Kabdebó Tamás

Próteusz antipassiója

Esszé egy szinesztetikus szövegkönyvről, Határ Győző Golghelóghijáról

Oxfordban, 1989-ben III. Ottó jelentőségét vitattuk Ferdinandy Mihály professzorral, ki róla könyvet írt. Megjegyeztem, hogy a császár Határ Győző Golghelóghi című drámájában is jelentős szerepet kap. Antipassió! – mondta Határ művéről Ferdinandy, és még azt jegyezte meg, hogy a munkának van történelmi alapozása. Jómagam akkor még nem tudtam, hogy Határ forrásmunkái közül rangos helyen állnak Coulton és Étienne Gilson jelentős történészek munkái, de hamar rájöttem, hogy az istenkereső Ferdinandy, az istentagadó Határ és panteista jómagam, ha kerülő úton is (én a római reneszánsz kapcsán), vissza-visszakanyarodunk, akárcsak Határ forrásai teszik, az alapforrásokhoz, mint például Gregorovius vagy Gibbon monumentális műveihez.

A Golghelóghi helyenként olyan, mintha egy középkori krónikát olvasnék egy jester átiratában; egy-egy szakasza vészjósló jövendölésnek, a másik fehér, azaz fekete mágiának hat; látom a zsonglőröket, a kötéltáncosokat, a majom- és medvetáncoltatókat, hallom a vakhívők kántálását, a korbács pattogó csattanásait, a pohos papok pontos miseszövegének ördögien csukló kicsavarását, tapintom ujjbegyeimen az ördög bibliájának kicserepesedett árkusát, érzem a széttrancsírozott főpap vérének szagát, orromat facsarja a latrinává vált szájuk exkrementumának bűze, aztán kiragad egy madár, szárnyalok egy sassal, angyallal – megszépül az ének –, ilyen (ilyen is) a szinesztetikus Golghelóghi. Filozófiáját quadrálom, de nem úgy, mint Nietzschéét, aki történeteket, hasonlatokat talált ki mondandójának illusztrálására, hanem úgy, mint amikor egy zamatos bort kortyol az ember, míg garatján csúszik le az ízgazdag folyadék, szájpadlásán fölfelé, orrjáratain keresztül szimatolja párlatát. Látványait mérlegelvén, én nem az – egyébként hízelgő – freskósorozatokra utalnék, mert a freskók minden mozgalmasságuk dacára állóképek, hanem egy titáni forgószínpad operakulisszáira, ahol a kellő percben a hatalmas kerék mindent elfordít-átfordít. Az óriás, mondjuk a Práter nagyságú szerencsekerék sem volna rossz hasonlat, benne laterna magica-képekkel, de a szerencsekerék egyszer hopp, másszor koppot asszociál, ám Golghelóghinak a hoppban is kopp.

Láttam egyszer fiúkoromban egy olyan bűvészmutatványt, ahol a mágus-hipnotizőr elvarázsolta az időt. Meggyőzött bennünket, a nagyközönséget, hogy tizenöt perc eltűnt az életünkből. Határ Győző is ezt teszi a Golghelóghiban. Egyrészt ott állunk (vele rohanunk) az ezredfordulón magával Golghelóghival, várva – kiloholva! – a világvégét, másrészt bejárjuk az előzetes idők ködös és az 1001 utáni évszázadok vérzivataros tájait. Harmadrészt a kilencrészes előadás tevékeny résztvevői/olvasói vagyunk, tizennyolc mulató óra erejéig. Szegedy-Maszák Mihály – találóan – hasonlatosságokra lel Határ korai regénye, a Heliáné és Tariménes utazásai között. Ezek a hasonlatosságok, molekulárisan, a Golghelóghiba is átöröklődnek.

Képes arra az elme, hogy kétfelé figyeljen? A Biblia és az abból eredő mindennemű eretnekség, az apokrifok szavaira és a dolgok olyan összefüggésére, mely kétségekből kétségekbe esett kétkedések után rendszert és értelmet ad a világnak. Határ laterális gondolkodása és bionikus íráskészsége ezt teszi. Vigyázni kell önállóságunkra, mint a szemünk fényére, mert a Golghelóghi kitátott szája, mint a Bocca della Veritŕ, leharaphatja a kezünket. Ez az elmére ható szinesztézia fenyegeti e világdráma olvasásakor a benne elmerülőt.

Búvárlatom szerint a Golghelóghiról tíz-egynéhány kritika, azaz értékelés készült magyar nyelven. Lehet, hogy több is, és lehet, hogy egy rövidebb említés angolul nyilvánosan is elhangzott – bár angolul írt kritika formájában meg nem jelent. Van még továbbá egy jó német nyelvű összegezés Haldimann Éva tollából, valamint, ugyancsak őtőle, egy remek, tömör szócikk Golghelóghi fejcímmel a német világirodalmi lexikonban. Mindez igen-igen kevés, ha a 20. század egyik legérdekesebb és egyben legkülönösebb művének fogadtatásáról, illetve méltatásáról beszélünk, amely összesen öt utánnyomatban jelent meg Arany János nyelvén, jóllehet ezekből három kiadást a müncheni Auróra gondozott, és csak ez utóbbi kettő látott Magyarhonban napvilágot.

Határ hosszú élete három szakaszra bontható (lám, ÉLETÚT-ja is háromkötetes): a magyarországira, az angliaira és a nyolcvanas évek végétől bekövetkező kívül-belül élésre, mely – kis erőltetéssel – nevezhető kétlaki kéthoniságnak, illetve – még több belegondolással – kétszívűségnek is. Bár manapság már nem ritka, hogy egy-egy más nyelven írt művet a Times Literary Supplement hasábjain angolul ismertessenek, és Határ angolra fordított, Londonban (is) előadott darabjáról tettek már angol nyelvű említést, a Golghelóghi ez idáig egy kivétellel csak honi értékelők tárgya maradt. Ennek valószínűleg két oka van. Az egyik, hogy Határ minden internacionalizmusa, világpolgársága, nyelvtudása és európaisága ellenére is kizárólag a magyar nyelv művésze, kibővítője, aki ezt a nyelvet arra is használta, hogy külföldi, illetve a korok által betemetett aranyérmékből korunkbeli, huszonnégy karátos magyar ékszereket készítsen; a másik pedig az, hogy nem épített ki maga köré egy olyan brit–magyar kölcsönös irodalmi szívességrendszert, mely mindennemű értékelés termőtalaja.

Van persze egy harmadik ok is (és talán még több), amely magyarázza az írástudók félénkségét, vagy mondjuk így: ódzkodását a Golghelóghitól. Ez Határ Győző legbesorolhatatlanabb műve: nem fér bele egyetlen skatulyába sem, nem mérhető – legföljebb fizikai statisztikákkal –, és könnyen aligha summázható, nem igazán vagy csak – mint egy hatalmas poéma – önmagával mesélhető.

