Lugas

Röpirat a Kissomlyó-hegy ügyében

(Ady Endre: A Tűz márciusa)

Nem csupán a Kissomlyó-hegy megmentéséért és felemeléséért, de az értelmes, összefogott és főleg hasznot hajtó gazdálkodás érdekében íródott ez a röpirat. Akár egy régi, XIX. századi szöveg, amely a nemzet fontosabbnak vélt, sorsfordító ügyeiben óhajt megszólalni – ugyanúgy ezt is egyszerű felismerés motiválta: az, hogy kétségessé vált a jövő. A mi szeretett szőlőhegyünk jövője. És XIX. századi röpirat annyiban is, hogy a leírtak nem szent, kodifikált és tévedhetetlen igazságokat tartalmaznak – a szerző egyszerűen szeretne tisztán és érthetően beszélni. És szeretne szerényen figyelmeztetni. Mert úgy érzi, a Kissomlyó-hegy sok évszázados történetéből és a jelenlegi állapotából levonható egy lényegbe vágó következtetés: a szőlőhegy az ezredforduló környékére válaszúthoz érkezett. Vagy sikerül neki végiggondolt, radikális megújulást végrehajtani, s ezzel új fejezetet kezdhet a történelmi termőhely, vagy egy kiváló klimatikus adottságú magyar termőterület végképp az enyészet részévé, vagy a borgátai fürdő révén az üdülő betelepültek: magyarok és osztrák-németek martalékává válik.

I. Történet és minőség

1. Az ötmillió éves, 220 m magas Kissomlyó-hegy a somlói borvidéknek 1997 óta bejegyzett tagja. Nagyobb méretű testvérei a Somló- és a Ság-hegy. Termőhelyi és klimatikus adottságai egyes szakírók szerint is a Badacsonyéhoz hasonlíthatók. Meghatározó talaja vulkanikus eredetű, kis eltérésekkel az egész hegyen lassan elporladó vulkáni láva – déli lejtőin a bazaltkőzetet homokréteg fedi, tetején tufakőzettel elegyítve. Termőrétege változatos, a tetőn nem túl mély, de a szőlő ott is megél rajta. A talajviszonyok minden szempontból a jellegzetes somlói borvidék legjobb adottságait hozzák: a hegy finom zamatú, tüzes, élénk savú bort ad, melyből a jó borászat révén nem lógnak ki a “húzós savasság” értékrontó elemei – inkább markáns, de harmonikus savtartalmak élvezhetők benne; ám a gyümölcsösség korszerű igényeit is képes kielégíteni. Minden cseppjében, illatában hordozza saját, mással össze nem keverhető géniuszát: a termőhely talajából adódó somlói minerális jelleget. Vagyis a legkényesebb szempontoknak is megfelelve tudja azt, ami egy felépíthető nagy bor, a kissomlyói zászlósbor létrehozásához elengedhetetlenül szükséges.

Bármilyen meglepő, a klíma bizonyos szempontból még jobb, mondhatnánk, szerencsésebb is, mint nagyobb méretű bazalt-testvéreié – a Kissomlyót páratlan zöldövezet, jelentős, viszonylag ép erdőrendszer koszorúzza. Ez a természetes ökológiai sáv biztos védelmet nyújt az éppen itt húzódó alpi-sztyeppei klímahatár szélsőséges megnyilvánulásai ellen. (A táj éppen ezért, noha dunántúli alföldön fekszik, minden egyes, mégoly aprón parázsló géniuszával is az izzó mediterrán Itáliát idézi.) Innen ered, de méreteiből és fekvéséből is, hogy az esetenkénti nyári aszályok nem sújtják annyira, mint a Somlót vagy a Ságot. Vagyis: a szélsőségek nem befolyásolják olyan mértékben az előállított bor mennyiségét és minőségét. Ezek a mikroklimatikus állandók (csapadék, zöldövezet párolgása, a napsütéses órák száma, a szél szerényebb eróziós tevékenysége és az átlaghőmérséklet viszonylagos kiegyenlítettsége) elméletileg abszolút mértékben megnövelik a Kissomlyó esélyeit egy modern, nem túl nagy teljesítményű, de jelentős és piacképes borkultúra megteremtésére.

