Kortárs

Szőcs Géza

Liberté

1956

Részletek egy szinopszisból

 

 

Angliai egyetemi klub. A diákok közt akadhatnak színes bőrűek, hangsúlyozottan külvárosi megjelenésűek is; az egész miliő a Beatles indulásának hangulatát idézi.

1958 júniusában vagyunk, Nagy Imréék kivégzése után.

Ez a helyszín és ezek a szereplők adják a kerettörténetet.

A kerettörténet

A klub megszokott életét éli; a fiatalok zenélnek, tréfálkoznak, isznak, biliárdoznak stb.

Egyikük azzal a hírrel érkezik, hogy kivégezték Nagy Imrét és társait. Legtöbben nemcsak Nagy Imréről, de Magyarországról sem hallottak. Vannak viszont, akik idézik Camus, Sartre és mások véleményét a magyar forradalomról.

A zürichi diákok a Limmat vizében lehorgonyzott tutajra egy nyolcméteres fehér fakeresztet állítottak föl. A talapzatra Nagy Imre és Maléter nevét vésték, és egy örökmécsest helyeztek el rajta.

Néhányan – Florence indítványára – elhatározzák, hogy zenés formában összefoglalják és előadják azt, hogy mi történt 1956 őszén Magyarországon.

A rendezést Florence vállalja magára. Színifőiskolás hallgató, kb. 24 éves. Kiosztja a szerepeket:

 

Nagy Imre             Gennagyij         Bibó István       Pesti srácok

Andropov              Susan               Hóhér              Egy menekült

Maléter                 Pável               Marosánné       Felkelők

Kádár                    Katinka            Rádióhang        Katonák

 

Egyikük – aki zenész – magyar motívumokat idéz föl Beethoven, Liszt, Brahms, Berlioz, a Straussok, Bartók, Kodály műveiből.

A továbbiakban tehát Florence-ék zenés főpróbáját látjuk.

*

A történet

 

Prológus: Dante sorai:      O, beata Ungheria, si non se lascia,                                      Piů, malmenare...

A Paradicsom – XIX. ének, 142–143. sor; Babits Mihály fordításában:

                                   Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja

                                   magát félrevezetni már...

 

A prológus beleolvad a hangzavarba.

 

Forradalom Budapesten. A Sztálin-szobor ledöntése. Nem annyira konkrét, mint inkább szimbolikus helyszín: a talapzaton megmaradtak a csizmák, ezek képezik a hátteret. Lövések hangja, majd fiatal, győzelmes arcok; „Ruszkik, haza!”; lyukas lobogók; részletek Petőfi Nemzeti dalából és egyéb versekből (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról); virágok, diadalmenet, teherkocsik stb.; Kossuth-nóta, Marseillaise, „Függetlenség”, „Szabadság”, „Le a Sztálin-szoborral!”, „Törvény elé Rákosit!”, „Éljen Nagy Imre!”, „Velünk van a hadsereg!”, „Halál az ÁVH-ra!”, „Az ÁVH-sok gyilkosok!” Barikádok, felborított villamosok. Sztálin és Rákosi égő arcképei.

*

Nagy Imre közli Andropov nagykövettel, hogy a magyar nemzet nem tűri tovább a kommunizmust, sem a szovjet megszállást. Magyarország a Nyugathoz kíván tartozni, amelyhez mindig is tartozott, és amelyet mindig is védett.

Andropov: Érdekes... a Nyugatnak mintha bonyolultabb véleménye lenne önökről...

Nagy Imre: Csak nem?

Andropov: Például tavalyelőtt, mikor a negyvenedik éve volt annak, hogy meggyilkolták a trónörököst s hogy emiatt kitört az első világháború, egy érdekes mondatra bukkantam. A trónörökös, ugyanis, a maguk Ferenc Ferdinándja – előkeresem, várjon csak – így vélekedett: „... minden magyar, akár miniszter, akár herceg, akár bíboros, polgár, paraszt, huszár vagy háziszolga, mind forradalmár, mind felforgató...” Na viszontlátásra, miniszterelnök úr.

*

Nagy Imre, Maléter és Kádár.

 

Kádár: Mi történik az országban, Nagy Imre elvtárs?

Nagy Imre: Forradalom van, János.

Kádár: A párt számára a következő kérdés van, hogy te egy szerencsétlen flótás vagy-e, aki áldozatul esett az ellenségnek, vagy pedig attól a perctől kezdve, hogy a munkásmozgalomba a lábad betetted, tudatos, konok és makacs ellensége vagy-e a mi mozgalmunknak.

Nagy Imre: Itt sokkal többről van szó, mint az én...

Kádár: Itt a mi pártunkról van szó, és a munkásosztályról van szó, és a népről van szó.

Nagy Imre: Hát éppen ez az.

Kádár: Amerre mentél életedben, mindig átok és gyalázat jött a pártra. Hogyhogy nem sül ki a szemed azt mondani, hogy becsületes ember vagy? Kiket kapcsoltál te a párthoz? Provokátorokat, nemzetközi kémeket...

Nagy Imre: János!

Kádár: Azonnal Moszkvához kell fordulnunk. Az elvtársak segítségével leverjük a gazembereket. Aki ellenáll, agyonlőjük.

Maléter: Pár napja még én is így láttam. És nem lehet olyan hosszú az életem, hogy helyrehozzam, amit rövidlátóan elkövettem.

Kádár: Hát a te életed egyáltalán nem lesz hosszú.

Nagy Imre: Aki így beszél, annak nincs helye a magyar kormányban.

Kádár: Én is így látom. Utoljára szólítalak fel, téged és a kormányt, hogy térjetek vissza a marxizmus–leninizmus igaz útjára.

Maléter: És a sztálinizmuséra.

Nagy Imre: Nem fordulunk Moszkvához.

