A hús elvétetik

Eljött az idő, mondta mindegyiküknek.
Csak néztek rá: igaznak hogy eshetnék
baja? Ő meg rájuk förmedt kíméletlenül.
Mint víz óriás fazékban, forrott a város.
Hol itt, hol ott bugyogott, torlódott
össze téren, utcák kövén, a palotában,
olajfák közt a kertben, falból ferdén
kiálló fáklyák alatt vitáztak, és gyorsan
elfutottak, mikor fölvillant egy mellvért,
taréjjal sisak, rövid kard alkonyatkor;
amúgy fölülről nézve nyugalom volt.

Lisztből gyúrják a lángost, forró vasplatnin
sütik, dobálják tenyérből tenyérbe, s ha már
ropog, fatálra helyezik. Agyagkorsóban ég a
bor, mint a vér, vörös, körötte ónkupák
sikált faasztalon, hogy igyék majd, ki
megszomjazik. Éppen tucatnyi férfi
igyekezett egy házba, szorongást ügyetlenül
rejtve ing alá, siettek a fölső terembe
nyikorgó lépcsőn botladozva fölfelé,
fülükben a Mester suttogta szavakkal:
barátaim, készüljetek a vacsorára.

*

na-menj, ha úgyis eljössz!
s egy légiós szíven döf

Rómának porkolábja
lök át egy más világba

kereszt tövén rikácsol
s torkokból dől a mámor:

hol vannak most az érvek?
szelídek vagy kemények?

hozsannáztuk a múltkor
s tessék, hát nem befuccsol?

bár fulladozva látni
egy istent, nem akármi

isten? király se! kókler!
haboltókészülékkel

spriccel üdvöt a földre?
akkor most nem köhögne

vérlucskot; gőgje, szája
beroskadt, mint a bánya

tudd meg végre, te részeg
egy érv van: az enyészet

állj föl fatuskón, bátor
bontsd ki magad halálból

hogy hallgat; a gonosztett
megkapta a keresztet

csak lóg, lecsüngő fejjel
s nem szól, hörögni sem mer

vércsíkos, hosszú karja
nem húzza föl, se tartja

csomós hajába mélyre
mar be bozót-fejéke

és rút, és rongy, és semmi
el is lehet temetni

minden mindegy már ennek;
ácsorgók hazamennek

eső szakad rá, s nyomban
ég és föld összemorran

van itt pár asszony s ember
kik telve félelemmel

fejük támasztják fának
reszketnek, bőrig áznak

*

Neked ugrik a fájdalom, s mint egy
lomha állat, lábadról ledönt.
Nagy mancsa melleden. Körül-
szaglász, s ha már megunta
riadalmad, utálkozva eloldalog.

Mind bújt előle, kizárni mégse
tudta. Hiába van retesz az ajtón.
Csukva fatáblák, ablakok befüggönyözve.
A pajta mélyén senki sem keres.
Fegyvercsörgést szél hozza messziről.

A csönd zörög füledben: éppen
most jönnek értem. A többit már
biztosan elcipelték. Aztán a kőhideg
hajnal, s a sírkamra üres sötétje.
Az asszonyok boldog hisztériája.

Jobb nem hallani sikoltozásukat.
S a kertész. Csak nem képzelik?
És egyszerre torkukszakadtából
a némaság, mivel ott áll előttük.
És hallgat ő is.

A zárt ajtók mögött a rémület s öröm.
Nem bizonygat és nem mutat,
csak enni kér. Kenyeret s halat.
S mire mozdul a béna láb s hüledezve a lélek,
már háromlábú széken ül s eszik.

Tizenegy szempár rászögezve: ő ez itt.