2. A Kissomlyó viszont igen szerény méretű termőhely: cca. 100–150 ha lehet az összes termőterülete. (A Somló–Ság–Kissomlyó triásza, a “legnyugatibb tanúhegyek” alkotják az ország legkisebb minőségi borvidékét, kb. 800 ha-t.) De a méret még nem volna tragikus: ismerünk olyan európai, például francia termőhelyet a burgundiai borvidéken, ahol a legmagasabb minőséget adó (grand cru) bortermelést 50 hektáron összesen 80 tulajdonos végzi (Clos de Vougeot) – sőt, itt a leghíresebb szőlő, a Romée-Conti is csupán 1,8 hektáros. Vagyis, noha a francia vörösborkultúra nem hozható semmilyen értelmes összefüggésbe a Kissomlyóval, mégis arról van szó, hogy egy kiváló adottságú helyen a feltételek okos és végiggondolt megválasztásával kis mennyiségben is lehet világklasszis bort termelni. Csakhogy, minő kelet-európai csapás és különbség: a Kissomlyó vagy harminc éve épp saját fennmaradásáért vívja mára már kissé elhúzódó élethalálharcát.

A termőhely kis méretei mellett a szőlőhegy tipikusan magyar “paraszti szőlőhegy” is – ami annyit jelent, hogy a szőlő- és bortermelése szinte kizárólag a családi-saját szükségletek kielégítésére, önellátásra szolgált.

Történelmileg nem alakulhattak ki akkora birtokosságok, hogy jelentősebb felesleget tudtak volna összehozni – ha volt is ilyen valaha, fénykorában, a filoxéra utáni újratelepítési láz idején, vagy száz éve, az eladás akkor is legfeljebb folyóborban történt, palackozás a Kissomlyón soha nem kerülhetett szóba. A magyar örökösödési joggyakorlat aztán a XX. századra végképp felaprózta a szőlőhegyet. 1945 után, a hetvenes években az elhagyott területeket “szocialista” módon újraosztották, de limitálva a földnagyságot, limitálva persze az építendő pincék négyzetméterszámát is, úgyhogy mára aztán szinte átláthatatlanul bonyolult apró tulajdonosi szerkezetek jöttek létre. Birtokegyesítésekre, összefüggő nagyobb területek kialakítására emiatt, de a meglehetősen széthúzó tulajdonosi érdekek miatt sem sok esély látszik.

Mindkét tényező – a kis méret és az elaprózódott, szétszórt parcellák – lényegében ellene működik egy jelentős minőségű kissomlyói bor előállításának.

3. A Kissomlyó szőlőfajtáinak és terméseinek ezért aztán változó a színvonala: a szőlőfajták közül a somlói borvidék jellegadó történeti fajtái közül mára csupán az olaszrizling lelhető fel – nincs furmintja, hárslevelűje, juhfarkültetvénye. (Eltűntek az ősi magyar szőlőfajták is: a bakator, a rakszőlő, a sárfehér, a góhér, a budai zöld stb.) A fajtaösszetétel mégis rendkívül tarka: egy-egy 3-4-500 négyszögöles ültetvényen általában 4–8 fajta is megtalálható, s jóllehet a hagyományos kissomlyói bor az olaszrizling-dominanciájú fehér vegyesbor volt, mára a telepítési káosz, a végiggondolatlanság, az állandóan változó divat, a szűkös beszerzési lehetőségek végül is katasztrofális fajtakavalkádot hoztak létre. (Főleg az elmúlt 20–40 évben.)

