A nővérkék hívták, jöjjön filmet nézni. Ballagott utánuk a folyosón, majd bámulta a furcsa balettet, amelyet a lassan beinduló kazetta rajzolt a képernyőre. Kétdimenziós, fehér táncosok cikáztak, pörögtek, röppentek át spárgázva a kockányi feketeségen. Aztán a történet, ruhában is nyershússzerűen meztelen képű szereplők találkozása, ferde pillantások, nehezen szétnyíló, rúzstól összeragadt szájak. A pasasok mindig mellüket düllesztve járkálnak, lélegzetüket visszafojtják, hasukat behúzzák, karjukat kétoldalt eltartják testüktől, mint a pingvinek, vagy mint aki kezet mosott, de megtörülni már nem jutott ideje, és most várja, hogy megszáradjon. Félig ruhás, félig ruhátlan vonaglás, pózok váltakozása, ajtócsapkodás, meglepetést mímelő újabb jövevények, akik maguk is rögvest nekivetkőznek, nekigyürkőznek, aztán… A rituális, monoton mozgás, a hol nyerseséget, hol könnyes elragadtatást festegető zene hatására ágaskodni kezdett benne az a zsíros hajú, piszkos körmű, oldalazva járó kamasz, aki ő sohasem volt. A rosszallás legcsekélyebb jele nélkül, a feltűnést kerülve kisurrant a szobából. Senki sem vette észre, a tekintetek nyúlós szálakkal tapadtak a tévére.

Megértette őket is. A kóroktól felpuffadt testek és megduzzadt végtagok csordogáló vagy fröcskölő testnedvek után egészségtől kicsattanó testekre, duzzadó hímtagokra és szeméremajkakra, energikus csorranásokra, fröccsenésekre vágytak. Horror és pornó valahol összeérnek. Unott borzadály helyett stilizált izgalom. Többnapi görcsös műszenvedélyből összevágott egy-két órányi alélt hullámzás. Az akciófilmek működtek hasonlóképpen. Aki egész nap idegesítő idegenek életét istápolgatja, este kajánul figyeli, hogy öl valaki szériában. Reggel bekötözi a legkisebb bibit, háziasszonyok megvágott ujját, kisfiúk lehorzsolt térdét, bácsikák felsértett szemöldökét, este pedig kíváncsian nézi, hogy csinál valaki páncélököllel grillcsirkét egy századnyi erőtől duzzadó légiósból. A libikóka természetes emelkedése-süllyedése ez: miután egyik oldalt elért a legmagasabb pontra, a túloldalon lendül ki, pályáját mindkétszer ugyanazon erő és ugyanazon tengely szabja meg.

Őt azonban feszélyezte a kamasz gyerek, aki ilyenkor erősen verejtékezni kezdett, izgett-mozgott, nedves tenyerét nadrágjába törölgette, szemét kiguvasztotta. Ahogy mindig is feszélyezte mások túl szoros testközelsége. Ez a serkenő bajszú kis szakmunkástanuló pedig a fülébe zihált, nejlonanyagú, főzelékszagú iskolaköpenye az ő fehér köpenyéhez dörgölőzött. Jobbnak látta, ha gyorsan megszabadul tőle.