Amire én itt vállalkozom, az nem a becslési űr kitöltése, hanem a sokrétűség bemutatása a továbbgondolkodás elektronikája és az élettapasztalat vegyszere segítségével. Kezdjük a legelején, azaz in medias res, hisz a gondolati-filozófiai-ontológiai (sőt közvetve a kronológiai) ingázás bele vagyon kalkulálva a műbe, ez adja (ez is adja) dinamikáját.

Határ Győző építész is volt, muzsikus is lehetett volna, íróságát-filozófusságát feledni nem tudta, ezermester-művész: technikai tudása éppúgy része – noha itt-ott betemetetten – mind életművének, mind gondolkodásának, nem beszélve rádiós érzékéről, mellyel előad, időzít, hangtérben rögzít. Ezek a készségek valamennyien készségesen beépültek a Golghelóghi szerkezetébe, de valahogy nem úgy, hogy egyetlen zárt egységet alkossanak, hanem úgy, mintha egy szép perpetuum mobile-szelencéhez érve egy művi pattintással (értő, elmélyült olvasással, a nagy játékban való részvétellel) Pandóra idea- és mesedobozát nyitnánk föl. Egy másik „képpel” is szolgálnék. Ismerjük azokat a barokk festményeket, melyeken a festés kiburjánzik a keretre; a Golghelóghi összetett olvasmányélményéből az elmében alkotott képek nemcsak a képkeretre terjeszkednek, hanem a háttérfalat is ellepik, sőt, ha megfordítjuk a festményt, a vászon hátán is föl-fölfénylenek további képek, mert odavetítődtek, odaindáztak. Épp ezért e „világdráma” mobile, mozgó tárgy – ha úgy tetszik, élőlény –, a Határ-naprendszer legfényesebb bolygója. Egy másik meghatározása – Szegedy-Maszák Mihály tollából – ugyancsak találó: „a kárhozatot akaró gőg tragikomédiája”. Hogy miért kárhozatot? Merthogy ha üdv nincs, akkor a kárhozat a beteljesülés.

Határ Győző majd mindegyik könyvét birtokolom, egyiket-másikat több kiadásban, legtöbbször én írtam róluk, tehát előhozakodhatom némi statisztikával. Becslésem szerint Határ félszáz önálló könyve, illetve cikkei és elszórt írásai, melyek összességükben megütik az ezret (ehhez jön ötödfélezer róla szóló írás), körülbelül hatmillió szót tartalmaznak. Tudjuk, a jó irodalmat nem rőfre mérik, és Barbara Cartland számaival mindenkit leelőzött a 20. században, de mégis, a határi életmű bízvást elhagyta – méretre – Krúdyét, Dickensét, és Jókaiéval vetekedik. Balzaci méretű. Ezekből a nevekből persze csak Krúdynak van itt relevanciája, neki is csak közvetve, úgy, hogy mesterei között felsorolhatók németek, osztrákok, franciák, akik Határra is hatottak. Persze van egy további különbözőség/hasonlíthatóság is. A hasonlíthatóság az, hogy kiérlelt és sajátos stílusrajzokkal Krúdy egyetlen folytatólagos – és így hatalmas – életművet írt, könyvei, történetei, hősei kapcsolódnak egymáshoz; Határ szintén összefüggő életművet írt, karakteres stílusban, de könyvei, az életmű „szakaszai” egyedi architektúrájúak. Augustus Pugin, nagy angol építész, a boltozatok, mennyezetek, tetők mestere azonos és rögtön felismerhető stílusjegyekkel rendelkezett, viszont egyetlenegyszer sem ismételte önmagát. Ha most tehát Határ Győző többkötetes, ezeroldalas Golghelóghiját belehelyezzük életművébe (amúgy hatvanévesen írta, egyetlen hosszú, mindössze egy évig tartó sóhajtás alatt), akkor úgy véljük, ez a könyv (fölépítésében 3 x 3 = 9 könyv) a félszáz könyvre rúgó életmű tengelye.

Noha úgy sejtem, a kilencedik iksz felé ballagó Határ mintha többre becsülné önmagában a filozófust, mint az írót (habár a kettő nála elválaszthatatlan), szerintem az ő makacs és összetett filozófiáját „bekebelező” Golghelóghi elsősorban irodalmi teljesítmény, s a 21. század – elkésve ugyan – a világirodalmi börzén jegyzi majd értékét. Továbbmennék: az a kb. 300 000 szó, ami a kilenc könyvet (egykoron papírtekercsek valának, azaz kéziratos középkori kódexek az ilyenek) kiteszi: egyben az egész határi teljesítményt reprezentálja. Summája ez a summázhatatlannak, valamiféleképpen szimbolikus zászló is, melyet először látunk, ha rápillantunk, a láthatár felől közeledő anyahajón.

A belső többlet, most, huszonöt év távlatából látom – s a jeles szerző talán majd berzenkedik, ha megemlítem –, tartalmazza azt is, amit az úgynevezett posztmodern pozitív anyagának hiszünk. Mikor Határ ezt a művet írta, a hetvenes évek közepén, a Frankhonban induló irodalmi-művészeti mozgalom azt a felívelő korszakát élte Nyugaton, amit – mutatis mutandis – manapság Magyarországon. Bár a mindenre és főleg a stílusirányok kaméleon voltára ráérző szerző természetesen tudta, mire és meddig mennek Lévi-Strauss utódai és Barthes követői, de minthogy Turner nem az impresszionistáktól tanult, hanem „feltalálta” és kiérlelte önmaga új stílusát, mely legalább olyan modern és kifejező volt, mint az impresszionizmus (dolce stil nuovo pittorico), Határ is úgy kebelezett be dolgokat, ahogy azokat a természet – az írástudás természete – adta, és úgy adta vissza, ahogy a kor legértőbb elméi megkívánták. Tehát az önmaga szövegét látó, kommentáló, lábjegyzetelő Határ olyasféle százlencsés kaleidoszkópot hoz létre, mint, mondjuk, másfél évtizeddel később a másutt működő, de a korhatásokat ugyancsak szivacsként beszívó Umberto Eco. Ő az olasz, egyébként a posztmodern címkével is ellátható – de azóta különféle csatornákba ágazó – áramlat legpozitívabb, legtartalmasabb képviselője. Más csatornákban olykor tiszta, olykor szennyvíz csurog az eszeveszett lényekkel nyüzsgő léttenger felé. Határ filozófiailag a felvilágosodás, még régebbről a materialista görögök utóda, irodalmilag Rabelais örököse és Sterne híve, aki egy pillanatra sem adja fel – sem ebben a műben, se másutt – az értelem keresését, csakhogy a Golghelóghiban arról is szó van, hogy a különböző élethelyzetek és az őket ábrázoló jelenetek többféleképpen is értelmezhetők. A dolgok tehát (hol szándékosan, hol nem) jobbára nem egyértelműek. Ha az idézett Simon mágus csaló, akkor mi odaképzelt ellenfele, Péter?

