Költősínek
a Bolyai (Világ) Egyetemen

1. Holdlengés

„Ó, halál! Te szelid álomnak testvére…”

(Csokonai Vitéz Mihály: Csurgó és Debrecen közt ördögszekéren)

Pendelyvár zárva, nyitva az enyészet,
Időm elcsurgó, Lillám se felel;
s kanász-skandallum csak: tán összevészett
Csököllyel ama híres Hedrehely?!

Ekhótalan itt bárki beleun,
hogy karnyónésodnak a víg Dorottyák;
költőt kiutál két kollégium,
s a harmadikban – nem lenni tanítják.

Földink is földben. Tüdőgyulladáskor
– béke barátja, Rousseau, lásd – az élet
leng el a holddal és nem a halál.

Pénz, por, papiros, Botond-bot – de Ámor
rózsát producál Euridicének
kertjébe, és – Orpheus muzsikál.

2. Húzdrá

„A halhatatlanságnak elbeszélem,
hogy ezred múlva egy magyart találtam”

(Vörösmarty Mihály: A nincsen-Reményhez)

Mely pályázatra még? Ördögfajzatja!
Balgáké már ugyis a Nemzeti!
Vitákba fúlni, mint Czakó vagy Bajza
a nemzet ébredését képzeli?

Sándor nyakas, Arany meg túl vidéki;
toldysodik Csongor tündérhona.
A honderűhöz hölgyfutár a férfi,
s politizál, mint minden ostoba.

Be(h’)-képzelni könnyű egy forradalmat:
több betű, mint szó – mondatnyi végtelen,
mely magát gondolatnak mondja ki.

Velőmben jövőmalmok zakatolnak:
e zenetárt rongyolom részegen,
s az ördög hegedűse: Bihari.

3. Jóléti Krédó

„Akkor telik be jó igéd, Széchenyi!
Dicsőség, boldogság lesz itten élni…”

(Vajda János befőttesüvegéből)

Számlálnak népet Várban s vármegyékben;
Adózó mit keres – nyugton bevallja,
hisz méltó bér a munkásnak jutalma,
míg frakkot ölt a jó pand-úri érdem.

Szebb délibáb – mit pislogunk a sírba
az ősi dicsőségért: ezredévlen,
s pisztoly ha elsül, mint a rémmesében –
jómódú polgár csak viccnek alítja.

Múltunk hajóin új vitorlavásznak
feszülnek és megannyi fia-Cortez.
Azt gyújtja föl csak, mi ó-magyar álom;

kétszeres adózás, új erkölcsi rend ez.
Megszámláltatsz, s majd kevésnek találnak,
szép nemzetem… Mi dolgod e világon?

4. Szellemviharban

„Törj össze mindent, ifjú szellem,
Hogy ne maradjon kő kövön.”

(Komjáthy Jenő beteg-naplójából)

Üdvözli jó Anyám, szellemfia!
Szeniczei a fény-homály ma Pesten;
suhog szárnyával Euthanázia –
ki égben járt, annak már tűrhetetlen

e földi lét – megtépett, átlyukasztott
zászló a Mindenség – netán hazám
még ott is, hol gyűlölnek szép magyar szót.
Árnyékom koccint kórtermem falán,

s mire? Világ őszült meg általunk,
nem először, ha nincs fölírt remény
a homlokán téboly zenéje ellen.

De mert a teremtésnek célja: én –
a czélnál majd, világbölcs, égi szellem,
Schopenhauer, mi még találkozunk.

5. Az elbukónak

„Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazám,
szegény fia,
Mert nem veri már vissza versem a Kárpát
és az Adria.”

(Kosztolányi Dezső trianonságaiból)

„Mik vogymuk” mi, oh, jaj, bús pesti népek?!
Mennyi behordott és kihordott holmi –
az újakról nem tudnék most dalolni
s a régiekről minek újra ének:

börzésnek, gyárosnak vagy pártvezérnek
belélehelni fülébe a titkot,
amelyről siketnéma népe suttog,
ha új rák fal föl minden emberséget.

De több, ha tíz vagy száz, mint százezer sor,
mikor hallgatni kell a fájdalomról,
s itt szabadkázhat a költő maga

négy fal között, künn rekedtek helyett
kihörögni egy csonka nemzetet,
mind forradalmakat – demokrata.

6. Huszonhatozás

„Fúj s fagy. Hol a szép lepke?”

(Szabó Lőrinc: Az Egész semmiségért)

Van szerelem: a fárasztó valóság,
hogy arcaink könnyező ég alatt
a vér- avagy vizeletszagú tócsák
fölszáradtán egy dupla lenyomat:

csupán a vers, mely fölül a vitán,
amíg a lélek bírja szenvedéssel –
tücsökzenét nem hallgat Kalibán,
csak szaporodik; hát könyörgök: Mester,

hadd rám ezt a könyörtelen reményt,
hogy létünkből huszonhat év – örök,
mert abban nem halott senki sem: alszik.

S míg önmagamtól különbékülök,
újjászülethet Shakespeare-ként Dzsuang Dszi,
s avóni hattyú száll el lepkeként.

7. Járom-csavar

„Tekints szét tisztán, ettől nő egy ország.
Tekintsd szét szabadnak magadat.”

(Illyés Gyula: Sz. L. mellszobrához)

Egy szó is volna mondat, lásd: SZABADSÁG!
Költőként bárhová fölírható:
LEGALITÉ-ként – Eluard-igazság,
bár mi-múltunkra itthol négy a szó:
az EGY, a MONDAT s majd A névelővel,
hogy ZSARNOKSÁG – velőnkké vált való
(mint L. borotvatégelye) s idővel
gyászjelentésül kinyom(tat)ható.

Jó Paul-unk sem született népi hősnek,
s így naivul – mint Pártját – hitte azt,
hogy nyelvén „parléz” tihanyi paraszt,

ki Borsos-buste – járomcsavarta hit
ma már: az igazság minél erősebb
(majd félhetitek), annál zsarnokibb.