Németh G. Béla

Jelentős és jelentősség

három halálvers — arany, reviczky, kosztolányi

I.

Ha elénk tesznek egy általunk nem ismert verset, s olvastán megfogalmazódik bennünk az emberi életet illető valaminő fontos létmozzanat, akkor ezzel együtt, ennek alapján berögződik a vers jelentősége is. Mégpedig kettős megokolással: a vers valami lényeges dolgot mond el az életről, az életünkről, a létről, létünkről; s úgy mondja el, hogy a lényegességet rögtön, egyre inkább s ellenállhatatlanul érezzük – ha azonnal fogalmi, értekező nyelvre nem tudjuk is áttenni. E tekintetben – ahogy E. Husserl mondotta – a jelentéssel, a Bedeutung-gal mindig együtt jár a Bedeutsamkeit, a jelentősség érzése is. (E Husserl: Logische Untersuchungen, 1913, 24. fejezet.) Sőt, többnyire meg is előzi azt. Illetőleg tudatunk raktárában úgy helyeződik el, hogy a kettő folytonosan együtt van jelen. Heidegger hozzáteszi ehhez, hogy a közvetlen jelentéssel szemben, vele együtt a jelentősség tudata s vélt tartalma prevalenciába kerül (Sein und Zeit, 1953. 18. fejezet).

Az egyik legsúlyosabb kérdése, kényszerű feladata az emberi tudatnak kétségkívül a halállal való szembenézés. Vannak ugyan bölcselők, társadalomtudósok, akik szerint valójában nem kérdés ez: a természet rendjébe illeszkedik az ember, s a természetben minden, mi születik s él, meg is hal. S a társadalom a természet legmagasabb fokú realizálódása, s ha ennek a foknak és rendnek az ember a tőle elvárható legmagasabb szinten eleget tett, nyugodtan veheti a természet rendjének ezt a velejáróját is. Csakhogy itt nem a természetről, hanem – igaz, azon belül – az emberi létről van szó. Amit kaptunk, anélkül hogy kértük volna, s amit elvesztünk, anélkül hogy ezt illetően bennünket megkérdeztek volna.

Ez azonban csupán tudomásul vevő regisztrálás, s nem egyben megnyugtató, a szellemet is kielégítő felelet.

S ez csak az egyik kérdés, felelet nélkül. A másik – ha az előbbit tudomásul vesszük és elfogadjuk is –: az emberi lét lehetőségén belül mikor, mily időhatár után s hogyan következik ez be, s hogyan viselje el, vigye végbe az ember szelleme, lelke, teste. Felelet megint csak nincs; illetőleg valójában csak annyi van – akár megfogalmazva, akár sejtelemszerűen, előlegesen átélve –, amennyit másoknál láttunk, látni, tapasztalni véltünk. Ám ez a látás, ez a tapasztalás csak sejtés. Mert azt, hogy miként vitték végbe mások, csak töredékes jelekből, mozzanatokból, látszatokból lehet sejteni; el nem mondja senki: kétszer nem hal meg az ember, kétszer senki sem járja végig ezt az utat.

Az irodalom, a zene, a képzőművészet, de a filozófia is éppen ezért nyúlt oly gyakran a létezés e tényéhez, mert végül is a választ reá kinek-kinek magának kell – mintegy előlegezve – megadnia. Még akkor is, ha aztán az elviselése, a véghezvitele másképp megy is végbe, mint ahogy azt elviselni, véghezvinni vélte, remélte bárki.

Azaz itt valóban jelentős, bedeutend a kérdés, és Bedeutsamkeit-számba megy az a válasz, amelyet irodalom, művészet, bölcselet ad, adni kísérel. Mert végül is csak kísérlet e tekintetben minden válasz. Senki nem viszi végbe, nem tudja végbevinni a lét e záróakkordját más helyett. Ám az, ami kiváltképp a művészeten át sejthető, elmondható, épp ezért oly fontos, jelentős valami.

