Pomogáts Béla

Egy barátság regénye

Peéry Rezsõ és Szalatnai Rezsõ levelezése

Huszadik századi históriánk igaz dokumentumai (akárcsak Kazinczy idejében) többnyire írói levelezésekben találhatók. A sajtó nyilvánosságát szinte mindig és különösen az 1939 és 1989 közötti fél évszázadban korlátok közé szorította a cenzurális politika, a politikai vagy irodalmi emlékiratoktól nem volt idegen az események utólagos korrigálása, a szerzõk tevékenységének „megszépítése”, mindig az adott korszak kívánalmai szerint. A magánlevelek, már ha egyáltalán eljutottak a címzetthez, ezeknél jóval hitelesebben tükrözik a valóságot. Kivált, ha olyan emberek leveleirõl van szó, akiknek életét mindig is áthatotta a közéleti szerepvállalás felelõssége, és akik sohasem kívánták kikerülni a tapasztalataik nyomán felismert igazságokat. Ilyen levelezés Peéry Rezsõé és Szalatnai Rezsõé is: a mögöttünk lévõ történelmi korszakok õszinte és hiteles dokumentuma.

Az elsõ levelek 1928-ból valók, Peéry akkor tizennyolc, Szalatnai huszonnégy esztendõs, az utolsó pedig 1977-bõl, ez a dátum mindkettejük halálának éve. A levelezés így ötven esztendõt fog át: fél évszázad mozgalmas és viszontagságos közép-európai történetét. Az elsõ tíz esztendõ az elsõ Csehszlovák Köztársaság idõszaka, ezt követi a szlovákiai magyarok fokozódó elnyomásának évtizede, majd a közép-európai régióra nehezedõ szovjet uralom elsõ, közel tíz esztendeje, végül az 1956-os forradalom leverését követõ két évtized, amelyet Peéry Rezsõ nyugat-németországi emigrációban, Szalatnai Rezsõ pedig Budapesten, szorgalmas alkotómunkában töltött. A két barát élete szinte egy idõben ért véget: Szalatnait 1977 márciusában Budapesten, Peéryt pedig novemberben Stuttgartban érte a halál.

A barátság „regénye”, minthogy a levelezésbõl ez a „regény” is kibontakozik, közös élményekkel és felismerésekkel kezdõdik: a két, tanárnak és írónak készülõ fiatalember (Szalatnainak a szepességi Nagyszalatna, Peérynek pedig Pozsony a szülõhelye) diáktársak a pozsonyi Komenský Egyetem bölcsészeti karán, késõbb tanártársak a pozsonyi magyar reálgimnáziumban, közben mindketten szorgalmas munkásai a szlovákiai magyar sajtónak. Együtt vállalnak szerepet a fiatal szlovákiai (ahogy akkor mondták: „szlovenszkói”) magyar baloldal Sarló mozgalmában (társaik között van Balogh Edgár, Dobossy László, Jócsik Lajos, Terebessy János, közülük néhányan kommunisták lettek, mások, mint Brogyáni Kálmán, késõbb dicstelen szerepet játszottak a szélsõjobboldalon). Midõn 1938-ban az elsõ bécsi döntés következtében a Felvidék magyarok lakta déli pereme – olyan városokkal, mint Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács és Beregszász – visszatér a magyar állam keretei közé, mindketten Pozsonyban maradnak, tanítanak, illetve a kisebbségi magyar sajtónál: az Esti Újság, majd a Magyar Hírlap szerkesztésében tevékenykednek.

Ezekben a nehéz években, 1938 és 1945 között, midõn a Tiso-féle fasiszta szlovák állam a szlovákiai maradék magyarság megfélemlítésének, elüldözésének és felszámolásának stratégiáját kívánja megvalósítani, Peérynek és Szalatnainak kell magára vállalnia a mintegy százezernyi magyar szellemi irányítását, olyan politikusokkal, illetve publicistákkal együtt, mint a Magyar Párt elnökeként tevékenykedõ gróf Esterházy János és a pozsonyi magyar lapokat szerkesztõ (és mára szinte teljesen elfeledett) Somos Elemér. A kisebbségi élet korábbi kulturális mûhelyei ekkor már a magyarországi szellemi életben tevékenykednek, ha egyáltalán fennmaradtak, a baloldali mozgalmak széles körben elismert erkölcsi tekintélye: Fábry Zoltán pedig a Kassa melletti Stószon él, valójában belsõ emigrációban. Peéry Rezsõ és Szalatnay Rezsõ igen sokat dolgozik ebben az idõben, a szlovákiai magyarság ekkori megpróbáltatásait, törekvéseit és lelkiállapotát nagyrészt az õ publicisztikájuk világítja meg. Írásaikban bátran lépnek fel a magára hagyott magyar közösség védelmében, következésképp mindketten ki vannak téve a fasiszta szlovák politikai rendõrség zaklatásainak és megtorlásának.