Kádár: Akkor végetek van. Most még nem késő. Egy óra múlva már az lesz. És akkor le fog sújtani rátok a prrrrrrrrroletárok ökle.

 

(Nagy Imre és Maléter el, közben:)

 

Maléter: És ez az ember neked köszönheti, hogy kiszabadult a börtönből.

Nagy Imre: Ahova az elvtársai zárták...

Kádár: Aki nem velem van, az ellenem...

Maléter (visszaszól): Veled, uram, de nélkülem.

Kádár János dala

 

A sárgaborsó-főzelék,

a sör nem volt talán elég?

 

nem volt talán elég a kása?

vagy nem volt szép betonlakása?

 

Mért sántikál örökké rosszban,

s hívja cinkosnak Istenét

 

a mocskos, szomjas, telhetetlen,

lusta és görbe lábú nép?

 

Lóg majd az Úr nevével száján,

ott lóg majd Kádár János fáján!

 

Panellakások bestiái!

nem volt elég a főzelék?

 

Akasztófámon együtt lóg majd

az Úristen s a csőcselék.

 

Mert lesújt rájuk prrrrrrrroletár öklöm!

*

[Október 25.]

A Kossuth téren. Virággal feldíszített szovjet tankok. Fürtökben lógnak rajtuk a pestiek. Cigarettával kínálják a szovjet katonákat, ölelgetik őket. Az egyik tankra valakik épp Kossuth-címert kezdenek festeni, mikor a háztetőkről golyózápor árasztja el a teret. Jajveszékelés, menekülés, legtöbben földre vetik magukat. Egy lány dermedten, mozdulatlanul áll, mint aki megbénult. Szovjet katonatiszt rohan feléje, és fedezékbe rántja.

 

A lány lakásán.

 

Susan: Fáj?

Pável: Nyicsevo.

Susan: Nem mély a seb. (Kitisztítja és bekötözi Pável fején a sebet.)

Pável: Köszönöm a segítséget.

Susan: Ugyan már. Én vagyok hálás, amiért... nem is tudom, mi ütött belém. Hogy miért nem tudtam moccanni sem, amikor lőni kezdtek.

Pável: Hogy hívnak?

Susan: Susannak.

Pável: Ez magyar név?

Susan: Ez angol név. Angliából jöttem. Bécsben tanulok.

Pável: Mit?

Susan: Fotográfiát, művészettörténetet. Klee a kedvencem.

Pável: Aha. Klé?

Susan: Igen. Meg Miró, Dalí, Magritte, Tanguy... Te ki vagy?

Pável: Pável, a Bajkál-tó mellől.

Susan: Azt hittem, Misa... Elkészült a tea is... Parancsolj.

Pável: De ez itt nem Bécs.

Susan: Ja. Átjöttünk néhányan, mikor hallottuk, hogy itt kitört a forradalom.

Pável: Köszönöm a teát.

Susan: Hova mész?

Pável: Vissza a laktanyába. Még azt hiszik, megszöktem.

Susan: Meg vagy sebesülve.

Pável: Az semmiség.

Susan: Jobb lenne, ha maradnál.

Pável: Majd jövök még, ha lehet.

Susan: Lehet.

*

Tíz év körüli kislányok egy lakásban. Sztálin és Rákosi porcelánszobrát törik össze kalapáccsal. Kintről hangok: „Mennek ki az oroszok!” A kislányok kiszaladnak. Páncélosok, teherkocsik. Mindenki kiabál: „Jó utat! Isten veletek!” Az emberek kis magyar zászlókat adnak az oroszoknak. Az egyik kislány odaadja egy katonának a babáját.

*

Kocsma. Pável egy másik szovjet tiszttel, Andrejjel.

 

Andrej: Pável, galambocskám. Mi lesz velünk?

Pável: Mi lenne.

Andrej: Holnap indulunk haza.

Pável: Ezt már elég rég vártuk, nem? És legalább nem kell tovább harcolnunk a magyarokkal.

Andrej: Persze. (Szünet.) Tudod, hogy Gennagyij agyonlőtt egy közlegényt?

Pável: Micsoda?

Andrej: Mert nem akarta használni a fegyverét a magyarok ellen.

Pável: Micsoda állat.

Andrej: Az. Nála nagyobb csak Aljosa. Ezek ketten...

Pável: Na igen. Megérdemelnék.

Andrej: Mit?

Pável: Amire gondolsz.

Andrej: Te, és mi lesz velünk otthon? Azt hiszed, megbocsátják nekünk, ami itt történt? Szerintem semmi jóra nem számíthatunk... Igaz, te odavalósi vagy, Szibériába.

Pável: Attól még nincs kedvem egy észak-mandzsúriai laktanyában elrohadni.

*

„Back in the U. S. S. R.!”

Többen: Kína mellettünk áll! A lengyelek velünk vannak! Tito is minket támogat! És az ENSZ! A pápa is! Rajtunk a Nyugat szeme! Szabadítsátok ki a bíborost!

*

Rádióhang: Híreket mondunk. New York. Eisenhower elnök televíziós és rádiós beszédében Kelet-Európáról szólva kijelentette, hogy ott új nap virrad. Magyarországról azt mondotta, hogy az egész világ csodálattal figyelte a bátor magyar népet, amelynek fiai életüket áldozták, hogy külföldi uraiktól függetlenekké váljanak.

*

Susan lakása. Az ajtóban Pável csönget.

 

Susan: Nicsak, személyesen a Vörös Hadsereg.

Pável: Susan...

Susan: Te jó Isten, Misa, hogy néz ki...

Pável: Pável. Pável Mihajlovics.

Susan: Pável... fogadjunk, hogy azóta sem volt ágyban. Hát persze, ez ugyanaz a... ez még az én kötésem a fején.

Pável: Most már jól vagyok.

Susan: Igen? Szerintem még feküdnie kellene.