A Golghelóghi kis híján száz (a statisztákkal együtt több száz) szereplőt mozgat, kettős, de egybehajló térben. A földieknek és a földöntúliaknak e két csoportja a világdrámát két műfajtípussal rokonítja, az egyik az ősibb, a megélt-megjelenített történéseknek megfelelő sagák, a keleti Mahábhárata-típusú, a középkori Niebelungen-Lied-szerű heroikus elbeszélések – és idetartoznak Homérosz eposzai is, ahol a világot egy égi kar irányítja, földi logika szerint. A másik forrástípus a világproblémákat forgató drámákból és drámai poémákból kerül ki: itt tartjuk számon a középkori misztériumjátékokat, Milton Paradicsomát, Goethe Faustját, Madách Tragédiáját. Határ, mellesleg, nem kedveli Madáchot. A két zsáner ötvözetének ambíciójával írt James Joyce-i mű, a Finnegan’s Wake zseniális kudarc, egy alkoholista lángész utolsó dobása: szervezettséget nélkülöző, de tettető szövegbálnák vak kergetőzése a zavarosban.

Határ műve azonképpen is eltér a szokványos drámától, hogy száz szereplője nem megy „belső fejlődésen” keresztül, mint azt Fausttól vagy Ádámtól elvárjuk, hanem ki-ki betölti rámért szerepét, azaz megéli a csodás, a fájdalmas, a kiábrándító átváltozásokat. (A képzelt, vagyis felidézett idő arisztotelészi kereksége egyébként megfelelő fókusz, hiszen összidőben leledzünk.) A nézőt, azaz olvasó-résztvevőt állandó meglepetések érik, hol a megrökönyödésé, hol a viszolygásé, hol az utálaté, de katartikus és mindjobban felgyülemlő érzése mégiscsak a szánalom. A „dráma” ugyan heroikus, de Golghelóghi antihős. Till Eulenspiegel, Simplicissimus is az, de ők száz és száz kaland után is azok maradnak, akik voltak, míg az átváltoztatások Golghelóghi ambícióit is átváltoztatják, ámbár őt magát inkább csak „rétegezik”. Mondhatnám, úgy lepi be egy-egy kor, történés, világmozgás pora, salakja, sara, hogy egyrészt „többletarcot” szerez, másrészt önnön bukdácsoló maga marad, noha egyre magasabb földi szerepekben.

Az általános határi univerzumban – ezt az író többször, többféleképpen elmondta és kifejezte – az özön közöny dominál. A csillagvilág megfelelő sarkain (ilyen a Föld) a kellő feltételek közepette megjelenik az élet, és az élet kitermeli az ember-gépben a szellemet. Olyan ez, mint mondjuk a rózsa illata. Ugyanekkor eszkatológiájában, kimenetelében komoly, sőt komor, vigasztalan sors az emberé. Nincs Jóisten, akire támaszkodhatna, de ránehezedik a sartre-i, camus-i ég. Anélkül, hogy kimondaná: Határ egzisztencialista, aki mindent a végső pesszimizmus felé egyensúlyoz.

A Golghelóghi „teológiája” és teleológiája látszólag egészen más. Határ hellyel-közzel a perzsa teológiai-filozófiai-mitológiai elrendezést alkalmazza, melyben a jó isten és a gonosz isten párharcának nyomán az ő energiájuk segítségével forog, azaz alakul a világ; az epikus dráma panteonjában a gonosz Sátán a „jó”, azaz a tisztességesebb istenke fölé kerekedik, és uralja a világot. Ennek következményei vannak/lesznek Golghelóghi sorsának alakulásában, és mivel ő – inter alia – a mindennapok embere, az egyszeri emberi, everyman-Jedermann is, filogenetikailag, „szellemtörténetileg” – noha sajátos individuum – egy velünk, sorsában mindannyian osztozunk. Persze ez a világetikai játék a jóval és a gonosszal Commedia csupán, a szó leginkább dantei értelmében. Dante eposza stilisztikailag és „szervezetileg” úgy nőtt ki a Vita Nuovából, mint (Kabdebó Lóránt jól sejti) a Golghelóghi a Heliánéból. Határnál a regény atyja az eposznak, és nem fordítva. Határnál a Sátán győz az Isten felett – lám, Dante kikölcsönözte és tájrajzilag megtervezte a középkori keresztény mitológiát –, és nem fordítva. Határ síró-nevető író, egyik szemével fixíroz, mint a hiúz, a másikkal kacsint, hisz miközben mesét mond, azonközben demitologizál. Voltaire is megtette ezt, Diderot is. (Ha ezt felismerjük, a szöveghipnózis oldódik.)

Már a bevezető versike is így figyelmeztet:

A Magnus Ludus Passionalis nem elhitetni akarja magát, hanem felmutatni. Így is lehet, mi több, így legalább olyan érdekes lesz, mint amúgy lenne. És mivel az egész játék – pokoljárásával, megdicsőülésével, sanyargatásaival, rémületeivel, zarándoklatával, tréfáival, hamisságával, álomnyelvével, vakhitével, leleplezendő boszorkányságával és babonaságaival – csupán vanitatum vanitas, azaz a hiúság vására, a Golghelóghi hitünk, hiedelmeink, beképzeléseink, sőt pszichózisaink torz tükre is. Mint ilyen fájdalmas és veszedelmes játék lenne, ha a humor nem enyhítené a szöveg örökös döféseit.

A könyv hatalmas utószava értekezés; szándéka szerint olyasmi, mint a Háború és béke mögé kanyarított történelmi esszé – a vallások, hitek és hiedelmek összefonódását, összemosódását, véletlen vagy kényszerű összeforrasztását magyarázza. Önmagában kis remek, és gondolatmenete sem hibáztatható, de kérdés: kellett-e ezt a leíró-megjelenítő-beleélő remekművet így megfejelni? Az ábrázolás után az olvasókkal didaktikusan is megérteti a szerző, hogyan lehet egy Zarathustra-alapfilozófia fölé egy „középkori” szatirikus keresztény felépítményt vonni, hogyan szivárog át a sátán, a démonok, az angyalok fogalma az egyik kultúrából a másikba, miként lehet az Angra Mainyn, azaz Ahrimon a magyar ármány. Csakhogy a Golghelóghi alapvetésének ármánysága: elbukás, angyallá kárhozás – hisz ezzel a rejtett eszmével indul, és ide torkollik az óriáskönyv. Magyarán nincs üdv, ezt a könyvet nem a protestáns Milton, a katolikus Dante, de még nem is a pogány Vergilius vagy Homérosz írta – a kiegyenlítődés hívei –, hanem Határ Győző, aki arra (is) vállalkozott, hogy utolsó mentsvárától, üdvhiedelmeitől fossza meg az embert. Ez a mértéktelen gonoszság persze csak egy olyan világegyetemben az, ahol a gonoszságnak erkölcsi töltete van, hisz a vak természet mindössze rombol és épít. A Golghelóghi végén is van egy kiskapu, ahol kibújhat a lúdbőrös participáns. Hősünk s vele együtt az ezredforduló emberiségének tekintélyes hányada azt hitte, a világnak vége lesz. Nem úgy a mi Szent Istvánunk, mikor Gellért karácsony napján fejére tette a Szilveszter pápától kapott koronát, de annál inkább mentora, III. Ottó német-római császár, valamint itt, Európa szélén (az ír szigeten körmölök) Brian Boru, akinek pár évtizedre sikerült, ami az IRA-nak egy évezreddel később sem: egyesíteni Írországot. Ha tehát Golghelóghi rájött arra, hogy a világ nem állt meg az első ezredfordulón, akkor a remény is megmaradt, hogy tovább forog majd „keserű levében”. És ez is történt. (Surprise, surprise.)