A szórványokban élõ szlovákiai magyarság önvédelmi küzdelme – és ebben Peéry, valamint Szalatnai szerepe – egészen az utóbbi idõkig szinte ismeretlen volt a magyarországi közvélemény elõtt. Szalatnainak ugyan 1970-ben a pozsonyi Madách Kiadónál (ennek ekkor még Dobos László volt az igazgatója) megjelent az a Kisebbségben és igazságban címû kötete, amely 1938 és 1948 között írott újságcikkeibõl válogatott, ezt a könyvet azonban hamarosan bevonták, kiegészített új kiadása Két hazában egy igazsággal címmel 1982-ben Budapesten látott napvilágot. Az a bátor küzdelem, amelyet a kötet írója a Tiso-féle szlovák államban folytatott, mindazonáltal nem kapott megfelelõ elismerést. Peéry Rezsõ ekkor már németországi emigrációban élt, az õ 1939–1944-es publicisztikája csak az 1994-ben Pozsonyban közreadott A végzet bábjátéka címû kötetben olvasható. Mindkét író korabeli tevékenységének feltárásában és dokumentálásában Tóth László, Filep Tamás és Molnár Imre szerzett komoly érdemeket.

A második világháborús szlovákiai magyar közéletben tehát – a pártvezér Esterházy János és a lapszerkesztõ Somos Elemér mellett – Peéry és Szalatnai nevéhez fûzõdnek a kisebbségi önvédelem küzdelmei. Nemcsak a pozsonyi magyar sajtóban végeztek bátor és áldozatos munkát, kisebb könyveik is a magyar kultúra szolgálatában vállaltak szerepet. Így a Csáky Mihály, Esterházy János és Aixinger László által szerkesztett Szlovákiai Magyarok Könyvtára címû, a nagy múltú pozsonyi Toldy Kör gondozásában megjelent füzetsorozat adta közre Szalatnai Rezsõ Utazás a Szepességen és Juhász Gyula Szakolcán címû munkáit (ez volt a késõbb 1962-ben megjelent, Juhász Gyula hatszáz napja címû akadémiai disszertáció elsõ változata), valamint Peéry Rezsõ Perem-magyarok az idõ sodrában címû tanulmányát (ez A végzet bábjátéka címû kötetben újra olvasható). Ezek az írások – és mellettük Esterházy János, Gyõry Dezsõ, Arany A. László, Ásguthy Erzsébet, Mártonvölgyi László és mások füzetei – tartották akkor a lelket a szlovák fasizmusnak kiszolgáltatott, nemzeti fennmaradásában fenyegetett felvidéki (pozsonyi, nyitrai, eperjesi, szepességi) magyarságban.

Azt maga Fábry Zoltán ismerte el késõbb, Szalatnai Rezsõ hatvanadik születésnapjára írott köszöntõjében, hogy a szlovákiai magyarság második világháborús kálváriájának a két Rezsõ: Szalatnai és Peéry írásai voltak a legfõbb vigaszai. „Van – olvashatjuk az 1968-as Stószi délelõttök címû kötet írásai között – Szalatnai életútjának egy szakasza – a legfontosabb, a legszebb –, melyrõl alig tud valamit az irodalmi közvélemény. A másodvirágzás szomorú periódusáról van itt szó, a szlovákiai fasizmus éveirõl: 1938–1945. Ez idõben magyarul kevesen szólhattak és írhattak. E szót kérõk és szót értõk egyike Szalatnai Rezsõ volt. Õ és Peéry Rezsõ jelentették akkor a szlovákiai vox humanát, annyira, hogy én magamban ezt a korszakot a Rezsõk irodalmaként skatulyáztam el. Mindazok képviseletében szóltak akkor, akik hallgatásra, némaságra voltak ítélve, azok helyett kellett megnyomniuk a tollat, akiknek bujdosás és bujkálás volt ez idõ tájt az osztályrészük. Hogy mit tudtak, és mit mertek, annak utána lehet lapozni: e kor magyar sajtója (elsõsorban a pozsonyi Magyar Hírlap) készséggel szolgál mindenkinek felvilágosítással. Egyszer össze kellene szedni ez írásokat; könyvbe gyûjteni, és velük és általuk bizonyítani, hogy a mi szlovákiai vox humanánk nem papiros, de élõ és éltetõ erõ, megfogható valóság, és ellenõrizhetõ, perdöntõ tanúság és tanulság. Magatartás, mely mindenkor és minden körülmények között szót kér, amikor a földet és történelmet elöntéssel fenyegeti az embertelenség hulláma. Amikor most Szalatnait köszöntöm, akkor erre a nagyon fontos és kevésbé ismert életperiódusára akarom felhívni mindenki – magyarok és nem magyarok – figyelmét.”