Pável: De most már tényleg teljesen jól vagyok. Te jó ég, milyen nap van? Nekem jelentkeznem kell a laktanyában.

Susan: Olyan sürgősen?

Pável: De még mennyire.

Susan: Mi van?

Pável: Hazatérési parancsot kaptunk.

Susan: Csak nem?

Pável: De. Győzött a magyar forradalom.

Susan: És mennek vissza, ahonnan jöttek?

Pável: Ühüm.

Susan: És örül?

Pável (hallgat, aztán): Persze.

Susan (néhány érthetetlen szót mormol)

Pável: Mit mondott?

Susan: Azt, hogy hát akkor söpörj vissza a Szibériádba. Biztosan vár is ott téged egy párttitkár meg egy Tatjána.

Pável: Ócska kis panelek ezek, Susan. Ha orosz ember, akkor azt persze egy Tatjána várja. És írja neki a leveleit, igaz? A cseresznyéskertből. Mellesleg az nem is cseresznye, hanem meggy. Ami a miénket illeti, az egyszerűen egy kukoricás...

Susan: Ha nem Tatjána, akkor Natasa.

Pável: Csak Tatjánát vagy Natasát?

Susa: Miért, még kit...

Pável: ...mást nem szerethet, ha valaki orosz?

Susan: Vagy egy Jelenát...

Pável: És Susant, azt nem?

Susan: Kit?

Pável: Ha valakit mondjuk Susannak hívnak.

Susan: Mint engem?

Pável: Mint téged.

 

Egy-két másodpercre sötét. Utána ismét fény; az ölelkező Pável és Susan.

 

Susan (önfeledten, szerelmesen): Mocskos ázsiai disznó... fehér nőkre vadászik... rám meri tenni a mancsát... na kotródj csak szépen vissza a Kamcsatkádba... azt a nagy, szőrös mancsát... (csókolgatja) Vagy honnan is jöttél?

Pável: Barguzinból.

Susan: Hát akkor oda...

*

Susan és Pável a Kossuth téren.

 

Susan: Hello, Melvin, ez itt jó barátom, Pável, Barbizonból...

Pável: Barguzinból...

Susan: Igen, a barguzini iskola jeles növendéke...

Pável: Ki volt ez?

Susan: Egy újságíró. Egy hús-vér imperialista.

Pável: Ne ugrass.

Susan: Hogyan tovább?

Pável: Mit hogyan tovább?

Susan: Gyere, mutatok neked valamit. Épp itt a sarok mögött, ahol voltál olyan figyelmes, és megmentetted az én kis életemet.

Pável: Mi ez?

Susan: Egy emléktábla. Itt végeztek ki egy lengyel herceget. Tegnap fedeztem fel.

Pável: Mikor?

Susan: Mondom, hogy tegnap.

Pável: Mikor végezték ki?

Susan: Mmm... Százhét éve.

Pável: És miért?

Susan: Mert átállt a magyarok oldalára.

Pável: Tessék?

Susan: Az oroszok ugyanis már akkor is méltóztattak eltaposni a magyar forradalmat.

Pável: Az oroszok?

Susan: Mondjuk úgy, hogy cár atyuska és kozákjai.

Pável: Én nem vagyok kozák.

Susan: És nem is álltál át a magyarok oldalára.

Pável:  Miféle duma ez, Susan?

Susan: Az a herceg igazi férfi volt. Úgy élt, ahogy ő tartotta helyesnek. És nem úgy, ahogy mások akarták, hogy éljen. Szabad ember volt.

Pável: Az a szabadság, hogy kivégeznek?

Susan: Az a szabadság, hogy akár ki is végezhetnek, de nem rendelkeznek veled. Nem adod át magad nekik, hogy láncon tartsanak. A halálodat megkaphatják, az életedet nem. A testedet igen, a lelkedet nem.

 

Egy emeleti lakást bombatámadás ért, és a légnyomás kivetette a zongorát, amely fennakadt a bérpalota előtti nagy fa koronájában. Susan Pável segítségével felmászik a fára. Leüt néhány billentyűt, de a hangszer sérült; nemcsak elhangolódott, hanem rossz, rekedtes hangok törnek elő belőle. Susan fentről Pável felé ugrik, aki nevetve elkapja.

*

Pável felismeri, hogy nincs középút: vagy a rossz oldalon áll, ami saját morális halálát jelenti, vagy az igaz ügy mellé, ami rövidesen fizikai halálát fogja okozni.

*

Pável végül felettesével, a héja Gennagyij őrnaggyal csap össze. („Gennagyij és Aljosa” – a laktanyában fogalomnak számít e két vadállati tiszt neve.) Megtagadja a hazatérést: szökevénnyé válik. Otthon hadbíróság vár rá. Gennagyij megesküszik neki: a szovjetek nemsokára visszatérnek új csapatokkal. Velük együtt ő is újra eljön, és személyesen fogja Pávelt felkutatni és agyonlőni.

 

 

Pável és Gennagyij kettőse

 

 

Gennagyij és Aljosa érkeznek.

 

Pável: – Dobrij vecser, goszpoda.

Gennagyij: – Jól vigyázz, Pável!

Pável:                               – De nem vigyázok.

Gennagyij: – Te részeg vagy? vagy...

Pável:                               – Ostoba.

Gennagyij: – Szovjet tiszt vagy!

Pável:                               – Az voltam eddig.

                                                    Minden hiá-

                                                                ba, goszpoda.

Gennagyij: – S ha lesújt rád majd...

Pável:                                          – Hát lesújt majd rám...

Gennagyij: – A proletárok

                                         pallosa...

Pável:                                          – Akkor végem.

Gennagyij: – Ezt én ígérem.

                  Én, Gennagyij.

Aljosa (előlép):                            – És Aljosa.

*

[November 1.]

