” némely szerzõjét „napi politikai szándékok” is vezették. Rávilágít arra is, hogy ezeknek a bírálatoknak sem az érvkészlete, sem a logikája, sem a forrásai nem újultak meg. Utal továbbá arra, hogy a „liberalizmus is olyan parttalan fogalom, mint a populizmus, a nacionalizmus, a szocializmus, általában az izmusok”.

*

1993-ban lát napvilágot a minden szempontból botrányos Kirekesztõk címû szöveggyûjtemény ikerdarabja: a Befogadók.39  Idõközben az összeállító Karsai László is „belátta” (beláttatták vele, még elvbarátai közül is néhányan), hogy „hiba volt” a Kirekesztõk önmagában való megjelentetése, s e mostani kötetben próbálja megteremteni az „egyensúlyt” – már ami a magyar szellemi élet történelmileg antiszemita fertõzöttségének a bemutatását illeti. Ámde a Befogadókkal is ugyanaz a baj, mint a Kirekesztõkkel: az összeállítás, a válogatás ezúttal is önkényes, valójában persze nagyon is tendenciózus. „Megbocsát” például Szekfû Gyulának vagy Bajcsy-Zsilinszky Endrének, de nem bocsát meg – például – Szabó Dezsõnek vagy Németh Lászlónak: Szekfût és Bajcsy-Zsilinszkyt, jóllehet az Antiszemita írások alcímû gyûjteményben is szerepelteti, ám az Írások az antiszemitizmus ellen alcímûben is. Az õ esetükben tehát azt gondolhatja az olvasó, hogy voltak (lehettek) ugyan antiszemita írásaik, de õk maguk nem voltak antiszemiták, hiszen idõvel a befogadó attitûd vált jellemzõjükké. Szabó Dezsõ és Németh László viszont – sugallja a manipulált cikkválogatás – (föl)menthetetlenül antiszemita volt (hiszen csak az Antiszemita írásokban szerepelnek).

Pedig hát éppenséggel nem lett volna nehéz rábukkannia Karsai Lászlónak akár Szabó, akár Németh „befogadó” írásaira, mondataira, nyilatkozataira.

Szabó Dezsõ például már 1923-ban – a Rokámból-romantika címû írásában – leszögezi, hogy ha megvalósul a magyar demokrácia, és megszûnik a tömeges kizsákmányolás, „akkor a zsidókérdés és minden faji kérdés önmagától elesik”. Egy 1938-as – egyik legsúlyosabb – eszszéjének már a címe is határozott állásfoglalás az antiszemitizmus ellen: Az antijudaizmus bírálata. Itt – az Anschluss és az elsõ magyar zsidóellenes törvény után – többek között ezeket írja: „Az antijudaizmus kétségtelenül a legkisebb ellenállást jelentõ, a legkönnyebb út arra, hogy valaki a tömegeket saját uralmi célja eszközévé tegye, és hogy vele elvonja a tömegek figyelmét az élet többi problémáitól s a végzetüket megszabó egyéb igazságtalanságoktól.” (In Sz. D.: Az egész látóhatár. I. k. Bp., 1991., Püski, 495. és 503. o.)

Ez egyértelmû és világos állásfoglalás.

Miként 1934-ben Németh Lászlónak a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja is az. A magyar élet antinómiáiban – Szekfû Három nemzedéke új kiadására reflektálva – szögezi le a következõket: „A zsidó népnek tulajdonképp igaza van, amikor nem követi Pap Károly tanácsát, s nem segít neki a kapitalizmus lerombolásában; legalábbis nem addig, amíg ez a kapitalizmus az õ egyetlen fellegvára. A zsidóság csak akkor állhat a mi szocializmusunk mellé, ha mi a fellegvár föladása fejében visszaadjuk neki szabad mozgását a nemzeti élet minden területén. A zsidósággal kötött, »lelkek békéjét« én így képzelem el: 1. Mivel mint Szekfû is kimutatta, a zsidókérdést a galíciai bevándorlás mérgesítette el, határainkat le kell zárni a zsidó bevándorlás elõtt; ez a zsidók érdeke is, hiszen az újonnan jövõk újra és újra fölborítanák a békét, melyet velük kötöttünk. 2. A zsidóság disszimiláló részei számára, akiket a szívük a zsidó haza felé húz, meg kell könnyíteni a kivándorlást, vagy akár idebenn is a nemzetiségszerû elkülönülést. 3. A nacionalista, jeruzsálemi zsidóságtól elvált magyar zsidóság mondjon le a »reváns«-ról, állítsa félre a revánsszomj képviselõit, s küzdje ki velünk együtt az új Magyarországot. 4. A kapitalizmus megfékezésében mellénk állt zsidóság elõtt meg kell nyitni minden pályát. 5. Közösen vívott harcunkban meg kell nyitnunk elõtte a szívünket is. – Pap Károly lehetetlennek tartja zsidó egyének »teljes« beolvadását a magyarságba. Én nem vagyok ilyen kétkedõ. A haj színe és a vér íze természetesen nemzedékek múlva is kiüt, de aki õszinte lojalitással közelít egy másik közösség hagyományaihoz, s a befogadó szervezet biológiájához illeszkedik, ezzel az idegen színnel és idegen ízzel is gazdagabbá teszi a befogadót.” (N. L.: Sorskérdések, Bp., 1989, Magvetõ és Szépirodalmi, 115–116. o.)

Aligha kétséges, hogy az efféle gondolkodás megnyilvánulásainak is bele kellett volna kerülniük egy tényleg objektíven szerkesztett Befogadók címû gyûjteménybe.

*

1993 végére (a Csurka-szárnynak az MDF-bõl való kizárása, kiválása, illetõleg a MIÉP, valamint a „Demokratikus Charta” létrejötte után) elcsendesedik a népi mozgalmat (és Németh Lászlót) támadó szellemi offenzíva. Léteznek persze továbbra is „magányos” purifikátorok, akiknek szemében váltig Németh László a legveszedelmesebb antiszemita (nyomában persze Csoóri Sándor, még mindig). Csepeli György cikke40  például nem kisebb horderejû felfedezést óhajt bizonyítani – a Magam helyett címû önéletrajz egyes részleteire hivatkozva –, mint azt, hogy: „A serdülõkor végére kialakult antiszemita tudás vált azzá a szilárd alappá, melyre a magyarságról gondolkodó ideológus a továbbiakban építkezett. [...] Joggal állítja magáról, hogy idegen tõle a gyilkos antiszemitizmus, és elhihetjük neki, hogy a zsidótörvényektõl idegenkedett. Ám a gondolati építmény, melyet értelmiségivé eszmélése óta felhúzott, iránytûként szolgálhatott mindenkinek, aki a nemzeti jelzõt jog- és életfosztó értelemben kívánta használni.” Vitatkozni persze lehetne Csepelivel.41  Hiszen õ is megpróbálja becsempészni írásába az antiszemitizmus „fokozatait”, azaz parttalanná tenni a fogalom tartalmát; de cikkébõl hamarosan kiderül, hogy Németh László ezúttal csak a fertõzött elõzmény és ürügy: a valódi célpont a nemzetelvû gondolkodás, a kormányon lévõ MDF, valamint Csoóri Sándor. Idézzük: „A rendszerváltozás által felszabadított közbeszéd egyes fórumain teljes vértezetében pattant elõ a Németh László-i örökség, s jelent meg újra a szellem, melynek hordozói 1945-ben katasztrofális vereséget szenvedtek. [...] Ha valami tényleg megszûnt a Vészkorszakkal, akkor az nem a fantomizált zsidóság és magyarság »szellemi-lelki összefonódásának lehetõsége«, hanem az esztétikum álcájában történõ félmûvelt elmélkedés, a többséginek hazudott hatalmi megbízás pozíciójából történõ ideologikus ítélkezés, az egyetemes morális és politikai mércékre törõ magyar politikai kultúra és politikai gondolkodás visszaûzése oda, ahonnan annak kiemelését Szent István elkezdte.”

Érdemes e fanatikus dühvel megírt filippika egy részletére külön is rákérdeznünk: vajon kik azok, akik – szemben a barbár törzsi magyarkodókkal – Csepeli szerint az „egyetemes” mércével mérhetõ magyar „politikai kultúrát” képviselték, netán képviselik?