Nézzünk két 19. századi s egy 20. századi hazai verset.

II.

Az első Aranyé, utolsó esztendeiből, 1878- vagy 79-ből.

A versbeszéd fölütése még Aranynál is ritka lélektani pontossággal illeszkedik a beszélő gondolati állapotához. Egyfajta szembeszegülés, tiltakozás ez a nagy pályát befutott öregembertől elvárt magatartással. A kettős, fokozó időhatározó („még ez egyszer, még utószor”) s a segédigés állítmány („hadd zendüljön meg”) kölcsönösen fölerősítik egymást. Mégpedig úgy, hogy alkalmazkodnak a közbeszéd ilyfajta kívánságnyomatékosító szórendjéhez, variációs ismétléséhez: „még ez egyszer, még utószor”.

A második sor segédigés állítmánya – „hadd zendüljön meg” – nyomatékos óhaj a vég előtt álló szólás jogára. A második sor szembeszállás, az öregembertől elvárt magatartás elvetése: „mért sebeim rejtegetni”, sőt több: szégyen-e szólni arról, ami fáj.

A második strófa első két sora személyes jogú, általánosan emlegetni szokott érvet hoz föl a panasz joga mellett:

Igaz, tán-nal kezdi, s a strófa záró két sora már a halállal, az immár „folytonos halállal” való szembenézés.

Az utolsó, kétsoros strófa pedig azoknak a „progresszív” fecsegőknek szól, akik egyrészt arról prédikálnak, hogy az egyes ember meghal, de „az ember” tovább él, s még inkább azoknak, akik a halál ezáltal való „társas”, „szociábilis” megkönnyítéséről beszélnek.

1877-ben megszabadult az akadémiai főtitkárságtól. Már korábban egy-két hetet nyaranként gyógykúrán Karlsbadban töltött, itthon meg szívesen járt ki nyári napjain a Margit-szigetre. Jóllehet barátai közül még jó néhányan éltek, s látogatták. S fia nemcsak a magánéletben mondhatott sajátjának rendezett, nyugodt sorsot, hanem közéleti emberként is. Juliska halála ugyan örökös seb maradt bensejében, s ha Csengery, Kemény s még néhány jó embere kihalt is mellőle, Gyulai, Szász Károly, Salamon s még egy-két régi jó ismerőse társaságot nyújtott neki.

A halál kérdésköre személyes eszméleti-élményi problémaként a hatvanas évek végétől, a hetvenesektől jelentkezett nála. Nemcsak lánya, Juliska halálához, hanem saját sorsához, öregedéséhez kapcsolva is. De többnyire a maga kálvinista keresztény hitének, eszmekörének keretében, elfogadásában. Hogy a halálon túli élet lehetőségének kérdése foglalkoztatta-e vagy sem, erről nincs valódi s személyes hitelű adatunk. Ha levelezésére s a róla szóló emlékezésekre tekintünk, azokban az aufklärizmustól érintett pozitivizmus létszemléletének s a laicizálódó kálvinizmus életfelfogásának sajátos vegyülését, együttesét látjuk. A halál utáni lét kérdése, realitása direkten alig fordul elő nála; sem verseiben, sem levelezésében, s egyéb írásaiban sem. Sem hívőn, sem tagadóan.

Az élet, a lét evilági, szociális, családfönntartó aggodalma gyakran megmutatkozik nála, de transzcendens értelmű létmagyarázattal kapcsolódó fajtája csak ritkán. Itt-ott óvatos életű puritánsága okán és miatt csúfolja önmagát, de szorosabban vett ontikus-transzcendens jellegű-jelentésű verset alig írt. S ilyen mozzanat, motívum levelezésében is ritka és halvány. Hacsak a maga örökösen aggódó életvitelére csúfolkodva visszatekintő verseit nem vesszük az állandó mértéktartás fölé emelő, valaminő elmulasztott „hedonizmus” groteszk öniróniájának, mint például az Ez az élet című versében:

Ezért fontos az ugyanez évben, 1878-ban (vagy 79-ben) keletkezett torokszorító vallomása, az itt idézett önironikusan komor párja. Az öncsonkító puritanizmus szokatlanul keserű, humorral ezúttal alig enyhített bánata, mellyel a közeli, az igazi örök magánnyal s a valóban „folytonos halállal” szembenéz.