A szlovákiai magyarság kálváriája, fájdalom, nem ért véget azzal, hogy a náci Németország, a Tiso-féle rendszer egyedüli támasza elveszítette a világháborút, és maga a szlovák fasiszta rendszer is megbukott. A szlovák társadalom – amely, mint számtalan történelmi tény mutatja, mélyebben merült meg a szélsõjobboldali kurzusban, mint a magyar (és mint természetesen a náci megszállás áldozatává vált cseh) társadalom – az 1944-es besztercebányai felkeléssel egyszeriben a vesztes oldalról a gyõztesek közé került, az antifasiszta nagyhatalmak restaurálták az 1938–1939-ben szétesett csehszlovák államot, és az állam vezetése minden korábbi kudarcért a nemzeti kisebbségeket tette meg bûnbaknak. A szudétanémetek esetében, miként erre éppen Peéry és Szalatnai mutatott rá, ez a bûnbakkeresés nem volt teljesen alaptalan, minthogy a csehországi német nácik, Henlein pártja valóban felelõssé volt tehetõ a köztársaság feldarabolásáért, ámbár a három és fél millió csehországi német elûzése maga kollektív jogfosztásnak minõsül, s mint ilyen, semmivel sem igazolható, és mint minden kollektív megtorlásnak, a véres huszadik század megvetést érdemlõ történelmi igazságtalanságai között van a helye. (Képzeljük el, hogy milyen – természetesen jogos – felzúdulást váltott volna ki, ha 1939–1940-ben az akkori magyar kormányok kiutasítják a megnagyobbodott ország területérõl a trianoni döntések indokaként szereplõ magyarországi szlovákokat és románokat!)

A Csehszlovák Köztársaságban élõ magyarok mindazonáltal teljes mértékben igazságtalanul kerültek a megbélyegzettek és jogfosztottak közé, minthogy az 1945-ös hírhedt (Beneš-féle) „kassai kormányprogram” (amelynek utólagos semmissé nyilvánítását mindmáig hiába kérte a magyar és a német közvélemény, illetve kormány) velük szemben ugyanazokat a rendszabályokat kívánta alkalmazni, mint a szudétanémetekkel szemben. Vagyis a kollektív megtorlás és jogfosztás rendszabályait. Annak ellenére, hogy a szlovákiai magyarokat nem lehetett kárhoztatni a csehszlovák állam felbomlása miatt: a Felvidék déli peremén élõ magyarság természetesen örömmel fogadta az 1938-as területi rendezést, minthogy ennek a területnek a lakossága döntõ többségében (több mint 86%-ában) magyar volt, a terület több mint ezer esztendõn keresztül a magyar országterület része volt, és csak alig két évtizeden át tartozott Csehszlovákiához, ráadásul több cseh politikai személyiség, közöttük az államalapító Masaryk elnök is elismerte, hogy igazságos volna a Magyarország javára történõ határkiigazítás. Az elsõ bécsi döntés rendelkezései, attól teljesen függetlenül, hogy az okmányt a fasiszta nagyhatalmak külügyminiszterei írták alá, ilyen módon egy súlyos történelmi igazságtalanságot tettek jóvá, midõn a magyarlakta terület fölött helyreállították a magyar szuverenitást. A szlovákiai magyarok döntõ többsége nem vállalt szerepet a szélsõjobboldali mozgalmakban, és a szlovákiai magyar értelmiség a maga keresztény-konzervatív, liberális-demokrata vagy szocialista-szociáldemokrata meggyõzõdésének jegyében mindig is ellenállt a német nácizmusnak és a szlovák fasizmusnak, és a besztercebányai felkelés idején sok magyar csatlakozott a szlovák partizánok küzdelmeihez.