E kérdésre a választ – nem meglepõ – maga Csepeli György adja meg (két évvel késõbb, már a „szociális-liberális” kormány idején).42  Újabb eszmefuttatásában ezúttal már nemcsak Németh, hanem Erdélyi, Kodolányi, Sinka és Szabó Dezsõ gyerekkori szellemi élményeit is analizálja, s az eredmény most sem lehet bizonytalankodván kétséges. Ama bizonyos válasz pedig ekként hangzik: „Az 1990-ben hatalomra került politikai erõk azt feltételezték, hogy ott folytathatják a kulturális, pszichológiai és morális normatívákkal operáló nemzeti narratívát, ahol az 1944-beli [sic!] megszakadt. [...] Négy év alatt kiderült, hogy ha a posztnépi irodalmi elit nem is tanult sokat, a magyar társadalom [sic!] felnõtt. Az esztétikum álcájában történõ félmûvelt elmélkedés, a többséginek hazudott hatalmi megbízás pozíciójával visszaélõ ideologikus ítélkezés katasztrofális vereséget szenvedett. A magyar választók [sic!] 1994-ben kiszabadították magukat a nemzeti narratíva fogságából.”

Révész Sándor különös eszmefuttatása szintén jól illik, illeszkedik a korábban is és ebben az idõszakban is megfogalmazott, kialakított antiszemita Németh László-képhez, -konstrukcióhoz.43  Okfejtésének újdonsága az, hogy ennek az állítólagos (mert hiszen sohasem bizonyíthatott) antiszemitizmusnak a Németh általi utólagos, úgymond, elfojtási kényszerét (vö. „Shylock Németh belsõ tabujává vált”), illetve „kompenzációját” a Kádár-rendszerrel való kiegyezéssel és személy szerint a zsidó származású Aczél György iránti „barátságával” kapcsolja össze. Természetesen Révész is kibújik a kötelezõ tudósi felelõsség alól: õ sem definiálja az antiszemitizmus fogalmát (sõt, mi több: lekicsinylõen szól Lengyel András úttörõ jelentõségû, e tárgyban született tanulmányáról). A vádoló fél sémája és módszere tehát nem változott (sok évtized folyamán sem). Révész fantáziadús konklúziója Aczélt sem kíméli (késõbb monográfiát is ír róla): õt ugyanis úgy állítja be, mint aki szintén kompenzációt keres; mégpedig a korábban Németh részérõl megjósolt „zsidó reváns” miatt. S éppen Némethnél! Még azt is mondhatnánk minderre, hogy fölöttébb szellemes fordulat, és nemkülönben tanulságos mélylélektani szituáció mindaz, amit itt Révész összedolgoz, ámde a szerzõ – történésztõl igencsak szokatlan módon – semmiféle bizonyítékkal nem szolgál. (Igaz ugyan, hogy csak „sejti” mindezt: „Németh László, úgy sejtem, féltudatosan, megfogalmazatlanul kölcsönös kompenzációs kötést tételezett ezekben a védõkapcsolatokban: õ a Shylock-metaforát kompenzálja Aczéllal, Aczél a zsidó revánsot vele.”) Akárhogy is van, Révész emez esszéjének a végén mégiscsak az áll, hogy „az agy szuverenitása a társadalom és a történelem fölött [...] a kapocs Aczél György és Németh László, a diktatúra és a minõség forradalma között”. Döbbenetes ez a rövidre zárás, és megengedhetetlen ez a történelmietlenség! (Révész Sándor egyetlen itteni egészséges gondolata az, amelynek során föltételezi – s ez valóban hihetõnek és hétköznapian praktikus realitásnak fogadható el –, hogy Németh László az ötvenes évek közepén kezdõdõ súlyos hipertóniája miatt úgy érezte, „az üldözöttségbõl való kikerülés számára életfeltétel”. – Ehhez viszont miért lett volna szüksége bármiféle korábbi zsidóellenes vétek, bûn, „tabu”, kompenzálására?)

Ungvári Tamás – Csepeli Györgyhöz hasonlóan – szintén úgy látja,44  korábbi Németh László-ellenes felfogásával összhangban, hogy a liberalizmus „ellenálló történelmén s korszakos gyõzelmén kicsorbult Németh László mûve”.

Van-e „ellenoldal”, s ha van, milyen?

Borbándi Gyula – említett tanulmányában (1993 tavaszán) – azt állapította meg, hogy a „népiségkritika nyomorúsága” nemcsak a bírálókra vonatkozik, hanem az ellenoldalra is. „Elnyomorodott a tárgyilagosságra törekvõ, kiegyenlítõ, a népiség erényeit méltányló és teljesítményeit értékelõ történetírás, valamint kritikai munka is. Kevesebb az ilyen beállítottságú kutató és elemzõ, ritkábbak az olyan írások, amelyek az elutasító állásfoglalásokkal szembeállíthatók lehetnének.” Borbándinak ez az akkor tényszerûen is igaz állítása a következõ évekre már csak részlegesen érvényes. Pontosabban: annak az ellentétes jellegû és tartalmú tendenciának a függvényében értelmezhetõ, amelyik a „népiségkritika”-offenzíva elcsendesedése után bontakozik ki. Az 1994-es választási gyõzelem ugyanis némiképp mérsékelte a szélsõliberális politikai vágyakozásokat; másfelõl pedig etikai kötelességgé is tette az „ellenoldal” folyamatosabb jelenlétét, „fellépését” (szellemi értelemben persze) – éppen a számára jelentõsen megnehezült kulturális-ideológiai környezettel és a hivatalos, hatalmi nyomással szemben.

A kilencvenes évek közepén, második felében az „ellenoldal” kétféle választ fogalmaz meg a „népiségkritikával” szemben. Az egyikfajta reagálási forma a visszautasítás radikális módja: leginkább a Kisebbségben és a Szárszói beszéd úgynevezett „zsidó passzusainak” az önbeteljesítõ és történelmileg indokolható értelmezése. A másik reakciótípus – idõben már elõbb kezdõdõen, egyszersmind tovább is élõen – az esszéisztikus típusú (máskor filológiai indíttatású) visszapillantó értékelés és értékkeresés, valamint az összehasonlító szemléletû és módszerû irodalomtörténeti kutatás.

 

 

1. Radikális válaszok

 

Mórocz Zsolt tanulmánya a Kisebbségben (és a Szárszói beszéd) aktualitását hangoztatja.45  Az antiszemitizmus aktuális kérdései közül elsõ helyen emeli ki – tényszerûen – ennek a problémakörnek a kóros manipuláltságát, irányítottságát, tehát: politikai-hatalmi összefüggéseit. Többek között azt írja, hogy „az utóbbi idõk fájó tapasztalata, hogy sokan akkor rántják pajzsként maguk elé – igen rossz taktikusként – a zsidóságukat, ha személyüket és nagyon is nyilvánvaló csoportérdeküket sérti valaki. [...] Lefasisztázzák, lenácizzák, antiszemitává és az egész emberiség ellenségévé kiáltják ki [...].” Mórocz nem hagy kétséget afelõl, hogy a Németh László ellen fordított antiszemitizmus-vád ebbõl a reflexbõl eredt már a harmincas években is, majd a „rendszerváltozás” utáni idõkben újraéledt. A szerzõ – kínálkozó analógiaként – idézi az ugyancsak ebben a legutolsó évtizedben urbánus írófejedelemmé emelt Márai Sándornak a magyar zsidóság két világháború közötti kulturális-szellemi szerepvállalásainak némelyikérõl szóló rendkívül kemény bírálatát, mely bírálat azonban soha nem bukkant fel (a Kirekesztõk lapjain sem) az oly gyakran antiszemitizmust kiáltó szellemi kör megbélyegzései között. (Nem azért persze, mivel a szóban forgó Márai-bírálat – akárcsak Németh László hasonló jellegû és tartalmú kritikái – valóban nem antiszemita, hanem azért, mert a „népiségkritika” vezérképviselõi az „urbánus” Márainak elnézték, elnézik ezt a bírálatot, mintha le sem íródott volna soha. Nem esik róla szó.) Mórocz Zsolt eme politikai-ideológiai összefüggés „mûhely”-jellegérõl is leírást ad: „A szellemi – és a tényleges – gyarmatosítást illetõen Németh László elõrejelzései pontosnak bizonyultak, beteljesedtek a szárszói beszéd jóslatai [...] érezzük a saját bõrünkön, hogy ami a diktatúrában a fegyveres erõk fölötti korlátlan hatalom volt, az a demokráciában a tömegtájékoztatás fölötti hatalom. [...] A régi baloldali elit éppen most egyezett ki – mint rendesen, megint a nemzet feje fölött – az új baloldallal. Semmi sem változott, legföljebb az eszközök.” [Kiemelések az eredetiben.]