Irodalmunkban kevés ily szorongó vallomást olvashatni. A halál kapujában az ember – kivált az Arany-típusú, az etikai purizmus megszállottja, az örökös életfegyelem kárvallottja – nem játszik szerepet. Nagy vers ez, utolsó megrendítő vallomásai között is az egyik legnagyobb. Nemcsak jelentése, hanem jelentősége is valódi.

III.

Az a költő, aki a környezete, orvosai által is alig titkolt halálközelség tudatában élt fiatalon, s írta egyik legjobb, a közvetlen haláltudattól legteljesebben áthatott versét, Reviczky Gyula volt. Nem tartozott a hazai költészet egészének élvonalába. De a századvég líraapályos korszakában nemzedékének egyik, sőt talán legjobb lírikusa. Vajda János már jórészt túl volt igazi termő korán, bár még ontotta a verseket, s kivált a vádbeszédet kellő elismertetésének vélt méltánytalansága ügyében. Komjáthy Jenő meg néhány versében, s éppen a legjobbakban, közelebb állt az úgynevezett életfilozófia vonzásában keletkező lírához, mégpedig többnyire anélkül, hogy az meghatványozta volna tehetségét. Az igazán olvasott költő, az igazi irodalomszerető közolvasó költője Reviczky volt és maradt, szinte a Nyugat indulásáig. Mind sorsa, mind lírája egy-másfél évtizednyi gondolkodás- és érzéstörténeti szakasz legjellegzetesebb kifejezője.

Azt a versét, amelyről szólni óhajtunk, halála előtti évében írta, meglehet, Itáliában, ott, azon az olasz földön, ahová orvosai gyógyulni küldték a súlyosan, halálközelien tüdőbeteg költőt. Akkor még úgy vélték, a napfény, a meleg a legjobb természeti gyógyszer erre a betegségre.

Maga is bízott – vagy pontosabban szólva: szeretett volna bízni – gyógyulásában. Ebben a vágyában s talán bizodalmában is született egyik legszebb, legmegragadóbb verse, a Számlálgatom, találgatom kezdetű. Reviczky kötődése a német irodalomhoz, kivált a lírához, azon belül a romantikus és a „geistliches Lied”-hez, dalhoz, a Heine-féléhez és a romantika gyakran mélyen vallásos nagy dalköltőihez, Brentanóhoz, Eichendorffhoz, Droste-Hülshofhoz, rendkívül erős volt, mind formában, mind hangoltságban.

Műfaját, lelki-formai típusát talán a lírai könyörgés, a lyrisches, flehendes Andachtslied fejezi ki legjobban, vagy még inkább legpontosabban. Mert nem pszeudovallásos, nem vallásos köntösű, hanem valóban, mélyen és személyesen religiózus érzületű vers ez. Reviczky hívő katolikus környezetből indult, amelyben azonban nem annyira a hittételek voltak fontosak és meghatározóak, mint inkább az a hit, az a bizalom, hogy Isten tartja létünket – minden társadalmi zavar és egyedi baj ellenére is – kezében. Az a történeti változás- és válságfoka volt ez a hitnek, amely el-eltűnik egy-egy korban a lélekből s az elméből, hogy aztán nehéz helyzetekben a félhívők is mintegy visszameneküljenek hozzá segedelemért.