Mindennek ellenére a „kassai kormányprogram” készítõi a magyarságnak ugyanazt a sorsot szánták, mint a szudétanémeteknek, és csak a nyugati nagyhatalmak ellenállásán múlott, hogy a Szlovákiához visszacsatolt területek magyar lakosságának ezt a sorsot sikerült elkerülnie. Midõn Szalatnai Rezsõ 1946-ban memorandummal próbált a szlovák kormányhatósághoz fordulni (A csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között), igen érzékletes módon adott képet arról az elnyomásról, amelyet a fasiszta szlovák államban élõ magyarságnak el kellett szenvednie. Ebben a memorandumban a többi között a következõk olvashatók: „Elvették a magyarok állampolgárságát, megfosztották õket állásuktól, soknak elvették a nyugdíját is. Rádiót, vadászfegyvert, sportfelszerelést, telefont, könyveket, mûemlékeket koboztak el tõlük rendszeresen. A hatóságok a demokratikus tartalmú könyveket, köztük a magyar klasszikusokat, a cseh és a szlovák baldolali írók magyar fordításait, Masaryk, Beneš, Dérer, Hodza magyarul megjelent mûveit eltávolították a közkönyvtárakból. Házkutatásokat, kihallgatásokat tartottak a legcsekélyebb ügy miatt is. Száz meg száz magyar volt kitéve csendõri zaklatásnak. A Magyar Párt pozsonyi központjában vezetett statisztika szerint az 1939. január 1-jétõl 1944. május 1-jéig letartóztatott és Pozsonyban meg Illaván fogva tartott magyarok száma meghaladta a 10 000-et. S ebben a számban nem voltak benne azok a magyarok, akikrõl a pártközpont nem tudott, akik mint kommunisták vagy párton kívüli antifasiszták kerültek a szlovák Gestapo kezére. De jellemzõ, hogy azok közül, akik 1944 végén a szlovákiai magyar náci mozgalmat megalapították, s akik elõzõleg is tevékenykedtek és hangoskodtak irredentizmusukkal a józan magyarság kárára, soha senki sem került a vendégszeretõ szlovák fasizmus börtönébe.”

Nos, a fasiszta rendszer által meggyötört ezen magyarok számára az 1945-ös újabb történelmi fordulat semmiféle „felszabadulást” nem hozott, ellenkezõleg, folytatódott, sõt fokozódott a felszámolásukat célzó elnyomás. Közismert dolog, hogy a kollektív módon háborús bûnösnek nyilvánított és a csehszlovák állam felbomlása miatt bûnbakként kezelt nagyjából nyolcszázezres szlovákiai magyarságnak még a korábbi fasiszta idõszakhoz viszonyítva is súlyosabb retorziókat kellett elszenvednie. Rövid néhány hónap leforgása alatt az önmagukat „demokratikusnak” nevezõ új hatóságok (soraikban természetesen ott voltak a korábbi szlovák fasiszták is, mint ahogy a magyarországi kommunista garnitúrában is nyomban 1945 után feltûntek a korábbi nyilasok) felszámolták a magyar iskolarendszert, a kulturális és vallási egyesületeket, a magyar lapokat, megtiltották a magyar nyelv nyilvános használatát, ezt a nyelvet még a templomi szolgálatban sem volt szabad használni. Magyarok tízezreit hurcolták marhavagonokban a csehországi vidékekre, ugyancsak tízezreket ûztek át, mindenükbõl kifosztva, a nyomorral küszködõ Magyarországra, az úgynevezett „magyar–szlovák lakosságcsere-egyezmény” következtében további tízezreknek kellett szülõföldjükrõl eltávozniuk, végül pedig a magyarok százezreit kényszerítették arra, hogy „reszlovakizáljanak”, vagyis szlovák nemzetiségûeknek nyilvánítsák magukat, akkor is, ha egyáltalán nem vagy csak törve beszélték a szlovák nyelvet.

Ami a szlovákiai magyarsággal 1945 és 1948 között történt, az kétségtelenül a huszadik századi történelem egyik szégyenfoltja, és ezért azok a szlovák értelmiségiek (például a Magyarországon mindig elismeréssel emlegetett Laco Novomesky költõ és politikus) is felelõsek, akik korábbi baloldali meggyõzõdésüket feladva álltak az etnikai diszkrimináció, a kollektív felelõsségre vonás és a kíméletlen elnyomás oldalára. Mindez természetesen Peéry Rezsõ és Szalatnai Rezsõ akkori írásaiból, a magyarországi sajtóban megjelent cikkeibõl és kettejük levelezésébõl is kitetszik, ez a levelezés több alkalommal is nevén nevezi a bûnt és a bûnösöket.

A szlovákiai magyarság egésze kétségtelenül indokolatlanul és ártatlanul került a vádlottak padjára, minthogy mind az 1938-ban Magyarországhoz, majd 1945-ben újra Csehszlovákiához csatolt magyarok, mind a Szlovákiában maradtak nagyon kevés kivétellel hûségesek voltak azokhoz az eszmékhez, amelyeket a „kisebbségi humánum” gondolatköre, Fábry Zoltán, Gyõry Dezsõ, Szalatnai Rezsõ és Peéry Rezsõ eszmevilága kijelölt. A szlovákiai magyarság sorsát igen szemléletesen, mondhatnám „jelképes” módon példázza a Magyar Párt elnökének: gróf Esterházy Jánosnak az emberi sorsa, ezzel különben mind Szalatnai, mind Peéry több alkalommal foglalkozott. Szalatnai Rezsõ írja imént idézett memorandumában: „az egyetlen magyar képviselõ, Esterházy volt az, aki 1942 májusában, a hadiesemények kellõs közepén, a szlovák nemzetgyûlés egyetlenegy tagjaként nemmel szavazott és tiltakozott a zsidóellenes szlovák törvény ellen! Milyen gúnyosan írta a német Grenzbote és a többi szlovák lap, hogy »a gróf úr nem szavazott«.” Ezek után Esterházyt 1945-ben letartóztatták, elõször a szovjet gulagra küldték, majd halálra ítélték, és visszaszállították Csehszlovákiába, ahol ugyan kegyelmet kapott, de 1957-ben bekövetkezett haláláig börtönben tartották, miközben a szlovák fasizmus és a zsidóirtás fõ felelõsei természetesen már szabadlábon voltak.

