Vilcsek Béla

A válság költészete – a költészet válsága

Zalán Tibor: Lassú halált játszik

A Zalán-recepciónak mára kialakultak a bevett paneljai. Zalán Tibor személye és munkássága köré az elmúlt két évtizedben masszív legendák épültek, amelyek időközben a szakirodalom kitüntetett témáivá váltak. Az életút és a pálya legújabb fejleményei e paneleket új megvilágításba helyezik, s némiképp az átértékelésüket teszik szükségessé. A legutóbb megjelent verseskötet részletes elemzése helyett ezért fontosabbnak látszik az élet/mű alakulástörténetének a jelen horizont felőli áttekintése, majd annak nyomán a költői fordulat lényegének feltárása és felmutatása.

A Zalánnal kapcsolatosan emlegetett első és mindegyre visszatérő téma az irodalmi vezéralak vagy generációs szószóló szerepvállalása. A vezér- vagy szószólószerep hangoztatásának alapját az a még a pályakezdés időszakában írott nevezetes esszé teremtette meg, amely egy egész író- és költőnemzedék helyzetének meghatározását és jellemzését kísérelte meg. Az Arctalan nemzedék megírásával a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján egy huszonéves fiatalember, egy abonyi kubikos és téglagyári elszedő Budapestre elszármazott, öntudatos fia veszi magának a bátorságot, hogy minden különösebb irodalmi előélet, háttér vagy saját produktum nélkül, a maga kérlelhetetlen magabiztosságával hozzászóljon az Életünk, az ÉS, a Mozgó Világ, majd a Kritika és a Kortárs hasábjain az úgynevezett fiatal írók helyzetéről kibontakozó vitához (a vita anyagát l. FASíRT avagy viták a „fiatal irodalomról”, JAK-füzetek, 1., Bp., 1982). Tabut és tekintélyt nem ismerő vakmerőséggel és nyíltsággal megfogalmazza cseppet sem hízelgő véleményét a korszak álságosnak hitt, az új törekvéseket látszólag pártoló, valójában lehetetlenné tevő, képviselőit egymással szemben kijátszó szerkesztési-kiadási gyakorlatáról. Az „arctalan költészet” lehetséges irodalomtörténeti helyének kijelölésekor arra a felismerésre jutott, hogy a kortársi líra által kínált példák és utak az új nemzedék tagjai számára követhetetlenek, mert – úgymond – „ennek a kornak nincsenek, nem lehetnek – egyelőre – hirtelen fölbukkant üstökösei. Csak lezárt életművei vannak. Nagyok, bezárultak, követhetetlenek. A halál zárta le Jékely, Erdélyi, Sinka, Simon, Kassák, Kormos István, Nagy László, Szilágyi Domokos, Pilinszky János életművét. Zártak, követhetetlenek. A kialakultságban, beállottságban tekintem lezártnak Kányádi Sándor, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Juhász Ferenc költészetét. Sőt, a vers abszurdumáig elmerészkedő verstagadó Tandori is eljutott lehetőségei határaiig. Zártak, követhetetlenek.” Végül az okok számbavétele során azt a következtetést vonja le, hogy „mindez visszavezethető oda is, hogy ennek a fiatal költőgenerációnak nincs ideológusa. Nem termelte ki magának – nem termelődött ki a számára. Ebben is a legvédtelenebb »nemzedék« az eddig ismertek közül. Nincs, aki számba véve az erőviszonyait, kiszámítaná, meghatározná az origó lehetséges, hozzávetőlegesen a legpontosabb helyét; azaz: esztétikai-ideológiai koordinátákhoz juttatná őket; azaz: nemcsak helyzetüket tisztázná és adná tudtul, hanem lehetséges irányukhoz adatokkal is szolgálna; bemérné számukra a pályát.” S mintha csak a világ legtermészetesebb dolga volna, jobb vagy más vállalkozó híján, esszéjének megírásával kimondva-kimondatlanul önmagát avatja nemzedéke szószólójává. (Nota bene a generációnak volt egy sokak által elfogadott „ideológusa” a Zalánnál két évvel fiatalabb, tragikus sorsú Hekerle László személyében, aki végül el is végezte a „Nagy László utáni nemzedék” elméleti igényű helyzetértékelését [l. Kevés-e a valamennyi? In: „kováts!”