A termelés színvonala ugyanígy változó: a tradicionális magyar szőlőkultúra legjobb, szinte autentikus hagyományai keverednek itt a jó szándékú, ám dilettáns borkészítéssel. A Kissomlyón folyó munkát végül is soha nem vizsgálta borászati labor, nem volt a környéken technológiai ellenőrzés, tápanyag-gazdálkodása teljesen, növényvédelme részben tradicionális maradt. Borászata kizárólag kézműves alapú és módszerű, fahordós erjesztésű és érlelésű rendszerekben nyugodott és nyugszik ma is. A legjobb minőséget elért gazdáknál, ott, ahol még megőrződött az ősi földszeretet, a teljes és őszinte odaadás, az önzetlen munkaidő-ráfordítás, a becsületes kezelés és a nemzedékeken át felhalmozott szaktudás, valamint a megfelelő pincészet, ott ez a munka kitűnő színvonalat produkált. (Csak tallózva és kiragadva írom le a ma is jó és szép borokat termelő ismertebb gazdák neveit: néhai Hetyei Benjámin, Vajda Lajos, Borsos Zoltán, Boros Zoltán, Végh Rezső, Lórántffy Imre, Horváth Rezső, Fehér Gyula, Németh Ferenc, Kiss Ernő, a fiatalabbak közül Kereszturi Csaba, Császár Károly, Tóth Géza, Kedves Zoltán, a legfiatalabbak közt ifj. Bejczi József – akik másokkal is persze, de igazolták, hogy ezen a hegyen az igényesebb borbarátokat is képesek meglepni.) Más kérdés, hogy Kissomlyónak “történelmileg” nem állt módjában a szűkebb pátrián kívül is bizonyítania, hogy ő maga jelentős, egyáltalán nem elhanyagolható eleme volna az egyik legjobb magyar fehérbortermelői régiónak. (Helyi és regionális borversenyeken a legnagyobb sikereket Hetyei Benjámin érte el, némileg meglepő módon, hisz szőlője észak-északkeleti kitettségű.)

A Kissomlyó termelési színvonalát meghatározó pincészetek minősége viszont gyenge, sőt, sok helyütt katasztrofális. A pincék 70–80%-a, főleg az újak, nem valódi pincék, hanem hegyi “tárolóhelyek”, amelyek alkalmatlanok többévi termés szakszerű érlelésére és tárolására – mentségükre szolgáljon, hogy ezeknek a pincéknek efféle borászati funkciójuk soha nem is volt. Többéves borok az egész hegyen alig akadnak – a bazalthegybe vájt pincék nyári felmelegedése miatt a családi ellátásra szolgáló friss, megérett bort leszállították a környező falvak biztonságosabb, hűvösebb házi pincéibe (mármint ha a borok a meleg idő beálltáig el nem fogytak): Kissomlyóra, Borgátára, Hetyére, Dukába. A pincék mérete is az ültetvények nagyságához igazodott: ma már alig található akkora pince, ahol jelentősebb (100–150 hl) mennyiség tárolására alkalmas kapacitás akadna.

A szőlőfajták rikítóan színes tablója, a hungaricumok eltűnése, a pincék döntő többségének elégtelen színvonala, a különben felhalmozott és követendő szakértelem, a szenvedélyes szőlő- és borszeretet együttesen sem teszik lehetővé, hogy egy jó, egységes és főleg nagy kissomlyói bort sikerüljön itt bárkinek is belátható időn belül felépítenie.

II. A valóság csupasz képe

1. A Kissomlyó termőterületi értékei ugyanakkor mára mit sem változtak. Az összetevők metafizikus, embertől független elemei még mindig képesek a legnagyobb várakozások kielégítésére. Tehát tudni és nyomatékosítani kell azoknak, akiknek kételyeik miatt szükséges: az adottságok tekintetében az ország egyik legtöbb reménnyel kecsegtető borvidékén volnánk.

2. A termőterület adottságai mellett azonban majdnem minden fontosabb tényező jócskán lezüllött: a kisméretű szőlők jelentős része elhagyottan, parlagon, akáccal, dzsungellel benőtten alussza Csipkerózsika-álmát – a termőhelyek rehabilitációját és rekonstrukcióját nagymértékben nehezítik az emlegetett zűrzavaros tulajdonviszonyok és persze a spekulációra kacsingató tulajdonosi szemlélet.

És rossz, összehangolatlan fajtagazdagság funkcionál ott is, ahol még termelés folyik: ezért a gazdák zöme képtelen a korszerű borászatra. Nem tudnak értékelhető mennyiséget és minőséget, palackozásra méltó színvonalat tartósan előállítani.