Évekkel ezelőtt, egy hollandiai Mikes-konferencián vitába keveredtem „János-Lukáccsal”, a magyar nyelv és irodalom sorbonne-i tanárával. (Határ is jelen volt, de nem szólt hozzá.) Jean-Luc Moreau ugyanis előadta, hogy a magyar irodalom egyértelműen pesszimista. Eszmefuttatását Vörösmarty műveinek elemzésével kezdte, Madáchcsal fejezte be, de sorra vette a két Juhászt is, aztán József Attilát és Arany, Babits borongósabb felét. Most, megannyi műve és elsősorban a Golghelóghi ismeretében közéjük soroljuk-e Határ Győzőt is?

Megtudakoltam, kik a francia professzor magyar üdvöskéi. Ismerte a klasszikusokat, jól, alaposan, de nem olvasta például a Borsszem Jankót, nem ismerte Vas Gereben műveit, Gárdonyi Durbincs sógorát vagy éppenséggel Moldova György műveit. Igen, zseniális és szuperművelt Határunknak is, e téren, csonka a műveltsége: irtózik az operettmuzsikától, nem olvas fércműveket, ponyvát – kivéve, ha azt már belepte a korok patinája. Pedig a vacak irodalom, az alacsony kultúra a pesszimizmus oldóanyaga.

Zarathustra kitűnő receptet készített a hitek szellemi vegyületeiből. Rendszerében a jó és rossz szellem mellett megférnek a démonok és az angyalok (kik Határig szállnak), az ember testén kívüli örök lélek (mely Határ szerint egyébként kialszik a testtel, hisz annak „terméke”) és az egyetlen földi élet. A Mennyország és a Pokol, a Megváltó jövetelébe vetett hit (melynek cáfolata Határ egyik ambíciója) ugyancsak Zarathustra rendszeréhez tartozik.

Bár a Határ által keresztre feszített kereszténységnek sok ága van, tulajdonképpen csak Teilhard du Chardin szellemi ősei és követői hittek a Jóisten (Határnál: Korongoló) végső, teljes győzelmében. Teilhard fölvetíti és előrevetíti a győzedelmes, kozmikus Krisztus alakját, aki, miután megváltotta a világot, ura is lesz. (Van ennek egy panteista, Hamvas Béla-i változata is.) Teilhard-nál nem kap szerepet a pokol, s a „gonoszság” sem aktív tényező, csupán a „jó hiánya”. Kikövetkeztethetően állítja azt, hogy az érdemtelenből salak lesz, megsemmisül, nem folytatódik, csak a jó marad, csak abból lesz aktív tényező. A középkori keresztény hit – és amit azóta ebből megörököltünk – a Sátánt lázadó főangyalnak állítja be, szellemléte miatt elpusztíthatatlannak, aki – akárhogy is vesszük – a pokol királya. És itt a dolog bibije. Üdvözülni olyan kegyetlenül nehéz, hogy a végén (azaz az egyes életmenetek végével) ennek a királynak vélhetőleg sokkal több katonája lesz, mint az égi királynak, holott bizonyos seregek még átvándorolnak a purgatórium sivár pusztáin, hogy fölszippantódjanak az ég harmataival. Mi ez, ha nem a catalanaumi ütközet, mely után a seregek, döntő győzelem híján, saját táborukba vonulnak?

A Golghelóghi a maga filozófiájával ki akar törni a kiegyenlítődési körből. Az élet forog tovább, ennek voltak, vannak, lesznek mulatságos és szomorú szakaszai, de a „végítélet”, vagyis a világ évről évről lenyomott pecsétje az, hogy győz a gonosz, tehát akkor is és azóta is minden szakaszban. Ez a nem-euklideszi geometria.

Magam nem tudom elhinni, hogy egy nyugati, összeurópai kultúrájú ember ki tudná vonni magát a judeokereszténység folyamatos hatása alól. Ez a szellemi örökség ott magaslik a templomokban, lapul a gutenbergi bibliák betűiben, nyelvünk zegzugos utcáinak köveiben. A Golghelóghi nem Sáhnáme, nem Pancsatantra, nem Korán – bár az utóbbi is zabigyereke a Bibliának. A Golghelóghi cantata profana, a mű fürdik a keresztény kultúrában, miközben leátkozza önmagáról a keresztvizet. Lévén a hamisságok litániája (is), az álságokat és álnokságokat nem kell kitalálnia (a szerzőnek), csupán úgy kell hadrendbe állítania őket, hogy mi, olvasók csodát lássunk, csodálkozzunk, és – horribile dictu – magunkra, kortársainkra ismerjünk. Ismeretes, hogy amíg Szent Ottó (ki nem volt mindig szent, néha bosszúálló démon volt) a rómaiakat próbálta rávenni arra, hogy a pápa és a császár szellemi-világi uralmát elfogadják, és ehhez a római szent makk elültetésével igyekezett felnöveszteni Európa tölgyfáját, addig a római nép Crescentius vezetésével föllázadt, északon pedig a szászok, burgundiak önállósodtak, vissza-visszatalálva tobzódó félpogányságukhoz. De a történelem Határ szerint is körkörös. Nem kell Pico della Mirandoláig, Giambattista Vicóig, de Gibbonig sem mennünk, hogy visszavetítve és előrenézve lássuk a hatalomvágy, eme rákfene újraszerveződését, az új ideológiák felbukkanását, tündöklését és bukását, melyek végtére ugyanúgy maszlagok, vagyis ürügyek a gonoszságra, mint a Golghelóghi lapjain. A számtalan szereplő korabeli, noha megannyi belőlük eltorzított, egyediesített figura, de mutatis mutandis megpróbálhatjuk „aggiornamentizálni” jó hányadukat. Itt van például Flodibárdus, „Aurániában a Szentlélek Bankjának utolsó custos theosauriusa, herceg és szenátor”, aki lehetne a mi időnkben Calvi vagy Marcinkus, míg a „bank” (15. századi találmány!) a Banco di Santo Spirito, napjaink egyik nagy olasz pénzintézete. A vezeklés aktusa a középkorban és e műben oly gyakori, hogy méltán túlél mindent, s lesz a kommunista pártgyűlések önkritikája. „Golghelóghi a kufárok között” akárha a vadkapitalizmus bugyrában tipródna: csak a részvényeket helyettesítsük be ereklyékkel, azaz a „valódi” vagy hamis szentek valódi vagy hamis csontjaival. „Golghelóghi az erdőszentelők között” egyrészt egy hamisítatlan középkori szertartás tanúja, másrészt előre jelzi a környezetvédő mozgalmat, mely manapság már-már helyettesíti, mindenesetre pótolja a rohamosan elerőtlenedő, papjait és talaját vesztő kereszténységet.