Rádióhang: A Parlament parancsnoka elrendelte a vörös csillag leszerelését a Magyar Országgyűlés székházának kupolájáról. A munka délelőtt kézi erővel meg is kezdődött...

 

Hatalmas vörös csillag válik láthatóvá a színpadon. Többen nekiesnek, próbálják szétbontani, de méretei miatt ez láthatóan hosszas feladatnak ígérkezik.

 

Egy munkás: Az istenit... ennyi fáradsággal akár a Kreml tornyáról is le lehetne szedni a csillagot.

 

Közben besötétedik.

*

Mindenszentek előestéje, halottak napi világítás nemcsak a temetőben, hanem Budapest egyes közterein is. Gyászzene az elesettekért; a klub zenészeinek improvizatív játéka – tulajdonképpen az ő tiszteletadásuk az elesettek emlékének.

*

Pável Woroniecki herceg emléktáblájánál adott találkozót Susannak. Szovjet egyenruhájában van, kezében egy szál virág. A falhoz támasztva egy balalajka. Hat év körüli kislány sündörög arra, megpengeti a húrokat.

 

Pável: Hát te ki vagy?

Katinka: Katinka. És te ki vagy?

Pável: Pávelnek hívnak. Mondd csak, hány éves is vagy te?

Katinka: Hat.

Pável: Hm. Nem szöktél te meg valahonnan?

Katinka: Nem. És te?

Pável: Tessék?

Katinka: Te sem szöktél meg?

Pável: Hm. Felvágták a nyelved.

Katinka: És mi vagy te?

Pável: Hogyhogy?

Katinka: Hát zászlós, vagy őrmester, vagy tábornok vagy?

Pável: Gyere, találjuk ki.

Katinka: Jó.

Pável (énekel): Katicám! Katicám! (a gyerekhez) Énekeld: Hadnagy! hadnagy!

Katinka: Hadnagy! hadnagy!

Pável és Katinka

 

 – Katicám! Katikám!

 – Hadnagy! hadnagy!

 – Kedvesed lennék!

 – Az vagy! az vagy!

 

 – Hadnagy! hadnagy!

 – Katicám! Katikám!

 – Mi szeretnél lenni?

 – Kapitány! kapitány!

 

 

 

Susan érkezik.

 

Pável: Ő Katinka.

Katinka: Én vagyok az.

Susan: Én pedig Susan. Nagyra nőj.

Katinka: Az én nagyapám nagyon erős.

Susan: Igazán?

Katinka: És bölcs is, és mindenki szereti őt.

Susan: Ezt rögtön gondoltam.

 

Katinka: Nagyapa dala

 

Mikor nagyapám elvitt a Nagycirkuszba,

mikor elvitt az Állatkertbe:

 

minden zsiráf és minden róka,

minden oroszlán s minden medve

 

és minden bohóc, tűznyelő, kardnyelő, kígyóbűvölő

és erőművész és minden elefánt

 

integetett neki és feléje nyújtotta

kezét, lábát, patáját, mancsait

 

és ormányát, és így szóltak: számíthat ránk is,

ránk is számítson, mi is ott leszünk, Miszter elnök elvtárs,

                                mi is ott leszünk, Miszter elnök Úr.

 

 

Közben Katinka – Susan segítségével – leszedi Pável tányérsapkájáról a vörös csillagot. Susan később piros-fehér-zöld szalaggal köti át a sapkát.

Katonák érkeznek.

 

Katonák: A miniszterelnök küldött a gyerekért.

Susan: Kicsoda?

Katonák: Hát a nagyapja. Nagy Imre.

 

(Katinka távozik a katonákkal.)

 

Pável (mutatja a balalajkáját): Látod ezt?

Susan: Látom. Ez valami koboz vagy tárogató.

Pável: Ez egy balalajka. Az én balalajkám.

Susan: Aha. Nagyon csinos.

Pável: Ez minden vagyonom.

Susan: Nem kevés.

Pável: Hallgasd meg, amit írtam.

 

Pável: Woroniecki herceg balladája

 

Akit itt láttok mostan holtan:

én Woroniecki herceg voltam.

 

Hova lett kardom, karabélyom?

Paripám sincs meg, sem a puskám.

 

Nekem a cárok nem apáim,

énnekem Miklós nem atyuskám.

 

Énnekem Moszkva nem parancsol –

hallod-e, őrség, ide hallgass!

Vicsorogsz rám, mint apafarkas...

 

Ülnék csak lóra, bizonyisten,

tudom én, nyúlként menekülnél:

lenne csak, hej-haj, dzsida nálam!

 

Lengyelországig meg se állnék,

köd előttem és köd utánam.

 

Várnak égi muzsikák,

földöntúli fények.

Sírom-ásó muzsikok,

véget ér az ének.

 

Sírom-ásó muzsikok,

véget ért az ének.

Hova lettek lovaim.

Ennyi volt az élet.

*

Susan lakása.

 

Pável: ... Anyámat nagyon korán elvesztettem, még ötévesen.

Susan: És akkor hány évesen szülte magát, ha ötévesen meghalt?

Pável: Én nem állítottam, hogy ő saját magát szülte volna...

Susan: Jó, jó. Nem magát, hanem téged. Azt mondtad, ötévesen elvesztetted. Szóval a mamád ötéves volt, amikor meghalt?

Pável: Nem. Én voltam ötéves.

Susan: Amikor meghaltál?

Pável: Nem én haltam meg ötévesen. Na, itt a félreértés. Engem tízévesen szült.

Susan: Tízéves volt az anyád?

Pável: Nem, kérlek. Mondom, hogy ötévesen elvesztettem. Amikor ő ötéves volt. Én voltam tíz, amikor megszülettem.

Susan: Értem. Te tízévesen születtél?

Pável: Hát ezt mind magyarázom.

Susan: Mekkora szibériai bandita... Na és akkor az anyád? Ő hány évesen született?