Példa lehet e kettősségre nála is az ennél valamivel előbb keletkezett, ironikusan biblikus stilizációjú, ám éppen nem biblikus szellemű és hangütésű Az új nyolc boldogság című kesernyésen szatirikus parafrázis, mely egyfajta pozitivisztikus-darwinisztikus ihletéssel a kíméletlen létharcot s ezen belül a vagyon- s a pénzuralmat vallja minden ember, főleg pedig minden társadalmi szerepvivő s meggazdagodó fő-fő mozgatójának. Azokénak is, akik kifelé kegyes hazugsággal vagy éppen öncsalással a keresztény erkölcs híveinek vallják-mutatják magukat.

Itt, ebben a versében azonban az életvágy s a halálközelség félelme valódi, s az egyháziast saját hangneművé, magatartásúvá változtatja át. S ennek jegyében bizonyos szégyenkező magatartással utasítja el, tagadja meg korábbi, könnyelműen játékosnak, fölényesen ironikusnak szánt halálhívásait. És felsorolja most mindazt, amit – akár betegen is – mégiscsak nyújt neki az élet, s nyújt ő embertársai életének. Előbb – mondhatnánk: „külső”, „biologikus” – érveket sorol föl életvágya, könyörgése oka s joga mellett. Majd olyan tevékenységeket, testi-lelki tényeket fűz egymásba, melyek veszteséget jelentenének, ha véle, életével együtt eltűnnének. Ezután könyörgőre, rábeszélőre fogott hangnemmel mintegy biztosítja az „élet urát”, hogy megérdemli meghallgattatását, mert életet szolgálóvá s így a teremtés urának célját segítővé, az ember boldogságát előmozdítóvá s ezzel az isteni jóságot is kinyilvánítóvá lesz.

Versbeszédmód-alakítása mesteri. Tán egész termésének is egyik legnagyobb találata ez a végig kitűnően, jambikus formában tartott vers. A gyakorító igealak – „számlálgatom, találgatom” – reménykedő-kétkedő küszködését s a véges életidőt latoló, a remény és reménytelenség közti gyötrődést jelzi szokásos, ám itt komorrá lett szó- és mondatfordulattal. S ilyen kettős stílértékűvel fejezi is be a szakaszt: „hogy hány hetem vagy hány napom van hátra még”.

S ez állapotrajz után rögtön könyörgésbe vált: „Irgalmas ég, / Esdek, ne légy fukar nagyon”. Ez a könyörgés egyházias hangzatú, de mélyen és személyesen emberi szótárú. Ha nagyon feszegetjük a magatartás alapját, akkor voltaképpen nemcsak ezt az itt és most jelentkező halált kéri elhalaszthatni, s nem az övét, az emberét, hanem azét, aki nemcsak halandó ember, hanem valami más, valaki más is. Némileg közelít ez ahhoz a Heidegger-féle halálhelyzet-magyarázathoz, melyben valamely szerep teljesítése adja a halál elől való menekülés okát, jogát, jogosultságát. Bár, természetesen, csak rokona, rokon látszatú jelensége annak, de semmiképpen sem azonos vele.

IV.

A harmadik vers Kosztolányié, az 1929-ben született Őszi reggeli.

Ennek a tízsoros versnek állítólagos dekadenciája, élet- és szociabilitásellenessége meg vélt halálkultusza bizonyítására az ún. „Petőfi–Ady–József Attila” értékmérő, értékminősítő „fővonal” egyik élharcosa, Király István – Kosztolányiról írott könyvében – közel hétlapnyi szöveget szánt. S nyolc „dekadens” vagy „antiszociális” külföldi, „polgári” költőt sorol föl, idéz több ízben annak bizonyságául, mennyire dekadens szerzők társa, rokona ebben a versében (is) Kosztolányi. S mennyire nincs köze ama „fővonal” megtestesítőihez.