A szlovákiai magyarság jogfosztottságának és elnyomatásának 1945–1948-as történetét az utóbbi két évtizedben részletekbe menõen feldolgozta a szakirodalom (Janics Kálmán, Vadkerty Katalin, Tóth László, Molnár Imre és mások mûveire gondolok). Az azonban csak az utóbbi évtizedben, már a rendszerváltozás után vált világossá, hogy kik és milyen erõfeszítéseket tettek a szlovákiai magyarság emberi jogainak védelmében. Korábban csupán Fábry Zoltán 1946-ban készült A vádlott megszólal címû memorandumáról tudott a szélesebb értelmiségi köztudat, ez a méltán nevezetes emlékirat, amely igen nagy publicisztikai erõvel tette szóvá a felvidéki magyarság jogfosztottságának következményeit, a „prágai tavasz” szabadabb légkörének köszönhetõen 1968-ban, tehát elkészülte után jó húsz esztendõvel a pozsonyi Irodalmi Szemle címû folyóiratban és még ugyanebben az esztendõben a Stószi délelõttök címû kötetben került az olvasó elé. Ezt követve azonban ismét tiltás alá került, és Fábry Zoltán Összegyûjtött írásainak ötödik kötetébõl, amely az 1938 és 1949 közötti termést fogja át, is kimaradt, csupán a rendszerváltozás után jelenhetett meg újra.

Fábry memoranduma mellett, sõt némiképp azt megelõzve készült el Peéry Rezsõ és Szalatnai Rezsõ egy-egy nagy terjedelmû emlékirata. Peéry munkája nyomán A hét sovány esztendõ termése címmel és A szlovákiai magyarok második kisebbségi korszakának tanulságai (1938–1945) alcímmel ellátott vitairat, amely Posonensis álnéven a budapesti Valóság címû folyóirat (a fiatal értelmiség, illetve a népi kollégiumi mozgalom folyóirata) 1946. márciusi számában volt olvasható (újraközlésére Peéry Gondolatok a tehervagonban címû posztumusz kötetében került sor). Szalatnai memoranduma (ezt idéztük az elõbb) Csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között címmel készült el, és Szabó Károlynak, a szlovák–magyar lakosságcsere ügyeiben intézkedõ pozsonyi Magyar Meghatalmazott Hivatal egykori vezetõhelyettesének irattári hagyatékával került a Magyarságkutató Intézet archívumába, ahol Molnár Imre talált rá, és közölte a Regio címû kisebbségtudományi folyóirat 1990. 2. és 3. számában. Mindkét memorandum igen alapos és gazdag argumentációval mutat rá arra, hogy a korábban a szlovák fasizmus jogtipró intézkedéseinek kitett szlovákiai magyarsággal szemben 1945-ben fenntartott, illetve újólag elrendelt megtorló intézkedések mennyire igazságtalanok, jogtalanok és embertelenek.

Peéry és Szalatnai természetesen e memorandumok mellett is igen sokat tett az ismét kisebbségi sorba taszított felvidéki magyarság érdekében. Az elsõ író, mint errõl Szalatnainak írott egyik levelében is beszámol, 1946 februárjában Prágában járt, hogy a cseh demokrácia képviselõinél, a többi között a kiváló protestáns teológusnál, Hromádka professzornál próbáljon közvetítõkre találni a magyarságot állampolgári jogaitól megfosztó rendelkezések visszavonására vagy enyhítésére. Ugyancsak õ fogalmazta meg azt a Memorandum a csehszlovákiai magyarság helyzetérõl címû iratot, amely tételesen ismertette a jogfosztó intézkedéseket és következményeiket. Ezután több újságcikkében is, amelyek a magyarországi sajtóban (így az Új Magyarországban, a Politikában és az Új Otthonban, tehát jobbára a kisgazdapárthoz közel álló lapokban) láttak napvilágot, szót emelt a szlovákiai magyarság elemi érdekei mellett. (Ezek az írásai ugyancsak a Gondolatok a tehervagonban címû kötetben találhatók.) Idõközben azonban õ is az „önkéntes” áttelepülés áldozatai közé került: 1946 tavaszán Budapestre költözött, ahol egy ideig a szociáldemokrata párt központjában dolgozott, késõbb Mosonmagyaróváron, majd Sopronban kapott gimnáziumi tanári állást, és minthogy 1956-ban következetesen kinyilvánította egyetértését a magyarországi reformkövetelésekkel, majd a forradalom törekvéseivel, a lehetséges megtorlás elõl családjával Nyugat-Németországba menekült.