Sándor András megítélése szerint46  a Kisebbségben – tragikus módon – „napjainkra próféciai jelleget kezd ölteni”. Németh László – több ok miatt is – már 1934–35-tõl hátrányos helyzetbe, kisebbségbe szorítva érezte magát, mivel az õ szellemi attitûdjét a „budapesti kulturális centrumban [...] ingerültséggel fogadták azok, akiknek nincsenek dunántúli paraszt rokonai, vagy ha vannak, nem az õ életáramukba kívánnak szellemi síkon visszakapcsolódni”. Sándor András pozitív válasznak, szemléletes és meggyõzõ jellemzésnek tartja a „mély magyar” – „híg magyar” tipológiát, s mint képtelen állítást utasítja el Némethtel kapcsolatban az antiszemitizmus vádját. Úgy véli, hogy a nemzeti értékek Németh megjósolta súlyos veszélybe kerülése valósággá vált. Egyfelõl még a nyilas fasizmus idején, majd jóval késõbb, a kilencvenes években, az ultraliberális zsidó értelmiség (név szerint: Landeszmann György és Petõ Iván) nagy és offenzív szellemi befolyása révén.

 

 

2. Visszapillantó összegezési kísérletek, értékkeresõ vázlatok

 

A közelmúlt Németh László-kultuszát – személyesre hangoltan – Tüskés Tibor foglalja össze elõször,47 majd Olasz Sándor veszi számba a kilencvenes évekbeli Németh-reneszánsz jellegzetes ismérveit.48 Mindketten arra a következtetésre jutnak, hogy ez az életmû nemcsak tagadhatatlan, de elfojthatatlan is.

Füzi László recepciótörténeti szempontú áttekintését49 a Kádár-rendszer második szakaszától (vagyis a hatvanas évektõl) kezdi, s mindjárt figyelemre méltó megállapítással. Szabó Zoltánt idézi, aki szerint Németh ebben a kritikus idõszakban a használni akarás jó szándéka és az igazság teljes feltárásának lehetetlensége kettõs szorításában õrlõdött. Németh mindig is kettõs természetû figyelem fókuszában élt és alkotott – hangsúlyozza Füzi is –: irodalmi-esztétikai megítélés, valamint ideológiai természetû figyelmek fókuszában. (Tehát nem a Németh-életmû szakadt ketté, nem az életmû természete kettõs, hanem a mindenkori befogadás jellege ilyen.) Világosan fogalmaz Füzi tovább is: „Németh László életmûvének befogadásában 1988-at követõen is alapvetõen politikai szempontok érvényesültek.” Ám e ponton megtörik a szerzõ történeti indíttatású logikája, hiszen a kilencvenes évek elsõ felének Németh-recepciójából csak a „nemzeti sorskérdéseket jobboldalról interpretálók” (mi is az a „jobboldal”?) hangját hallja (és erõsíti föl), de figyelmen kívül hagyja a – láthattuk – meglehetõsen markánsan megjelenõ szélsõliberális ideológiai és politikai áramlatnak a Németh László-i életmûvet degradálni óhajtó, szellemiségét pedig durván meghamisító törekvéseit.

Fontos tanulmányt publikál Németh szocializmusképérõl Bihari Mihály.50  Milyen típusú szocializmusokat tagadott, s milyet óhajtott? „Németh László úgy volt szocialista – írja Bihari –, hogy elutasította a marxista-bolsevik szocializmust, elutasította a 20. század »vad alanyát«, a nemzetiszocializmust, elutasította a népi írók sok tekintetben ideológia nélküli, romantikus parasztszocializmusát, de nem ragadta õt meg a keresztényszocializmus sem.” Németh szocializmusa – mindezekkel szemben – „értékszocializmus, értékelvû szocializmus”. Olyan, amelyik nem fogadja el a „liberális” kapitalizmust sem, annak meghaladására is törekszik. A másik fontos kritériuma – húzza alá Bihari – ennek az értékelvû szocializmusnak a magyar jellege. Ez nem jelent mást, mint a magyar történelemnek, „a magyar sajátosságokhoz igazodó, a magyar erkölcsnek és léleknek, szellemiségnek megfelelõ, a magyar múlthoz, tájhoz és kultúrához kapcsolódó” gazdasági, társadalmi és kulturális berendezkedést. (Tegyük hozzá mindehhez: az imént idézettek fényében nagyon is érthetõ [sõt, mi több: elemi érdek] a globalista típusú vadkapitalizmus neo- és ultraliberális hívei részérõl a Németh László-i felfogás, tágabban: e gondolkodói világkép egészének a háttérbe szorítása, illetõleg eltorzítása.)

N. Pál József a hatvanas évek Németh Lászlóját és az akkori hatalom vele szembeni taktikáját elemzi.51  Mindenekelõtt arra mutat rá, hogy Németh – többek véleményével ellentétben – pontosan érzékelte a kora kádári idõk konszolidációjának kétarcúságát, és tisztában volt a reá irányuló központi figyelem álságos voltával is. („A magam írásai elõtt általában minden kapu kinyílt, a terveim és a kitett szûröm mögött mind becsapódott.”) Németh ilyeténképpeni megbecsülése – írja N. Pál – „manipulatív látszatmegbecsülés” volt, hiszen e korszak hatalmi taktikája alapvetõen abban ragadható meg, hogy a „népi” ideológiát, a népi „írókat és Németh Lászlót” is arra a helyre kell szorítani, ahol „a munkáikban lévõ esetleges gyúanyag már hatástalan”. (Fûzzük ehhez hozzá: ez a politikai „technika” nemcsak a „népi” írókkal szemben, hanem – általában – valamennyi nem „marxista” szellemi törekvéssel vagy megnyilvánulással szemben hasonlóképpen mûködött.) Németh Lászlónak a hatalommal való „kiegyezését”, „alkuját” N. Pál József – meggyõzõen – úgy értelmezi, hogy Németh ez ügyben „tökéletesen konzekvens” volt, „pontosan azt igyekezett tenni a hatvanas években is, amit korábban. Kereste – mikor mennyire hagyták – »a nemzetragasztás« lehetséges módozatait”. Ám mindezt kritikával tette, s tudta azt is, hogy „igazi szándékai nem érhetnek célt”.

Szép és igaz portrét vázol föl Németh Lászlóról Gergely András.52  Itt most csak egyetlen mondatát idézhetjük: „Életmû szilánkokban? Németh Lászlóé a magyar huszadik század egyik legnagyobb, talányosságában is egységes életmûve.”

Különleges intellektuális izgalom forrása Vekerdi László szellemi rekonstrukciója, melynek során Németh hódmezõvásárhelyi pedagógiai tapasztalataival magyarázza a „borúra derû”-trend vonulatait két korszakkezdõ (ellen)utópia: az Iskola Kakaskúton (1946, illetve 1963), valamint a Hogy tanítottam Vásárhelyen a történelmet? (1963) (áttételesen még az Égetõ Eszter és az Irgalom) világában, életfelfogásában.53  Mely világkép és életfelfogás mind a magyarság sorsára, mind pedig az európai civilizáció jövõjére vonatkozik. Hazai vonatkozásban Némethnek az a hite, hogy „a politikai s a vele egyre teljesebben azonosuló gazdasági hatalom korlátoltsága, tévedései, sõt egyre jobban nyilvánvalóvá váló önkénye alatt és ellenére a tudás és a mûvelõdés tömeges méretû terjedése nem nagyon lesz az országban meggátolható”. Mindez a hit – fejtegeti Vekerdi László – 1968-ig jogosult is volt, innentõl kezdve azonban (beleértve a kilencvenes éveket is) állandósultak a világválságok, és 1990-tõl az is kiderült, hogy „elveszítettük a tanulás és a mûvelõdés elmélyülésének és tömeges méretû terjedésének az esélyeit”. A gazdasági elszegényedés – világszerte – a tudás koncentrációjával, másik oldalról viszont a tudatlanság és a mûveletlenség növekedésével jár együtt. A Németh László-i „szép, egyenletes pallérozódás reménye napjainkra igencsak délibábbá foszlott, s nem is csak mifelénk. Korunk viszonyulása tudáshoz és tudományhoz merõben másféle, mint az Iskola Kakaskúton és a Hogyan tanítottam Vásárhelyen a történelmet? idején volt.”

*

1996-ban és 97-ben a vitairat jellegû visszapillantó-értékelõ megközelítésekben a szorosabban vett „Németh László-ügyek” horizontja tágasabbra emelkedik. Mégpedig azáltal, hogy a hozzászólók az „ügyek” mögött a népi szellemiség aktualitását, életképességét is vizsgálják, vagyis ugyanazt, amit néhány évvel korábban „(szociál)liberális” ellenfeleik.