Az elején azt állítottuk, hogy ebben a műben nem a karakterfejlődés vezérfonala, hanem az átváltozások szakaszos robbantgatásai dominálnak. Golghelóghi egyik könyvből a másikba lépve lesz Arany-Golghelóghi, egyik jelenetből a másikba váltva lesz csetlő-botló vezeklőből, megalázottból már-már császári rangú délceg, egyik jelenet szánalmas figurájából lesz a másik jelenet agressziótól duzzadó és tombolásra serkentő „vitéze”. Hogy ezután ismét kiessen a szerepéből. A „csetlés-botlás” kifejezés talán magyarázatra szorul. Nemcsak arról van szó, hogy hősünk gacsos lábú, hanem inkább arról, hogy a történések „csetletik-botlatják”, följebb és följebb buktatják. A hazugságnak és a gáncsoskodásnak az az áradata, mely úgy körülfogja, mint a gázló folyóvize az inni járó szarvast, olykor a valódi hős, olykor a látszólagos csirkefogó attitűdjeit csalja ki belőle. A szarvas iszik a gázlónál, aztán sodorja az áram, átcsapnak feje fölött a hullámok, lebukik a mélybe (pokoljárás), föl- és fölbukik. Van egy ismert középkori processzus, illetve tánc, ahol a császár, a főpap, a kincstárnok, az alabárdos, az ajtónálló és a koldus egymás kezét fogja, s az egyik változatban megjelenik, a másikban már álarcban ott is van – a kör közepén – a halál. A morál természetesen az, hogy a kaszás könyörtelen, egyformán bánik mindenkivel, tehát retrospektíve is nivellál. Már e földi téreken egyformák vagyunk, mert utóvégre egyforma sors vár ránk, bármily köntöst viseljünk, bármilyen hit köntösébe burkolóddzunk. Ez Golghelóghi egyik leckéje, amit egyébként Hofmannsthal is jól ismert, és félelmetesen ábrázolt Jedermannjában. (Csakhogy ő hívő volt, számára volt megváltás.) Hogy mondják a franciák? Tout ŕ les égouts!

A Golghelóghi felépítése sok tekintetben hasonlít az angol misztériumjátékokhoz, melyeket jobbára templomokban, katedrálisokban hoztak és hoznak színre. Elképzelhető a Golghelóghi színre hozása is, főleg egy nagy katedrális aurájában, mondjuk például Canterburyben. Nem egyvégtében, hiszen ahhoz túl hosszú, hanem folytatásokban, mondjuk „könyvenként”, és nem egy és ugyanarra a pontra lokalizálva, hanem több helyütt előadva: a főhajóban, a mellékhajókban, a kriptában („Golghelóghi a sírrablók között”), illetve kezdetnek a nagytemplom gyepes udvarán. A párbeszédek úgy peregnek, hogy a nézőknek-hallgatóknak eszükbe sem jutna unatkozni, tartson bár kilenc napig a mesedráma. De még inkább el tudnám képzelni a Golghelóghi előadását – hang- és fényjátékok mintájára – a Caracalla Termáiban. Noha már posztkeresztény korszakban leledzünk, ott azért még nem tartunk, hogy a keresztvízleszedés határi játékát beengedje szentegyházának kapuján a canterburyi főesperes – hogy az érsekről ne is beszéljünk. A hangok és fények megoldás már csak azért is kívánatos lenne, mert ez a fölzendülő énekek és szózatok, a pásztázó fénycsóvák mellett álló- s mozgóképeket is képes vetíteni. Megjelenne például egy kora középkori püspöki palota kápolnája a képernyőn, míg „Golghelóghi menyegzőjének” nyüzsgését visszaadná a kinagyított, többfelől bemondott, beolvasott, besugdosott mikrofonhang. Végül el tudnám képzelni (és hogy élvezném autózás közben meghallgatását!) Határ művét CD-n, illetve kazettán. Golghelóghit Mécs Károly szólaltathatná meg. Tizennyolc CD-re vagy harminchat kazettára lenne szükség. A Golghelóghi ugyanis nem könyvdráma. Igen olvasmányos (mintha ínyencfalatokat, libamájas szendvicset, osztrigát dobigálna be az ember), de korunk nem kedvez a nagy könyvnek mint médiumnak. Számos olvasóm az én hasonló méretű Duna-trilógiámat is fizikailag nehéznek tartotta. Határ magyar kiadói úgy segítettek ezen, hogy az opust két, illetve három kötetben tálalták. Ez már vonzóbb. (User friendly.) Akadály viszont a munka kulturális telítettsége. Igaz, úgy is olvasható, sőt élvezhető, ha az ember csak minimális tartalékokkal rendelkezik, és a cselekmény fonalát firtatja, de a mű ragyogása, az irónia megtestesülése és a mitológia lekopasztása csak a cognoscentik szellemi zsákmánya lehet.

