|
Utazás
Van, aki szundikál, van, aki egykedvűen bámulja a tájat. Előttem két koros hölgy fecseg, mögöttem egy ifjonc fején fülhallgató, csukott szemmel hallgatja a monoton dübörgést, mellette fiatal lány szótárból angol szavakat magol.
Utazunk. 2001. március 13. Kora reggel.
Az Erzsébet téren még csend volt az autóbuszban. Várakozó utasok, álltunk szépen sorban, lépegettünk fölfelé a lépcsőn, a vezető osztogatta a jegyeket, rakosgatta a pénzt, ellenőrizte az idős nyugdíjasok igazolványát. Volt, akit régi ismerősként, kedvesen bólintva köszöntött.
Aztán elindultunk. És az indulás pillanatában, épp hogy csak bezárult a „távműködtetésű” ajtó, a vezető bekapcsolta a rádiót.
Sokat utazom autóbuszon, megszoktam, rosszkedvűen, de tudomásul vettem, hogy a sofőr – ha kedve úgy tartja – fütyülhet az utasokra. Bömböl a rádió, mert ő nem szeret csöndben vezetni. A sofőr is ember!
Mi csak utasok vagyunk.
Sztár műsorvezető-páros a valamelyik rádióban folyamatosan locsogja-fecsegi az ostobaságokat. Harsányak, ízléstelenek, kulturálatlanok – népszerűek. Otromba exhibicionizmusuk, kellemkedő maguk kelletésük, posztmodern lazaságnak becézett léha cinizmusuk borzolja az idegeimet.
Vagy csak megöregedtem?
Figyelem az utasokat. A szundikáló egyenletesen szuszog, boldog ember, nem hall semmit, nem zavarja semmi. A tájat bámuló negyven körüli férfi szeme meg-megrándul. Nem tudom kitalálni, mi járhat a fejében. A két koros hölgy egymást próbálja túlbeszélni, s ha néha lélegzetet vesznek, a pillanatnyi csendben el-elkapnak a rádióból egy-egy félmondatot. A szőke mosolyog: aranyosak ezek a fiúk! A másik legyint: én nem szeretem őket – és pusmognak tovább. Az ifjoncot mögöttem védi a külvilág zajától a techno zaja, mellette a fiatal lány összeszorított fogakkal a szótárba merül: eldöntötte, ha fene fenét eszik, őt akkor sem fogja zavarni a világ zajos otrombasága.
Utazunk. Március 13. Kora reggel.
Délután két órakor beszédet kell mondanom az egyetemi ünnepségen, próbálom összerakni magamban a mondandómat. Nem akarom a történelmi eseményeket felidézni, már mindenkinek a könyökén jön ki a sok márciusi ifjú, az eső, a paraplé, a gyűlés a Múzeum előtt (bár azt talán ma sem lenne felesleges megemlíteni, hogy Petőfi Sándor nem szavalta el a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén!), inkább arról kellene beszélni…
A rádióban fecsegő műsorvezetők helyett néhány percig fecsegős hirdetések…
Érdekli még a mai fiatalokat a márciusi ifjúság? El tudom nekik értelmesen mondani, miért lehetett megrendítő másfél száz évvel ezelőtt az a nap, amikor az emberek egy pillanatra elfelejtettek félni, s követték Petőfi Sándort…
Fogkrém, intimbetét, telefonkártya, csodatévő bodymilk…
Aztán megint a fecsegés, locsogás.
… Akkor reggel – lehet, hogy így kellene kezdenem! – … akkor reggel a fiatalok, a márciusi ifjak hittek abban, hogy… meg akarták változtatni… merték hinni, hogy meg lehet változtatni…
Mögöttem a fiatal lány összeszorított fogakkal angolul tanul.
Az ifjonc ritmusra nyitja-csukja a szemét.
Kijózanodom. Száraz és tárgyilagos leszek. Hölgyeim és Uraim! Elgondolkoztak már azon – mit ünnepelünk március 15-én? És miért ünnepelünk? És miért mindig akkor volt igazi ünnep március idusa, amikor hazánkban nagyon sok ember érezte úgy: ismét eljött az idő, és szembe kell szállni a hatalommal?!
1861… 1942… 1956… 1973… 1989…
– Hát akkor most egy kicsit zenélünk, de visszajövünk… – nyugtat meg a fecsegősebb műsorvezető.
Veri az eső az ablakot. Ha Magyarországon szakadó esőben a város főterén gyülekeznek az elégedetlen emberek, mindig történik valami… – kezdjem így? A pedagógusok tüntetésén 1988 decemberében a Duna-parton, szemerkélő esőben, az Eötvös-szobor tövében, akkor, igen, akkor ennek a megszólalásnak ereje volt… de ma?
Miért ünnepeljük ma negyvennyolc márciusát?
Akarunk arra emlékezni, ami akkor történt? Ami történt, arra akarunk emlékezni?
Merek ma délután farkasszemet nézni a mai fiatalokkal, és megkérdezni tőlük: akarják-e úgy Magyarország föltámadását, mint akarták hajdan a márciusi ifjak?
– Nemsokára megjelenik az új CD-m – csicsergi egy nevenincs sztár, és mindenki rettenetesen boldog a stúdióban, tényleg?, valóban?, tizenkét új szám?, hát ez nagyszerű!…
Van, aki szundikál, van, aki egykedvűen bámulja a tájat. Előttem két koros hölgy fecseg, mögöttem egy ifjonc fején fülhallgató, csukott szemmel hallgatja a monoton dübörgést, mellette fiatal lány szótárból angol szavakat magol.
Utazunk. Március 13. Kora reggel.
És akkor a valamelyik rádióból ránk recseg a naprakész hirdetés. Kellemetlen, üvöltő, erőszakos férfihang: Márciusi ifjak! Gagyik lesztek vagy roxisok, ez a kérdés, válasszatok! – És többször elmondja, hogy aki nem akar gagyi lenni, hol és milyen roxy koncerten legyen ott március 16-án…
Talpra, magyar! – talán így kellene délután az ünnepi beszédet kezdeni…
Figyelem az utasokat. Szundikálnak, nézelődnek, fecsegnek, zenét hallgatnak, idegen nyelvet tanulnak.
Nem tudom, mire gondolnak.
Ők sem tudják, mire gondolok én.
Hallgatunk. Utazunk. Szól a rádió.
Márciusi ifjak! Gagyik lesztek vagy roxisok, ez a kérdés, válasszatok?
A szabadságról beszéljek ma délután?
Szigethy Gábor