Szalatnai Rezsõ ugyancsak bátor erõfeszítéseket tett annak érdekében, hogy rámutasson a szlovákiai magyarság jogfosztottságának, üldöztetésének fájdalmas következményeire. Újságcikkei, amelyek közül több évtizedeken keresztül kéziratban maradt, túlnyomórészt magyarországi lapokban – így a Nemzeti Parasztpárt Szabad Szó címû lapjában és Illyés Gyula Válasz címû folyóiratában, végül pedig a Kisebbségben és igazságban címû kötetben – voltak olvashatók. Tanulságos, hogy ezeknek a kéziratoknak a kalandos útjáról könyvének elõszavában Szalatnai megemlékezik. Üdvözlet Pozsonyból címû írásáról például a következõket jegyzi fel: „A kéziratot magam vittem Pestre: személyvonattal, bérkocsin, szekéren, dunai csónakban, szovjet katonai teherautóra felkapaszkodva és gyalogolva tettem meg az utat. Nem a kézirat elhelyezéséért mentem, hanem Peéryvel együtt tájékoztatni akartuk a magyar illetékeseket. A képtelen magyarüldözés ellen védekeztünk, ahogy lehetett. De az általános magyar romlásban nehezen ment minden.”

Ezek között az írások között különleges hely illeti meg a Szabad Szó 1946. június 28-i számában közreadott Kiáltvány a világhoz címû drámai hangú felhívást, amely mindenekelõtt a cseh és a szlovák értelmiség lelkiismeretét kívánta volna felébreszteni. „Egy esztendeje tart a mi kálváriánk – olvasom –, melynek egyes állomásain újabb és újabb jelenete játszódott le a kínszenvedésnek. Az egyiken elvették ingatlanainkat, a másikon elvették az emberi szabadság és méltóság elemi jogait, a harmadikon elvették a bért és a fizetéseket. A negyediken iskoláinkat, a következõn emberi becsületünket. Akik ezt cselekszik velünk, nagyon jól tudják, hogy igazság híján cselekszenek. Mert akár a közeli, akár a távolabbi múltat hívjuk tanúként magunk mellé, akár a demokrácia, akár az államhûség szempontjából tesszük fel a kérdéseket: a csehszlovákiai magyarságot senki az igazság szerint nem tudja elmarasztalni. Nem vétettünk az állam ellen, nem vétkeztünk a demokrácia ellen, nem ártottunk soha a szlovák nemzetnek, még kevésbé a csehnek.” „Félelmetes érzés – folytatódik a keserû panasz –, különös európai helyzet bûnhõdni immár az anyanyelv miatt is. A korbácsütések alatt elcserélve ezt a nyelvet az állam szláv nyelvével: mentesülni lehet az anyagi és erkölcsi tönkretételtõl. Nem azért félünk, mert magyarok vagyunk. Magyarnak lenni a mi számunkra annyi, mint tökéletes embernek lenni, a szentek és költõk nemzetében élni és dolgozni. Ez mindig öröm és mindig büszkeség. De azért félünk, miért akar most más nemzethez csatolni napok alatt dobszó és csendõri parancs.” Végül a cikkíró a szlovák értelmiségieket szólítja meg, tõlük várván szolidaritást és támogatást: „Kérjük a szlovák alkotókat, írókat, mûvészeket, nevelõket, egyházi embereket és felelõsséggel dolgozó politikusokat, kövessenek el mindent ennek az intézkedésnek visszavonására és hatálytalanítására, mert ez a szlovák nemzet jó hírét a lehetõ legsúlyosabban veszélyezteti.” Szomorú dolog, hogy a kiáltványban megszólítottak, közöttük Szalatnai régi szlovák barátai, vajmi keveset tettek a népük nevében elkövetett igazságtalanság orvoslására.

