N

N. Pál József

100 éve született Németh László.

Az életmű kegyelmi pillanata

Németh László és az 1956-os forradalom

„Ki hitte volna két vagy akár másfél esztendővel ezelőtt, hogy egyszer majd a szocializmus vádjától kell Németh Lászlót megvédeni?”1 Bertha Zoltánnak a Sorskérdések című kötetet elsősorban „polgárias-liberális, szabadelvű” látószögből áttekintő – és méltató – tanulmányához fűzött megjegyzéseit kezdte e szellemes mondattal Vekerdi László 1990 kora nyarán. Épp az első szabadon választott kormány kezdeti napjait éltük akkor, még a reménykedések idejét is talán, noha a szellemi – és politikai – élet hatalmi érdekek által is diktált kavargását szemlélve azt sem nagyon tudtuk, hol áll a fejünk. Egymással versengve utáltuk a szocializmust meg a „negyven évet” – ez utóbbi nagyobb részét aztán hamarosan az országlakóknak jó egyharmada visszasírta –, úgy látszott, hogy az a Németh László-i életmű, amely a hetvenes–nyolcvanas években még valamiféle vezércsillaga volt a „létező szocializmus” reformálhatóságának esélyeiről meditáló – hiszen ennél többről beszélni a legalitás keretein belül akkor nemigen lehetett – honi értelmiség egy részének, érdektelenné és „használhatatlanná” válik nagy hirtelen, s legföljebb az új hatalmi leosztásból végül szinte teljesen kimaradt népi-nemzeti radikalizmusnak, főként pedig az egykori félelmek emlékezetét már-már hisztérikusan (s fölöttébb céltudatosan) újragerjesztő szélsőliberális áramlatoknak lehet – így vagy úgy – az állandó hivatkozási alapja. Az életmű tehát jórészt szelleminek láttatott politikai érdekviták csapdájába került, s ez – szólásszabadság ide vagy oda – a higgadtabb elemzésnek a kilencvenes években nemigen kedvezett2 , Németh Lászlónak a bárminemű szocializmushoz való viszonyát pedig szóba hozni sem nagyon illett, legföljebb akkor, ha a hirtelen lábra kapott lejáratási buzgalom volt a cél.3

Hát igen, az író sokat emlegetett szocializmusa valóban „kényes” kérdéssé vált időközben. Tagadhatatlan, hogy annak idején az életművet védő és mindenestül átörökíteni akaró szakemberek sem igen tettek-tehettek mást, mint hogy e kétségkívül meglévő szellemi viszonyra mint valami „grammatikai védőernyőre” (is!) hivatkoztak folyvást, tudván persze, hogy a lényeget – azt tudniillik, hogy a szerző erkölcsi és közösségi ideája (álma, utópiája, kinek ahogy tetszik) köszönő viszonyban sincs a „létező szocializmus” tudati, társadalmi és hatalomgyakorlási módozataival – nem mondhatják el hangosan.4 Aztán volt egy – az „értékvédők” álláspontját akkor szintén grammatikailag támogató – másik igazság is: Németh László sohasem mondta, hogy ő nem szocialista a maga módján. Nem mondta bizony, még a forradalom aggodalmaktól terhes napjaiban sem, amit e heroikus kísérlet eltiprásának nyomán született kádári rend meg is próbált kihasználni egy rövid ideig, körülbelül addig, amíg önnön erejét kevésnek gondolta, hogy aztán e történelmi példa emlékezetét – erővel, majd furfangos manipulációval – gyökerestül tépje-csempéssze ki a nemzet tudatából, a Németh László-i életmű morális „üzenetével” együtt. Így az író forradalom alatti szerepe és magatartása – amelyet nemcsak az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának határozati javaslata emlegetett pozitív példaként 1956. december elején5 , de még egy, az alig két hete felfüggesztett, áprilisban aztán végleg betiltott Írószövetség bűneit és felelősségét ostorozó újságcikk is 1957 februárjában6 – hamarosan az „ellenforradalom” ideológiai támogatásának és kiszolgálásának a bizonyítékává lett, később pedig feledésbe merült.

Kétarcú volt hát a folyamat, már a kezdet kezdetén is. Németh László a kádári hatalom igencsak szakadozott legitimációjához kellett volna, semmi máshoz. A betegségéből lábadozó szerzőt – miközben Budapest utcáin már a frissen alakult Munkásőrség fegyveres alakulatai masíroztak – eléggé átlátszó módon ugyan még Kossuth-díjjal is kitüntették 1957. március 15-én7 , de bevonni őt a hatalmi szóval létrehozott Irodalmi Tanács előkészítő munkálataiba például már nem sikerült8 . Időközben a népi mozgalom és gondolat legális megszervezésének és koncentrált jelenlétének reménye amúgy is odalett9 , s noha április elején még az író Szovjetunióba való meghívásának szemforgató terve is fölmerült némelyekben10 , már megindultak azok a támadások, amelyek nem pusztán Németh László 1956-os szerepét,11 de egész életművét is érintették, a szerző nemzedékének munkásságát sem kímélve természetesen. Mindehhez itthon az alaphangot az akkor fölöttébb harcos, az „ellenforradalom szellemét” kérlelhetetlenül irtó Élet és Irodalom főszerkesztője, az Irodalmi Tanács egyik feje, a néhai Ady-barát Bölöni György adta meg az 1957. május 14-én bemutatott s néhány előadás után a színpadról leparancsolt Széchenyi-darab kapcsán, megköszönve persze Togliatti „útmutatását” is.12 Szövege kétséget nem hagyott afelől, hogy szerinte Németh László ideje éppúgy lejárt, miként az 1956-os őszi kísérleté, nem csoda hát, hogy az időközben ugyancsak meglódult ideológiai „nagytakarítás” során az ő – Némethről mondott – ítéletének hangjai vissza-visszaköszöntek a mások írásaiban is. Ismert, hogy a Magyar műhely című tanulmányt többen valóságos ideológiai sortűz alá vették 1957 szeptembere után13 , az 1958 júniusában megjelent, aztán felsőbb akarattal rendezett „viták” és hozzászólások tömegével „kanonizált” népi írói állásfoglalás pedig már a szerzőt – és teljes gondolkodói életművét – is igencsak felelősnek tudta mindazért, ami október–novemberben történt.14 Németh ezt a dokumentumot nem értékelésnek, hanem olyan „ítéletnek” tartotta, amelyhez legföljebb alkalmazkodnia lehet, s úgy gondolta, hogy ha már – mint „legfőbb kártevő” – mást nem tehet, akkor – a tervezetet neki „véleményezésre” elküldő Kállai Gyulának írta így egy levélben –: „kiállok a magyar írók sorából, mostani lakhelyem többé nem hagyom el, s igyekszem föltűnés nélkül befejezni életemet”.15 Nem először és nem utoljára ígért persze ilyesmit élete során, de tény, hogy munkakedve alaposan megcsappant16 , s e léthelyzetből a nyilvánvalóan manipulációs és hatalmi-legitimációs szándékokkal is megszervezett 1959. őszi egy hónapos szovjet út sem volt képes őt akkor kirángatni. A később sokat kárhoztatott – és persze alaposan félremagyarázott17 – Utazás című vígjátékban éppen e szívós munkával létrehívott – még a segítő szándékkal is célzatosan kufárkodó – manipulációs csapdahelyzet természetét írta meg 1961-ben, hírt adva ama lassan kilombosodó szellemi viszonyrendszerről is, amelynek lényege az volt, hogy Németh László a maga súlyával és tekintélyével úgy legyen jelen az „épülő-szépülő” kádári szocializmusban, hogy az életmű legfontosabb gondolatai ne legyenek jelen.18 Ebben a világban aztán minden összemaszatolódott, az író „szocializmusának” igazi természetéről szó sem nagyon eshetett, a látszólag nagyon megbecsült szerző és a forradalom viszonyáról pedig – 1956-tal egyetemben – pláne nem.19 Ilyenféle, a szabad beszédet gátló akadály nincs ma már, de föltűnő lehet, hogy a kutatók mégsem tolonganak e téma körül.20 Az talán nyilvánvaló, hogy maga a történet, amelynek 1956 őszén kelt írásos nyomait ma is föllelhetjük, az író „hírbe keverésére” fölöttébb alkalmatlan, de meglehet, kissé kényelmetlen szembenézni avval a társadalom- és jövőképpel is, amelynek – híven követve önnön műve logikáját – akkor Németh László talán esélyt remélt egy rövid ideig, de aminek – s ezt tudván tudhatjuk – nem igazán van „megfelelője” a honi szellemi és politikai élet mai térképén. Annyi bizonyos: ezt a históriai forró kását hiába kerülgetjük, rólunk, e századi történelmünk még mindig csak fanyalogva vállalt legszebb fejezetének mineműségéről meg egy rendkívüli szellem etikai-gondolkodói következetességéről van itt szó, amelyet értelmezni alighanem csak az egész életmű összefüggésében lehet.