Pável: Hogy az anyám hány éves volt, amikor született?

Susan: Igen.

Pável: Nahát, hogy te milyen furcsákat kérdezel...

Susan: Na elég, elég... Azt mondd meg inkább, milyen katona vagy...

Pável: Jó.

Susan: Nem azt kérdeztem... Mi vagy, gyalogos, pattantyús, dzsidás?

Pável: Persze repülős szerettem volna lenni én is...

Susan: Igazán? Te olyan... te Misa... Miska... te egy olyan kedves... (elalszik)

Pável: Pilóta, vagy legalábbis léghajós.

*

Rádióhang: Híreket mondunk. New York. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának vitáján Cabot-Lodge amerikai küldött kijelentette, hogy az ENSZ nem lehet tétlen szemlélője a magyarországi eseményeknek. A Tanács nem hagyhatja figyelmen kívül a Hammarskjöld főtitkárhoz érkezett felhívást, amelyben Nagy Imre azt kérte, hogy az ENSZ védelmezze Magyarország most kinyilvánított semlegességét.

*

Nagy Imre: Hol van Kádár?

Maléter: Kádár eltűnt.

*

[A történetből itt is – mint máshol is, többször – visszaváltunk a kerettörténetbe.

Florence rendezői utasításokat ad, jeleneteket újrajátszanak stb. Az egyik fiú azt javasolja, szőjék bele az ’56-os forradalom történetébe Nostradamus könyvének Magyarországra vonatkozó jóslatát. Az egymás ellen harcoló testvérek, Castor és Pollux világos képét jelentik a polgárháborúnak, melyet legjobban a főváros szenved meg.

 

Nostradamus: II. centuria, 90. szakasz

 

Par vie & mort changé regne d’Ongrie,

La loi sera plus aspre que service:

Leur grand cité d’hurlements plaincts & crie,

Castor & Pollux ennemis dans la lice.

 

Fordítás:

 

Élethalálharcban változik az uralom Magyarországon,

a törvény keservesebbé válik, mint a szolgaság:

nagy városuk üvöltve jajveszékel és kiáltoz,

Castor és Pollux ellenségek a csatatéren.

 

Populáris, „kalendáriumi” változatban a fordítás így hangozhatna:

 

Változik a hatalom

                                   gyilkos testvérharcban.

Pusztulnak a magyarok

                                   élet-halál sarc van.

Még a szolgaságnál is

                                   rosszabb itt a törvény

Sír a főváros, jajong,

                                   öcs a bátyra törvén.

 

 

Florence azt feleli: úgy tudja, hogy a jóslat óta a magyarok minden egyes évszázadban egymásnak estek legalább egyszer, de volt úgy is, hogy kétszer.]

 

 

 

 

Jegyzetek

 

Az angliai fiatalok ismeretei és fogalmai a magyar történelem és a magyar közelmúlt eseményeiről természetesen hiányosak, részben naivak.

 

Mieczys©aw Woroniecki alakja az angliai fiatalok fejében nyilvánvalóan összeolvadt Kazimierz (valójában: Konrad) Rulikowski kapitányéval.

 

A magyarországi politikai vezetést végig egész egyszerűen mint „kormányt” nevezik meg, és ezen nyilvánvalóan a pártvezetést is értik.

 

Fölmerülhet a kérdés – különösen azokban, akik Kádár Jánost későbbi szerepeiben ismerték meg –, hogy nem túlságosan egydimenziós-e Kádár itt ábrázolt figurája.

Ha 1956–58-as tettei alapján ítélünk, Kádár személyisége megfelel annak a portrénak, amit az angliai fiatalok rajzoltak róla. Ilyen értelemben szinte másodlagos is, hogy a megismerés egy másik szintjén – a retorikain – ugyancsak számos motívum igazolja e Kádár-arckép hitelességét. Idézzük csak fel négy rádióbeszéde néhány fordulatát:

Október 24-én este 20.45, Kossuth Rádió: [A felvonulás] „... rohamosan elfajult népi demokratikus rendünk elleni tüntetéssé. Ennek leple alatt fegyveres támadás robbant ki. Csak izzó haraggal lehet szólni erről a támadásról, amelyben az ellenforradalmi reakciós elemek felkeltek hazánk fővárosa ellen, népi demokratikus rendünk, a munkásosztály hatalma ellen.

A népköztársaságunk törvényes rendje ellen fegyverrel lázadókkal szemben pártunk Központi Vezetősége és kormányunk az egyedüli helyes álláspontot foglalja el: a megadás vagy teljes legyőzetés lehet a sorsa azoknak, akik makacsul folytatják gyilkos, ugyanakkor teljesen kilátástalanná váló harcukat dolgozó népünk ellen. Ugyanakkor tudjuk, hogy a rejtve harcba induló provokátoroknak...” stb.

„... a magukat felszólításra önként megadó megtévedteknek lehetőséget adtunk és adunk arra, hogy életüket és jövőjüket megmentve, visszatérhessenek a tisztességes emberek közé.

A harcot elsősorban néphadseregünk leghűbb egységei, belső karhatalmunk, rendőrségünk hősi bátorságot tanúsító fiai, volt partizánok vívják a testvéri és szövetséges szovjet katonák támogatásával. De ez a harc egyben politikai harc is, amelyben pártunk, munkásosztályunk képezi a fő erőt.

Kommunista és munkás elvtársak, budapestiek és vidékiek! Segítsetek minden lehetséges módon, nem utolsósorban a politikai felvilágosítás eszközeivel, megvédeni és végső győzelemre vinni a munkásosztály politikai hatalmának védelmében folytatott harcot...”

