Krónikás ének 2000-ből

„Iszonyú dolgok mostan történűlnek”

I.

A dolog úgy kezdődött, hogy felbosszantott az ÉS egyik írása. Reflektáltam rá, de reflexióm a főszerkesztő ígérete ellenére sem jelent meg. Pedig nem akármit cáfoltam. A szerző (Karsai László) az Ők és mi – Holocaust Magyarországon című „könyvismertetésében” ilyesmiket ír: „A Horthy-apologéták másik kedvelt mítosza a Baky-féle állítólagos csendőrpuccs. Eszerint, amikor Baky László belügyi államtitkár megtudta, hogy Horthy leállította a deportálásokat, zászlószentelés ürügyén Budapestre hozta a csendőröket, azért, hogy megdöntse Horthy uralmát, a hatalmat Szálasinak adja át, és deportálja a budapesti zsidókat is. Horthy viszont – imigyen szól a legenda – keményen sarkára állt, és parancsára a hős Koszorús ezredes vitéz esztergomi páncélosaival fölvonult, megvédte a budapesti zsidókat, és meghiúsította a csendőrpuccsot is.” Eddig tulajdonképpen csak a tényeket írja le, s csupán a gúnyos hangnem árulkodik a szerző véleményéről. Aztán így folytatja: „Ha ez igaz, akkor Horthy az egyetlen kelet-európai államfő, aki saját hadseregével védte meg a zsidókat. Kis ország vagyunk, égető szükségünk van minden történelmi hősre, még akkor is, ha nem is olyan nagy hősök, még akkor is, ha semmit sem csináltak. […] Horthy maga sem gondolta komolyan, hogy Baky ellene puccsot készített volna elő, hiszen még hetekig meghagyta posztján Szálasi esküdt ellenségét. Marad Koszorús ezredes, amint páncélosai élén fölvonul Budapesten, majd tovadübörög a legendák mezejére.”

Elbukván a sajtószabadság mezején (maradtak ott aknák szép számmal), egy darabig nyalogattam a sebeimet, de valami újabb lökést adott igazságkutató elszántságomnak. Ennek lett gyümölcse a Magyar Szemle 2000. évi 5–6. számában megjelent tanulmányom (Legenda vagy tény?), melyben kimutatom, hogy 1994 előtt (vagyis az Antall-kormány idején) azt írta Karsai László (és Molnár Judit) Az Endre–Baky–Jaross-per című könyvének 210. jegyzetében, hogy „…július 7-én 3000 csendőr volt Budapesten. Horthy ekkor döntő lépésre szánta el magát, felrendelte az esztergomi páncélos hadosztályt Budapestre, és július 8-án [helyesen: 6-án és 7-én – T. B.] eltávolították a fővárosból a csendőröket.” Négy évvel később viszont (az MSZP–SZDSZ-kormány idején) már gúnyolódik Horthy döntésén, a páncélosokat pedig vezetőjükkel együtt „a legendák mezejére” száműzi. Ez még nem nagy ügy, hiszen gyakori, hogy egyes szerzők mást és mást írnak a különböző időkben. (Persze nem valószínű, hogy Karsai az MDF befolyására írta azt, amit írt, de – úgy látszik – akkor még nem tudott elég sikeresen elszakadni a tényektől.)

Tanulmányomban megírtam, hogy a Cégér Kiadó negyedik gimnazista történelemkönyvében megemlítik Horthy deportálást leállító elhatározását és a Koszorús-akciót is.

II.

Nyár végén odaadtam az említett dolgozatomat frissen érettségizett, leendő matematikus unokámnak, hadd egészítse ki történelmi ismereteit. Elolvasván a dolgozatot, csodálkozva közölte, hogy az ő – szintén Cégér-es – tankönyvében egyetlen szó sincs sem a letiltásról, sem a Koszorús-akcióról. Tessék? Pillanatok alatt kiderült: az általam forrásként használt 1994-es (az Antall-korszakban készült) kiadás a szörnyű deportálás ténye és adatai mellett közli a leállítást és az azt alátámasztó katonai akciót (vagyis amit Karsai is elismert 1994 előtt), az unokám szintén Cégér-es tankönyve azonban 1998-ban jelent meg (tehát az MSZP–SZDSZ-es kurzus alatt készült), s abból kimaradtak ezek az elemek. Sőt, a helyükre betették a következőket:

„Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására nem kerülhetett volna sor. Nyomás lett volna, de – az 1944-es év már krízisév volt – nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére és deportálására. Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni erre a célra, mert csak az tudta volna elvégezni, aki az országot, népet ismeri, a nyelvet beszéli. Eichmann-nak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges – vallotta Veesenmayer a háborús bűnösök nürnbergi perében.”

Vagyis: 1998-ig megtudhatták a magyar gyerekek a teljes igazságot, 1998 óta azonban a deportálás szomorú tényeinek megismerése után arról értesülhettek a bitófa árnyékában valló Veesenmayertől, a magyarországi Gauleitertől mint – a könyv szerkesztői szerint – hiteles személytől, hogy ha a magyarok „vaskövetkezetesek” lettek volna, akkor nem deportálták volna a magyar zsidókat. Azt azonban a teljhatalmú német megbízott és a szerkesztők elfelejtették, hogy amíg a németek nem szállták meg az országot, addig a magyarok „vaskövetkezetességgel” tagadták meg „a végső megoldás” végrehajtását.

Az átdolgozott kiadásnak nincs új engedélyezési száma, de újak a szerkesztők, mégpedig Jóvérné Szirtes Ágota, Sipos Péter és Székely Gábor (a két utóbbi szerző is).

Kezemben van egy szintén negyedikes történelemkönyv, mely 1985-ben jelent meg negyedik kiadásban. Szerzője Jóvérné Szirtes Ágota, egyik lektora pedig Sipos Péter. E tankönyv egyik fejezete ezt a címet viseli: Az 1956-os ellenforradalom. A könyv szellemének megfelelően. Persze azt lehet mondani, akkor kötelező volt ezt és így írni. Igaz, de nem volt kötelező tankönyvet írni. Aki ilyesmit leírt, vagy meggyőződésből tette, vagy díjért. Vajon a Koszorús-akciót miért törölték, s miért tették helyébe a Veesenmayer-idézetet?

„Iszonyú dolgok mostan történűlnek.”

Török Bálint