Tudjuk – s mást csak a butaság meg az eszement rosszindulat mondhat –, hogy amitől Németh László például Szárszón tartott, az 1945 után javarészt bekövetkezett. A megszállást megszállás váltotta fel, újmódi „poglavnyikok” karmai közé kerültünk valóban, s nemcsak arról volt szó immár, hogy az író művét és személyét méltatlan támadások érték, hanem arról is, hogy az a közeg, ami őt (is) körülvette, mindvégig csonkító hatásúnak bizonyult, és „teljes személyiségével már soha többé nem vett részt az irodalmi életben”.21 Kivéve tán azt a néhány 1956-os napot, tehetnénk hozzá Lengyel András szavaihoz, amikor a gondolat kifejtésének szabadságát legföljebb az az életesélyeket féltő alkotói psziché gátolta valamelyest, amely egyébként Némethnek mindig is sajátja volt. A folytonos féltés és a mindig átörökíteni szánt létbölcseleti bizalom olykor szétszálazhatatlan kettőssége ugyanis ezt a művet 1945 után is végigkísérte. Az alkotás elemi feltételeitől is megfosztott léleknek mindig a nemzeti közösség érdekeire tekintő, meg-megújuló, szinte letörhetetlen segítő szándéka csakúgy ezzel magyarázható, mint állandó halálraszántsága, avagy az oly jól ismert, reménytelenségbe fúló „végrendelkező” hajlama. Levelezését olvasva ezért is meghökkentő és vigasztaló egyszerre az a komorságon is át-átütő derű, amellyel például a fordítás gályapadjához parancsolt zseni önmagára nézett, miközben üzeneteit félt a postára bízni, s legfőbb gondja az volt, hol lehet a cseh szótár, meg hogy lesz-e elég zsír, bab vagy szén a jövő héten.22 Való igaz, hogy nem írt ő keményen teoretikus politológiai elemzéseket a diktatúra természetéről, de igaz az is, hogy vele – a leginkább megtaposottak egyikével – nem szaladt el oly sebesen a ló 1953 után, mint azokkal a korábban könyörtelen taposókkal, akik mielőtt a nagy-nagy szellemi szabadságharcba belekezdtek, talán nyilvánosan is gondolkozhattak volna önmaguk félmúltján egy sort (volt, aki – versben például Benjámin László – megtette!). Németh László valószínűleg sokkal inkább tisztában volt a bennünket fojtogató rendszer törvényszerűségeivel, mint bárki az Irodalmi Újság s később a Petőfi Kör bizonnyal nagyon becsületessé és igazmondóvá lett szószólói közül, s az sem lehet kérdéses, hogy a megtisztulás útját most gyors lépésváltásokkal és néha reszelős hangon keresők nem igazán az ő műveire és példájára gondoltak, amikor felhasználható szellemi muníció után néztek. Bizony, az „irodalmi életbe” nagyon lassan visszaszivárgó Németh László gondolatai napvilágra kerülésének esélyei alig-alig nőttek ekkor, gyakoribb volt, hogy még az ártatlannak tetsző kísérleteit is visszaverték az író személyére és világképére oly ellenszenvvel tekintő éberebbek.23

Ez a hatalmi és „teoretikus” kíméletlenség – a szabadulás hajszálvékony réseit kereső szellemet a palackba visszaparancsolni, az 1954-es év első felében megélénkülni látszó alkotókedvet24 újra eltorlaszolni igyekezve – Németh egészségének is ártott25, így aztán nemigen volt oka arra, hogy nagyon bizakodóan tekintsen a jövőbe. A híreket még a jégtörőnek nevezett huszadik szovjetkongresszus után is vegyes érzelmekkel hallgatta – önéletírásának tanúsága szerint némi derűvel gondolt arra, hogy a most megbírált Sztálinról ő már a harmincas évek elején elmondta a magáét26 –, s örült ugyan a „légköri nyomás” újabb enyhülésének, de a szellemi forgatagtól mindvégig messze maradt. Távollétében „szavazták be” az először szabadon választó Írószövetség elnökségébe 1956 szeptemberében, s Illyés Gyula javaslatára még annak az akkor már hétről hétre szellemi szenzációnak számító lapnak – az Irodalmi Újságnak – a szerkesztőségébe is delegálták, amelyet emlékezése szerint ő addig még nem is látott. Mindig bizalmatlan volt a zsurnalizmussal szemben, az „új szabadsághősökre” is gyanakodva nézett, különösen, hogy azok léptek fel most az új szabadság bajnokaiként a leginkább, akik – mint írta – „legártatlanabb írásaim megjelenését egy évtizeden át letiltották”27. Sokat látott emberként tartott attól is, hogy „a reménynek és az elkeseredésnek az a veszedelmesen robbanó elegye, amely a nemzetet eltöltötte”, egy kétes kimenetelű „kémiai kísérletbe” torkollhat, ráadásul úgy vélte, hogy ez a hirtelen reá parancsolni próbált sürgés-forgás a komolyabb munkától vonhatja el erejét.28 Kétellyel nézte hát a megújító akarattól feszülő kavargást, ám az időt mégsem hagyta kihasználatlanul, a már emlegetett segítő szándék és a felelősségtudat újra megmozdult benne: az erjedéshez hozzá kívánta adni a maga gondolatait is. „Arra gondoltam – írta később –, medret kéne ásni ennek a vadvíznek, komoly irodalmi s politikai célok felé terelni a lelkesedést”29. Amikor – előszedve két évvel korábban írt dolgozatait – a Magyar műhely című tanulmánykötetét összeállította, valójában csak a már több évtizede dédelgetett tervéhez tért vissza, a gondolatot az újabb idő parancsához és lehetőségeihez igazítva természetesen. Az eszményállítás és a feladat kijelölésének, no meg a mindehhez szükséges mesterségbeli tudás felvázolásának szándékával készült ez a könyv, amelynek mélyáramában a magyar irodalom világirodalmi rangúvá emelésének régtől ismerős igénybejelentése valójában egy ennél sokkal tágabb, a magyarságnak mint nemzetnek az életesélyét és lehetséges történelmi feladatát kereső látószögnek volt a fundamentuma – ahogy mindig is az volt Németh Lászlónál, a „készülődés” korában is, a Tanú esztendeiben is, meg akkor is, amikor Vásárhelyen az újkori civilizáció titkait firtatta tanítványaival együtt. Egy nagy terv negyedik kristályosodási pontja volt ez a rövid időszak30 – meglehet, hogy az utolsó. Tudjuk, hogy a kötet nem jelenhetett meg31 – az írások később, szétszórva némileg, persze igen –, a forradalom leverése utáni időben pedig sem történelmi alkalma, sem ereje nem volt már Némethnek az újabb „kristályosodásra”, reményét és elképzelését, egy tán majdan kialakuló harmonikus világcivilizáció eszményéhez hajlítva, a távoli jövőbe „helyezte át”.32

A Magyar műhely – a könyv előszavául tervezett tanulmány – 1956 augusztus–szeptemberében készült. Távolról sem politikai program volt ez természetesen, hanem inkább egy – a megvalósulás reményeire nézvést történelmi (ekkor már világtörténelmi) „belátást” és nemzetnyi erőfeszítést kívánó – civilizációs „életrecept”. Németh civilizációk történeteként fogta föl a históriát, még a „nemzeti irodalmak csúcsteljesítményeit összeölelő” világirodalmi tendenciák alakulását is egy „csodálatos váltógazdaság edényrendszere” törvényszerű működésének látta, amely úgy lehetett „az európai civilizáció megújulásainak forrása, hogy a közös problémákat mindig új népek felgyűlt tartalékainak a bevetésével oldotta meg”.33 Németh László sokat kárhoztatott, mindig egy nemzetnyi közösség érdekében mozgósított szereptudatának és magyarságszemléletének – akkor is, midőn magyarság és Európa lehetséges viszonyát vizsgálta még a harmincas években – ez volt körülbelül a lényege. Egy olyan – a történelemben egymást váltó francia, angol, német, majd a tizenkilencedik századi orosz műhely „mintájára” kialakítandó – magyar műhely életre hívásának a lehetősége foglalkoztatta egész pályája során, „amelyben a nemzeti feladatok az egyetemes algebra szerint az egész világ használatára oldódnak meg”.34 A magyar kultúra legnagyobb esélyét ehhez szerinte az „Európa alatti zene” világát föltáró, alkotói módszerében viszont a bachi eszményt idéző Bartók Béla példája adta, megteremtve ezzel „a nyugati módszer és a keleti lélek” „nedvkeringésének” az egyensúlyát, éppen az egyetemesség jegyében, magyar „eredményként” a nagyvilág javára is. Ez a Bartók tehát nem „fölzárkózni” akart, hanem éppen hogy „élre tört” Európában (és a világon)35 , így az a Németh László, aki a korábbi magyar irodalmi műhelyek fogyatékosságának – a „testőríróktól” a Nyugat műfordítói iskoláján és az esszéírói nemzedéken át a népi szociográfiáig – pontosan azt tudta, hogy „a cél majdnem mindig valaminek a pótlása volt, az észrevett lemaradás után a lépések meggyorsítása”36 , éppen ezért próbálta az akkor jelentkező fiatal nemzedék – Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András stb. – literátori feladattudatát is a bartóki igényhez hajlítani, tán mondani sem kell, hogy nem csupán esztétikai célok érdekében. Álmának korábbi nyomvonalait Berzsenyi, Katona, Madách, Kemény és Ady bartóki mélységekből fakadt „lávaömlő” természetében fedezte föl – ez ama sokat szidott „mélymagyarság” forrásvidéke tehát –, de a folytatás – s a feladattudat sűrűsödésének – lehetőségét a saját nemzedékében nem lelte annak idején, s – innét szemlélve – kudarcként élte meg a Tanút is. Most, érezvén a politika szorításának lazulását, újra csak a lehetséges esélyekre nézett. Az értelmiséget lázban tartó napi politikai küzdelmek nem érdekelték igazán, de – miként régen és a vásárhelyi korszak idején – a történelem és a civilizáció változó tendenciáira s azok tudati következményeire nagyon is figyelt, s a megmaradt és újabb gondoktól sújtott nemzet megszólalásának módját egy tágabb keretben képzelte el. Ha a XIX. század vezérjelensége az volt – írta Németh –, hogy a Nyugat újkori civilizációja „szétcsapott az egész világon, s a gyarmatosítás durva eszközeivel egységbe fűzte a megbénult ősi civilizációkat éppúgy, mint Afrika törzseit”, akkor a „XX. század nagy jelensége […] e népek fokozatos emancipálódása, egyenlővé válása egy világcivilizációban. Ezt a civilizációt a Nyugat egyre mélyebbre szálló vívmányai tartják össze, a Nyugat külső hegemóniája azonban megszűnik. […] Az emberiség sorsa nyilván hosszú időre dől el azon, hogy a nyugati vívmányok milyen viszonyba kerülnek a népek lelkével, amelyeket egybefogtak. […] Most kellene az élő mérleg, gondoltam, amely […] a módszert és a lelket is érzékelni tudja. […] Minket – magyarokat – életünk kettőssége, úgy éreztem, alkalmassá tesz, hogy e mérés egyik mérlege legyünk.”37 Mindezt ugyan a vásárhelyi évek terveit jellemezve írta a szerző, de avval a lélekkel, mint aki már el is kapta a markából kitépett fonalat. Lett volna oka rá elegendő, de az elmúlt évtizedet mégsem szidta ez a „reménykedő vergődés közben készült” dolgozat, elmondhatjuk azt is, hogy a felszabaduló népek emancipációjához – pláne egyenlőségéhez – fűzött reménye jókora tévedésnek bizonyult, de egyvalami tény: Németh László ment, mert szólította az idő, elmondta a magáét, és – literatúránk sorsán meditálván – igen súlyosat kérdezett. Lesz-e, lehet-e még feladata a magyarságnak, s ha igen, lesz-e elég erő, tudás és elszántság benne, hogy a teljesítés során önnön életesélyeiért küzdve úgy – olyan „eszmény” igézetében és olyan „mesterségbeli tudás” birtokában – oldja meg a maga dolgát, hogy az a történelmi lecke előtt álló világ (világcivilizáció) számára is példává lehessen – az algebra egyetemes szabályai szerint akár? A Magyar műhely – amelynek megírási (1956. szeptember) és megjelenési (1957. szeptember) ideje szinte erkölcsi zárójelbe fogta a forradalom körüli történéseket – végül is ezt kérdezte! Aztán jött október…