Október 25-én, 15.18, Kossuth és Petőfi Rádió „... népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni. A dolgozó nép, a munkásosztály, a parasztság népköztársaságunk megtestesült hatalma számunkra szent, és szent kell hogy legyen mindenki számára, aki nem kívánja vissza népünk nyakára a régi igát, a tőkések, a bankárok, a nagybirtokosok uralmát. Ez a fegyveres támadás vérontást, pusztítást és súlyos anyagi károkat okozott és fog okozni mindaddig, amíg egész dolgozó népünk segítségével teljesen végét nem vetjük.”

November 1-jén, 20.40, Szabad Kossuth Rádió: „Nem azért harcoltunk, hogy a munkásosztály kezéből kiragadják a bányákat és gyárakat, a parasztságtól a földet. Vagy biztosítsa a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait, [...] vagy visszasüllyedünk a régi úri világ rabságába és ezzel együtt idegen szolgaságba. Annak komoly és riasztó veszélye is fennáll, hogy idegen beavatkozás [!] Korea tragikus sorsára juttatja hazánkat. Népünk és hazánk jövője és sorsa fölötti aggodalom arra int bennünket, hogy mindent megtegyünk e súlyos veszély elhárítására, eloltsuk az ellenforradalom, a reakciónak a tűzfészkeit...”

November 4-én hajnalban, azonosítatlan rádióadó, feltehetően Szolnokról: „A reakciósok saját önző céljaikat követik. Kezet emeltek a mi népi demokratikus rendszerünkre. Ez azt jelenti, hogy a gyárakat, üzemeket vissza akarják adni a kapitalistáknak, a földet a nagybirtokosoknak. Már el is indították Horthy zsandárjait, börtönőreit, az egész átkozott gyűlöletes elnyomó és kizsákmányoló rendszer képviselőit, hogy a nép nyakára üljenek.”

„... ellenforradalmi erők garázdálkodnak, gyilkolnak és rabolnak az országban, és attól lehet félni, hogy felülkerekednek. Mély szomorúsággal és nehéz szívvel látjuk, milyen szörnyű helyzetbe hozták hazánkat azok az ellenforradalmi elemek...”

„... a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány népünk, munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordul a szovjet hadsereg parancsnokságához, segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és a nyugalmat hazánkban.”

 

Meglepő ugyanakkor, hogy az angliai fiatalok által elképzelt Kádár János szavai milyen kísértetiesen csengenek azok számára, akik ismerik Rajk László letartóztatott külügyminiszter 1949. június 7-én este 11 óra után elkezdett vallatásának jegyzőkönyvét. A kihallgatást a vallatószobába szerelt készüléken keresztül magnószalagra vették, majd lejegyezték. Kádár János itt és ekkor elhangzott, Rajkhoz intézett szavai („... te egy szerencsétlen flótás vagy-e” stb.) szó szerint megegyeznek azokkal, amelyekkel Kádár a londoni fiatalok történetében rohanja le Nagy Imrét. (Lásd: Farkas és Kádár Rajknál. Közzéteszi Hajdu Tibor. Rubicon, 2000. 7–8. szám, 28. oldal. „... Itt a mi számunkra a következő kérdés van, hogy te egy szerencsétlen flótás vagy-e, aki áldozatul esett az ellenségnek, vagy pedig attól a perctől kezdve, hogy a munkásmozgalomba a lábad betetted, tudatos, konok és makacs ellensége vagy-e a mi mozgalmunknak. Ez az egyetlen kérdés, [...] itt a mi pártunkról van szó. [...] És a munkásosztályról van szó, és a magyar népről van szó. [... ] Amerre mentél életedben, mindig átok és gyalázat jött a pártra. És neked van szemed, nem sül ki a szemed azt mondani, hogy becsületes ember vagy? [...] akiket te kapcsoltál a párthoz [...] provokátorokat, nemzetközi kémeket. [...] „Kádár: Tedd a szívedre a kezedet. A párt nem a tenyerén hordozott téged? Mondd meg, nem a tenyerén hordozott? Rajk: Ott hordozott. Kádár: Mondd, mire vágyhattál még azon kívül, amit elértél? Amit a párt neked adott. Főtitkárhelyettese voltál a pártnak. Titkársági tagja voltál. Hát a tenyerén hordozott a párt téged. Megvédett tűzön-vízen keresztül, a hibáidat megvédte. Hát nincs annyi becsületérzés benned a párttal szemben, hogy őszintén tárd fel azt, amit csinálsz? Hát nincs benned annyi becsületérzés?)

 

A fentiek ismeretében még megdöbbentőbb, hogy – Micunovi´ jugoszláv követ feljegyzése szerint – 1956. november 3-án éjszaka Brioniban Hruscsov így nyilatkozott: „Arra a kérdésre, hogy Nagy Imre vajon puszta eszköz-e csupán, avagy tudatos eszköze-e az imperializmusnak, egyelőre nehéz válaszolni.” (Irodalmi Újság. Melléklet, 1981. július–augusztus.) Mintha csak Kádár beszélne Rajkról...

 

Egyes orosz katonák átállásával kapcsolatban lásd például Pongrátz Gergely Corvin köz 1956 című könyvét (a szerző kiadása, 1982–1992. 5., átdolgozott kiadás).

A Corvin köziek egy csoport foglyul ejtett orosz katonát és tisztet szabadon engedtek október 27-én. Pongrátz idézi saját szavait, amellyel útjukra engedték őket, majd elmondja, mi történt ezután.

„Hazánk védelmében, nemzetünk szabadságáért, hajlandók vagyunk gondolkozás nélkül meghalni. De ti miért haltok meg? Érdemes a ti életeteket azért feláldozni, hogy továbbra is rabságban tartsatok egy szabadságra vágyó nemzetet? Menjetek haza a ti hazátokba, s éljetek úgy, ahogy ti akartok. De engedjétek a magyar népet is úgy élni hazájában, ahogy akar. Szabadon!