Sajátos s nem ritka eljárás nála az, hogy úgy igyekszik szuggerálni tárgyiasságát, hogy szól Kosztolányi páratlanul kifinomult nyelvérzékéről, tömörítőkészségéről, sejtetőerejéről, aránybiztonságáról. Mindez az alkotói érték azonban – sajnálkozik – a polgári dekadencia szolgálatában áll, s így még kártékonyabb. (Nem kívánunk vitázni vele, hiszen nem erről a versről, hanem egy gyökeréig hamis szemléletről és magatartásról s egy embernyomorító politika irodalmi kiszolgálásáról kellene polemizálni. S ahhoz sem kedvünk, sem érkezésünk.)

Kosztolányi – így emlékeznek – ezekben az években érzi először végzetes betegsége jeleit, melyről pár év múltán kiderül, hogy valóban rák, s az akkor még a mainál is sokkal kevésbé volt gyógyítható, lassítható s enyhíthető lefolyású. Ám ha ez a sejtés nem játszott is szerepet e vers megalkotásában, „az emberélet útjának felén” szinte minden valamennyire is gondolkodó ember elméjében megjelenik az életvég, a véges élet bizonyosságának tudata s a vég szellemi-lelki-biológiai mikéntjének kérdése. A kortársak szerint ő vágóhídra ment többször, hogy lássa a halálra ítélt élőlény végső viselkedését. Legbensőbb barátja, Karinthy pedig vesztőhelyre. A halál s annak mikéntje mindkettejük tudatában folytonosan jelen volt.

Csak az övékében?

Vannak nálunk is olyanok, akiknek már egyes nevek vagy kifejezések is eleve bizonyítéknak számítanak a szerintük téves vagy éppen rontó szándékot illetően. Ezek bizonyosan így reagálnak – befolyásuk, meggyőződésük védelmében –, ha például az egzisztenciálfilozófia egyik kulcsszavát, a Zeitlichkeit-et, a lét időbeliségének s ezen belül különösen ha a mikor s a hogyan örökké kiszámíthatatlanságának tényét, félelmét említjük. Ámde nem az említett irányzat tette fel az egyedi lét időbeliségének, befejezése kiszámíthatatlanságának kérdését. Ahogy mondani szokás: már a régi görögök is, már a rómaiak is jól ismerték a memento mori kényszerűségét.

A világirodalomban, a világlírában mindenesetre nem csekély az olyan esztétikai remekművek, örök értékű versek száma, melyek az őszt teszik meg a kivédhetetlen életvég jelképéül. Így tesz Kosztolányi is ebben a remeklésében, melyben az ősz nagyszerű, egyszerre gyönyörködtető és szorongató képeit az élet záros ideje jelképi erejű sugalmazóinak, a halál kivédhetetlensége bizonyítóinak, a Zeitlichkeit bizonyságtevőinek láttatja.

A vers három részből áll. Az első négy sor a termés, a természet, a szőlőhegy évenként ismétlődő csodálatos gazdagságú, az emberrel, az egyén sorsával szemben azonban teljesen semleges, „részvétlen” rajzát adja. Tökéletes pastiche, a java németalföldi festmények hibátlan kivitelű párja.

De mégsem az. A fölütés, az első mondat után kettőspont kívánkozik. A rá következő két csonka mondatra is vonatkozik az első állítmánya. Ez így nagy, központi hangsúlyt ad a kezdő, az állítmányos mondat alanyának: mindez az ősz ajándéka. Ez eddig csupa gyönyörűség, a természet művészi módon elhelyezett ajándéka. Remek csendélet, állókép. S most egy dupla igei állítmányos mondat következik, közönséges, napi történést, némi lefokozást is jelentő igékkel: „iramlik”, „elgurul”. Mint ahogy a névszók is a közönséges mindennapiság tartományába váltanak át: „vízcsöpp”, „kövér”. Hogy megmentse az indító képet, az emelt, az ünnepi, a gyászkomor atmoszférát, hasonlatot mond: „akár a brilliáns”.

A következő két sor a két előző részt egyesíti, s egyben értelmezi azt az emberi lét szempontjából: „részvétlen, derült, magába-forduló tökéletesség”. Mi sem jellemzőbb, mint hogy nincs igei állítmánya – nem változó történet, történés, hanem szükségszerűen, természetszerűen jelenné vált állapot.