Németh László – amint láthattuk – a forradalom előtti újságírói-értelmiségi vitákban nem vett részt38 , nem is nagyon volt Budapesten, ami keveset nyilvánosan „politizált”, azt a műveivel s azoknak sorsával tette.39 A Galilei egyik próbájára és az október 20-i bemutatóra a fővárosba utazott. Fáradtan fogadta a nagy sikert, a figyelmeztető „politikai töltéssé vált” tapsot, megszemlélte a nézőtéren ülő sok régi kommunistát, „akik ezt az előadást is fölhasználták, hogy érzelmeik változását a világnak bemutassák”40 , majd másnap Szigligetre ment pihenni. A forradalom első hetében csak a rádióból tájékozódhatott, október 31-én tért – Sajkodon át – vissza Budapestre. Az, hogy az elkövetkező napokban mikor mit tett, merre járt, ma már nehezen rekonstruálható pontosan. Ami bizonyosnak tetszik: október 30-án már a Nagy Imre-kormány szerint is győzött a forradalom, a rádió délután „bejelentette” a többpártrendszert – erről az író valószínűleg azonnal tudomást szerzett –, s nem sokkal ezután az újjáalakulásra szólító felhívások is elhangzottak, a Nemzeti Parasztpárt részéről – nem igazán szerencsésen – Erdei Ferencé. Németh az Illyés Gyula lakásán 31-én délelőtt tartott előkészítő megbeszélésen még valószínűleg nem vett részt – van olyan tanulmány, amelyik (forrásmegjelölés nélkül) említi a nevét41 –, de délután a Vajdahunyadvárban lezajlott újjáalakuló gyűlésen már igen, s – Keresztury Dezső emlékezett erre – ő (és Illyés Gyula) védte meg az elnökségéről lemondott, de a megelőző esztendőkben viselt dolgaiért sokat támadott s ezért könnyezve bocsánatot kérő Veres Pétert.42 Ő szorgalmazta a Rákosi-korszak kezdetére leszerepelt párt nevének megváltoztatását is, amivel Bibó István nem értett egyet.43 Még aznap – tizenegy társával együtt – a Petőfi Párt Szellemi Irányító Testületének a tagjává választották. A következő napokat hol a Dorottya utcában – ott volt a párt székhelye –, hol az Írószövetségben, hol pedig a családjához közel lakó Basch Lórántnál és az egy emelettel föntebbi Mészöly házaspárnál töltötte.44 A november 1-jén a rádióban elhangzott s a másnapi sajtóban megjelent írószövetségi nyilatkozatot – tiltakozásul az utcai ítélkezések ellen a forradalom erkölcsi tisztaságát méltatta ez a dokumentum – kilencedmagával ő is aláírta.45 Egyik emlékezése szerint hét, másik szerint talán nyolc46 cikket is írt a négy nap alatt, de ezekből csak három jelent meg akkor. Az Írószövetség viharos hangulatú – november 2-án tartott – közgyűlésén valószínűleg ott volt47, de az biztos, hogy nem szólalt fel. A szovjet támadás után elhagyta lakását, s napokig bolyongott. Járt Illyés Gyuláéknál48, a Petőfi Párt központjában, az Írószövetségben, lakott a lányainál, Vekerdi Lászlóéknál többször49, s igazolhatóan volt Mészöly Miklóséknál is50. Az ellenállás fórumainak munkájában tevőlegesen nem vett részt, de az Írószövetség tevékenységére vonatkozó javaslatait részletesen elmondta Tamási Áronnak egy levélben51 , majd november végén vidékre utazott. Állapota leromlott, a karácsony körüli napokat – a még november 16-án külföldre távozott Magda lánya és veje nélkül immár – családja körében töltötte, az Írószövetség utolsó, a forradalom mellett – a Tamási Áron által fogalmazott és felolvasott Gond és hitvallással – hitet tett 1956. december 28-i közgyűlését szó nélkül ülte végig („legalább öten kérdezték meg, igaz-e, hogy közoktatásügyi miniszter leszek, ők úgy hallották, mint befejezett dolgot”)52, s másnap bevonult a balatonfüredi szívkórházba, amelynek két hónapig volt a lakója, miközben az Irodalmi Tanácsba szóló meghívóval még maga Kállai Gyula is zargatta.53

Ennyi a rekonstruálható „külső” történet nagyjából. Mindarról, ami megesett, teljes nyíltsággal sohasem beszélhetett Németh – az őszi napokat még az 1957 elején írt leveleiben is alig-alig hozta szóba –, a történteket kevésszer említette meg; mindig becsülettel, életútjához hűen, de mindig az alkalomnak megfelelő „hangszerelésben”.54 E roppant gyér reflexiókat és az egyéb – ugyancsak gyér – információkat összevetve is megfigyelhető azonban a szerző alkatára oly igen jellemző – a féltéssel együtt járó folytonos pesszimista hajlam és a csodálattól is hajtott legyűrhetetlen segítő szándék keverékében megragadható – látszólagos kettősség. Amíg önnön szerepvállalására és az akkori politika ténykedésére visszatekintve értelmetlennek, sőt fölösleges időtöltésnek tudta mindazt, ami történt55, addig a nemzet forradalmának és erkölcsi emelkedettségének mindig tisztelettel adózott56. A lelkesedés, a csodálat és a felelősen óvó féltés szorítását – nemkülönben a történelmi és politikai előrelátást – talán a Nemes Nagy Ágnes fölidézte november elejei pillanatok fejezik ki a leghívebben57 , no meg az a három rövid újságcikk, amely éppen a mámor és a felszabadultság legfontosabb napjaiban – november 2-án és 3-án – látott tőle napvilágot. Egy, a teljes személyiséget megmozgató, elementáris életélmény, az egész műből és életútból logikusan következő erkölcsi emelkedettség, valamint egy olyan letisztult, önnön múltjához hűséges – akár még (politikai) programnak is nevezhető – segítőkészség és cselekvési „ajánlat” sugárzott a szerző soraiból, ami – ilyen töménységben – példátlan volt akkor, ráadásul Németh még a forradalom lényegének első pontos értelmezését is megadta.

Később úgy mondta a szerző, hogy két félelem vitte fel őt október végén Budapestre. Az egyik, hogy „a magyarság bevérzi a kezét” (ti. hogy a szenvedések miatt sokan bosszút állnak majd)58 , a másik, hogy „a fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust”.59 E két aggodalom – és a veszélyre való figyelmeztetés – aztán végig is vonult e retorikailag is jól kimunkált szövegeken, mondhatnánk, a háromból kettőnek ez volt az egyik fő mondandója.60 A cikkek gondolatai érintkeznek egymással persze, ám a műfaj és a szándék mégis mindig jól elkülöníthető. Elemezhetők ezek történeti és politikai szempontból is természetesen, de ez a módszer – a Németh László-i világkép és etika felől nézvést – leszűkítheti az értelmezést. Az Emelkedő nemzet – amely tán a leginkább ismert lett – az Irodalmi Újság forradalmi számának rövid, de mégis nagy ívű egyik vezércikke; a jelen dolgait és végeznivalóit a múlt szemszögéből vallató történelmi elemzés és morális tanúságtétel egyszerre, még felütésében és szerkezetében is a híres második szárszói beszédre utal.61 A Pártok és egység – pártja lapjában, az Új Magyarországban jelent meg először november 2-án – nagyon tág – ugyanakkor konkrétumokat is tartalmazó – szellemi és politikai programnak tekinthető inkább; Németh László – már régen kialakult és most újra „elővett” – társadalom- és nemzeteszménye ebből „olvasható ki” a legpontosabban. A Nemzet és író költői vallomás szinte, az író – a mindenkori író – föltétel nélküli hódolata a nemzet erkölcsi nagysága előtt, s a forradalom etikai lényegének máig pontos lírai jellemzése is egyben. („Az új helyzetben nem a nemzetnek kell a Petőfi tűzoszlopaként előtte járó költőt követnie, hanem a költőnek a nemzetet.”) Ezt az egy burokban született három – mint említettem: egymást „átjáró” – írást az a Németh László-i világkép, nemzet- és embereszmény, felelősség- és helyzettudat fogja össze, amelyet ő soha egy pillanatra nem adott fel, még akkor sem, amikor a kifejtésre sem alkalma, sem lehetősége nem volt.