Menjetek vissza bajtársaitok közé, és adjatok nekik is egy szelet kenyeret. Tudjuk, hogy nincs utánpótlásotok, s van köztetek olyan, aki 2-3 napja nem evett...

A mozi előtt sorakoztattuk foglyainkat, ahonnan fegyveres őrség kísérte őket a Boráros téri hídfőhöz. Azonban mielőtt elindultunk volna, egy bajtárs jött hozzám, és mondta, hogy a mozi lépcsőjére leült egy orosz katona, és azt kéri, lőjük agyon! Ő inkább meghal, de nem megy vissza a csapattestéhez. Mit csináljunk vele? – kérdezte társunk.

– Hagyjátok, hadd maradjon itt. Valaki vigye őt le a konyhára, adjátok át a szakácsnak, hogy segítsen neki mosogatni és takarítani.

Ez az orosz katona Viktor volt, aki elmondta, hogy több bajtársát politikai tisztjeik agyonlőtték azért, mert nem akartak lőni ránk. A 20 éves Viktor november közepén a Rákóczi téren a magyar nemzet szabadságáért áldozta életét. A mi hősi halottunk lett.” (93. oldal)

 

Egy Vaszil Petrovics Pavlov nevű orosz tiszt ellentmondásos alakjáról többen is megemlékeznek. A Kárpátaljáról származó, magyarul jól beszélő szovjet tiszt felderítés közben esett a Tűzoltó utcai felkelők fogságába. „Vaszilnak be kellett látnia, hogy nincs a társaságban egyetlen ellenforradalmár vagy fasiszta sem, csak forradalmárok vannak, így ígéretet tett arra, hogy melléjük áll. Informálta őket a Pesti Barnabás utcai egyetem szovjet ügynökéről is, akinek szintén jelentenie kell. Kijelentette, hogy hajlandó a rádióban is nyilatkozni.” (Eörsi László: Ferencváros 1956, 93. old.)

Vaszil nemcsak a várható szovjet támadásról és ennek időpontjáról tájékoztatta a felkelőket. Magnetofonra rögzítették nyilatkozatát is, melynek lényege szerint „Magyarországon nem ellenforradalom van, hanem a magyar nép szabadságáért és függetlenségéért harcol, a szovjet csapatok beavatkozása indokolatlan”. (Eörsi: i. m. 94. old.) Ezt az orosz nyelvű, a megszálló csapatokat felvilágosítani hivatott nyilatkozatot azonban a rádió végül is nem közvetítette.

Vaszil orosz nyelvű röplapok és felhívások fogalmazásában, sokszorosításában, de egyéb akciókban is állandó segítőtársa volt Angyal Istvánnak, a Tűzoltó utcai felkelők parancsnokának. November 5-én a Viola u. 38-ba visszahúzódott ellenállók között találjuk: „Vaszil is a felkelőkkel volt, főleg röpcédulákat gépelt.” (Eörsi: i. m. 113. old.) November 6-án Angyalnak és Vaszilnak sikerült átjutnia az állandó gépfegyvertűzben az István kórházba, ahonnan felhívták a szovjet követséget, és beolvasták Mindenkinek! című felhívásukat. (Angyal a francia, amerikai és svájci követségeknek is beolvasta a felhívást.) Azonnali tűzszünetet követeltek, és azt, hogy tárgyalhassanak Kádár Jánossal. Jó néhány órával később a szovjetek közölték velük, hogy a tárgyalásra az Írószövetség székházában fog sor kerülni. Ez végül a szovjetek hitszegése miatt nem történt meg, sőt Angyal és Vaszil majdnem életét vesztette. Vaszil ugyanaznap a rászorulók kenyérrel való ellátásában is segédkezett.

November 7-én Vaszilt továbbra is Angyal István oldalán látjuk, 8-án elkészül a Vádolunk, majd a Felhívás című röpirat, amit a fegyveres forradalmi ifjúság nevében Angyal István, Vaszil és Csongovai Per Olaf filmes írnak alá.

Mint látható, Vaszil Pavlov a legvégsőkig, a fegyveres ellenállás összeomlásáig kitartott a felkelők oldalán. Ezen az sem változtat, hogy ezt követően – nyilván saját bőrét mentendő – ismét szovjet egyenruhát ölt, sőt részt vesz a katonai rendcsinálásban. Hogy a továbbiakban – immár megszállóvá visszavedlett tisztként – milyen megfontolásból hogyan cselekedett, meg hogy egyáltalán, miként alakult a sorsa, ez hálás témája lehetne a kutatásnak. Mindenesetre ha 8-án egy golyó kioltotta volna Vaszil életét, ma mint a forradalom és szabadságharc mártírját tartaná számon az emlékezet.

 

Az Orosz Föderáció Honvédelmi Minisztériuma Központi Levéltára adatai alapján 1956. október–novemberében 85 szovjet tiszt és 555 tiszthelyettes és sorkatona vesztette életét Magyarországon. Rajtuk kívül eltűnt 6 tiszt, 23 tiszthelyettes és 49 sorkatona. Ezek döntő többsége (pl. 5 tiszt) a már október 23-a előtt is Magyarországon állomásozó szovjet erők kötelékébe, ezen belül a Különleges Hadtest állományába tartozott. (Alekszandr Kirov: A szovjet katonai beavatkozás – 1956. In: Szovjet katonai intervenció – 1956, Argumentum, Budapest, 1996.)

E kimutatás megerősíti azt a korabeli meggyőződést, hogy az eltűnt szovjet katonák közül sokan álltak a felkelők oldalára, különösen a már hosszabb ideje Magyarországon tartózkodó csapatok soraiból.