A seszínű ügyeleti szobában felemelte a könyvet, mézről és érett sajtról olvasott éppen, meg nyirkos aszaltalma-karikákról. Nem szakácskönyv volt. Piri nővér klaffogása közeledett a folyosón. Idegesen felpattant, sétálgatva olvasott tovább: nem tudta, miért, de zavarta volna, ha ülve találják. A kipirult, csillogó szemű nővér benyitott, de rögtön meg is állt a küszöbön. A fehérre mázolt ajtófélfát simogatta, enyhe terpeszben ringatózott. A köpeny legalsó és legfelső gombja kinyitva, felül a születő domborzat, alul a combok összetartó, nagyon is együvé igyekvő vonala. Piri nővér igyekezett különösen puhán ejteni minden hangot, mozdulatait, mimikáját láthatólag az imént látott filmből tanulta. Ő sem szereti a műerotikát, kezdte, kukkolónak való az ilyesmi. Az impotensek nézik, mert maguktól nem képesek. Beállított jelenetek, milyen más, ha két test… Efféle foszlányok kígyóztak be Jenő fülén, míg ő a szintén fehérre mázolt íróasztalról pattintgatta le a felhólyagzott festék szilánkjait. Idióta dolog egy tisztességes íróasztalt puszta higiéniai megfontolásból így összepacsmagolni, gondolta, de ezt a gondolatot is alig hallotta már. Dobolt a halántéka, majd megsüketült tőle. Hümmögött válaszképpen, körme alól zománcdarabkákat piszkált ki. A füle lángolt, ami bosszantotta, mert biztos látszik. Elnézte ezt a pihegő iskolás lányt, pont jó lenne annak a kamasznak, hemperegnének, együtt olvasnák a tinimagazint, levitézlett popzenét hallgatnának kazettáról. Nem tudta, neki miért ne lenne jó. Azt is csak sejtette, hogy nem lenne jó. Piri nővér ringó léptekkel közeledett. Ugyanarra a kéjes ritmusra, gondolta Jenő, amelyre a vetítőszobában ki tudja, milyen pózban rángatózik két, három, négy, öt, ki tudja, hány statiszta. Lám, a világegyetem koreográfiája.

Hagyta, hogy kétszer kicsöngjön, megfordult, felvette a kagylót. Nyugodt közönnyel válaszolt a terjengős, akadozó kérdésekre, melyik kórházban van ilyenkor ügyelet, hogy történt, mekkora a vágás, mennyire vérzik, mit csinálnak vele, mindenesetre ő nem orvos, csak azt tudja mondani, sürgősen vigyék, vitessék be. Izgulni nem kell, úgy tűnik, rutin, csak kényes helyen van, semmiképpen se várjanak holnapig. Főleg ha azt akarják, szépen forrjon össze. Mindeközben Piri nővért szemlélte szórakozottan, aki néma beszéddel, pantomimmel magyarázta neki, hogy várja a kétszázhatosban, igen, a kééétszáázhaaatooosban, ezt hang nélkül megismételte háromszor is, türelmesen, mint valami lehalkított tévébemondó. Közben hadonászott, vagy ideges, mozgékony ujjakkal hol a legfelső gombját, hol az ahhoz tartozó gomblyukat babrálta. Végül, mintegy nyomatékul, odahajolt Jenőhöz, aki önkéntelenül beszippantotta iskoláslány-illatát, az első dezodor pézsmaszaggal kevert páráját. Piri nővér megfontoltan beleharapott a telefonáló Jenő kissé ferdén tartott nyakába, majd hozzádörgölőzött a férfihoz, sarkon fordult, és filmekből tanult ragadozóléptekkel kivonult. Jenő figyelte, amint a bolyhos zoknit díszítő két rózsaszín csík ringva távolodik. Hamarosan ajtócsapkodás hallatszott a folyosóról. Jenő még ekkor is azt ismételgette, igen, igen, hogyne, pedig az érdeklődő már letette a kagylót, fülében csak a szaggatott jelzés lüktetett fáradhatatlanul.

Leült az asztalhoz, felvette a könyvet, de valahogy pacsuliillata lett a méznek, ágyékszaga a sajtnak. Még a golden alma héját lehántva is szoláriumbarna gyümölcshúsra akadt. Felállt, a tükör négyszögéhez lépett, megnézte nyakán a láncöltéssel szegett halványpiros foltot, és arra gondolt, hogy a várakozás bombabiztos stratégia. Abból még baj soha nem lett, tette hozzá, bár az imént a telefonban még épp az ellenkezőjét erősítgette. A folyosó másik végén liftajtó csilingelt, Lajos közeledett fütyörészve, a nyakában lógó fényképes igazolvánnyal csapkodva tenyerét. Laji a belről. Sportos, alacsony, kopaszra nyírt figura. Az ügyeletes doktor érdekelte volna, meg valami ampullák, amit a nővérekkel már megbeszélt. Kétszázhatos, vágta rá Jenő halkan, de habozás nélkül. Az ügyeleti kalicka üvegajtaja becsapódott, Jenő szusszanva vágta le magát a székre, a távolodó után nézett, majd székestül hátat fordított neki, s így a szemben lévő üvegtáblán zavartalanul követhette a neon világította szövet útját. Laji benyitott a kétszázhatosba, s első meglepetésében hirtelen két lépést hátrált. Aztán gyorsan bepótolta az elvesztett távolságot, keze még a kilincsen, feje eltűnt az ajtó téglalapja mögött. Még egyszer kikukkantott az ügyeletesfülke irányába, majd végleg felszívódott. Jenő még a kulcscsikorgást is hallani vélte. Homlokát megtörölte, kifújta magát, a könyvbe egy vényt csúsztatott a megfelelő helyen, és elindult a hallba, az automatához. Amikor a kulcsot ráfordította, elmosolyodott. Azon, hogy most Laji mozdulatát ismételte meg. Csak épp kívülről.