– jelenlét-revü, JAK-füzetek, 23., Bp., 1986].) Zalán Tibor írása természetesen sokak érdekét és érzékenységét sérti, de mint későbbi visszaemlékezésében maga állapítja meg, abban az értelemben mégis célt ér, hogy „megjelenése után olyan vihart kavart, hogy mindenki felkapta a fejét: ki ez a Zalán? A válasz, gondolom, azóta sem született meg, de az esszéírónak kijáró érdeklődés egy része a költőt is emelte. Hamarosan jött a könyvem, megalapítottuk és kiáltványban demonstráltuk a Csütörtök Esti Társaságot, a régi Mozgó Világ szerzőjévé fogadott, s Jankovics József erős közbenjárására Veress Miklósnál megjelentette az Ének a Napon felejtett Hintalóért hosszúversemet, amellyel ismét a vélemények ütközőpontjába kerültem.” (Az eklektika autonómiája In: Keresztury Tibor: Félterpeszben, JAK-füzetek, 54., Bp., 1991.) 1980 októberében a Fiatal írók József Attila Körének ugyancsak a fiatal irodalom és a fiatal írók helyzetével foglalkozó szentendrei tanácskozásán – Lezsák Sándorral együtt – már ő a határozati javaslatok szövegezője. 1982-ben pedig, a JAK-füzetek sorozat második darabjaként az ő – Kulcsár Szabó Ernővel közös – szerkesztésében lát napvilágot a nemzedék reprezentatív költészeti antológiája, a Ver(s)ziók. A Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában alcímmel, „zömmel az ötvenes években született alkotók, illetve az ő nemzedéki indulásukkal egyidejűleg debütáló idősebbek műveiből” készített összeállítás a szerkesztői bevezető szerint „annyit sugalmazhat talán, milyen szituációból, melyik fokozatról kell útra indulnia az ilyen típusú versalkotásnak, ha a hagyomány korszerű újrateremtésének csillagzatát akarja követni”. Az antológia jelentőségét Zalán évekkel később is az együttes korosztályi fellépésben és egy másfajta művészi alkotásmód bemutatásában jelöli meg. „Én a Ver(s)ziókat nagyon fontosnak tartom – mondja 1988-as, már idézett visszaemlékezésében –, a helyi értéke egészen biztosan sokkal fontosabb, mint maga a könyv. Sikerült – nagy mennyiségben, Magyarországon először – kinyomtatni egy csomó vizuális dolgot, érdekes és érdes szöveget. Sokan ebből tudták meg, főleg a legfiatalabbak, hogyan lehet másképpen formálni a verset, hogy más lehetőségek is adottak a számunkra, nem csak olyanok, amilyenek az Új Írásban vagy éppen a Kortársban megmutatódnak nekik. A Ver(s)ziók tehát nem elsősorban esztétikai értékeivel tűnik ki (noha nem-költő alig van szerzői között, s ennek a korosztálynak az azóta vezető egyéniségei szinte kivétel nélkül mind jelen vannak benne!), a Ver(s)zióknak a jelenségértéke fontos alapvetően.” A nyolcvanas évek közepétől Zalán, immár a Kortárs versrovatának vezetőjeként, sokat tesz az újfajta költői szemlélet- és alakításmód elfogadtatásáért, a fiatal alkotók megismertetéséért. Napi tapasztalatként kell átélnie azonban, hogy generációja egyre kevésbé formálja és határozza meg nemzedékként önmagát. A zajos és látványos együttes indulás után legfeljebb magányos pálya- és karrierépítésekről lehet beszélni; sokan kallódnak vagy hallgatnak el, kevesen bizonyulnak valóban formátumos alkotónak. „Vagy az akkori jelen idő csapott be bennünket – folytatódik az 1988-as visszaemlékezés –, vagy az eltelt tíz év rontotta el a társaságot, ki tudja. Sokkal többet gondoltam