Németh László nem akart forradalmat, ez nem vitás, a meglóduló szándékokat – miként 1956 forró nyarán is – inkább mederben tartani igyekezett, az „események” jellegét mégis – vagy éppen ezért? – jól ismerte föl. Ha valaki a szellem emberei közül, hát akkor ő – meg Bibó István például – az első pillanattól tudta, hogy itt a nemzet mondott nemet mindarra, aminek jegyében őt méltóságában alázták meg már egy jó évtized óta, s hogy ez a robbanás az 1953 után „felébredt” értelmiség és a „pártellenzék” lelkifurdalástól is szított jobbítási igyekezetéből még akkor sem vezethető le, ha az Irodalmi Újság és a Petőfi Kör „reformkommunistáinak” (ilyen szó persze nem volt akkor!) a szellem nagyobb szabadságáért való bátor szorgoskodását elismerjük. A forradalom és a szabadságharc az utcán zajlott a kezdetektől, az, hogy „a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett” a néhány nap alatt, csakis a tüntető és a fegyveres „közembereknek” – meg a segítőiknek – volt köszönhető, Németh hódoló szava – és a „tiszta kézre” való intése – hozzájuk, folyamat- és helyzetelemzése, „programajánlata” viszont azokhoz (is) szólt, akik máris kapaszkodtak volna a szekérre, hogy – az ismert pártzsargonnal szólva – „élére álljanak az eseményeknek”. A vezér nélküli felkelés – két írásában is használta ezt a fordulatot – csodáját mint egy semmi mással nem helyettesíthető morális „vihart” próbálta itt Németh a történelem vitorlájába terelni, amikor – féltve a félthetőt, s félve attól, amitől nagyon is félni kellett akkor – a saját eszményeire, történelmi tapasztalatára, a nemzet és a világcivilizáció (!) érdekeire egyaránt tekintő „programot adott” néhány lapon.

A Pártok és egységet szinte mindenki a Petőfi Párt valamiféle programjaként fogta fel akkor, meglehet, annak is készült. Több tény is utalhat erre62 , de talán az a leginkább, hogy a szöveget „megcenzúrázták”.63 Kimaradt az a két szó, mely a „levitézlett vezetők” visszatérési hajlamára utalt, s az a hosszabb rész is, amelyben Németh ugyancsak ostorozta a most újjászerveződő pártok 1945–48 közötti magatartását, nem kímélve a Parasztpártot sem természetesen. A kihagyás persze indokolható volt, bár – teszem hozzá – e majdnem végképp eltűnt szakaszból annyi legalább biztosan kiderülhet(ne) ma már, hogy mi is lehetett Németh László igazi véleménye az 1945–1956 közötti rendszerről. Az nyilvánvaló, hogy abban a forradalmi mámorban – amikor létkérdés volt a nemzeti egység – egy újjáalakuló párt nem kezdhette avval, hogy a többiről (is) lecsutakolja a még rájuk sem hullt (új) keresztvizet, de szembeszökő – és a politológián edzettek számára talán meghökkentő – lehet, hogy egy pártprogramként is felfogható írás első fele (még így, „megcsonkítva” is) arról beszél a legtöbbet, hogy a szerző a pártokat nem igazán szereti64. Németh a szellem embere volt, tény, hogy sohasem „pártban-hatalomban” gondolkodott65, tartott tőle, ezért is ellenezte (volna) a gyors léptű pártosodást66, s ha már megalakultak, legföljebb „új pártok szervezőhelyeinek” tudta elfogadni őket, amelyekben „fokról fokra a forradalomcsináló s abban megtisztult fiataloknak” kell a helyet átadni. Írását – álmának és a forradalom szellemének is tökéletesen megfelelve – a nemzeti egység eszménye és reménye hatotta át, s – a cikk második, nagyobb felében – javaslatait is ehhez szabta. Amikor a „sokpártrendszerrel” járó „tülekedés és kicsinyesség” veszélyeiről szólt, nagyon pontosan fogalmazott: a pártosodás – írta – „…a meggyűlölt rendszerrel együtt széttépheti azt a szocializmust is, amelyről fiatalon álmodtunk, s amelyhez a letűnt rendszer bűnei között is ragaszkodunk”. [Kiemelések – N. P. J.] Saját (és tágabban: a népi mozgalom) egykori álmáról beszélt tehát, a kommunista, „lenini menetrendtől” meg a „külföldi patronok hű másolásától” egyaránt elhatárolódott, a népi gondolatból levezethető javaslatait – a nagyvagyon állami kézben tartása, a nagybirtok „vissza nem adása”, a munkás-önigazgatás és az önkéntes szövetkezés támogatása, semlegesség stb. – pedig az új, általa akkor észlelni vélt világtendenciák követelményeivel állította harmóniába. Ez utóbbiak megítélésében – s főleg a nagyhatalmak remélt „jóindulatára” nézvést – tévedhetett persze, de kétségkívüli, hogy amikor ő szocializmust mondott, akkor nem az 1917 után létrejött, aztán Magyarországra is ráerőszakolt rendszert s nem is a „béketábor” egységét védte! A „szabadság felé haladó Duna-népekre”, a „színes nemzetek világára”, Jugoszláviára és Indiára gondolt, amikor – Nagy Imre november 1-jei rádiószózatával egy órában – a „semlegességre törekvő államok növekvő tömbjéről” beszélt. Magyarország helyét erre – s nem a nyugati „tömb” oldalán – kereste, s kétségtelen az is, hogy nem nyers kapitalizmust, vagy ha tetszik, polgári demokráciát akart – azt visszalépésnek tartotta volna –, hanem egy olyan „mintaadó politikai berendezkedés” terve volt a szívében – már nagyon régóta persze! –, ami a „Szovjetunió népeinek” és a „Nyugat jobbjainak” a forradalommal kivívott és a továbbiakban is remélt tiszteletét egyaránt megerősíthetné. A pártok egyetértését e közös alapelvekhez kérte, s ez – írta cikke végén – nemcsak az ország akaratát fejezné ki, de a „pillanatnyi hasznon kívül” egy „históriai jelentőségű politikai forma” alapja is lehetne.

Terméketlen álmodozásnak tűnhet mindez ma már, de akkor nemcsak Németh László gondolta komolyan ezt az egészet. Farkas Ferenc, a Petőfi Párt főtitkára november 1-jei rádióbeszédében kifejezetten „pártok feletti” igénnyel szólt67, a Pártok és egység című írást – illetve a legfontosabb részleteit – pedig a Népszabadság (a Magyar Szocialista Munkáspárt lapja) és a Népakarat (a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségének lapja) is egyetértését kifejezve vette át.68 Mindez nemcsak a korábban sokat taposott szerző szellemi és erkölcsi tekintélyének általános elismerésére lehet bizonyság persze, hanem a forradalom lázában kialakult közös akaratra s ama napok valóban létező nemzeti egységére is. Azt, hogy – a forradalom győzelme esetén – mi történt volna az eltérő érdekek és fölfogások artikulálódása során, már sohasem tudhatjuk meg (sejtéseink persze lehetnek, ha az 1989 utáni időre gondolunk), de az biztos, hogy a magyar történelem olyan pillanata következett itt el, amelyre – paradox módon – éppen a november 4-i brutális támadás ütötte rá a morális pecsétet mindörökre. Németh László szándéka és szava ezt a nemzeti ideát testesítette meg maradéktalanul és hitellel akkor, aligha véletlen, hogy – bár az ember egy ideig összeomlani látszott,69 és szinte semmiben sem vett részt (ha az emlegetett, Tamásinak írt, részletes javaslatokat is tartalmazó levelet nem számítjuk) – gondolatai a forradalom utóvédharcai során is meghatározóak voltak. Elképzelései Bibó Istvánnak ama november 6-án papírra vetett kibontakozási tervezetében, amelyre aztán a forradalom követeléseit tán leghitelesebben őrző szervezet, a Központi Munkástanács is rábólintott, szinte szó szerint tértek vissza – még a magánkézen hagyni kívánt holdak száma is megegyezett a két írásban70 –, az a nagy tanulmány (Emlékirat, Magyarország helyzete és a világhelyzet) pedig, amely arról beszélt, hogy a levert magyar forradalom az egész világ botránya, és – mivel megtörtént – egyszersmind a világ reménysége is lehet, a Bibó által használt érvkészlet némely elemétől, a jogászosságában is világos nyelvtől meg az okfejtés hűvösen elegáns, de mégis szenvedélyes racionalizmusától eltekintve egyenesen olyan, mintha Németh László „diktálta” volna. Bibó ugyanis 1957 elején arról beszélt, hogy amikor a „kapitalizmusra és a kommunizmusra felszabdalt világ valójában rémképek ellen és álproblémákkal küzd”, a magyar kísérlet „nemhogy nem veszélyes, de igen tanulságos” is lehetett volna, hiszen a „közeledésnek eddig olyan rejtett lehetőségeit [hozhatta volna] napvilágra, melyeknek a teljes kiéleződés állapotában reménytelenül kihasználatlanul és észrevétlenül kell maradniok”.71 A forradalom eltiprása napjának hajnalán erkölcsi szimbólummá lett államminiszter – aki a maga világképének kiforrására gyakorolt Németh László-hatást mindig is bevallotta – olyan, szerinte leginkább a népi gondolatra jellemző fölfogást követett ekkor is tehát, „amely a világot […] uraló ellentéteknek a terméketlenségén túlmutat”.72 Mi volt ez, ha nem a Németh által november 2-án emlegetett „históriai jelentőségű politikai forma” reményt sugallónak szánt álma, avagy – hogy a Magyar műhely kötetben való közlése elé írt gondolatot idézzem újra – olyan cselekvési idea, „amelyben a nemzeti feladatok az egyetemes algebra szerint az egész világ használatára oldódnak meg”?73 1956 ilyen értelemben – akárcsak a Németh László-i képlet – nem „felzárkózási”, hanem „élre törési” próbálkozás volt tehát. Ez ellen nemcsak az orosz tankok indultak meg, nem kellett ez a nagyhatalmi egyensúlyt mindennél fontosabbnak vélő „szabad világnak” sem, sőt az azóta „egyedül maradt” utóbbinak ma sem kell igazán. Németh tervének utolsó „kristályosodási” pontját és a magyar forradalmat egyszerre taposta szét a történelem, a szerző a fonalat – így és ilyen reménnyel – soha többé nem vehette föl. A Magyar műhely című írás megjelent ugyan 1957 szeptemberében – rögtön visszaverték, mint már mondtam –, később aztán a hozzá tartozó dolgozatok is, de akkorra már merőben másról beszélt itt a történelem. Megint csak éveket rabolt el tőle a kor – új könyve 1961-ig nem jelenhetett meg –, tervei félbemaradtak, vagy útnak sem indultak igazán; a forradalom előtti „kristályosodási” légkörben fogant – a „nemzethalál félelme fölé az Aranykor kapujába álló szív mámorát […] fényes ellenpontul” kifeszíteni vágyott, a „jövőhöz szükséges hitért” megírni szánt –, több évtizedet átfogó nemzedéki regény sem készült el soha.74