A művet átfonja és átitatja a költészet. Ez két különböző dolog. A könyv bemutató verssel indít, s a kötetben olykor Golghelóghi, olykor mások fakadnak ki dalban, recitálásban, kántálásban. (Nota bene honnan ismerhette Határ Győző a bajai tájszólás „piarc”-át a piac helyett? Lásd: „Golghelóghi a Bakugrók között”.) Ám a „költészet” nemcsak díszes, sallangos, rímes versszakokba bújik, hanem magába a szövegbe, annak molekuláiba is. Ő sugallja a szöveget, a képeket a belső szemmel ő láttatja. „Golghelóghi az Átokhegyről ereszkedőben” Sikbékkel találkozik, aki így figyelmezteti: „Oztán megvigyázd, nehogy hetednapra találj rákerülni Gyehenna kapujára: Úrnapját megszentelik ám a tűzben is, oszt’ ha szombatnapra esik alákeverésed, hajad-szálához hozzá nem nyúl teremtett gonosz a pokolban.” Hány rétege van itten, egyetlen mondatban, a babonának, hiedelmeknek, balhiteknek és torzulásoknak? Adva van a halál, mely „elválasztja” a testet a lélektől. A test a sírban porlad, a lélek kész arra, hogy az alvilágba kerülve égjen. Az alvilág egy-egy korábbi hitvilágban, mint a görög Hadész vagy a héber Seól, nem igazán égetős hely, ha nem is épp kellemes. A gyehenna képzetével Jézus varázsolja az elmékbe a ki nem hűlő kohó képzetét – gyehenna a szemétégető telep volt: Fuori di Gerusalemme. Hogy Jézus az „örök tűzzel” valóban meg nem szűnő vagy – mint egyes teológusok állítják – csak nagyon sokáig tartó égést jelzett-e, ma már meg nem mondható, de Sikbék, lám, azt a hiedelmet halássza elő, hogy Úrnapján megkímélik az ördögök az áldozatot a pokolban. Sőt, a szövegértelmezés még azt is megengedi, hogy az ilyetén kivételes napon odakerülő ipse nem lesz az ördögök martaléka. Ám az is kérdéses ebben a sajátságos kifordítom-befordítom teológiában, hogy jó dolog-e a pokol és az ördögök macerálásából kimaradni. Ha Szatanael az urak ura, akkor a pokol az ő otthona, és az ottani szolgálat egy „magasabb státust” ad az odakerülőknek. A költői próza hatalmában vagyunk. Ismertetői a Golghelóghit képes beszédekkel próbálták leírni, legsikeresebben Gömöri, legfilozofikusabban Hanák, legalaposabban Rugási, legközérthetőbben Komoróczy, legköltőibben Csiky Ágnes Mária, legtömörebben Kabdebó Lóránt. Számomra a könyv élménye hasonlatos egy, a megbolydult Villa d’Estében eltöltött nappal. Az ember a való világból kirándul (belép) egy költött világba, de persze fölötte feszül az olasz ég a maga azúrkék valóságában, és látja, hallja, érzékeli a hegyi vizek csobogását. Tudja, idáig jövet látta is a Rómát is tápláló vízvezetéket, de észleli, mint tűnik el ennek egy óriás patakja a kastélypark alá, hol titkos csövezeteken keresztül felbukkan, és ezer és ezer szökőkútban, csobogóban, vízköpőben, faunszájban, Démétér istennő nyolcvan mellbimbójában, vízbuktatókban pezseg, fröcsköl, bomlik permetjeire a víz. A Golghelóghi legnagyobb csodája, hogy komor „üzenete” és megannyi haláltánca ellenére telis-tele van tündöklő élettel. Aligha van életimádóbb írónk Határ Győzőnél. Ó, igen, tele van ő is félelemmel, fenyegetéssel, mint a városok campo santókkal, a temetők sírhelyekkel, a sírok csontokkal. Ó, igen, nem hisz a megváltó Istenben vagy a lélek halhatatlanságában, de nem tagadja a lélek létét a testben (mintegy annak summáját), sugározza a szellem örömeit, a szivárványszínben is ragyogó világ szépségét. Ez a világ azonban nem statikus. A kertfalakon kívül is mozog minden, tehát maga a Villa d’Este is utazik. Mi is egy körhintán ülünk, és figyeljük, hogy a külső világnak ez a belső szatírája egy másik forgatókorongon pörög, lelassul, felgyorsul, miközben a kertben Liszt zenéjét hallani: a Villa d’Este szökőkútjai-motívum vissza-visszatér, de a zene fölkap, és a templom tornyából a térre zuhanunk, siklórepüléssel, a Les Etudes futamaival, és el-elkomorulva forgunk a Fausttal. Mert ugyan a világ egyik legmágikusabb kertjében járunk, de már alkonyat van. Ezzel a füllel hallgatva, ezzel a szemmel nézve: a Golghelóghi egyetlen hatalmas kerti szatírmulatság: a jelen tudása felidézi és eredeti jelmezükbe öltözteti a múlt valóságos, szimbolikus és varázslatosan elképzelt alakjait. Új változatban játszódik le előttünk a megváltási dráma, a kárhozati tragédia, a hét főbűn tragikomédiája, és mindez a mi isteni magyar nyelvünkön, egy nyelvi mágus fehér-boszorkánykonyhájának főztjeként. Itt-ott mintha áthallanám a Csongor és Tünde felhangjait. Állagát tekintve a Golghelóghihoz fogható mű azonban nincsen a magyar irodalomban, de a világirodalom, sajnos, sokáig nem fog róla kellő tudomást szerezni. Mivel a magyar nem világnyelv, a Golghelóghi megmarad a mi külön bejáratú, titkos Villa d’Esténknek.

Különösképpen ebben a műben nem játszik szerepet a szerelem. (A kéj igen.) Ez annál meglepőbb, mert egyéb Határ-mezsgyéken az ügyek és testrészek eleven mozgatója, a szellem egyik köszörűköve a szerelem. A fölemlített világirodalmi példák mindegyikében munkál – Dante univerzumában a vándor vezére a szerelem –, ám a dolgok megkísérelt teljességét tekintve a Finnegan’s Wake-ből is hiányzik. Felötlik bennem (de nem a mű – immáron második – olvasása közben, amikor leköti figyelmem a leírt menyegző és a fehérnép sokszínű, sokszerű szerepe, hanem) utólag: hiányzik-e a Golghelóghiból a szerelem? Erre a talányra sem tudok egyértelmű választ. Megannyi kritikusának, értékelőjének nem hibádzik – hiánya felett elsuhan a szem, az elme –, és nekem sem, amíg a könyvet olvasom, mert a szöveg elzsongít, hipnotizál, sodrása magával ragad. Utólag azonban, kritikusi távolságból, valamiféleképpen mégis hiányzik. Persze nem tudom, hol, és nem tudom elképzelni, hogyan lenne, lehetne szerepe ebben a lucretiusi fogantatású játékban Ámor kitartó incselkedéseinek, de valahogy nem bánnám, ha a kör kerekségének a kedvéért Aphrodité miatt is hevesebben dobogna a szív.

És miközben ezt írom, felötlik bennem: nekem is van egy fals világvége-könyvem, nem grandiózus, mint Határé, hanem a bestsellerek felé kacsingató. A második ezredévfordulón játszódik, az idén jelenik meg angolul is, magyarul is. Kopuláció van benne bőven, de ebben sem igen kap szerepet a szerelem. Most tehát ezt a misztériumot is megfejthettem: a világvége-könyvek iránya, célra tartása olyan, hogy nélkülözhetik a szerelmet. Ez ugyanis biológiai luxus. Akiket torkon ragad a halálfélelem, azok, ha idejük, kedvük engedi, mulathatnak, tombolhatnak ugyan, de a luxust mellőzhetik. És egyébként is, mit kezdjen egy, az illúziókat kardélre hányó mű egy másfajta illúzióval, amitől nem ment meg a felvilágosodás? Van egy további magyarázat is, mondjuk Határ Győző akadémiai székfoglalójában: „nem menekülhetünk a felismerés elől, hogy mindenekelőtt mindnyájan Orgé hatalmában vagyunk. Orgé az az öregisten, akinek Erósz csupán az egyik tyúkszeme…” Továbbá felmerül a kérdés, ismertetőiben is többször felmerült: honnan van a név, miért Golghelóghi Golghelóghi?