Mint mondottam, Peéry Rezsõ már 1946 tavaszán Magyarországra távozott, Szalatnai ekkor még megpróbált kitartani a maga választotta õrhelyen. 1948 júniusában aztán õ is áttelepült Budapestre, az Egyetemi Könyvtárban dolgozott (magam ott találkoztam vele még egyetemi hallgatóként), irodalomtörténeti munkákat, tanulmányokat, regényeket írt, Juhász Gyula szakolcai tanárkodásáról írott disszertációjával megszerezte az irodalomtudomány kandidátusa fokozatát. Egyike lett a magyar értelmiség „bölcs öregjeinek”, akinek véleményére széles körben figyeltek fel, nemcsak a vele egykorú írónemzedéknek olyan képviselõi, mint Illyés Gyula, hanem a fiatalabbak is, közöttük Simon István vagy Száraz György, akik a Kortárs címû irodalmi folyóirat szerkesztõi voltak. Talán elmondhatom, hogy én is szép órákat töltöttem vele beszélgetve a szigligeti alkotóházban vagy éppen az idõs író Attila utcai lakásán, amely mindig vendégszeretettel fogadta a fiatal irodalmárokat.

Peéry Rezsõ és Szalatnai Rezsõ levelezése 1946-tól életük végéig folyamatos maradt, és legfeljebb az ötvenes évek végén vált szórványossá, Peéry emigrációjának elsõ éveiben, hogy azután a hatvanas és hetvenes években szinte havi-kéthavi rendszerességgel folyjék tovább. Találkozni azonban csak egyetlen alkalommal sikerült nekik: 1971 novemberében a hollandiai Naardenben, ahol Szalatnai Rezsõ egy akadémiai konferencián vett részt és tartott elõadást, és Peéry Rezsõ az õ látogatására Stuttgartból odautazott. Máskülönben maradt a levelezés: Szalatnait az õ és felesége mind gyakoribb megbetegedései tartották idehaza, Peéry pedig nem szánta rá magát a budapesti látogatásra, már csak annak következtében sem, hogy gyakran szerepelt elõadásaival a Szabad Európa Rádióban, illetve az emigráció különféle fórumain.

Levelezésük számtalan kulturális, politikai és személyes kérdéssel foglalkozik, többé-kevésbé részletes közleményeket olvashatunk az emigráció magyar irodalmi életérõl, illetve a magyarországi irodalmi és tudományos élet viszonyairól. Akadnak a levelek között igen alapos, mondhatnám, dokumentum értékû beszámolók is, így például Szalatnai Rezsõ 1974. november 21-én írott levelében saját ifjúságának történetét beszéli el. Peéry Rezsõ leveleiben természetesen szó esik a honvágy fájdalmairól, így egy 1957-ben keltezett levélben, amelyben a következõk olvashatók: „pillanatnyilag nagyon kedvezõ életkörülmények között élünk, de mindez kevés, mert hiányzik körülöttem az, ami nélkül nem érdemes élni, nem vagyok benne a magyar szellem áramában.” Hasonlóképpen megrendítõ vallomások olvashatók az elveszített szülõhaza iránt érzett elkötelezettségrõl, 1965. január 2-án keltezett levelében például a következõk: „Magamról röviden csak annyit, hogy hét esztendõ alatt, míg sejtjeim megcserélõdtek, semmit sem változtam, felfogásban, szemléletben, életcélokban az maradtam, aki voltam. Külföldön élek, akár Batsányi és Mikes vagy Kossuth (vagy Comenius), ám lelkem, eszméletem és minden idegszálam az elhagyott hazán s a haza dolgain csüng, talán jobban, mint valaha, s lényegesen tevékenyebb vagyok, mint odahaza voltam.” Ezt a vallomást igazolják az emigrációban írott mûvei is: rendszeres jelenléte az Új Látóhatár címû müncheni folyóiratban, továbbá Réforme et révolution en Pannonie (Etude sur la révolution Hongroise) címû, 1962-ben Brüsszelben közreadott könyve, amely az ötvenhatos magyar forradalom hiteles nyugati megismerését szolgálta, Rekviem egy országrészért címû szlovákiai visszaemlékezése, amely két kiadásban is (1975, 1984) megjelent, majd a Szalatnai Rezsõ emlékének ajánlott Malomkövek között címû esszégyûjtemény, amely 1977-ben, már az író halála után került a nyugati magyar olvasó kezébe.

Mindkét emigrációs kötete szülõvárosának életét és a szlovákiai magyarság küzdelmes sorsát idézi fel: az elsõ kötet Utószó két szlovenszkói évtizedhez címû írásában a Csehszlovák Köztársaságban élõ magyarság tapasztalatairól készít mérleget, Örvényben címû tanulmányában a fasiszta szlovák állam szorításában vergõdõ magyarok sorsát idézi fel, Végjáték Szlovákiában címû visszaemlékezésében pedig az 1944–1945-ös történelmi fordulatról ad képet. Második kötetében egykori munkatársairól, harcostársairól: Szvatkó Pálról, Esterházy Jánosról, Márai Sándorról, Fábry Zoltánról rajzol arcképvázlatot. Hasonlóképpen a felvidéki magyarság hagyományait és történelmi sorsát, kulturális értékeit és irodalmát mutatták be Szalatnai Rezsõ mûvei, így Petõfi Pozsonyban címû tanulmánya (1954), Kempelen, a varázsló címû regénye (1957), a már említett Juhász Gyula-tanulmány (1962), Arcképek, háttérben hegyekkel címû esszékötete (1969), Elindulunk és visszatérünk címû regénye (1977), illetve ugyancsak említett két publicisztikai gyûjteménye: a Kisebbségben és igazságban (1970) és a Két hazában egy igazsággal (1982).