3. Önmagában nemcsak az itt a baj, hogy nincs palackozás, hanem ebből adódóan az is, hogy sajnos a kissomlyói boroknak egyáltalán nincsenek mérhető évjárataik, nincs ezen a borvidéken valóságosan értékelhető múlt. Az elmúlt tíz év alatt szinte semmilyen komolyan vehető változás nem érte – sem a szőlészetben, sem a borászatban; pedig a magyar bor, ha nehezen is, de megállíthatatlanul a reformok útjára lépett. A Kissomlyón, a mi kedves és poétikus szőlőhegyünkön, Berzsenyi szeretett táján viszont megállt az idő. Ebből az állóvízhelyzetből két-három következtetés levonható:

a) Bebizonyosodott, hogy a rendszerváltoztatás óta itt végképp befellegzett a különben történelmi gyökerű, önellátó, családi típusú borászkodásnak. Arra a saját földjét megművelő kistermelő gazdára gondolok, akinek munkáját jelentős változások nélkül (fajtaszerkezet-váltás, területnagyság, technológiai újítás stb.) fenntartani mára már nem lehet. Kihalóban van, vagy már ki is halt egy nagyszerű, régi kézműves típusú borásznemzedék, amely még felfogta a családi birtokot, és azt saját egyéni munkájával képes is volt megművelni. Alig tapasztalható-érzékelhető folytatás: az újabb nemzedékeknek nincs mélyebb motivációjuk, szakértelmük, ambíciójuk, kedvük, lehetőségük és idejük tovább művelni, pláne fejleszteni az öröklött családi parcellákat.

És persze nem kedveznek a piaci körülmények sem, a törvényi háttér (rosszul sikerült bor- és jövedéki törvény), drága a növényvédelem, körülményes géphez jutni, nem kapható napszámos, nincs megvásárolható munkaerő stb. A hobbiborászkodás csak szenvedélyből, paszszióból tartható fenn, nincs üzleti motivációja. Nem rentábilis. Marad a csöndes vegetáció vagy a művelés végleges felhagyása: a Széchenyitől jól ismert és oly energikusan feltérképezett Nagy Parlag. Esetleg a várakozás, a jövedelmezőnek gondolt földspekuláció.

b) Az elmúlt tíz év kedvezőtlen folyamatait lényegesen elmélyítette a tőkehiány is, pedig a korszerű termelésbe pénzt kéne befektetni – bizony, a borászat nem a szegény ember gazdálkodási ága. (1 ha szőlő szakszerű, igényes betelepítésére 2001-es árakon 3,5 millió forint szükséges.) A tőke, amennyiben hajlandó volt is megjelenni a Kissomlyón, különböző tényezők összhatására, de lényegében mégis a borászat ellen dolgozott – a pénzes tulaj máig hétvégi házakat, villákat, üdülőket épít, de örömmel felhagy a szőlészettel, netán parlagon-ugaron hagyva spekulál az EU-tagságtól remélt extraprofitra.

Ami a legsúlyosabb: a hegyközség intézménye a mi hegyünkön voltaképpen semmiféle valóságos jogosítvánnyal nem rendelkezik. Nem képes a parlagoltató tulajdonosokat termelésre kényszeríteni. És különösen nem tudja megvédeni azokat a gazdákat, akik még ilyen nehéz körülmények közt is hajlandók fölös munkaerejüket a szőlőművelésbe fektetni. A fajtaegység összhangjáról és a szőlőmennyiség garantálásáról nem is beszélve. A hegyközség – felhatalmazás, jogkör és képzettség hiányában – nem tudja a változatlan hevességgel folyó esztétikai tájrombolást sem megakadályozni. És ugyanúgy nem képes infrastukturális változásokra sem: utak építésére, a vízkérdés megoldására, esetleg új típusú szövetkezési formák megfogalmazására, létrehozására stb. A hegyközség legfőbb attribútuma, hogy észrevétlen, nem működik – nem kapcsolódik organikus-természetesen a szőlőhegy életébe úgy semmiképp, ahogy ezt a korábbi évszázadokon át tette. Csak el kellene olvasni és zsinórmértékül használni az írott hegyközségi törvényeket az 1800-as évekből – s bár sok minden radikálisan megváltozott azóta, egyvalami bizonyára nem: a föld megmagyarázhatatlan szeretete és tisztelete. És hát az a különlegesen tiszta kapcsolat sem, amely az embert, a jó gazdát saját szőlőjéhez, de a szőlőhegy egészéhez is fűzte akkor – és fűzi ma is.

c) Minden kedvezőtlen jelenség ellenére mára mégis jelentős tulajdonosváltozások érzékelhetők a szőlőhegyen: nagy számban, folyamatosan cserélődnek a tulajdonosok. És – örvendetesen – akadnak köztük olyanok is, akik hajlandóak visszatérni a tradíciókhoz: telepíteni és gazdálkodni. Valójában ők az egyetlenek, akik a jelenlegi termelő gazdákkal együtt képesek lehetnek a hegy rehabilitációjára – amely szinte sziszifuszi, heroikus, a legszebb reformkorra emlékeztető feladatokat ró rájuk.