A magyar forradalom oldalára átállt orosz katonák sorsa még jelentős részben feltáratlan. Hogy azokban a napokban milyen lélektani és erkölcsi támaszt jelentettek e korábban elképzelhetetlen esetek, arra rávilágít a Mezőgazdasági Gépészmérnöki Főiskola professzorainak és hallgatóinak kiáltványa, amelyet az október 26-i Népszava első oldalon közölt. E kiáltvány 4. pontja – megelőzve például Gerőék bíróság elé állításának követelését – így hangzik:

4. A kormány adjon politikai menedékjogot a nép oldalára átállt szovjet harcosoknak.

 

Király Béla tábornoknak, a Nemzetőrség főparancsnokának a szóbeli közlése szerint 1956 végén, Bécsben legalább szakasznyi szökött orosz katonáról volt tudomása, akikkel az osztrák hatóságok foglalkoztak.

 

Faludy György 1956 november című versében ugyancsak találkozunk egy szovjet tiszt alakjával, aki magyarokkal együtt lépi át Ausztria felé a határt:

 

Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett

          és igyekszünk előre.

 

Mellettem kövér szovjet tiszt civilben,

          rumszag árad belőle.

 

Faludy szóbeli közlése szerint ez a szovjet tiszt nem más volt, mint az úgynevezett „kesztyűs kapitány”, akit már a negyvenes évek végétől ismertek Budapesten. Protokoll- és gazdasági feladatokat látott el.

Ugyancsak Faludy emlékezik meg (A háromszáz orosz című versében) a magyarok oldalára átállt szovjet katonákról, akiket a Gyűjtőfogházban végeztek ki, és utána állítólag valamelyik katonai repülőtér környékén – talán Fehérvárnál – földelték el őket tömegsírba. Hogy számuk valóban háromszáz volt-e vagy kevesebb, ennél netán több, ez talán soha nem fog kiderülni, de Faludy 1981-ben írt sorai méltó emléket állítanak nekik, addig is, amíg a sírjuk fölé fejfa kerülhet.

 

 

A vers vége:

Azt kérdezem magamtól: mit akarsz?

Nézz körül: a sok marha összebékül

 

a mészárossal. Nyughass már te is,

hagyd a háromszáz oroszt, öregember!

Hiába. Nappal csendben porlanak,

de éjjelente megmozdulnak bennem.

(Toronto, 1981)

 

Mai tudomásunk szerint egyébként a tűzparancs megtagadása miatt kivégzett legmagasabb rangú szovjet tiszt Mahenkov őrnagy volt, a jászberényi laktanya parancsnoka. Miután november 4-én nem volt hajlandó alakulatát a város ellen vezényelni, egy Bajáról helikopteren érkezett kommandó a laktanyaudvaron kivégezte a parancsnokot.

A már hosszabb ideje Magyarországon állomásozó szovjet katonák egy részének nyílt fraternizálása közismert, számtalan tanú által feljegyzett tény. (A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának október 29-én közölt felhívása – Szabad Nép, 2. oldal – második bekezdésében ez áll: „Köszönetet mondunk a szovjet hadsereg azon tagjainak, akik nem voltak hajlandók fegyverüket a magyar szabadság és a nép ellen fordítani.”)

E rokonszenvező magatartással kapcsolatban az alábbiakban álljon itt legalább egyetlen szemtanú naplójának néhány részlete. Guy Turbet-Delof francia kultúrattasé, a budapesti Francia Intézet igazgatója 1956 egyik legprecízebb, legalaposabb krónikása. Október 25-én följegyzi: egy küldöttségnek sikerült rávenni egy szovjet egységet, hogy függessze fel a parancsnak való engedelmességet és ne támadja meg a Nemzeti Múzeumot. Ugyanaznap reggel 9.30-kor a következőket jegyzi fel a naplóba: „Megtudom, hogy az Astoria szállodánál a szovjet páncélos különítmény összemelegedett a tüntetőkkel és átengedte nekik tankjait meg automata golyószóróit. Odarohanok, hogy saját szememmel győződjem meg róla, és valóban: a tankokon fürtökben lógnak a fiatalok, nemzetiszínű zászlót lengetve. Cigarettával kínálják a szovjet katonákat, megölelik őket.” (Figyelemre méltó információ a napló azon értesülése is, mely szerint december közepén még „bizony vannak szökött fegyveres orosz egységek a Vértesben”. Nem tudni, tényszerűen mennyi igaz ebből; de az is sokatmondó adalék, ha az egész nem egyéb népfantáziánál.)

A „magyar–szovjet kapcsolatok lélektanáról” október 31-én írott értékelésében – melyben megemlíti: két alkalommal is szemtanúja volt annak, hogy szovjet katonák tankokat adtak át a lázadóknak – kiemeli, hogy az évek óta Magyarországon tartózkodó oroszok, „mindennapi érintkezésben a vidéki és a város környéki lakossággal”, ez idő alatt „kölcsönösen segítő, baráti, olykor érzelmi” kapcsolatba kerültek egymással. Turbet-Delof végkövetkeztetése szerint Moszkvának és a magyar kommunistáknak elsősorban a következők miatt kellett meghátrálniuk:

„1. a katonák rokonszenvvel közeledtek a felkeléshez, vagy kivártak, ami már önmagában is sokatmondó tény;

2. az általános sztrájk miatt, amelynél tökéletesebbet talán egyetlen ország sem látott még”. (Egy francia diplomata a forradalomban. Budapest, 1996., 23., 61., 156. és 63. oldal.)

A szovjet kiskatonák közül többen egyébként a forradalom Szovjetunió által történt leverése után is apróbb tanújeleit adták annak, hogy nincsenek bennük gonosz indulatok. Krassó György visszaemlékezése szerint például a Fő utcai börtönben sokkal emberségesebbek voltak a viszonyok, amíg – 1956 végéig – az épület a szovjetek kezén volt. „A szovjet őrök – a KGB kiskatonái – barátkoztak és sokszor adtak mahorkát, pravdástul”. (In: Halottaink 1956. Katalizátor Iroda, Budapest 1989. 55. o.)