Egy főszerk-főpap és Szakolczay
kilódulának hajdan kortárslani,
s a Halhatatlan Holtak Házában
meg is megálltak hamarost,
s: “Költőt ehetném!” – így kiálta
Szakolczay Vitéz Lajos.

“No, ha ehetnél, hát majd ehetel,
akad ilyes lapunkban dögivel,
ha másutt nem, paksamétádban” –
szól a főszerk-főpap – “Lapozz!”
S lapoza, s lement alphabétába
Szakolczay Vitéz Lajos.

“Ihol ni, uccu, valami Ady!”
Ígyen a főszerk, mire Szakolczay:
“Egy dilettantó! Magyaros Ős Kaján
tengődik, francúz-versbajos.
De: éhomra jó” – nyelt, mint aki kajál,
Szakolczay Vitéz Lajos.

“De kecsap nélkül? Mi vagy te, kannibál?”
A főszerk-főpap majdnem inhalál.
“Ha nincs kecsap, e lap hiába!
Uzsgyi érte! Daktilusozz!”
S fölszökellt, szállt langalétásan
Szakolczay Vitéz Lajos.

Adyra tevé tenyerét a pap,
a főszerk-fő, s várt, hogy jő tán a kecsap;
a kecsap nem jött, s a főrekesztő
főszerk-főpap dúlt lett, zabos:
“Hol a pokolba az a tekergő
Szakolczay Vitéz Lajos?”

Hát a dologban az volt az egész,
kereste ám a kecsapot Vitéz.
Esztétikát megmászna érte,
s a verstant is, de hajh, magos!
Így kecsapért szomszédba mégyen
Szakolczay Vitéz Lajos.

Ám a szomszédban épp versvigalom,
vers-dínomdánom volt, a falakon
folyt a rím, ritmus, s – keszeg keszegre –
költők roston, s mind: kecsapos!
Hát kecsapot, lapot, főszerk-papot felejte
Szakolczay Vitéz Lajos.


Pest, 2001. februárius