Ha itt megállna, ha ezzel végezné, egy szomorúan elmélázó állapotrajz lenne. Csakhogy mind az érlelő ősz gyönyörűségének, mind az érett gyümölcsök csodájának, „sorsának” látása, érzete, tudata megakadályozhatatlanul rávetül a szemlélő életmenetére, annak ki nem mondott, de folyton ott rejtőző sorspárhuzamára.

Az utolsó két sor emeli végképp a létezés egyetemességének gyönyörűségébe és gyászába az emberi életet: a fák neki s mindenkinek intenek. Ő most, más máskor, de mindenki megkapja ezt az aranykezű intést. Egyszerre egyedi s egyszerre egyetemes ennek a nagyszerű versnek a gyásza, minden élők sorsintelme.

(A lehető olvasmányhatások közül, úgy lehet, Karl Jaspersét kell említenünk. Ő jóval előbb volt ismert, mint a valamivel később induló s az övénél jóval bonyolultabb előadású és vonatkozásrendszerű Heidegger, aki a harmincas évek második felén kezdett széles körökben ismertté válni.)

V.

Ősi tudós vélekedés, amit a ma költészettana, nyelvtudománya is többé-kevésbé vall, hogy nemcsak a költő alkotja, tanulja a nyelvet, hanem a nyelv is alkotja, tanítja a költőt. Mégpedig egy korszak nyelve éppen úgy, mint egy műveltségi rétegé, művelődési koré, létszemléleti felfogásé.

Arany, amikor úgy érzi, nem sok ideje van már hátra, a korszak jellegzetes öregemberi sóhajtásával (s egyben mondatszerkesztésével, szórendjével, szinonimaválogatásával, sorhangzatot meghatározó szórendjével, variációs ismétlésével) szólal meg: „Még ez egyszer, még utószor, / Hadd zendüljön meg dalom.” A „hadd” segédigés állítmánya a „még ez egyszer”-rel, a „még utószor”-ral együtt mintegy az öregembertől elvárt passzív, meditatív, kontemplatív magatartással való szembeszegülés. A következő sor ezt még hathatósan föl is erősíti elutasító kettős kérdésével: „Mért sebeim’ rejtegetni? / Szégyen-é a fájdalom?” S a záró félstrófa nem töredék, mint némelyek hiszik, hanem rövidségével mintegy befejező, megokoló, értelmező álláspont, összefoglalás.

Reviczky ellenkezőleg, könyörgő magatartással kezd, s ezzel állítja szembe ifjonti, könynyelmű halálhívásait. Most, hogy a körülmények (orvosok, gyógyszerek, állapotjelzések) reális közelségbe hozták halálát, élete megtarthatásáért visszatér gyermeki s egyben utolsó, életvégi mentségkereséséhez, az égiekéhez.

Kosztolányinál – részint persze a korból, a pozitivizmus utáni szemléletfajtákból is, de még inkább lelki-érzelmi adottságaiból következően – már gyermekkorában s gyermek módra is jelentkezett a véggel való szembesülés formáló mozzanata. Elég kezdő versei közül a nagyapja halotti ágyánál megfogant kiemelkedő darabjára utalni. Később ez a hangoltság állandó kísérője lett. S nemcsak az emberben, hanem minden élőben, környezetben, tájban, virágban meglátta az eljövendő halál, pusztulás jelenlétét. Versei egész sorát lehetne idézni e vonatkozásban. S azok, akik dekadensként emlegették, bélyegezték meg, igazában nem gondolták végig saját („haladó”) frázisaikat. Voltaképp kevés költőnk ragaszkodott olyannyira az élethez, s féltette azt a pusztulástól vagy valami méltatlan helyzetbe jutástól, mint ő. S amikor a természet haláláról szól szorongva, minden létező, minden kreatúra kikerülhetetlen véges voltát idézte, gyászolta.