Németh László tán mindenki másnál jobban rettegett a szovjet beavatkozástól, amit a négy napban maga körül látott, az sem mindig tetszett neki igazán,75 annyi mégis biztosan elmondható: morális forradalomként – ahogy Bibó mondta, „az emberi méltóság forradalmaként” – élte meg 1956-ot, amelyet egyáltalán nem várt, de amely hite szerint – éppen az ő életművében is oly centrális szerepű erkölcsi „töltete” okán – teret nyithatott volna a maga minőségeszménnyel telített emberi és társadalmi ideájának (tegyük hozzá: a forradalom valóban a legszabadabb teret nyitotta meg a szerző eszménye számára, igaz, néhány napra csupán). Németh László 56-ja ekként az egész életmű céljának a heveny, napokra sűrített, mégis rációval és felelősségtudattal fékezett fellobbanása volt, amely magában hordta a teljes pálya érzéki, tudati, morális és alkati-pszichikai jegyeit. Benne volt a terv, a program, a nemzet meg a világcivilizáció érdekeire egyaránt tekintő ember érzékenysége, benne a jó szándék, a „gyürkőzz Jánosok”76 segíteni rohanása, az önfeláldozás készsége, a végrendelkezésre való hajlam, a „visszahonosodni az emberiségbe”77 vásárhelyi sóhaja, s benne volt az állandó féltés, de a remény is. Minden, amit akkor tett, híven illeszkedett korábbi koncepciójához, úgy, hogy a forradalom lényegét is talán ő értette meg a legpontosabban. Mert valóban „vezér nélküli forradalom” volt ez, ahogy írta, a „történelmi rászedettség” és a semmire sem tekintő önfeláldozás heroizmusának együttes példája akkor, s lett egy közösség ügye és elvitathatatlan tulajdona, akár a honfoglalás; „nemzetragasztó erő” mindörökre, amely esély és vigasz lehetett volna a nagyvilág számára is, ahogy Bibó gondolta 1957 elején – egyáltalán nem „reálpolitikusan” persze. A csoda ez volt, innen nézvést nem fontos, hogy a forradalom szocialista, nemzeti demokratikus, polgári vagy harmadikutas volt-e (a vitában egyébként ez utóbbi véleményre hajlok leginkább, tudván, hogy az orosz tankokkal szemben álló szabadságharcosok ilyesmin aligha meditáltak), hiszen együtt volt mindez, egy nép kegyelmi pillanata, az élet „oromtermészetének” történelmi és nemzetnyi felvillanása, ha tetszik, miként azt a Németh László-i mű etikája és logikája mindig is sugallta. Ahogy saját művével – nemkülönben közösségének gondjával és ügyével –, egy volt ő evvel forradalommal is; mi is egyek lehetünk hát mindkettővel, csupán azt kell tudomásul vennünk, hogy az ember „leglényegesebb ügye a magatartás”.

Ezt kellett szétverni, elfelejtetni, széjjelmanipulálni 1956 után. Bennünk és a kádári rendszerben a forradalom sorsa pontosan olyan lett, mint a Németh László-i életmű lényegéé (meglehet, azóta is olyan)! A forradalomból megkaptuk a kicsit nagyobb kenyeret, a kicsit nagyobb szabadságot, a Németh-műből a regényeket és a drámákat, hogy idővel jókat narratológiázhassunk rajtuk. Mindent megkaptunk, csak a megszenvedett igazát az egésznek, azt nem. Ő pontosan tudta, hogy valami végképp elveszett, de az ifjúkorától beleégett segítő szándékot sohasem adta föl, legyen erre példa a levelezése. „…itt van ezer magyar – írta például 1964-ben –, akit egy múltjától, természetétől idegen ketrecben ráznak, s az azt a rátermett vezetője alatt jóléte forrásává, gazdasági képességei bizonyítékává tudja változtatni. Ez jelképe lehet annak, ami az egész néppel történt – s példa mindazoknak, akik egy élet közben – az egészért feszítik meg erejüket”. [Az én kiemelésem – N. P. J.]78 Félreértés ne essék: a levélben említett „rátermett vezető” nem Kádár János, hanem jó barátja, Berki Sándor, a mezőszilasi termelőszövetkezet akkori elnöke volt, az az ember, akinek tán egyedül jutott eszébe, hogy Németh László íróvá avatásának negyvenedik évfordulóját meg kellene ünnepelni. Ez meg is történt, mégpedig a téesz kultúrtermében, az is igaz viszont, hogy az író erre a köszöntésre emlékezett holtáig a legboldogabban.79 Mert lehetőségként – „idegen ketrecben rázódva” ebben a mindent elposványosító szép új világban – körülbelül ennyi maradt számára. Amikor arról beszélt 1961-ben, hogy „az adott [tehát a »létező« – N. P. J.] szocializmus fölött például nem egy tökéletes szocializmus plátóni eszméjét próbálnám megcsillogtatni, hanem lentről, a szívemben hordott Jóügy felől próbálnám úgy átjárni [ti. az »adottat« – N. P. J.], hogy minél jobban hasonlítson rá [ti. a »tökéletesre« – N. P. J.]”80 , nem a rendszert akarta igazolni, ahogy azt láttatni szerették volna sokan, hanem – maradék „ahogy lehet” hitét hallgatóságára és az olvasókra testálva – azt is bevallotta a maga módján, hogy az a minőségszocializmus – nemkülönben a másoknak is példát ajánló önálló „magyar műhely” lehetősége –, amelyről fiatalon álmodott, s amelyhez a forradalomban is ragaszkodott, itt e „közmegegyezésesen” hazug kádári világban talán örökre elveszett. Valamicske remény azért gyúlhatott ez idő tájt benne, örömmel nézett a meglódult tájékozódási vágyra, a „kultúrpolitikushoz” írt százoldalas levelében pedig még a nagy terv elemei is meg-megvillantak, de Aczél György nyilván fenyegetőbbnek tudta a veszélyt, mint a hatalomnak remélhető hozadékot, kéziratokat gyűjteni meg amúgy is nagyon szeretett.81 Németh László élete utolsó szakaszának sokat emlegetett metaforája, a „belátás” roppant kétélű volt tehát. Eszméi vereségét belátta, de „irgalommal” és belátással nézett a „sánta emberiségre” is, még hitet sugallni is próbált, ha szóhoz jutott, vagy amikor levelet írt – mondjuk – egy vidéki tanárnőnek. „Csendesen, öreg tiszteletesekre emlékeztető szelídséggel, tágra nyílt szemmel, kezét szívmagasságban összefogva beszélt” így öregedőben82 , olyan ember módján, aki terveit már végképp a kifürkészhetetlen jövőre bízta, de a szeretet parancsát mégsem adhatja föl soha. Vagy ahogy Vekerdi László emlékezett rá: „A haldokló fejedelem az élet – az élők – mérhetetlen szépségét hagyta ránk örökül.”83 Aztán tényleg elment, mi meg itt maradtunk nélküle, megélve azóta egy rendszerváltozást is, amely – a remények ellenére84 – nem az ő idejét hozta el. Találkozni akkor fogunk majd vele, amikor önmagunkkal és történelmünkkel, tehát a Németh László átélte forradalmunkkal is.

1VEKERDI László, Ismét a Sorskérdésekről = Uő., A Sorskérdések árnyékában, Tatabánya, 1997, 109.

2Természetesen a maga munkáját számos szakember kiválóan végzi azóta is, ám ezeknek hatása a felnövő érdektelenség közepette jóval kisebb a kívánatosnál. A kilencvenes évek Németh László-képét a legalaposabban elemző tanulmány: MONOSTORI Imre, A Németh László-recepció története a „rendszerváltozás” után, Kortárs, 2001, 2–3. sz., 1–24.

3Annak bizonygatására, hogy Németh László a kádári hatalom – sőt a kommunista párt – kedvezményezettje volt, számos – liberális „oldalról” hangoztatott – példát felhozhatnánk az említett időből. L. például Standeisky Éva gazdagon dokumentált monográfiáját, amely egyenesen azt állítja, hogy Németh híres-hírhedt pohárköszöntőjében a „forradalom alatt írott cikkeire hivatkozva kínálkozott fel a hatalomnak” 1959-ben. Vö.: STANDEISKY Éva, Az írók és a hatalom 1956–1963, Bp., 1996, 444–445.

4Ezen értékvédő-értékfelmutató törekvések közé csak módjával lehet odasorolni azokat a kísérleteket, amelyek – a hatalom legitimációját is erősítő célzattal – valóban a „létező szocializmus” határain belülre akarták „magyarázni” az életművet. Ennek legnívósabb – s valójában e világkép lényegét „félreértő” – példája: KIRÁLY István, Németh László gondolatvilága = NÉMETH László, Életmű szilánkokban I–II., Bp., 1989, I. k., 5–61.

5A némileg szemforgatós „leválasztási” igyekezetet is magán viselő – s Németh gondolatait természetesen céltudatosan „félreértő” – mondat a következőképpen szól: az írók közül Németh László volt az egyetlen, „akinek volt lelkiereje és erkölcsi bátorsága kijelenteni, hogy az elmúlt évtizedben Magyarország messze haladt a szocializmus útján, voltaképpen szocialista állammá lett, s a sokpártrendszerrel megindult tülekedés széttépheti magát a szocializmust is”. A idézet lelőhelye: A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei, I. k., Bp., 1993, 215.

6PESTI G. László, Írók szövetsége, ahol az irodalom kérdései már réges-rég háttérbe szorultak, Népszabadság, 1957. február 3.

7Ma már köztudomású, hogy a díjat az író felesége vette át, Németh László az összeget pedig teljes egészében a hódmezővásárhelyi gimnázium könyvtárának adományozta. A történet dokumentumai: Németh László élete levelekben I. k., 1949–1961, Bp., 2000, 437–446.