A közös felvidéki, pozsonyi tapasztalatok térnek vissza kettejük levelezésében is, több alkalommal is felidézik például a nehéz háborús és háború utáni éveket, a szlovákiai magyarok megpróbáltatásait, illetve barátaik, ismerõseik, küzdõtársaik alakját, a többi között Dobossy Lászlóét, Sándor Lászlóét, Krammer Jenõét, Mohay Károlyét (õk ketten elsõsorban Peéry barátai, tanártársai voltak), illetve a „sarlósokét”, olykor szelíd, baráti kritikával, mint Balogh Edgár alakját, minthogy az egykori „sarlós” kolozsvári jó barát valamiféle önmagára kényszerített közéleti optimizmus hálójában vergõdve próbálja kimagyarázni a kimagyarázhatatlant: a bukaresti politikának az erdélyi magyarság megfojtására irányuló törekvéseit. Természetesen a közös ifjúság emlékanyaga, a felvidéki tájak és városok emlékekben és álmokban õrzött világa is minduntalan feltetszik a levelekben. Különösen sokat foglalkoznak ifjúságuk színterével: Pozsonnyal, amely akkor már kétségtelenül nem az magyar–német város, amelyet fiatalon megismertek, megszerettek.

Miként azt ennek a bevezetõnek az elsõ passzusában mondottam, Peéry Rezsõ és Szalatnai Rezsõ levelezése akár „regény” is lehetne: egy barátság „regénye”, egy országrész történelmi átalakulásának „regénye”, és ennek a „regénynek” érezhetõen elégikus és nosztalgikus a légköre. Elvégre mindkét levélírónak azzal kellett számot vetnie, hogy szülõföldjüket és ifjúságuk városát véglegesen magával sodorta a zajló történelem. A levelezés egyszersmind hiteles arcképet, jellemképet rajzol a két levélíróról is: Peéry és Szalatnai egyaránt annak az európai igényû polgári magyar életformának és kultúrának a neveltje volt, amely a régi Magyarország vidéki polgárvárosaiban fejlõdött ki, és hozott létre humánus értékeket. Ez a polgári életforma egyszerre volt érzékeny a hagyományok iránt – ennyiben konzervatív színezete volt – és a szociális igazságosság iránt – ennyiben a hagyományos (nem kommunista) baloldal értékvilágával érintkezett. Peéry és Szalatnai pozsonyi polgári tradíciója valójában ugyanazt az értékvilágot képviseli, mint Márai Sándor kassai hagyományai.

A levelezés is ezeket a polgári értékeket mutatja fel, és ezeknek az értékeknek a következetes érvényesítésében látja a két jó barát életének értelmét és önbecsülésének zálogát. „Tudod, Rezsõkém – írja Peéry 1974. november 14-én Szalatnainak –, én azért szeretlek Téged, mert te olyan maradtál, mint amilyen diákkorodban voltál: nem tudott kikezdeni, megcsorbítani, elgörbíteni, meghajlítani, megmásítani a Történelem, a sorsunk. Talán engem sem. Valószínûleg ez az, ami összeköt bennünket.” Érdemes felidézni Szalatnai Rezsõ egy levelét is, ezt írja barátjának 1976. augusztus 31-én: „Amiért éltünk, »minden dúlva van«. Én azonban büszkélkedés nélkül megvallhatom, hogy egész életemet, minden soromat, minden cselekedetemet nyugodt lelkiismerettel vállalom. Esténként lefekvés után, mivel nehezen alszom el, soká merengek, s minden eszembe jut. Minden lépésem. Nincs önkínzó érzésem, nem voltam igazságtalan, nem ártottam senkinek, megtettem, amit megtehettem. Te is így vagy ezzel, tudom. Azért is szerettél annyira. Ez az emberi lélek fluiduma.” Igen, Peéry is, Szalatnai is jó lelkiismerettel tekinthettek vissza életük folyására, küzdelmeikre, az általuk vállalt és betöltött közéleti szerepre. Õk valóban mindent megcselekedtek azért, méghozzá igen nehéz idõkben, hogy a népük által kényszerû módon viselt teher valamivel könnyebb legyen.