akkor felőlünk, sokkal több esélyt adtam akkor magunknak. Ma már félek, hogy az akkori robbanás nem volt egyéb nagy pukkanásnál, csak mi közelről szemléltük.” A kilencvenes évek elején, sokak megdöbbenésére, egyik napról a másikra felhagy a szerkesztői tevékenységgel. Hangzatos nyilatkozatok kíséretében – újra csak érdekeket és érzékenységeket sértve – tudatosan kirekeszti magát az irodalmi életből; középiskolai tanárként, majd dramaturgként helyezkedik el. Az évtized végére tudatosul benne, hogy pályája sem a hagyománytörténés folytonosságának irányzatos tagadása, sem a generációs azonosulás talaján nem építhető tovább. Szembenállás vagy csatlakozás, önmagukban, nem értékmérő vagy értéktelített kategóriák. A kívülállás vagy kirekeszt(őd)és ugyanakkor nagyon magányossá és nagyon kiszolgáltatottá tudja tenni az embert. „Aki középen áll – vélekedik 2000 januárjában –, azt minden oldalról ellenségek veszik körül. S amikor azt is észrevettem, azok, akiket vertek, összeszövetkeznek azokkal, akik verték őket, és csak az úszósapkán változik a címer, akkor végképp összezavarodtam. Akkor el is hallgattam sokáig, és el is hallgatott körülöttem minden… Gondoltam magamban, ha ezt kibírom, akkor most már mindent kibírok, remélem, nem jön rosszabb – és egyszerűen írtam tovább a szövegeimet. Egyszer csak, nem én változtam, változtak a körülmények, valamifajta enyhülés indult meg körülöttem.” (Folyamatos küzdelem a hiteles formáért, Bárka, 2000, 2. sz.) A zaláni életút a generációs szószóló szerepvállalásától az irodalmi szerkesztő vezető szerepén át a különállásnak és a szövegbe rejtőzésnek öntudattal vállalt, magányos alkotói pozíciójáig vezet.

A másik két, egyébként szintén eredendően Zalán Tibortól származó kulcsfogalom, amellyel pályáját jellemezni szokás: a radikális eklektika és a válságlíra. Zalán minden műnemben, szinte minden műfajban és irányzatban otthonosan mozog. A lírai művek mellett írt tucatnyi hangjátékot, számtalan kritikát, esszét, jegyzetet; mesekönyveket jelentetett meg, drámáit színházak játszották, s legutóbb egy ötkötetesre tervezett regényfolyam első darabjával, a Papírvárossal jelentkezett. Első verseskönyve, az 1980-as Földfogyatkozás a népies-szürreális hangját szólaltatja meg, hogy nem kis megrökönyödést keltve, négy évvel később avantgárd hosszúversekkel és vizuális szövegköltészeti munkákkal jelentkezzék (Álom a 403-as demokráciában; Opus No. 3: KOGA). A kritika ekkor el is kereszteli és el is könyveli a „népies Kassáknak”. Az 1986-os és néhány akvarellben már újérzékeny, újklasszicista vagy neokonzervatív hangot üt meg; a radikális formabontás után az újromantikus anyagkezeléssel próbálkozik. Az első pályaszakasz mintegy lezárásaként az 1988-as Hagyj még, idő! című kötetét a számvetés szándékával állítja össze. „Hogy mit hagyok el? – kérdi ez év novemberi vallomásában. – Nyilván az ifjúságot, amely ornamentika, hevület, kivagyiság, bátorság, harsányság, cvíderség, romantika, vér, ölelés, kocsma, vörösbor minden második sorban, csavargás, halálközelség – mindent úgysem lehet elsorolni… Kimentek az édeskés ízek a számból, szememből azok a felragyogások, amelyekre egész eddigi költészetemet építettem.” Az 1989-es Borús reggeli üzenetek, ennek megfelelően, válságlíra alcímmel lát napvilágot, amit azután négyévi költői elhallgatás és elbizonytalanodás követ. A kilencvenes évek köteteiben, különösen az 1993-as Kívülben és a három évvel későbbi Fénykorlátozásban a költői világ tárgyiasítására, elszemélytelenítésére