Ács Margit kezdeményezi ekkor az újragondolást, utalva a „szociálliberális” megközelítések, állásfoglalások egyoldalúságára, tendenciózusságára, politikai-ideológiai inspirációira is.54  Fontos (egyszersmind tagadhatatlan) tényt rögzít (õ is), midõn megállapítja, hogy a jelenkori „népi–urbánus” ellentét „gyakorlati politikai színtéren zajlik. Pártpolitikai érdekek fûzõdnek a másik fél megsemmisítéséhez, s eszközök is vannak hozzá. A tét nem pusztán a közgondolkodás befolyásolása, hanem a hatalom megszerzése és megõrzése. Egyébként vita már nincs is. Nyilatkozatháború van, és nyilvános levelek.” A gondolatmenet késõbb folytatódik: Ács Margit egy másik esszéjében a kádárista hatalom és a „demokratikus ellenzék” hipokrita magatartását elemzi.55  Ez utóbbi szellemi (és informális) csoportosulás jól nyomon követhetõ politikai célja az volt (és az maradt), hogy a „népi”, a „nemzeti” gondolat, gondolkodás- és magatartásforma legjelentõsebb képviselõit a kádárista rezsimmel megkötött „kiegyezés”, „paktum” vétkében marasztalja el, s ebbõl a premisszából kiindulva alkalmatlannak és hiteltelennek kiáltsa ki õket egy „európai modernizáció” szellemi és politikai képviseletére.

Domokos Mátyás hozzászólása56  a történeti aspektust aktuális politikatörténettel köti össze. Újra fölteszi a még a harmincas években Illyés által megfogalmazott „nagy kérdést”: „antiszemita vagy-é?” S rögtön meg is magyarázza ennek aktualitását: „leginkább azok tartják mesterséges lélegeztetéssel életben, akik szavakban ennek az ellentétnek a puszta meglétét is tagadják, és kaméleonmimikrivel elhatárolódnak tõle.” Másfelõl pedig: „A népi irodalomhoz tapasztott leminõsítések [...], mint a »marhabélyeg«, már régen nem arra a bizonyos »nagy kérdésre« vonatkoznak.”

A népi szellemiségrõl folyó disputában e sorok írója is megszólalt, felsorolva és minõsítve a kilencvenes évek elején kirobbantott „populizmus”- és „antiszemitizmus”-vita leginkább jellegzetes eseteit és szereplõit.57 

1997-ben egész tanulmánykötet jelent meg (egy konferencia anyagaként) a népi mozgalom tárgykörébõl.58  Fontos tanulmány e kötetben Soós Pál írása: A népi–urbánus vita mítoszai és valóságtartalmai. Mind történelmi visszapillantása, mind pedig a problémakör aktualitását megvilágító tézisei higgadt és filológiailag is megalapozott álláspontot tesznek világossá és hitelessé. Utal a populizmusvitára, Borbándi Gyula klasszikus könyvére (és Bibó István ezzel kapcsolatos levéltanulmányára), a népi–urbánus vita fõ ütközõpontjaira. A problémakör égetõen létezõ jelenvalóságát Soós Pál (is) politikai gyökerû és indíttatású jelenségként interpretálja. „Történetileg és a tényeket szem elõtt tartva itt is mindenekelõtt utalni lehet és kell a vádaskodásokból továbbnövesztett óriási kampányok lineáris sorára, amelyek keretében a legkiemelkedõbb és legismertebb népi írókat, Szabó Dezsõt, Németh Lászlót, Veres Pétert, Illyés Gyulát, Csoóri Sándort stb. antiszemitának bélyegezték, urbánus oldalról. Ezek a tartalmi érveléseikben, indulati töltésükben, stílusukban és módszereikben egymáshoz nagyon hasonlító kampányok természetszerûen kezdettõl fogva átlépték az irodalmi és kulturális szféra határait, és áttevõdtek a politika tartományába is. A népi–urbánus vita emez önmagában is külön fejezetét, tulajdonképpen már Ady Endrével elkezdõdõ külön történetét képezõ polémiafolyam részleteitõl [...] eltekintve itt is világosan és hangsúlyosan meg kell állapítani azt a kétségbevonhatatlan igazságot, hogy a népi írók és a népi mozgalom nem szolgált rá a hosszú történeti folytonosságot mutató vádaskodásokra, megbélyegzésekre. Tényekkel, valóságos cselekvésekkel igazolhatóan távol tartotta magát a fasiszta antiszemita ideológiától.”

Újra: „Németh László és a zsidóság”

A fent említett konferenciakötet egy másik tanulmánya59  Németh László szárszói beszéde lényeges elemzéseinek közkeletû értelmezéseivel polemizál. Azt állítja például, hogy „Németh ottani „«jövendölései« nem váltak valóra”. Szalai Pál – e tanulmány szerzõje – oda futtatja ki (furcsa módon filológiailag alá nem támasztott) gondolatait, hogy Németh László mind a kapitalizmusban, mind pedig a várható magyar kommunizmusban zsidó uralmat, zsidó hatalmi diktatúrát látott, rettegett, s „a »kommunizmust« a zsidóság kulturálatlan része uralmaként képzelte el”. Ez a hatalmi helyzet viszont – így Szalai – sem 1948-cal, sem 1956 után nem következett be Magyarországon; Németh tehát csak részeket látott és idézett fel 1943-ban Balatonszárszón. Hívei pedig csúnyán felültek neki.

Széchenyi Ágnes (ugyancsak 1997-ben) tanulmányfüzért jelentet meg a Válasz címû (1934–1938) folyóiratról.60  Ez a könyv klasszikus példája a korszak – a kilencvenes évek – egyik jellegzetes tünetének: az úgynevezett „szociálliberális” felfogásnak a történettudomány keretein belüli egyetlen üdvözítõ felfogásként való érvényesítésére. Ez a sajátos tükör elrajzoltan, torzítottan, mondhatnánk azt is, hogy „pártosan” mutatja be témáját, és persze a fõszereplõket is. Az általa kiválasztott – igen szûk körû – szaktekintélyek gondolatmenetei (mint vezérfonalak) mentén szövi meg – újra – a torzított legendát; miközben – végig, az egész könyvben – a más véleményen lévõ, a „másként gondolkodó” és korántsem kisebb rangú szaktekintélyek véleményét egyszerûen elhallgatja, tehát nem létezõnek nyilvánítja. Így fordulhat elõ – ismét –, hogy egy kipreparált és meghamisított Németh László-világkép (legdurvább pöttyével: az antiszemitizmussal) kerül elõtérbe.61 

Fricz Tamás (a már említett) összefoglaló tanulmányában a népi–urbánus vitáról viszont62  – többek között – erre a „következtetésre” jut: „Az az állítás pedig, hogy a népiek egyszerûen zsidóellenesek voltak, aligha tartható. Még annak ellenére sem, hogy Németh Lászlónak és még néhány népi írónak valóban akadtak olyan mondatai, amelyeket így is lehetett interpretálni. [...] Világosan látni kell, hogy a zsidóság valóságosan létezõ és nem elhanyagolható szociológiai, kulturális szerepe késztette elsõsorban a népieket az errõl szóló diskurzusra, nem pedig »zsigeri« antiszemitizmus, vagy tágabban: rasszizmus. (Vélhetõ, hogy ha valamelyik másik nemzetiség lett volna a zsidóság »helyén«, akkor is elindul az ezzel kapcsolatos vita”. [Kiemelés az eredetiben.]

Eredeti szellemi élmény, konzekvensen végiggondolt tanulmány Dávidházi Péter írása, amely egy különösen érdekes Pap Károly–Németh László-parafrázis hátterét és gyökérzetét nagyítja ki.63  Lehetetlen itt most még csak vázlatszerûen is rögzíteni (legalábbis torzításmentesen) Dávidházi gondolatmenetét, mindazonáltal a témánk szempontjából talán a legfõbb (filológiailag is hitelesített) megállapítását idéznünk kell. Ez pedig Németh Lászlónak az egyes etnikumok – így a zsidóság – „faji hibáit” bíráló szellemi és etikai magatartására vonatkozik. Dávidházi következtetése az, hogy Németh László „elõfeltevése szerint minden népnek megvannak a maga kóros hajlamai, fogyatékosságai és hibái. Nála a születési betegség metaforának kizárhatjuk a zsidóság ellen (s fõként: különösen a zsidóság ellen) irányuló jelentését. Másutt a magyarság faji hibáiról egész esszét ír, érezhetõen e hibák kijavításáért korholva; az õ szájából faji hiba vagy születési népbetegség nem végzetes dologra utal, és semmiképp sem becsmérlõ vagy megbélyegzõ címre. [...] Németh szerint születési betegsége a magyarságnak éppúgy van, mint a zsidóságnak, vagy (nyilván) bármely népnek.” Vagyis Dávidházi Péter (is) kiemeli, hogy Némethtõl távol állott a „faji szemlélet”, a rasszizmus, s tanulmánya egészének a hozadékát továbbgondolva az is megállapítható, hogy Németh László kritikai észrevételei a zsidósággal szemben a harmincas évek elején-közepén etikailag nem kárhoztathatók. (Sõt, 1935-ben romániai útja során azt is fölismeri – írja Dávidházi –, „hogy kisebbségi sorba vetetten a két nép helyzeti betegsége is hasonló lehet”.)