Komoróczy Emőke, talán részben a szerző néhány elejtett szava nyomán, különböző kifejezéseket, szóösszetételeket hoz fel: mint a „Golgen-Lüge” vagy „Golgen-Logen”, és ezekhez még hozzátehetnők az olasz golosót és az angol gluttonoust, mindkettő mohót jelent, s ez illik is a hős/antihős karakterére, hiszen életfaló. A magyar galagonya pedig ízes gyümölcs. Lehet azonban a golghelóghi – így, kisbetűvel – álomszó is. Szerzőnk nagy álmodozó (persze nem keveri össze az álomlátottat a valósággal), aki tudja azt, hogy az álom az ébrenlét alatt elraktározott emlékszemcséket kotyvasztja, és új képekkel, szóösszetételekkel, szövegekkel szolgál. Ebben a tekintetben Határ hasonlatos Borgeshez, sőt értékben is hozzá mérhető, bár stilisztikailag más úton jár. Borges tömöríti, Határ lefilmezi álmait.

A mű végkifejletéhez vezető Szentírás-részben Arany-Golghelóghi (értsd: „megnemesült” Golghelóghi) az addiginál is megrázóbb kalandokon megy keresztül, ami utolsó transzformációjához vezet. A Golghelóghi mint írásmű ugyebár nem Bildungsroman vagy Bildungsdrama, hanem egy átalakított misztériumjáték (is). Közhely az a föltételezés, hogy az író minden könyvével önéletrajzát gyarapítja, s minden főhőse önmaga (is). Mégsem szabad ettől eltekintenünk. Ha van egy bábszínház-igazgató, aki maga faragja kedvenc bábuját, s ezt a bábut a nézők előtt dróton vagy madzagon mozgatja, miközben ő, az igazgató, a bábu nevében, de a saját hangját hallatja, akkor önmagával/önmagából eleveníti meg a bábut, s lesz a fa testű Pinocchióból élő kisfiú, aki egyben fafaragó apja, Gepetto vágyainak fókusza és megtestesülése. Ilyen értelemben Golghelóghi felveszi szerzőjének ha nem is teljes arcát, de néhány arc- és harckifejezését. Határ Győző olyan keresztes vitéz, aki nem a keresztért, hanem a kereszt mitológiája ellen harcol antipassiójával. Visszatérő vízióinak egyike a keresztre feszítés. Ezt a kivégzésmódot Jézus halála óta mindig vele asszociáljuk, holott a kereszt mint szimbólum csak a negyedik században egyesült a kereszténységgel, a kereszthalál korábban Spartacusszal és követőivel kapcsolatosan volt történelmi mérföldkő, és lett a római krónikák anyaga.

A 47-es szakaszban járunk, és Golghelóghi párharcának vagyunk tanúi a Pokolsekrestyéssel. Ez a nyolcadik könyv utolsó jelenete, előkészület a denoumenthoz, a kilencedik könyvhöz, mely Golghelóghi „Gyalázatos Megdicsőülése”. A szín: a „Zarándokszállás rögtönzött tömeggyóntató-áldoztató hodálya”. Golghelóghi itt misét bont, bizonyítani igyekszik, hogy az áldozár az ördög, a Pokol sekrestyése, az ostya hamis ír, a papok a sátán szolgái. Ő maga tűzben, lázban, verejtékben égő Peer Gynt-i figurává válik, s az emberi faj nagy árulójaként az ÁLLAMOT nevezi meg. Világos, hogy a középkori embernek az államról nem ilyen volt a képzete. Hűbéruráról igen, papjairól viszont mint lelki följebbvalóiról, a katonákról mint karhatalomról, a császárról mint a legfelsőbb földi bíróról, Krisztus kinevezettjéről gondolkodott. (A helytartóság értelmezésében sokat civakodott sok császár és sok pápa, ellenpápa, egyet fel is koncoltak, ennek ábrázolása elmélyíti a történelmiesítésben ezt a művet.) Határ tehát belenyomtatja ide saját, huszadik századbeli iszonyatát a szörnyállamoktól, az őt bebörtönző katonaállamtól, az őt kisemmiző kommunista államtól. Ha lúd, legyen kövér, ha a csalárdságokat számba vesszük, ne hagyjuk ki a legcsalárdabb emberi építmények egyikét, a szörnyállamot. Ám tisztában kell lennünk azzal is, hogy az állam gonoszságát leleplező Golghelóghi, az egykori molnárfiúból a legfelsőbb császári tanácsossá emelkedő tisztségviselő ugyanakkor, lám, tagja-csavarja (majdhogynem emeltyűmozgatója) a megvetett államnak. Ennek így több hitele van, mint ha fordítva lett volna. Mert kívülről-belülről kell ismerni valamit ahhoz, hogy igazán megvethessük, mint a zarándok barát Luther Márton a pápaságot. A szín a jámborok szent énekének soraival zárul:

A „Gyalázatos Megdicsőülés” haláltánccal indít. A gondolati bejátszás nemcsak a Walpurgis-éj és Faust keringője, hanem – számomra – a világháború egy szakasza, a forradalom egy epizódja is (hisz mindenki saját emlékeiben evez, miközben olvas), és a választás éjszakája Guyanában. Golghelóghi azonban főként az istenember tulajdonságait és viszonylatait kajtatja, és a cselekmény alakulásaival egyre közelebb kerül az emberfeletti lényekhez. Arra kíváncsi, mi mozgatja a világot. A Commedia Golghelóghiana nem Divina Commedia: itt nem a szeretet, hanem a gonoszság mozgatja a világot.