A mindenki által vágyott sikerig persze hosszú és kanyargós az út: jelentősen új feltételeket kell ehhez a munkához teremteni.

III. Létezhet-e megújulás a Kissomlyón?

1. Megújulás csak akkor lehetséges, ha a Kissomlyó-hegy a jövőben is az marad, ami volt: szőlőhegy. Klasszikus bortermelő vidék. Ha a jelenleginél nem keverednek benne jobban a különféle funkcionális elemek – a szőlőhegy üdülőtelekszerű használatát határozottan meg kell tiltani. Érdekes módon a szomszédos Somlón nem irtják ki vagy parlagolják és gyepesítik már a szőlőket: lassan fel sem merül a tulajdonosokban, hogy ne a termeléssel foglalkozzanak. Mert tudják, hogy a befektetett munkának értelme van, és a hegyközség is ügyel saját rendeletei betartására. De még a Ságon is, különösen a Tündérvölgyben eredeti szőlőhegyet látunk, ám nem így a Kissomlyón: a mi hegyünkön külön ajándékként speciális helyzetet teremt a hegy lábánál fekvő borgátai fürdő ingerlő közelsége. Igencsak kívánatos volna hát elérni, hogy a hegykapun belüli szőlőkön, vagyis a régi, klasszikus borvidéken, a szőlőhegyen hatóságilag érvényesüljön a művelési kötelezettség. Vagyis itt csak olyan vásárlók jelenhessenek meg, akik kötelezik magukat a hegy művelésére – de ez a kényszer vonatkozzék az elhanyagolt, elhagyott, ugarolt földek tulajdonosaira is. Ennek szigorú-szikár megvalósítása a hegyközség dolga – ha kell, ezért a Kissomlyó váljon le a Ságtól, vagy csatlakozzon a Somlóhoz, esetleg legyen önálló, de keményen szerezzen érvényt saját döntéseinek, mert ez elemi érdeke. Ellenkező esetben egy termő szőlőhegyből egy itt-ott szőlővel tarkított másodrangú üdülőkörzetté válunk. Nem Borgáta-fürdő terjeszkedése ellen beszélünk ezzel – sőt helyeselnénk, ha a pillanatnyilag szerény minőségű és színvonalú termálfürdő ésszerű fejlesztés következtében a minőségi turizmus felé mozdulna el –, csak terjeszkedésének irányát a művelési kötelezettségekkel térítenénk el a hegy felől. Úgy, ahogy ezt a világ számos civilizált helyén látjuk: egyetlen francia borvidéken sem engedélyezik fürdőhelyi üdülők befurakodását saját szőlőhegyükre.

A Kissomlyó szőlőhegykénti megmaradásához tehát nem látszólagos összefogásra és látszategységre van szükség – a valóságban kell megerősíteni és jogosítványokkal ellátni a hegyközséget. A hegyközség ugyanis nem öncélú hatóság, hanem egy közösség demokratikus kifejeződése, nem rendőrség és parancsnokság, de egy közösség akaratának ezer szállal átszőtt, hiteles védelmezője.

2. A Kissomlyón új telepítéseket kell létrehozni: lehessenek végre nagyobb ültetvények, és ezzel lehessen nagyobb mennyiségű bort előállítani. Legyenek világos és áttekinthető rendszerek: bármennyire elképzelhetetlen és sok termelő számára irreális ma még, bizony fajtaegységet meghatározó előírásokat kell elfogadtatni, hogy a megméretéshez szükséges palackozást szavatolni lehessen.

“Egyesülés és minőség” – ez lehet végül is a kistermelő kissomlyói gazdák jövőképének két meghatározó pillére. Ugyanis ezen a szőlőhegyen “tabula rasá”-t kell csinálni, és vissza kell hátrálni, szinte mindent elölről kell kezdeni. Tehát:

- a nagyobb szőlőterületek létrehozását,

- a minőségi telepítést,

- a korszerű pincék megépítését,

- a korszerű borászati technológiák megteremtését.