Más irányból közelít a problémakörhöz Dénes Iván Zoltán, aki egész könyvet szentel Bibó István, Németh László, valamint Szekfû Gyula szellemi kapcsolatai, illetõleg ellenpontjai elemzésének.64 Németh Lászlónak a magyar zsidósággal kapcsolatos két, talán valóban a legélesebb állásfoglalására (lásd Egy különítményes vallomása [1934] és a Szárszói beszéd [1943]) reagálva Dénes azt állapítja meg, hogy ezek a megjegyzések nem értelmezhetõk (még a Shylock-metafora sem) antiszemita uszításként, avagy „a zsidó világuralom paranoid sémájaként”. Szárszón viszont már arról volt szó – írja nyilvánvaló evidenciaként Dénes –, hogy Németh elhibázottan ítélte meg a magyar zsidóságra közvetlenül váró sorsot. (1945 után viszont már egy új fejezet kezdõdött – tehetjük hozzá –, amelyben a megmaradt, illetve visszatért zsidóság egy része a – szavakban legalábbis – leginkább fasisztaellenes és a legkevésbé nacioanlistának látszó párthoz, a kommunistákhoz csatlakozott.65 Ily módon viszont õk – tagadhatatlanul – „súgói”, sõt vezetõi [illetõleg megtorló eszközei] is lettek a kommunista diktatúrának. Miként ezt Németh Szárszón „megjósolta”.)

Németh László negyvenes évek eleji-közepi szellemi szerepének jelentõségét Dénes Iván Zoltán abban látja, hogy az õ „értelmiségi társadalom”-koncepciója „a totalitárius (marxista–leninista–sztálinista) indoktrináció alternatíváját képviselte”. Amely ugyan illúziónak bizonyult, „de olyan illúziónak, amelynek volt realitása. [...] És ehhez az állapotrajzhoz és jövõképhez nyúlt vissza (s adta fel az »írópróféta« szerepét) [...] 1956. november elején megjelent cikkeiben.” (Miként korábban láthattuk: Grezsa Ferenc kutatásai annak idején hasonló végeredményre jutottak.)

A Dénes Iván Zoltán könyvérõl írott recenziójában Szabó Miklós – ismét – az „antiszemita” Németh László torzképet vetíti az olvasó elé.66  Itteni, mostani szillogizmusának elsõ premiszszája a következõ: „A magyar polgárosodás kulcskérdése az antiszemitizmus.” A második premissza: „Németh Lászlót a magyar kapitalizmus feltételezett zsidó voltában az irritálta, hogy a modern polgári kultúra is zsidó lett.” A konklúzió pedig az Egy különítményes vallomása (1934) címû, Hatvany Lajost és körét bíráló Németh-szöveg idézése után mondatik ki: „Ha ez nem antiszemitizmus, akkor ennek a fogalomnak nincs értelme.” Világos, hogy itt Szabó maga dönti el, hogy mi az antiszemitizmus, azaz semmiféle hiteles, objektív leírással, mércével nem foglalkozik. (Dénes Iván Zoltánt pedig barátilag megrója, amiért Némethet mentegetni igyekszik.)

Másfelõl az is jól látszik – ebbõl a cikkbõl is –, hogy a Némethet a magyar szellemi élet élõ folyamatából kiiktatni igyekvõ szélsõliberális kör e tárgyban már évek óta önmagát ismételgeti, ráadásul olyan érvkészletet használ, melynek a tarthatatlanságát a valóban tudományos elemzések már számos alkalommal kimutatták. A kilencvenes évek végére az ideológiai indíttatású és tartalmú Németh László-kritika kiüresedett, és önmagát ismételgetõ holtpontra jutott. Nincsenek újabb „tények”, s nincsenek újabb „érvek”.

Ungvári Tamás könyve a magyarországi „zsidókérdésrõl”

Illetõleg: éppen ebben az idõpontban (1999 végén) jelenik meg a „téma” – kétségkívül – alapmûvének (is) nevezhetõ monográfia, Ungvári Tamás könyve, az Ahasvérus és Shylock; alcíme szerint A „zsidókérdés” Magyarországon.67 Széles körû forrásanyagra támaszkodik, a Németh Lászlót érintõ részletei úgyszintén kellõ tárgyismeretrõl tanúskodnak.

Az is tény, hogy e könyv Trianon utáni fejezeteinek központi alakja, mondhatni kulcsfigurája éppen Németh László. Mégpedig különös – és nem kevésbé hatásos – dramaturgia szerint. Ungvári ugyanis közvetlenül meg sem említi, le sem írja vele kapcsolatban az „antiszemita”, „antiszemitizmus” fogalmakat, minõsítést. Sõt, azt sem vizsgálja – Bibó István ismert megjegyzése kapcsán –, hogy maga a népi ideológia és a népi mozgalom miért keveredhetett az antiszemitizmus „gyanújába”. Némethtel kapcsolatban elfogadja, hogy nála a „faj”-fogalom „történelmi kategória: az alkatban megszólaló sorsot takarja”. (229. o.) De még ennél is jóval messzebbre tágul a minõsítés horizontja, midõn Ungvári Tamás Németh Lászlót a magyarság „legbecsületesebb gondolkodóinak egyike”-ként említi. (230. o.)

Mégis: Ungvári könyvének egész második részében végigvonul és bizonyítékok után kutat egy – mondhatni – talán még az „egyszerû” antiszemitizmusnál is súlyosabb bûn, eredendõ szellemi és erkölcsi vétek feltételezése, látomása. Ennek magva abban rejlik, hogy a szerzõ szerint Németh László volt az, aki az Ady-korban még létezett magyar–zsidó szellemi „kiegyezést” megkérdõjelezte, illetõleg az addigi zsidó asszimilációs „status quót” – új követelmények beiktatását szabva feltételül – felmondta. Méghozzá már a húszas évek végén: ominózus Ignotus-tanulmányában. „Németh László új korszakot jelzõ Ignotus-rajza – írja Ungvári – az asszimilációs egyezség újratárgyalásának és felmondásának kritikus felvonása volt. Ignotus jelképpé növekszik benne: egy saját érdekeinek képviseletében honfoglalásra készülõ raj vezéreként a zsákutcás magyar fejlõdésben.” (229. o.) S bár Ungvári – még mindig – jóhiszemûnek állítja be Németh magatartását (továbbra is méltányolja, hogy szembefordult a „nagyidai antiszemitizmussal”, megerõsíti, hogy Németh nem azonosította a kapitalizmust a zsidósággal, a zsidó tõkével, azt is elismeri, hogy diagnózisai nemegyszer „mellbevágóan” igazak), mégis: Németh – így Ungvári – „érthetetlenül” félreértelmezte „a zsidóság–magyarság viszonyt” (azzal például, hogy a numerus clausus torz törvénye következményeként megemlítette a „zsidó reváns” várható veszélyét is [279. o.]). Szép fejezetként említi a magyar és a zsidó szellemiség egymással érintkezõ lélekközösségét a Németh–Pap Károly szellemi kapcsolatban; viszont azt mondja, hogy az 1934-es nagy polémiában, a „különítményes”-perben „Németh a zsidó faji szolidaritás fellobbanásaként élte meg a vitát. Akit pedig Shylockként jellemeztek, Hatvany és társai rádöbbenhettek, hogy az új s korlátozott asszimilációs ajánlat könnyen visszavonható. [...] A »különítményes«-vita [...] nemcsak epizód volt Németh pályáján, hanem a Hatvanyéhoz mérhetõ sértõdöttségtõl felerõsítve, mûvének egyik vezérmotívumává vált [...]. A harmincas évek végén Németh László már nem hitt a mégoly korlátozott asszimilációban. Csak a teljes felolvadás, a kulturális amnézia kínálhat megváltást. A bolygó Ahasvérusnak pusztulnia kell a feltámadás esélyéért.” (344–345. o.) Innen pedig egyenes az összeköttetés a Kisebbségben és a Szárszói beszéd zsidópasszusaival – rögzíti Ungvári Tamás –, hogy majd (1945 után) megkezdõdjék a tabuk, az elfojtások és a kompenzációk (több évtizedes) szorongásos ideje. (Vö. Révész Sándor már említett „mélylélektani” konstrukciójával!)