A kávé megégette a nyelvét, melege fölé hajolva, mintha inhalálna, végigballagott az üres csarnokon, megszemlélte a gyógyászati-segédeszköz-bolt újdonságait. Egy fotómodell a gyógyharisnya előnyeiről nyilatkozik. Formásabb és kipihentebb lábak. Mint egy jó masszázs. Az új csokiakció plakátjától a büfé felé vette útját. Néha őt is úgy kéne összerakni darabokból, de az is biztos, hogy nemigen nyerhet rajta senki semmit. Az órájára nézett, tíz perc telt el azóta. Támadt egy ötlete, olyan gyerekes, be kellett harapnia a száját, hogy el ne vigyorodjék. Stét köszönt a székébe belegyógyult portásnak. Aki a sebészeti osztály reklámja lehetett volna: úgy összeforrt a támlával és a karfákkal, hogy nehéz volt elképzelni, miként kászálódik fel, ha jön a váltás. Minden a keze ügyében: telefon, belépőkártyák, a fiókban paprika-kenyér-szalonna, a sarokban távirányítós tévé. Jenő elhalászta előle a telefont, hátat fordított neki, tárcsázott. Kétszer kellett kivárni az összes csöngetést, míg végül beleszólt egy lihegését alig észrevehetően visszafojtó női hang. Ő öregasszonyhangon rikácsolt a kagylóba, elesett a lakásban, fél, hogy eltört valamije, mit tanácsol, juj, nagyon fáj, várjon egy kicsit, másképpen ülök, alig sikerült idevonszolni magam. Közben a vonal másik végén lassan csillapul a szaggatott légzés, remegő és kissé ingerült hangon ugyan, de higgadt válaszokat kap, hívjon mentőt, kikérdezik, pontosan hogy történt, hol fáj, Jenő egy közelmúltban történt eset alapján körülbelül elmondja, erre kioktatják, hogy tartsa a lábát, ne várjon, ne halogassa semmi estre se. Jenő elfúló köszönettel rakja le, egy pillanatig azon töpreng, miért van, hogy a baleseti tanácsok ily kevéssé általános érvényűek. Aki a kelleténél többet vár, általában nemhogy bajba nem keveredik, de elkerülhet valami zavarba ejtőt és kétértelműt, s végül csak saját fantáziájával kell megküzdenie, ismerős terepen.

Közben már szinte szétfeszíti belülről az idétlen vihogás, az a bizonyos kamasz sírva röhög, arcát markolászva a padlón fetreng, vörös a feje, folyik a könynye, a nyála, és már a linóleumot csapkodja, a bútorokat rugdossa, a papírkosár felborul, használt fecskendők, papírzsebkendő-gombócok, jódpöttyös gézdarabok, gyűrött receptek gurulnak szerteszét. Ettől csak még jobb kedve támad, röhög, röhög a padlón pörögve, mint valami akrobatikus táncos vagy lebegő űrhajós, elpörög, zsugorodva visszapörög a semmibe. Alig hallható félmosollyal, még mindig háttal, megköszöni, és visszatolja a telefont a portás elé, s amint könnyed, kaján léptekkel távolodik, érzi, hogy tarkóját valósággal kilyuggatja az öreg elképedt tekintete. Nem fordul vissza, mégis szinte látja, amint lerakja a bicskát, paprikát, szalonnát, töményesüveget halász elő a fiókból, meghúzza, büfög egyet, majd maga elé mered.