8Ezzel kapcsolatban lásd az Illyés Gyulának, Kállai Gyulának és Veres Péternek írt leveleit: Németh László élete levelekben I. k., 1949–1961, Bp., 2000, 413. sköv.

9E kísérlet történetéhez l. CSICSKÓ Mária–KÖRÖSÉNYI András, Egy harmadikutas szocializmus – utópia földközelben, A Petőfi Párt 1956–57-ben, Századvég, 1989, 1–2. sz., 118–183.; BENKŐ Péter, A népi mozgalom és a kádári visszarendeződés, Múltunk, 1993, l. sz., 58–76.

10Valójában az akkor még masszív szellemi ellenállás „leggyengébb láncszemének” gondolt Németh László – szovjet segítséggel való – „leválasztásának” a kísérletéről volt szó 1957 áprilisában, de a terv kudarcot vallott. Két év múlva – merőben más körülmények között – aztán visszatértek az „ügyre”. A történet elemzését és dokumentációját l. BABUS Antal, „…ha tovább foglalkozunk a magyar írókkal, megbonthatjuk az összetartásukat”. Jevgenyij Dolmatovszkij 1957-es Magyarországi jelentései, Hitel, 2000, 3. sz., 78–99.

11Ennek – talán a nemzetközi „egyeztetést” sem nélkülöző – példája volt az Olasz Kommunista Párt főtitkárának, Palmiro Togliattinak 1957 márciusában írt s a Népszabadság április 14-i és 16-i számában ismertetett cikke, amely a korábban méltatott Emelkedő nemzetről már úgy beszélt, hogy abban Németh a Horthy-korszakot kívánta igazolni.

12Ezt írta többek között: „A Széchenyi nehezen sorolható a haladó nemzeti hagyományok alkotásai közé. A nemzeti érzés tüze, amely a darabban ég, semmi esetre sem a mába és a jövőbe világító fáklyatűz. A mindenben tragikumot kereső és sejtő magyarság, ami a darabból árad, nemcsak Németh László sajátossága. Valahogyan azé a két háború közötti nemzedéké, melyről oly dicsőítően zeng Németh László 1956. november 2-i nevezetes cikkében, melynek helyes értelmezésére Togliattinak kellett bennünket figyelmeztetni. Németh László Széchenyivel a Blick-et író Széchenyire mondatja, de ő magára is illik: »eszméi szakadozottak, mint egy halál elmállt szemfedője«.” Rövid színházi jegyzetek, Élet és Irodalom, 1957. május 24.

13A dolgozat az induló Kortárs első – 1957. szeptemberi – számában jelent meg. A kritikákról és a tanulmány genezisének a fölfejtéséről is l. MONOSTORI Imre, „…nemzetén át az emberiséghez”. A „magyar műhely” és a „bartóki modell” mint eszmény s mint feladat = Uő., Rég múlt?, Bp., 1998, 44–54.

14Az állásfoglalás születésének körülményeiről: ZIMONYI Zoltán, Szabadulólevél, A „népi” írókról című állásfoglalás – harminc év után, Forrás, 1989, 4. sz., 40–61.; N. PÁL József, A népi írókról szóló állásfoglalás és történeti-ideológiai háttere, Válasz Évkönyv, 1989/1., 171–198.; STANDEISKY Éva, Az írók és a hatalom 1956–1963, Bp., 1996, 376–388.

15Németh László élete levelekben I. k., 1949–1961, Bp., 2000, 558–559.

16„…egy jó szándékú, nagyon becsületes ember beszélt itt, de aki az élettől teljesen elszakadva, régi eszmei kölöncökkel megbéklyózottan, önmaga foglyaként, hamis tudattal él. Nem a világot, csupán saját emelkedő és süllyedő vérnyomását látja, a szó szoros és képletes értelmében is” – írta róla a pártnak szóló jelentésében a Némethet meglátogató és a megalakítandó Írószövetség meg a tervezett szovjet út ügyében őt „meggyúrni” szánó Király István 1959. június 5-én. Idézi többek közt: STANDEISKY Éva, Az írók és a hatalom 1956–1963, Bp., 1996, 434–435.

17A fő „félremagyarázó” természetesen az a Király István volt, aki Némethet a szovjet út során kísérte, s aki élete során mindig is megpróbálta az író művét a „létező szocializmus” határain belülre „elemezni”. 1962-ben született dolgozatának címe: Németh László: Az utazás. Kötetben: KIRÁLY István: Irodalom és társadalom, Bp., 1976, 356-366. (Megjegyzendő, hogy a tanulmányban Király a dráma címét következetesen rosszul – névelővel – említi.)

18Az 1956-ot követő évek Németh László-képéről is l. FÜZI László, Németh László utóéletéről – 1995-ben, Tiszatáj, 1995, 3. sz., 36–46.; N. PÁL József, Gondolatkísérlet Németh László és a hatvanas évek viszonyáról, Új Forrás, 1996, 4. sz., 33–42. MONOSTORI Imre, A Németh László-recepció történetének főbb kérdései 1945 után, Hitel, 2000, 7. sz., 90–103.

19Mi sem jellemzőbb erre, mint hogy az a három cikk – Emelkedő nemzet; Pártok és egység; Nemzet és író –, amelyet még 1957 elején is önmaga igazolásául emlegetett a hatalom, a rendszerváltozás idejéig nem jelenhetett meg Magyarországon. Kötetben: NÉMETH László, Életmű szilánkokban II. k., Bp., 1989, 189–198.

20Emlegetett monográfiájában Standeisky Éva az író és a forradalom kapcsolatának természetesen majdnem valamennyi tényét szóba hozza, ám e tények részint óhatatlanul belevesznek a „nagy egészbe”, részint a szerző – ellentétben könyve már idézett, nagyon is egyértelmű „végkövetkeztetésével” – ekkor még fölöttébb tartózkodik az értelmezéstől. Németh László korábban is ismert három írását a honi kutatók közül először tudtommal M. Kiss Sándor próbálta meg értelmezni egy tanulmánya részletében. Dolgozatában ő az életmű kontinuitása mellett érvelt, s azt mutatta be, hogy Németh a szárszói beszédben elmondott gondolatai velejét – főleg ami a minőségszocializmus álmára vonatkozott – a forradalom napjaiban is érvényesnek tudta. Az is igaz viszont, hogy a szöveg akkor csak New Yorkban jelenhetett meg: M. KISS Sándor, A szárszói beszéd és néhány összefüggése = Uő, A szárszói beszéd és a népi mozgalom néhány összefüggése, Püski, New York, 1987, 3–40. Egy évvel a halála előtt – 1990-ben – írt rövidebb tanulmányában Grezsa Ferenc szintén a Németh László-i felfogás és magatartás folytonosságát hangsúlyozta: „Az 56-os írói publicisztika – a népi demokratikus »fejlődés« illúzió voltának felismerését tanúsítón – a Szárszói beszéd gondolatmenetét ismétli és folytatja” – írta. L. GREZSA Ferenc, A politikus Németh László = Uő., „A mintaélet forradalma”, Szeged, 1998, 80–82. Ugyancsak M. Kiss Sándor a korábbihoz hasonló témából kiinduló újabb kísérletében már azt is kiemeli, hogy Németh a „vezér nélküli felkelők csodálatos látványának” emlegetésével az elsők között ismerte föl a forradalom lényegét, s hogy öröme – és figyelmeztető szava – a nemzeti felkelés igazi képviselőihez szólt: M. KISS Sándor, Németh László a két szárszói beszédről = Szárszó Budapesten. Előadások Németh László életművéről, Bp., 2000, 19–34.

21LENGYEL András, Németh László Schylock-metaforája = Uő., Utak és csapdák, Bp., 1994, 222–223.

22„Különben az én életem is elég nyugodt volna itt. A Kristóék kisszobája: ma is szép, derült sziget; egy tiszta élet gondossága folyja körül. A fordítás örömét is fölfedeztem már, éppúgy, mint Maga a műstoppolásét. […] élek, mint a jó keresztények, minden percben készen, kenyérrel, azaz jó munkával dobni vissza a kővel dobálókat” – írta például Sárközi Mártának az élet apró szépségeit is csodálni tudó lélek derűs iróniájával, 1950 februárjában. Németh László élete levelekben I. k., Bp., 2000, 71.

23Ennek példája Bóka László durva támadása a Szabad Nép 1954. december 19-i számában a Petőfi Mezőberényben című dráma megjelenése után, vagy éppen a Galilei „megjelentethetőségét”, illetve bemutatási tervét kísérő tiltás és huzavona.

24Ekkor, a „Nagy Imre-szakasz” leginkább szabadnak tetsző idejében írta azokat a nagyobb tanulmányait – A líráról; Tolsztoj inasaként; Bartók és a tizenkilencedik századi zene; Gulyás Pál szobájában stb. –, illetve azoknak első változatát, amelyek 1956 nyarára egy tágabb koncepció fejezetei lettek. A dolgozatok akkor természetesen nem jelenhettek meg, némelyik csak a hatvanas évek második felében látott napvilágot.

25Ekkor alakult ki végzetesnek bizonyult – közvetve a halálát is okozó – betegsége, a hipertónia. Vö. Dr. LAKATOS István, Németh László betegsége és halála, Tatabánya, 1989.

26NÉMETH László, Homályból homályba II. k., Bp., 1977, 302–303.

27NÉMETH László, Negyven év = Uő., Negyven év – Horváthné meghal – Gyász, 3. kiad., Bp., 1980, 42.

28NÉMETH László, Homályból homályba, II. k., 1977, 312–313.

29NÉMETH László, Negyven év = Uő., Negyven év – Horváthné meghal – Gyász, 3. kiad., Bp., 1980, 42.

30Erről a négy „kristályosodási” pontról beszél említett tanulmányában Monostori Imre is: = Uő., Rég múlt?, Bp., 1998, 45.