És éppen ennek a katarzis nélküli, elfojtott drámaiságnak a tényként elõadott hipotézise a bizonyosság arra nézve, hogy Ungvári valóban Németh eredendõ bûneként az egész életútját, az egész írói munkásságát végigkísérõ és az azt motiváló etikai és lélektani tehertételként értelmezi és súlyozza ama bizonyos „magyar–zsidó kiegyezés” Németh általi állítólagos „felmondását”. Németh – mondja Ungvári – nem vetett számot múltjának eme foltjával, nem beszélt – mûveiben sem – e „kérdésrõl”. Ezzel szemben viszont súlyos erkölcsi vétke miatt védelmet, sõt kompenzációt keresett és talált – 1945 után – a kommunista párt, majd – 1956 után – a kádárista hatalom védõszárnyai alatt.

Ungvári Tamás legsúlyosabb következtetései a könyv végére maradnak. Az egyik „feltevése” szerint azért foglal el oly csekély szerepet Németh 1945 utáni életmûvében a „zsidókérdés” – beleértve a holocaustot is –, mivel nála nincs meg annak a feltétele, „hogy az áldozatokat bûntelennek képzeljük, olyanoknak, akiknek önnön sorsukban felelõsségük nincs. [...] Arról a pontról, ahonnan Németh László látta a »zsidókérdést«, nem lehetett rátekintése a Soá természetére.” (363. o.) (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy Ungvári könyvében említetlenül marad egy Zimonyi Zoltán-tanulmány [is], amely a Sámson címû drámát Némethnek éppen az e problémakörrel való szembenézéseként és – mintegy – vezekléseként értelmezi.68  Más kérdés persze, hogy Zimonyi sem tudja e hipotézisét filológiailag, szövegszerû adatokkal alátámasztani.)

Ungvári Tamás – amolyan csattanóként – újra nyomatékosítja abbéli véleményét is, amely szerint „Szekfû tojásából [sic!] kikelve [...] az asszimilációt már-már visszavonhatatlanul Németh László mondta fel”. (384. o.) Ideológiai (politikai) célzatú, összefoglaló jelleggel (és érvénnyel) Ungvári azt is aláhúzza, hogy „Németh László [...] a mai átalakulás sikeres síron túli kalauza. Mintha kívánsága szerint rendezõdnék minden – nem véletlen, hogy eszmei õsének tekinti õt a hivatalosság rangjára is számot tartó populizmus.” S hogy miféle „kalauz” valójában az utókor számára, arra könyve legvégén a szerzõ alfejezetcímekkel utal: eszerint a Kisebbségben címû mûvével Németh László a „kulturális antiszemitizmus” magyar változatainak a klaszszikus képviselõje. (386–387. o.)

Végül is fölöttébb tanulságos könyv Ungvári Tamásé a magyarországi „zsidókérdésrõl”. Leginkább a tekintetben, hogy – finoman fogalmazva – egyoldalú és elfogult. Vonatkozó részei úgyszólván tökéletes szintézisei mindazoknak a Németh antiszemitizmusát bizonygató sok évtizedes fejtegetéseknek, amelyek soha nem megérteni és elemezni kívánták a Németh által fölvetett, tehát kimondott, megnevezett problémákat (még hogyha azok esetleg túlzóak vagy kellõen nem bizonyítottak voltak is), hanem azonnal elutasították, és a meglévõ tényeket is – még a fölvetés pillanatában – nem létezõnek nyilvánították; a „zsidókérdés” meglétének vagy meg nem létének a firtatóit pedig antiszemitaként megbélyegezték.

Van azonban – e különös könyv kapcsán – legalább még egy, úgyszintén vitatható (és vitatandó) probléma, mert hiszen ez nem más, mint egy igen nyomasztó szellemi attitûd. Ungvári Tamás ugyanis a holocaust utólagos lelki-szellemi átélhetõségét – láttuk – eleve megtagadja azoktól, akik valaminõ zsidó „bûnt” feltételeznek, akik tehát bármiféle zsidókritikát megfogalmaztak. Ez a nem is titkolt ressentiment amiatt is képtelen következtetéshez vezet, minthogy így a 20. századi magyar szellemi élet igen nagyszámú képviselõjét lehetne (és „kellene”) – például – a „kulturális antiszemitizmus”megtestesítõi közé sorolni. Mondjuk Jászi Oszkártól kezdve egészen Márai Sándorig, akik (tehát nagyon sokan) éles kritikákat fogalmaztak meg a zsidóságnak a magyar szellemi életben betöltött, nem egy tekintetben negatív szerepvállalásaival kapcsolatban.69 (Márai nevét le sem írja Ungvári, Jászi heves zsidókritikáit pedig „sajátos” „ön-antiszemitizmusának” tulajdonítja, azaz: érvényteleníti [118–119. o.].) Ennek a – mesterségesen – dichotómmá osztott („antiszemita” – „nem antiszemita”) szellemi világnak a tételezése esetén úgyszintén megválaszolhatatlan nagy kérdés továbbá a (különösen a század elsõ évtizedeiben) számtalanszor megfogalmazott zsidó önkritika (melybõl egyébként Ungvári bõségesen idéz) valódi súlya, valódi szerepe és értelme. Hogyan értelmezhetõ például Komlós Aladár jellemzése Ignotusról (még az ominózus Németh László-kritika elõtt), midõn – a „magyar zsidó szellemiség” ismérveit kutatva, latolgatva – a következõket írja: „Ignotus magyar nacionalista alapon áll. De szélsõ liberálizmusában öntudatlanul zsidó érdekekért harcol; s ahogy harcol, a dialektikája, a gondolatritmusa páratlanul zsidó.”70 

Úgyszintén választ kívánna a 20. századi magyar szellemi élet számos nem zsidó képviselõjének a zsidó értelmiség egyes megnyilvánulásait bíráló állásfoglalása, véleménye, valamint – nemkülönben – a zsidó eliten belüli – idõnként rendkívül éles – érdekérvényesítõ küzdelem nyilvánvaló megléte (a politikai szférában is) a század elsõ három-négy évtizedében.

Mindezeket a – korántsem mellékes – kérdéseket tisztázva, e kérdésekre tényszerûen és történeti módon válaszolva kiderülne, hogy talán mégsem Németh László az elsõ számú, a fõ felelõse a jelzett évtizedeket szinte teljesen kitöltõ érdekérvényesítõ küzdelemnek zsidók és nem zsidók, továbbá a zsidóság egyes csoportjai között. Kiderülne továbbá az is, hogy valóban érdekérvényesítõ küzdelmekrõl volt szó, olyanokról, amelyeknek a megléte önmagában is (mint társadalmi, kulturális és gazdasági jelenségsorozat) vizsgálandó, s távolról sem intézhetõ el az „antiszemita”, az „antiszemitizmus” címkék történelmietlen (illetõleg: ma már politikai-ideológiai célzatú) osztogatásával.

Ungvári Tamás könyve tehát nem tisztázta a fõ kérdéseket: sem az egymásnak feszülõ érdekérvényesítõ küzdelmek valóságos tétjeit, sem e küzdelmek valóságos lefolyását. Bõséges tényanyaga révén viszont (és ez egyáltalán nem csekély érdeme) újabb tisztázandó (nem Németh Lászlóval kapcsolatos) kérdések sokaságát vetette föl.

„Németh László észjárása”, avagy a „szimbolikus apagyilkosság”

Az ideológiai elõítéletesség kirekesztõ logikája által megszabott pályán mozog Földényi F. László gondolatmenete Németh Lászlóról, melyben a szerzõ ennek az életmûnek az európai érvényességét tagadja.71  A konstrukció nem elõzmény nélküli, hiszen már a kilencvenes évek elején megjelent az az esztétikai-irodalomtörténeti álláspont (összhangban az irodalmi értékek kánonjának „paradigmaváltásával”), amely szerint Németh László nemhogy „európai” értelemben vett modern értékvilágot nem képvisel, de még a szûkebben értelmezett magyar irodalomban sem tartozik az élvonalba. Ezt az álláspontot képviselte – többek között – Veres András, aki Kulcsár Szabó Ernõ irodalomtörténetét azért is elmarasztalta, amiért az Németh László szépírói munkásságát jelentõsnek, fontosnak minõsítette. Veres szerint Kulcsár Szabó „mérhetetlenül túlbecsüli Németh László szépírói teljesítményét”. Hiszen még az Iszony is csak „legfeljebb Németh László kevésszámú olvasható mûveinek egyike, szemben az olvashatatlan Égetõ Eszterrel” [...]72. A teljes elutasítás tehát már nemcsak az „ideológus”, esszéíró Németh Lászlóra vonatkozik, hanem a szépíróra is. És ez így együtt már a magyar szellemi életbõl való teljes kiutasítását jelenti (jelentené).