Mit tesz Isten vagy a dolgok logikáját gombolyító, az író neuronjait befolyásoló sors, a következő részben, a könyv 48. szakaszában Golghelóghi golgotájának vagyunk tanúi. Vagyis ez a bepiszkolódott kereszténységet lángpallossal pörzsölő arkangyal, a szerző egyik – tán a legjelentősebb – alteregója, Golghelóghi szükségszerűen golgotai (is lesz). Mert akármilyen előítélettel, megvilágosodással, pozitív vagy negatív előjellel ellátva látjuk Jézus sorsát és alakját, szimbóluma a mi nyugati kultúránkban el nem kerülhető. Tudjuk, hogy a Pál-vallás a görögöktől kölcsönzött, az esszéni tanokat elbonyolító magyarázatokat adott, míg a görögök a perzsáktól, a perzsák – közvetve – az egyiptomiaktól vettek át tanokat. Ismerjük ma már Mithras átütő kultuszát, és tudjuk, hogy a Jézusból főnixként kiemelkedő Krisztus képes volt arra, hogy magába foglalja a fenti hitek átrévedező álmait, de eredetileg mégiscsak arról volt szó, hogy egy rebellist, aki ismerte árulóit, mondhatni, ártatlanul kivégeztek. „Mondhatni”, mert bár erkölcsileg bűntelen volt, ha az írások szavainak hihetünk, alaposan megsértette a fennálló hierarchikus, rabszolgatartó helybeli világrendet. Határ vallásellenes, nem Jézus-ellenes. Az utolsó fejezetekben Golghelóghinak a papok, a hamisok, a képmutatók, az elöljárók, a császárszolgák elleni dühében felismerhető a kufárokat ostorozó Jézus magából kikeltsége. Golghelóghi számomra tanú, tanúja a valóságos golgotai eseményeknek. Vallásrendszert Jézus tanításaiból Pál rabbi, államvallást a Pál-vallásból Konstantin császár csinált. Ezenközben könyvünk cselekményének végén Szatanael parancsára Golghelóghi angyallá kárhozik, s ez a végső transzformáció, a gyalázatos megdicsőülés nemcsak a transubstantiatio ultimo, hanem olyan befejezés, melyet végtére a legtöbb vallás valamilyen formában feltételez. Jézus előtt és után is megistenültek, főleg a császárok. Ezzel együtt a Golgota, hol a zsidók és az arabok ma is – azaz több ezer éve – ölik egymást, emberileg, könyvlogikailag ki nem kerülhető. Az iszlámban Jézus csupán a próféták egyike; a hinduizmusban, buddhizmusban, taoizmusban nem is szerepel, eltemetett testét nem találták meg Palesztinában, nevével szánkon mi, magyarok is törököket öltünk rakásra. Minderről a történeti Jézus aligha tehetett. Az „állam” kivégzettje volt ő is, az uralmi viszonyban összefonódott római helytartóság és a szanheddrin alkalmi érdekegyezségének áldozata. És Határ Győző sem igen tehet arról, hogy virulens ateizmusa ellenére sem tudja Jézust megkerülni. Megkockáztatom tehát azt a feltevést, hogy Golghelóghi neve a Golgotával való összefüggésben – ez ugye a Siralom Völgyének leggöröngyösebb országútja – golgotai (is). Így jelentkezhetnek álomszemcsék egy alkotó agyában, hogy intuitíve új szóalakzatok legyenek, hogy hőse tanú lehessen. Persze ő nemcsak tanú, hanem Taliesin is, néha Veinemöinen is. „Erős vágású, széles hersentésű legény”, amilyen cyreneai Simon lehetett, akit Orgé a hajánál fogva ránt oda a keresztcipeléshez. A remekmű eszkatológiája nem annyira a filozófus, mint a leggazdagabb szókincsű magyar mesemondó munkája. Valakié, aki sikeresen ötvözi a históriás énekeket az igricek dalaival, Bornemisza és Károli Gáspár kifejezéseivel. A filozófus az elme termékeinek tartja a túlvilági seregeket, a mesemondó megidézi őket, hogy ellensúlyozza az üdvtörténeteket hozsannázó, mímelő, bizonygató művek tömegét. Nemes és eredeti kísérlet, szem-, értelem-, eszmélet- és bicskanyitogató. Legalább annyi ideával szolgál, mint ahány új gondolatot gerjeszt.

Eposz, mely irodalmunkból hiányzott, s mely a világirodalomban most már hallgatólag jelen van. Kultúrbravúr, mely utánozhatatlan, mint ahogy nem lehet újra megkomponálni Az istenek alkonyával végződő Ringet vagy megfesteni az egymásnak felelgető Teremtést és az Utolsó Ítéletet. (Persze mostanság egyre gyakoribbak a világbaró mesejátékok. Ezek úgy viszonyulnak a Golghelóghihoz, mint Gulliver gyermekmese-változatai az eredeti maró szatírához.)

Az Utolsó Ítéletnek is sok változata van, főleg a festészetben: egy megdöbbentő a palermói katedrálisban, egy meglepő a sükösdi falusi templomban. Ezeknek bármelyike saját mesterének vízióját adja, tehát a vízió az az alap, amelyre a mű épül, s bár a téglák, az oszlopok lehetnek ugyanabból az anyagból, a vízió egyéni. A Golghelóghi az építész látomása (is). Gaudí, a befejezetlenül is káprázatos Sagrada Familia megalkotója és a Park Guell tájkertésze és épületszobrásza Határral érintkező jelenség: szellemiségében, alkotóerejét tekintve. Egyébként aligha lehetne tőle különbözőbb. Gaudí nem szerette a nőket, és ragaszkodott a kereszténységhez. Ám ezzel az összehasonlítással még azt is szeretném mondani, hogy sub specie aeternitatis mindegy, hogy egy vulkáni erejű, titáni energiájú alkotó (Victor Hugo, Balzac, Michelangelo) miben hisz, miben nem hisz, mit istenít, mit ördögít. A lényeg az, hogy teremt, hogy a teret jelentős, új, érdemleges, tartós élményeket adó dolgokkal gazdagítja, vagyis kurta és hiányos életünkhöz pótlást ad. Ezt teszi a Golghelóghi. Ne tévesszen meg senkit a valláscsúfolás, a mű etikája valódi, a személyes igazság kifejezésére törekszik: szinesztetikusan. A belső látás, a belső hallás, a belső érzékelés képzetét adja elolvasásra. Íme a kincsesláda, tömjétek meg vele, mint megannyi minidiszkes walkmannel, iciri-piciri digitális televízióval, a csillagtereket is összekötő rádiótelefonnal, tömjétek meg vele lelki zsebeiteket.

Felhasznált irodalom:

Bessenyei György: Tariménes utazásai. Budapest, 1952.

Ferdinandy Mihály: III. Ottó, a szent császár. Budapest, 2000.

Golghelóghi. London/München, Auróra, 1976.; 2. kiad. London/München, Auróra, 1978.; 3. kiad. London/München, Auróra, 1988.; 4. kiad. (1–2. köt.) Szombathely, Életünk Könyvek, 1989.

Határ Győző akadémiai székfoglalója. Magyarország Magazin, 1994. jún. 4.

Hofmannsthal, Hugo von: Jedermann. Berlin, 2000.

Csiky Ágnes Mária: Totális színház (Golghelóghi). Irodalmi Újság, 1977. márc.–ápr.

Gömöri György: A Golghelóghi 1–3 kiad. fülszövege.

Gregorovius, F.: History of the city of Rome in the Middle Ages. London, 1894–1902.

Haldimann Éva: Golghelóghi. Kinler Lexikon, Frankfurt, 1997.

Haldimann Éva: Zwischen allen Stühlen. Europaeische Rundschau, Bécs, 1955.

Hanák Tibor: A mindenség könyve (Golghelóghi). Új Látóhatár, 1978. május.

Joyce, James: Finnegan’s Wake. 10th ed. New York, 2000.

Kabdebó Lóránt: Határ Győző írói pályaképe. (H. Gy. bibliográfiája.)

Komoróczy Emőke: Felvonásvég a világszínpadon. Budapest, Stádium, 1994.

Rugási Gyula: XX századi freskó. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2000.

Szegedy-Maszák Mihály: A hontalanság irodalma. Kortárs, 1993. nov.