Jól tudjuk, mindezek színvonalas létrehozása és következetes megvalósítása-felépítése olyan, mint a legbonyolultabb alkotásé: szerencsés ihletet, sok tehetséget és még több kitartást igényel.

Egyesülés: a hegyen új típusú szövetkezési formákat kell kidolgozni, esetleg más borvidékektől átvenni – elsősorban azért, hogy a Kissomlyó-hegy is mérhető mennyiséget és minőséget produkálhasson. Szövetkezést, egyesülést azért, hogy az összes benne részt vevő gazda anyagilag is jól járjon. (A jelenlegi mini- vagy családi borászatok szétforgácsoltak, és csöndes elmúlásra vannak ítélve.) Több jelentősebb gazda szövetkezéséről van tehát szó: a piaci mutatók szerint 9-10 hektár alatt nem érdemes kilépni a piacra, itt viszont már lehet jövedelmezőséget kimutatni. (A szövetkezési forma leírását bizonyára nem ebben a röpiratban kell megadni – annyit mégis jelezni kell, hogy közös, kollektív és valóban demokratikus szellemű legyen, amelynek lényegében át kell fognia mindent: a telepítést, a fajtaösszetételt, a támogatási pályázatok elnyerését, a művelési technikákat, a pincészetet, sőt az értékesítést is.)

Minőség: A bölcs, tudós szakemberek azt mondják, a XXI. században csak egészen magas színvonalon érdemes szőlőt termelni. A közepest kirostálja az idő. A magas színvonalnak viszont csak egyik kívánatos alapeleme a meglévő termőhelyi adottság – a szándék-akarat, a szakértelem és a pénz együttese viszont a valóságosan meghatározó elemeket adják.

A minőség létrehozásához így hát nemcsak a Kissomlyóra mint csodás vulkáni hegyre, de közös szándékra, a borászat nemzetközi folyamatait és összefüggéseit ismerő szakértelemre, valamint pénzét biztonságban tudó befektetői akaratra is szükség van. Mindhárom elemet együttesen kéne itt birtokolni, enélkül nincs minőség, nincs jövő. Nincs semmilyen komoly, férfias gondolat. És nem jöhet létre az, amire ma a legégetőbben van szükség: reform és haladás.

3. A kérdés: van-e, lehet-e megújulás? – “százszor többet merhettek, minthogy mertek”, vágja rá minden érzékeny olvasójának Ady Endre A Tűz márciusában buzdításul-ösztönzésül. Így azoknak is, akik szkeptikusak a hagyomány e visszaállítási kísérlete iránt, vagy nyaktörő kalandnak mondják. Netán mindezt nem “korszerű” magatartásnak vélik, azt gondolván, hogy elképzeléseink a “modern idők” ellen valók. De hát végül is a “reform” vagy “megújulás” vitájában ezer konfliktust muszáj felvállalni. De azt is világosan kell látni, hogy ez a gesztus viszont lényegében nem más, mint a tradícióhoz, a közösséghez, a hely “szelleméhez” való visszajutás. Szüntelen törekvés és igyekezet ahhoz, hogy autentikusan tudjunk cselekedni.

Ez azt jelentené, hogy megértettük a szőlőhegy “szavát”. Azt, hogy tudjuk-értjük-szeretjük a múltját. De egyben azt is, hogy tisztában volnánk halvány, alig pislákoló jelenével. És hogy az ebből fakadó tudásokból születhet meg az eszményi jövő. Ha kell, akár személyes érdekeink rövid távú feladása árán is – de ez a fiainknak-unokáinknak felajánlott jövő mégiscsak a miénk lesz; végiggondolt és vállalható. Kozmikus és időtlen, akár egy Shakespeare-tragédia vagy egy Beethoven-szonáta.

És persze olyan időtlen és olyan kozmikus is, mint meditálásunk főszereplője, a poétikus, apró vulkán: a szeretett-kritizált Kissomlyó-hegy. Fel hát a szívekkel, barátaim!

Kelt Egyházashetyén, 2001. február 24-én, Jégtörő Mátyás napján