De térjünk vissza az imént említett Földényi F. László-cikkhez! (És elemezzük is egy kicsit ezt a logikát és ezt a „technikát”.) Rögtön látható, hogy nem éppen jeles tájékozottságra valló és mélyen elõítéletes csaknem mindaz, amit Földényi a Kitekintés és bezárkózás fõcímmel közölt (ráadásul a Neue Zürcher Zeitungban is megjelent) írásában Németh Lászlóról állít (s éppen a frankfurti könyvvásár idején).

Már rögtön a kezdés is durva csúsztatás. A szerzõ szerint ugyanis Németh László „egy külföldön jószerivel ismeretlen író”. Nos hát, Földényi F. bizonyára nem írt volna le efféle valótlanságot, ha lapozgatta volna a Hartyányi István (és Kovács Zoltán) által összeállított s 1992-ben (a PIM gondozásában) megjelent életmû-bibliográfiát. Ez a vaskos könyv (több mint 500 oldal) ugyanis külön fejezetben foglalkozik (a 165-tõl a 181-ig terjedõ lapokon) a Németh-mûvek idegen nyelvû (külföldi) megjelenésének a felsorolásával. Nyilván nem ismeri Földényi az Új Látóhatár 1971/2. számában közölt összefoglalókat sem a német, az angol és a francia recepcióról. Úgyszintén nem vesz tudomást – hogy visszafelé menjünk az idõben – arról a szemelvénygyûjteményrõl sem (Kortárs, 1966. 7. sz.), amelyben Hölvényi György tesz közzé válogatást Németh László mûveinek külföldi visszhangjáról.

Ez a sorozatos „nem ismerés” súlyos hiba. Valamely állítás hiteltelenségének legfõbb filológiai bizonyítéka.

Németh László „a nemzeti hagyományba való bezárkózás közismert példája lett” – írja továbbá cikkében Földényi. Vajon miért gondolja azt a szerzõ, hogy ezen állítása „közismert”? Melyik az a, milyen az a „köz”, az a közeg, amelyben ez az állítás érvényes? Természetesen léteznek olyan szellemi körök – láthattuk –, melyeknek írástudói ily módon százalékolják le, erre a helyre szorítják be Németh Lászlót. Ezzel szemben – hiszen másmilyen szellemi körök és másféle írástudók is léteztek (és léteznek) Magyarországon – a Németh-életmû tényleges ismerõi, kutatói, mondjuk Gaál Gábortól Király Istvánig vagy – másfelõl persze – Grezsa Ferenctõl Vekerdi Lászlóig (méghozzá az esetlegesen meglévõ ideológiai kötõdésüktõl függetlenedve), nagyon is jól tudták (tudják), hogy a Németh László-i gondolkodás és erkölcsi magatartás legfõbb tanúsága (és tanulsága) éppen a közvetítõ szerep írói képviselete: közvetíteni a magyarság és Európa között; Németh egyik legnagyobb – távlatos – vágya volt mindig az „európai népek kórusában” tudni a magyarságot.

A „törzsi gondolkodás” fogalma (és megbélyegzõ formulája) – amelynek a jegyeit, Földényi szerint, a Németh László-i életmû magán viseli – fölöttébb ismerõs a fentebb aposztrofált szellemi kör egyik vezérképviselõjének egyik mûvébõl. (Vö. Tamás Gáspár Miklós: Idola tribus. Párizs, 1989. Újabban: Törzsi fogalmak. I–II. k. Bp. 1999.) Ennélfogva – most már – nem nehéz kitalálni, hogy Földényi F. egy, a Németh László gondolatvilágával ideológiailag élesen szemben álló irányzat véleményét tolmácsolja, azaz: ideológiakövetõen diszkriminál. Németh Lászlóval szemben viszont Mészöly, Nádas és Kertész Imre – miként ezt szintén olvashatjuk ebben a különös panoptikumot berendezõ és bemutató cikkben – „a magyar kultúra hagyományát termékenyen ötvözik [sic!] az európai látásmóddal, elkerülve a törzsi bezárkózás egyébként vonzó veszélyét”. (Stb. stb.)

Földényi F. még ezt is írja: „Németh észjárása a szimbolikus apagyilkosság logikája mentén mûködött.” Ez már viszont inkább dermesztõ, semmint nevetséges. Földényi F. is felhasználja cikkében azt a már többször kipróbált patront, amely azt tartalmazza, hogy a Németh László-féle „törzsi gondolkodás” „a magyar szellemi életben a mai napig érezteti hatását (mérhetetlenül alacsonyabb színvonalon)”. Nos, ez az elõre gyártott vonalvezetés úgyszintén ismerõs – láttuk – egy másik tekintélyes személyiség fegyvertárából; s tartalma nem jelent egyebet, mint azt, hogy a hajdani népi mozgalom (és jelesül Németh László) „felhígított” eszméi ma már csak a kótyagos „jobb” („szélsõjobb”) „oldalnak” jelentenek szellemi táplálékot.

*

S a 2000. esztendõ végére – elfogyván a számtalanszor fölmelegített vádpontok Németh László mûködésével, életmûvével szemben – odáig fajul a „szociálliberális” ítélkezés, hogy már beéri Fejtõ Ferenc egy évtizeddel korábbi nagyotmondó szólamával: e „figura” (Németh László) – a Népszabadság cikkírója szerint – „a hazai szellemtörténetnek [...] elképesztõen zseniális és mélységesen kártékony alakja” volt.73 

 

 

 

JEGYZETEK

 

1Vö. Bíró Zoltán: Saját út. Bp., 1988, Eötvös; Salamon Konrád: A harmadik út kísérlete. Bp., 1989, Eötvös; Gombos Gyula: A harmadik út. Bp., 1990, Püski.

2A népi–urbánus vita dokumentumai. 1932–1947. Vál. és szerk. Nagy Sz. Péter. Bp., 1990, Rakéta.

3Népiek és urbánusok – egy vita vége? = Századvég, 1990. 2. sz.

4Grezsa Ferenc: Németh László Tanú-korszaka. Bp., 1990, Szépirodalmi.

5Lásd ezzel, ill. a szóban forgó Századvég-összeállítással kapcsolatban Monostori Imre: Újra és újra: népi–urbánus viták. = Tiszatáj, 1991. 4. sz. 76–83. o.

6Lásd errõl Fricz Tamás összefoglaló tanulmányát: A népi–urbánus vita tegnap és ma. Bp., 1997, Napvilág.

7Fenyõ István: Németh László: Sorskérdések. = Kritika, 1990. 2. sz. 36–39. o.

8A zsidóság és a népi–urbánus vita. Hamburger Mihály és Várdy Péter beszélgetése Fejtõ Ferenccel.= Századvég, 1990. 2. sz. 106–140. o.

9Fejtõ Ferenc: Utószó. In: Mi a magyar most? Bp., 1990, Cserépfalvi–Gondolat–Tevan, 206. o.

10Németh G. Béla: Valahogy így. = 2000, 1990. 6. sz. 47. és 49. o.

11Grezsa Ferenc: A politikus Németh László. = Hitel, 1990. 3. sz. 18–20. o.

12Grezsa Ferenc: A Kisebbségben-metafora jelentésváltozásai. = Kortárs, 1990. 11. sz. 141–145. o.

13Vekerdi László: A Magyarság és Európa – ma. In: A gondolkodó Németh László. Hódmezõvásárhely, 1990, Németh László Társaság – Petõfi Sándor Mûvelõdési Központ. 24–27. o.

14Vekerdi László: Ismét a Sorskérdésekrõl. = Tiszatáj, 1990. 8. sz. 24–29. o.

15Bertha Zoltán: Németh László: Sorskérdések. = Tiszatáj, 1990. 5. sz. 79–91. o.

16Görömbei András: Sorskérdések. = Alföld, 1990. 12. sz. 64–73. o.

17Grezsa Ferenc: Füzi László: Szerepek és lehetõségek. = Tiszatáj, 1991. 2. sz. 88. o.

18Márkus Béla: „Egy cikk, egy ország, egy álom.” Kivonatos és hiányos emlékeztetõ a Csoóri-vita történetéhez. = Alföld, 1991. 7. sz. 41–46. o.

19Tamás Gáspár Miklós: Nacionalizmusok: az övéik és a mieink. = Népszabadság, 1991. febr. 16.

20Radnóti Sándor: „Most hirtelen téli mesék rémei kielevenednek.” = Kritika, 1992. 6. sz. 6–11. o.