31A kötet nyomdába került, a szöveget ki is szedték, de a közlést 1957-ben, a meginduló támadásokkal párhuzamosan, leállították. Jelen sorok írója láthatta a tervezett könyv nyomdából kimentett – talán egyetlen – példányát, Király István könyvtárában. Vö. Magyar glóbusz? Beszélgetés Király Istvánnal, a népi írókról szóló állásfoglalás egyik szerzőjével. = Válasz Évkönyv, 1989/1., 220–221. (Az interjút TÓBIÁS Áron készítette, 1988. november 4-én.) 1959 végén, a szovjet utat követően Király István „akciót indított” a kötet megjelentetésére. Föltétele a könyv „csúszósabbá tétele” érdekében az volt, hogy Németh közölje a szovjet úttal kapcsolatos rövid írásait és interjúit is, de az író a következőképp válaszolt az irodalomtörténésznek 1959. november 3-án: „…a három cikk hozzácsatolásának akkor volna meg a jogosultsága, ha az 56 nyara óta megjelent [a forradalom napjaiban született írásokról van szó! – N. P. J.] többi újságcikkem is belekerülne a kötetbe, mint eleinte [1956 végén – 1957 elején, amikor Németh 56-os magatartása még az MSZMP-nek is »megfelelt« – N. P. J.] tervezték is. Ez a kívánság azonban beláthatatlan huzavonához vezetne.” A terv így csak terv maradt. = Németh László élete levelekben I. k., Bp., 2000, 667–668.

32Vö. FÜZI László, Kultúra – civilizáció – világcivilizáció. A távlatosság jegyei Németh László gondolkodásában – 1945 után = Uő., Szerepek és lehetőségek, Bp., 1990, 134–153.

33Vö. a Veress Dánielnek 1969. június 4-én írt hosszú levéllel, amely egyébként a Németh László-i magatartás és gondolatrendszer mozgatóinak egyik legtömörebb és legpontosabb összefoglalása. = Németh László élete levelekben, III. k., 1967–1975, Bp., 2000, 554–563.

34NÉMETH László, Megmentett gondolatok, Bp., 1975, 191.

35Vö. „…Európában »felzárkózni«, az európai kultúra belső szerkezetéből következően, csakis egyfajta »élretöréssel« lehet. Utánzással soha.” VEKERDI László, A Magyarság és Európa – ma = Uő., A Sorskérdések árnyékában, Tatabánya, 1997, 101.

36NÉMETH László, Magyar műhely = Uő., Kiadatlan tanulmányok II. k., Bp., 1968, 190.

37Uo. 195–196.

38Mint már említettem, az Írószövetség elnökségébe és az Irodalmi Újság szerkesztőségébe a megkérdezése nélkül választották be. Egyetlen „akciójának” talán az nevezhető, hogy azt az október 3-án kelt levelet, amelyben a népi írók egy Írás címmel kéthetente megjelenő lapra kértek engedélyt a minisztertanács elnökétől, ő is aláírta. Vö., CSICSKÓ Mária–KÖRÖSÉNYI András, Egy harmadikutas szocializmus – utópia földközelben. A Petőfi Párt 1956–57-ben, Századvég, 1989, 1–2. sz., 123.

39A szeptemberi Új Hangban a Galilei együttesének című levele, októberben pedig a Tolsztoj inasaként című tanulmánya jelent meg a Nagyvilág első számában, s ezekben a hetekben látott – némileg „megkozmetikázva” – napvilágot a még 1948–49-ben írt Égető Eszter és a Történeti drámák két kötete is.

40NÉMETH László, Homályból homályba II. k., Bp., 1977, 316–318.

41BENKŐ Péter, A Parasztpárt 1956-ban, Múltunk, 1996, 3. sz., 128.

42Keresztury Dezső visszaemlékezését idézi: STANDEISKY Éva, Az írók és a hatalom 1956–1963, Bp., 1996, 88.

43HUSZÁR Tibor, Bibó István, Bp., 1989, 134.

44Erről l. Polcz Alaine (Mészöly Miklós felesége) és Nemes Nagy Ágnes (ő – mivel lakásukat egy szovjet tank szétlőtte – ekkor férjével, Lengyel Balázzsal együtt Mészölyéknél lakott) visszaemlékezését: POLCZ Alaine, Történet négyünkről, ill. NEMES NAGY Ágnes, Négyen – 1956-ban, Újhold-Évkönyv, 1991/2., 289–304.

45Vö. STANDEISKY Éva, Az írók és a hatalom 1956–1963, Bp., 1996, 79–80.

46Vö. NÉMETH László, Negyven év = Negyven év – Horváthné meghal – Gyász, 3. kiad., Bp., 1980, 43., ill. uő., Utolsó széttekintés, Bp., 1980, 21. (A meg nem jelent cikkek a megjelentek előzményei, változatai is lehettek természetesen.)

47Talán erre – illetve az ezt megelőző családi huzavonára – utalhat Nemes Nagy Ágnes visszaemlékezésének egy részlete is: „Csak Németh pesszimista, ahogy szokta. Hirtelen megjelenik Ella: Nem, Laci, ezt nem teheted. Már mindenki ott van az Írószövetségben, Illyés, Veres Péter, Tamási Áronról nem is beszélve. Szerzek neked kocsit. Részt kell venned. – Nem! (Németh) – De igen! (Ella) – Heves szóváltás. Ella elragadja Némethet, aki ír is vagy nyilatkozik az Irodalmi Újságnak.” NEMES NAGY Ágnes, Négyen – 1956-ban, Újhold-Évkönyv, 1991/2., 302.

48Vö. HUSZÁR Tibor, Bibó István, Bp., 1989, 153.

49Vekerdi László személyes közlése.

50Mészölyéknél írta – már a támadás utáni napokban – azt a rövid cikket, amely Béládi Miklós hagyatékából került elő (ő Mészöly Miklóstól kaphatta), s Németh László veje, dr. Lakatos István közölte: Németh László – 1956. november, Hitel, 1990. január 10., 18.

51Németh László élete levelekben I. k., 1949–1961, Bp., 2000, 401–403.

52L. a Tamási Áronnak 1957. január 1-jén már Balatonfüredről írt levelet. I. m., 407–408.

53Vö. a Kállai Gyulának írt, 1957. január 25-én kelt levéllel. I. m., 414–415.

54NÉMETH László, Negyven év = Uő., Negyven év – Horváthné meghal – Gyász, 3. kiad., Bp., 1980, 43. (E még életében megjelent írásában – egyedülálló módon! – felkelésnek nevezte 1956-ot.); Uő., Utolsó széttekintés, Bp., 1980, 21.; Pohárköszöntő = Uő., Sajkodi esték, Bp., 1974, 479. (itt – egyébként 1956. augusztusi–szeptemberi aggodalmaival és a két hét alatti félelmeivel tökéletesen összhangban – „vigyázatlanságból eredő nemzetrobbanásnak” nevezte, ami történt); Levelek a hipertóniáról = Uő., A kísérletező ember, Bp., 1973, 696. (ebben az írásban csak a betegségéről beszél); az ellenforradalom szót soha, még idézőjelben sem írta le.

55Vö. „Nem volt érdemes csinálni, összeroppanni, s főként nem volt érdemes betegen annak a néhány cikknek a megírására Pestre visszarohanni, aminek ez lett az eredménye.” = Németh László élete levelekben I. k., 1949–1961, Bp., 2000, 407. (Tamási Áronnak 1957. január 1-jén írt levél); „…Nekem most az a legfontosabb, hogy egy-két művemet befejezzem; borzasztó nehezemre esik az írás, de mégis ez a legfontosabb most. Így is elég sok értékes időmet elvesztettem ezzel a forradalommal.” = FÜZI László, Egy barátság története (Németh László levelei Veres Péterhez), = Uő., Szerepek és lehetőségek, Bp., 1990, 119–120. (A levél február 13-án kelt, de a gyűjteményes kötetből az itt idézett utolsó – az elvesztett időre utaló – mondat érthetetlen módon hiányzik); „…négy nap alatt sikerült olyan állapotba hoznom a hipertóniás agyamat, hogy november a levegőben lógó gutaütéstől mentett meg. S ha meggondolom, hogy mi lett ennek a cserkészi szép tettemnek s az utána következő két hónap kószálásának, zúgó füllel hallgatott tanácskozásának a következménye, igazán a hasamat kell fognom magam fölött.” = NÉMETH László, Utolsó széttekintés, Bp., 1980, 21. (1957. áprilisi naplóbejegyzés.)

56„A magyar nép, munkásság, parasztok, diákok, katonák az elmúlt hetekben bennünket is megdöbbentő szenvedéllyel és egységgel nyilvánította ki akaratát. […] a magyar forradalom csodálatosan mérsékelt, sőt nagylelkű volt – a megbántottak is megbocsátást és összefogást hirdettek.” = Németh László – 1956. november, Hitel, 1990, január 10., 18.; „A magyarság, Apu véleménye szerint, soha ilyen egységes nem volt a történelme során.” = NÉMETH Magda, Levelek apámnak, Debrecen, 1989, 8. (Kerényi Károlyékhoz 1956. november 20-án írt levél.)

57„Nem szabad járnom, izgatnom magam, beszélnem sem – mondta Németh László. – A szívem, a vérnyomásom. Ne is próbáljatok beszélgetni velem. Nem próbáltunk. De ő maga szegte meg mindig önkorlátait. […] Kis Németh-tanulmány Európáról, a történelemről, a helyzetről, az oroszokról. Ült és beszélt. Hogy képzelitek ezt? Az oroszok nem fognak kiengedni minket a markukból, zsákmányukat. Európa pedig a kisujját sem fogja mozdítani. Gyönyörű ez, de nemzeti tragédia. Csak ürügyet teremt a szélsőséges megtorlásra.” = NEMES NAGY Ágnes, Négyen – 1956-ban, Újhold-Évkönyv, 1991/2., 302.

58Nem ismert, hogy Németh Lászlónak volt-e az utazás előtt információja a budapesti pártháznál október 30-án történtekről, de az biztos, hogy ez a fordulat már a második szárszói beszédben is megjelent.

59NÉMETH László, Negyven év = Uő., Negyven év – Horváthné meghal – Gyász, 3. kiad., Bp., 1980, 43.