és egy szikárabb, sűrítettebb beszédmód kialakítására tesz kísérletet. Egyre világosabb, hogy számára a „radikális eklektika” mindvégig a költői lehetőségek és eszközök kipróbálásának egy-egy fázisát-terepét jelentette csupán. „Mindenféle kalandozásom – állapítja meg már 1988-ban is –, az izmusokban megmártózásom eredménye, hogy hirtelen rendelkezni kezdtem egy csomó, egymást gyakorlatilag kizáró eszközzel. Ezeket egyszerre működtetni…? azután váratlanul ráéreztem, milyen nagyszerű is ez. Mennyire adekvát ahhoz a világhoz, melyet most kell megéljünk. Hiszen valóságunknak gyakorlatilag minden mozzanata: eklektikus.” A „válságlíráról”, ezzel szoros összefüggésben, szintén az derül ki, hogy nem is annyira a személyiség válságának a kifejeződése volt, mint inkább a kifejezés válságának a tükröződése. A tét a saját költészet megteremtésének tétje, a válság – 2000-ben adott nyilatkozata szerint – „az ábrázolás mély válsága, hogy egyáltalán lehet-e, s ha lehet, hogyan lehet ábrázolni”. A pálya íve a leplezetlen és nemritkán provokatív énfelmutatástól a költővé válás bizonyításának, a hiteles forma keresésének különféle próbálkozásain át az érvényes költői megszólalás lehetőségének, lehetségességének a megkérdőjeleződéséig vezet.

A mind emberi, mind szakmai szempontból határhelyzetbe kerülést az évtized végén a művek, műfajok, sőt műnemek ismételt megszaporodása is jelzi. Az alkotói magatartást egyre kétségbeesettebb visszahátrálás jellemzi egyedüli és végső kapaszkodóként – talán: esélyként – a legkülönfélébb műformákhoz s az irodalom anyagához, a nyelvhez. Az 1998-ban a Kortárs Kiadó által megjelentetett „lassúdad regény” nevesincs főhőse például negatív lázadásával úgy próbál kiszakadni életből és társadalomból, hogy halálra issza magát. „A regény nyelve – Pécsi Györgyi találó megállapítása szerint – már egy túli állapotot definiál, ahonnan nem látszik más, csak a vég beteljesülése, a káosz és sötétség. Nem látszik az argumentáció, mert a világ »egészének állaga« romlott le.” (Papírváros,Véletlen Balett, 1999. 2. sz.) A dunaszerdahelyi Nap Kiadó gondozásában 2000-ben megjelent drámakötet (Hal, vér, festék) első darabjának előadásához is, a szerzői utasítás alapján, „olyan díszeleteket kell tervezni, amely hámozható, amely azzal változtatható, hogy állandóan szegényíthetjük. Az előadás kezdetén még operai/operetti pompa és ízléstelenség jellemzi, míg a darab utolsó pillanataiban a végső pusztulást, a megsemmisülést, a léten – és Becketten – túli világot kell sugallnia” (Romokon emelkedő ragyogás). A szereplők hiába igyekeznek a sokat emlegetett „szerkezetet” egyben tartani vagy saját monológjukat elmondani, erőfeszítéseik mindegyre hiábavalónak bizonyulnak. A legújabb verseskönyvnek már a címlapja meghökkentő és megdöbbentő „ténymegállapítást” tartalmaz; csupa nagybetűvel írva ez áll rajta: ZALÁN TIBOR LASSÚ HALÁLT JÁTSZIK. S az egész könyv nem is akar más lenni – a szerzőt idézve –, mint „belső kiszáradásom hosszú folyamatának látlelete. Olyan, mint a tenger kiszáradása: a sós víz íze mellett a tenger fénytörései is jelen vannak. A folyamat végén csak kristályok maradnak, amelyekben viszont a tenger zúgásától kezdve az árapályig minden benne van… A versekben ugyanaz a kettősség jelenik meg, mint a címben, az engem évek óta kísértő halálérzet és mellette a játék, amely a romantikus hős pózát sorvasztja el, és rendezi át ekképpen.” (A tenger zúgásától az árapályig, Magyar Nemzet, 2000. ápr. 20.) A