21Radnóti Sándor: Etnosz és démosz. = Holmi, 1992. 6. sz. 670–671. o.

22Lackó Miklós: Kisebbségben? A Németh László-minta. = Beszélõ, 1992. jún. 27. 52–54. o.

23Fejtõ Ferenc: Miért népi és miért nemzeti? S ha nem az, miért nem az? = Népszabadság, 1992. júl. 25.

24Németh László fájdalmas imamalma. Sükösd Mihállyal Ocsovai Gábor beszélget. = 168 Óra, 1992. aug. 4. 22–23. o.

25Tamás Gáspár Miklós: „...ahogyan az ember forgószélben viselkedik...” Széchenyi Ágnes interjúja. = Valóság, 1992. 10. sz. 78–92. o. A témakörhöz lásd még Borbándi Gyula: A populizmus jelentésváltozásairól. = Hitel, 1990. dec. 12. 59–60. o.; Szilágyi Ákos: Vox populi, vox dei. = Kritika, 1990. 12. sz. 27–29. o.; Erényi Tibor: Liberalizmus–szociáldemokrácia–populizmus. = Világosság, 1991. 5. sz. 343–352. o.; Ungvári Tamás: Populizmus. = Élet és Irodalom, 1991. jan. 18.; Takács Géza: Népszerû populizmus. = Élet és Irodalom, 1991. febr. 22.; András Sándor: Populizmus és liberalizmus. = Századvég, 1991. 1. sz. 89–107. o.; Németh G. Béla: A magyar liberalizmus eszmetörténete. = Századvég, 1991. 1. sz. 108–122. o.; Gyurácz Ferenc: Igazi populisták. = Életünk, 1991. 12. sz. 1108–1116. o.; Perecz László: A nép és az õ barátai. = Kritika, 1992. 1. sz. 13–16. o.

26Kirekesztõk. Antiszemita írások, 1881–1992. Vál. és szerk. Karsai László. Bp., 1992, Aura.

27Poszler György: Bennszülött bölcselet. Németh László: Kisebbségben. – Szubjektív kommentárok. = Kortárs, 1990. 11. sz. 114–140. o.

28Vö. Poszler György: A Jobb, a Bal és a „Harmadik” – a Hamis Tudat Tragikomédiája. Népi–urbánus vita tegnap – fanyar töprengés ma. = Kortárs, 1994. 3. sz. 25. o.

29Sükösd Mihály: Németh László példája. = Népszabadság, 1991. ápr. 18.

30Sándor Iván: A történelem eszközei és az „ügy” metamorfózisa. = Tiszatáj, 1991. 4. sz. 63–67. o.

31Borbándi Gyula: Németh László és az új Magyarország. = Hitel, 1991. 11. sz. (máj. 29.) 59–63. o.

32Lengyel András: Németh László Shylock-metaforája. = Valóság, 1991. 8. sz. 56–74. o.

33Kiss Károly: Etnoprotekcionizmus. = Hitel, 1991. 22. sz. (okt. 30.) 20–23. o.

34Kulcsár Szabó Ernõ: A kultúrkritikától az etnikumvédelemig. = BUKSZ, 1991. Õszi szám. 328–335. o.

35Szabó Miklós: A lakitelki gondolat. = Magyar Narancs, 1992. okt. 15., 12. o.

36Lackó Miklós: Népiesség tegnap és ma. = 2000, 1993. 2. sz. 3–10. o.

37Gyurácz Ferenc: A „populizmus” értelmezéseirõl. = Hitel, 1992. 9. sz. 32–43. o.

38Borbándi Gyula: A népiségkritika nyomorúsága. = Valóság, 1993. 4. sz. 107–117. o.

39Befogadók. Írások az antiszemitizmus ellen, 1882–1993. Vál. és szerk. Karsai László. Bp., 1993, Aura.

40Csepeli György: Bûvészinasok. A népi gondolkodás paradox antiszemitizmusa. = Kritika, 1993. 10. sz. 12–14. o.

41Lásd Monostori Imre: Jelenségek Németh László körül. = In M. I.: Minõség, magyarság, értelmiség. Bp., 1994, Püski. 174–175. o.

42Csepeli György: Narratívák fogságában. A népi írók politikai szocializációja Magyarországon. = Kritika, 1995. 10. sz. 20–23. o.

43Révész Sándor: A hit üzemanyaga. = Mozgó Világ, 1994. 9. sz. 110–115. o.

44Ungvári Tamás: Németh László öröksége. = Kritika, 1995. 6. sz. 21–23. o.

45Mórocz Zsolt: A Kisebbségben üzenete. Egy életmû Achilles-sarka. = Hitel, 1995. 1. sz. 24–40. o.

46Sándor András: A próféciának bizonyult „Kisebbségben”. Délsziget, 1996. (35. sz.) 57–62. o.

47Tüskés Tibor: A Németh László-kultuszról. = Új Forrás, 1993. 3. sz. 50–57. o.

48Olasz Sándor: A Németh László-reneszánsz. = Új Forrás, 1994. 4. sz. 41–45. o.

49Füzi László: Németh László utóéletérõl – 1995-ben. = Tiszatáj, 1995. 3. sz. 36–46. o.

50Bihari Mihály: Németh László szocializmusképérõl. = Tiszatáj, 1996. 3. sz. 33–49. o.

51N. Pál József: Gondolatkísérlet Németh László és a hatvanas évek viszonyáról. = Új Forrás, 1996. 4. sz. 33–42. o.

52Gergely András: „Érdemes-e?” Németh László életének és életmûvének talányai. = Világosság, 1996. 8–9. sz. 147–160. o.

53Vekerdi László: Németh László kísérleti pedagógiájának hatása történelemképére, avagy az empirikum reflektáltsága az Iskola Kakaskúton-ban és a Hogy tanítottam Vásáhelyen a történelmet? -ben. = Új Forrás, 1997. 1. sz. 1–25. o.

54Ács Margit: Egy ilyen intellektuális izé arról, hogy van-e népi irodalom, ha a nép nem kér belõle. = Hitel, 1996. 2. sz. 22–29. o.

55Ács Margit: Irodalom-e a népi irodalom? = Kortárs, 1997. 6. sz. 1–12. o.

56Domokos Mátyás: Az írás szava – az élet szava. = Kortárs, 1997. 6. sz. 13–17. o.

57Monostori Imre: Valamit a „népiségkritikáról.” = Kortárs, 1997. 6. sz. 18–21. o.

58In A népi mozgalom és a magyar társadalom. Szerk. Sipos Levente, Tóth Pál Péter. Bp., 1997, Napvilág. 217–227. o.

59Szalai Pál: Két álláspont Szárszón? I. m. 315–320. o.

60Széchenyi Ágnes: Válasz, 1934–1938. Bp., 1997, Argumentum.

61Részletesebben lásd Monostori Imre: Egyoldalú válasz. Széchenyi Ágnes „Válasz”-könyvérõl. = Hitel, 1998. 5. sz. 102–111. o.

62Fricz Tamás: i. m. 36. o.

63Dávidházi Péter: „Betegség, melynek Jézust köszönhetjük.” = Holmi, 1999. 2. sz. 195–218. o.

64Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfû Gyulával. Bp., 1999, Osiris.

65Vö. Szabó Miklós: Az úgynevezett zsidókérdés Magyarországon 1945 után. = Magyar Nemzet, 1991. júl. 22.

66Szabó Miklós: Nincs harmadik út. Gondolatok a magyar polgárosodás útvesztõirõl. = Beszélõ, 2000. 1. sz. 57–58. o.

67Ungvári Tamás: Ahasvérus és Shylock. A „zsidókérdés” Magyarországon. Bp., 1999, Akadémiai.

68Zimonyi Zoltán: Sorsok, sorsmetaforák. Németh László: Sámson. Tiszatáj, 1985. 8. sz. 98–114. o.

69Vö. – például – Jászi Oszkár: Magyar kálvária – magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentõsége és tanulságai. [Bécs, 1920.] Bp., 1989, Magyar Hírlap Könyvek. 159–161. o.; Márai Sándor: Napló, 1943–1944. Bp., 1990, Akadémiai–Helikon. 22. o.

70[Komlós Aladár] Koral Álmos: Zsidók a válaszúton. Prešov, 1920, Minerva.

71Földényi F. László: Kitekintés és bezárkózás. Vázlatos följegyzések a mai magyar szellemi helyzetrõl. = Élet és Irodalom, 1999. dec. 3., 3–4. o.

72Veres András: Új magyar irodalmi kánon? = BUKSZ, 1993. 2. (Nyári) sz. 304. o.

73Vö. Perecz László: Elhunyt Sükösd Mihály. = Népszabadság, 2000. okt. 13.