60Az Igazság című lapban november 3-án megjelent Nemzet és író a magyarság erkölcsi nagysága előtt tisztelgő személyes vallomás volt elsősorban.

61Érdemes tán megjegyezni, hogy az Irodalmi Újságban 1956. november 2-án megjelent és az Életmű szilánkokban című kötetben közölt szöveg befejezése nem teljesen azonos. A sajtóban megjelent változat vége: „…de az én szívemben ez a lány most a múzsa, ő írta a ház tetejéről: »Rajta, öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked szegény, emberi maradvány, a magadét megtenni«” = 1956 a sajtó tükrében, Bp., 1989, 285. A kötetbeli befejezés retorikailag sokkal kimunkáltabb és hatásosabb, jobban lezárja a szöveg szerkezetét is, s pontosabban utal az önfeláldozási hajlandóságra: „Ő int a háztetőről: rajta, öreg hullajelölt; ha én odadobtam szép ifjú életem, miért kell neked, szegény emberi maradvány, a magadéhoz görcsösen ragaszkodnod? Az emelkedő nemzet órája ütött. Megyek.” = NÉMETH László, Életmű szilánkokban II. k., 1989, 192. (A további idézetek is innen valók.)

621956. november 1-jén délután a rádió például bemondta, hogy „a párt országosnak szánt programját a párt hivatalos lapjában Németh László sorozatos cikkekben fogja kifejteni már a holnapi naptól kezdve”. = A forradalom hangja, Bp., 1989, 346.

63Életútinterjújában Bibó István elmondta, hogy az ő javaslatára hagytak ki a szövegből „valami élesen vagy szerintem erősen kommunistaellenes passzust. Akkortájt én nagyon fontosnak tartottam, hogy az antikommunista alaphang, ami akkor erősen divatban volt, ne érvényesüljön…”. = HUSZÁR Tibor, Bibó István, Bp., 1989, 143. A cikk eredeti változatát S. Szabó Ferenc, a Petőfi Párt főtitkárhelyettese őrizte meg. A kihagyott rész – itt kurzívval jelölöm – a következő volt: „Végzetes tévedés lenne, ha a feltámasztott pártokkal s levitézlett vezetőikkel nem kívánt kísértetjárásként az akkori [ti. a 1945–48 közötti – N. P. J.] pártélet szelleme is visszatérne. A 45-ös választás pártjai rendre levizsgáztak: Kisgazda Párt, mint többség, komoly ellenállás nélkül tűrte, hogy összeesküvés címén, amelyről mindenki tudta, hogy koholmány, a valódi összeesküvők soraiból egy csomó kiváló tagját kiemeljék. A Parasztpárt hamis cégérrel csalta be a Kommunista Párt fiókvállalatába a fiatal magyar értelmiség legjobbjait. A Szociáldemokrata Párt segédkezett a demokrácia lebontásában, a magyar törekvésekkel szemben értetlenebb volt a kommunistáknál, hogy a szakadásban aztán a legjobbjait is elárulja. A Kommunista Párt maga olvassa fejére bűneit, hogy ezek a pártok tükörképei vagy torzképei voltak az akkori nemzetnek, azon lehet vitatkozni, de hogy az 1956-os forradalmat kivívott nemzet nem fogadhatja el őket, az nyilvánvaló. Nem vádolni akarok…” (Látni való tehát, hogy ez a rész nem csupán a kommunistákat marasztalta el.) A kimaradt részt közölte: CSICSKÓ Mária–KÖRÖSÉNYI András, Egy harmadikutas szocializmus – utópia földközelben, A Petőfi Párt 1956–57-ben, Századvég, 1989, 1–2. sz., 126.

64Ez a jelenség sem volt új Németh pályáján természetesen. Már az 1935-ben megfogalmazott A reform című terjedelmes dolgozatában sem állított mást: „A párt a parlamenti rendszer nagy erkölcstelensége: bűnszövetkezet a mandátumszerzésre, szerződés a mindent támogatásra vagy mindent szabotálásra, pecsét a szájra, egyenruha a véleményre.” = NÉMETH László, Sorskérdések, Bp., 1989, 235. Közvetlenül az 1945. novemberi választások után egy nagyon hosszú, az egész koalíciós politikát elemző levélben pedig Veres Péternek mondta el nem éppen hízelgő véleményét a pártokról is: „A magyar politika meg természetszerűen hazug. […] Tele van a szánk demokráciával, s burkolt diktatúrában élünk” – írta például nem kis helyzet- és valóságérzékelésre utalóan 1945 decemberében. = Németh László élete levelekben 1914–1948, Bp., 1993, 501–510.

65Használva a maga alkotta szemléleti kategóriákat – szellemi, társadalmi-mozgalmi és hatalmi-politikai szféra –, s ebből a szempontból elemezve a második szárszói beszédet és az 56-os cikkeket Németh László – marxista kategóriákkal értelmezhetetlen – világképéről szólva éppen ezért tudott jelentősen újat mondani M. Kiss Sándor már 1987-ben. = M. KISS Sándor, A szárszói beszéd és néhány összefüggése = Uő., A szárszói beszéd és a népi mozgalom néhány összefüggése, Püski, New York, 1987, 3–40.

66A forradalom leverése után meg is írta kíméletlen – és keserű – véleményét Tamási Áronnak 1956. november 26-án: „A parlamentarizmust levitézlett képződménynek tartom. Európa politikai pusztulásának egyik okát látom benne. A mi pártjaink 45–48 közti szerepe különösen szégyenletes volt; október 23-a után már néhány nap alatt utálatos bűz csapott ki föltámadt tetemeikből. […] most nektek is azt ajánlom, ne dolgozzatok tovább, legalábbis ti, írók, párt gyanánt. […] a párt beszennyezett fogalom…” = Németh László élete levelekben I. k., 1949–1961, Bp., 2000, 401–403.

67A forradalom hangja, Bp., 1989, 368–369.

681956 a sajtó tükrében, Bp., 1989, 333., ill. 374.

69Egy emlékezés szerint újra megfordult fejében a „rituális” öngyilkosság gondolata. Vö. POLCZ Alaine, Történet négyünkről = Újhold-Évkönyv, 1991/2, 294.

70BIBÓ István, [Levél, expozé és tervezet] = Uő., Válogatott tanulmányok IV. k., 1935–1979, Bp., 1990, 171–177.

71I. m., 215–238.

72BIBÓ István, Levél Borbándi Gyulához = Uő., Válogatott tanulmányok III. k., 1971–1979, Bp., 1986, 372. Németh László Bibó István 1956-os felfogására tett hatását már Domokos Mátyás is kimutatta egy tanulmány értékű recenziója részletében: „Ezek a nyomozati jegyzőkönyvek [ti Bibó István kihallgatási jegyzőkönyvei – N. P. J.] pontosan és tényszerűen tükrözik, hogy – főleg Magyarország akkori helyzetének megítélésében – az államfogoly nézeteinek elsőrendű forrása – részint a háború előtt keletkezett esszéivel s még közvetlenebbül a forradalom napjaiban megjelentetett három cikkével – Németh László.” L. DOMOKOS Mátyás, Egy „talált dráma” megtisztítása = Uő., Hajnali józanság, Bp., 1997, 127–130. Bibó István és Németh László 1956-os írásainak párhuzamosságát – a rokon vonásokat hangsúlyozva, de szót ejtve a véleménykülönbségekről is – Dénes Iván Zoltán is elemezte. Különösen fontosnak vélem ama megállapítását, hogy „…a tizenkét éve háttérbe szorított író és gondolkodó [ti. Németh – N. P. J.] saját korábbi programja megvalósításának lehetőségét látta a forradalom nyomán előállott helyzetben.” = DÉNES Iván Zoltán, Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával, Bp., 1999, 94., ill. 182–192. A két gondolkodó szellemi viszonyáról általában: uo., 205–212.

73L. a 34. sz. jegyzetet

74L. NÉMETH László, Aranykor = Uő., Utolsó széttekintés, Bp., 1980, 667–668.

75Erre vonatkozóan megint csak a már említett, Tamásinak írt levél a bizonyíték. Németh László élete levelekben I. k., Bp., 2000, 401–403.

76Ady fordulatát magára értve Németh használta 1957. áprilisi jegyzetében = NÉMETH László, Utolsó széttekintés, Bp., 1980, 20.

77Az 1947 februárjában Kerényi Károlynak írt levelében használta Németh ezt a fordulatot = Németh László élete levelekben 1914–1948, Bp., 1993, 598–599.

78Berki Sándornak írt levél 1964. októberéből = Németh László élete levelekben II. k., 1962–1966, Bp., 2000, 628–629.

79NÉMETH László, Utolsó széttekintés, Bp., 1980, 691–696.

80NÉMETH László, Ha most lennék fiatal = Uő., Sajkodi esték, Bp., 1974, 341.

81A Ha én lennék miniszter – Levél egy kultúrpolitikushoz című dolgozatát Németh 1962 nyarán–őszén írta Aczél György kérésére. A tanulmányt – bár ígéret volt rá – nem közölték, csak 1986-ban jelent meg a Valóságban.

82CZINE Mihály, Németh László rendhagyó órája = Uő., Németh László eklézsiájában, Bp., 1997, 90.

83VEKERDI László, Két találkozás = Uő., A Sorskérdések árnyékában, Tatabánya, 1997, 12.

84Az 1988–1990 közötti időszakban három olyan könyv is megjelent, amelynek – a tematikától és a műfaji eltérésektől függetlenül – a Németh László-i idea, vagyis a harmadik út, avagy az „önálló magyar út” problémája volt a középpontjában, nemegyszer nyíltan aktualizálási szándékkal. BÍRÓ Zoltán, Saját út, Bp., 1988; SALAMON Konrád, A harmadik út kísérlete, Bp., 1989; GOMBOS Gyula, A harmadik út, Bp., 1990. A politikai elképzelések azonban másfelé fordultak, s e kísérleteknek – legalábbis a politikai tudatformálás mezején – nemigen lett folytatásuk. Vö. MONOSTORI Imre, A Németh László-recepció története a „rendszerváltozás” után, Kortárs, 2001, 2–3. sz., 1.