kötetben önálló ciklusként szerepel a Békés megyei Könyvtár és a Körös Irodalmi Társaság kiadásában külön is megjelent, A szomjúság nyelvén című szonettkoszorú, ezenkívül helyet kapnak benne Mesterszonett-kópiák, Elsüllyedt szonettek, valamint több mint száz rövidvers, köztük harminc haiku. Műfaji értelemben a korábban általánosnak mondható hosszú formákhoz képest a rövid és zárt alakzatok kerülnek előtérbe. A szemléletmód végletes redukcióját a formai keret végletes leszűkítése kíséri. A kötet verseivel Zalán Tibor a létezés és a költészet határhelyzetéhez, ha tetszik, élet és irodalom végpontjához érkezik el. Arra tesz kísérletet, hogy a pályáját és költészetét eddig meghatározó, valamennyi művön kívüli viszonyítási-vonatkoztatási szempontot (generációs vagy személyes megnyilatkozás, irányzati vagy műfaji kimerítés szándéka stb.) felfüggessze. Szövegei areferens jellegűek, nem kifejezései, jelentései semmilyen rajtuk kívül álló dolognak, tárgynak vagy értelemnek. Vannak a maguk, látszólag önkényesen egymáshoz rendelődött önadottságukban, a csakis és kizárólag önmagukra és egymásra való vonatkozásukban. Céljuk végképp nem a valóság visszatükrözése vagy magyarázata, de nem is a társadalom vagy az irodalmi élet harsány bírálata, felrázása vagy megjobbítása. Nem nyújthatnak segítséget a világ, az élet dolgaiban való eligazodáshoz, s nem szolgálhatnak morális útravalóval vagy tanáccsal sem. Értéküket újdonságuk, minden mástól való különbözőségük, meghökkentő radikalizmusuk vagy sokszínű változatosságuk sem szavatolhatja. Lényegük, minőségük, értelmük az önértékük, a saját létmódjuk. Nem közölni vagy ábrázolni, állítani vagy tagadni, hanem mindenekelőtt lenni akarnak; meg akarnak születni, meg kell születniük. „Haldoklik / a madár. Az ég / kitárja szárnyát / Alkonyodik” – szól a Tovább című négysoros, hogy néhány oldallal később már egy újabb változatban térjen vissza: „Azt mondja / kitárta szárnyát / az ég Pedig / csak / haldoklik a madár” (Alkony). A haikuk középső, hét szótagos sorai egyszerre egy mondat folytatódásai és egy másik mondat kezdései, miközben az öt szótagos sorok egyúttal egymás kettősképei is: „Ájult vízköpők / A föld emlékezete helyén / Sárnyomok” (Sárnyomok); „Reklám-fertőzés / A szomorú vonaton / Vipera-anyánk” (Vonaton); „Fölázott árnyék / A madár arca helyén / Ciprus oszlopsor” (Ciprusok); „Rácsok mosolya / Bokrok takarásában / Hajnali madár” (Madár) stb. A szonettkoszorúban a tizennégy sor tagolódásának csaknem minden lehetséges változata (4–4–3–3, 3–3–3–3–2, 2–3–3–3–3, 12–2, 3–3–4–4, 4–3–3–4) megvalósul: a strófahatárok folytonos elmozdítása-fellazítása következik be. A „kópiák” a szonettkoszorúnak a mesterszonettben fel nem használt részleteiből összeállított egyéni szerkezetek, s ilyen módon szintén irodalmi variációk. Az Elsüllyedt szonettek ugyanannak a tizennégy sornak mindig egy sornyival elcsúsztatott ismétlődései, a mesterszonett szétgondolásának-szétírásának (disszeminálásának) bravúros példái. A versszakok és sorok végén gyakran megfigyelhető áthajlások, szó- és szintagmametszések, a kis- és nagybetűvel kezdődő szavaknak a sorokon belüli váltogatásai is a szövegformálás bonyolult kapcsolatrendszerei. Összességükben – transzcendentális jelölt vagy strukturáló középpont hiányában – a költői nyelv játékterének kitágítására tett termékeny kísérletek, a nyelv aktivitásának rendkívüli mértékű megsokszorozásai. A vers értelmének vagy jelentésének elve(sz)tett középponti helyét – a dekonstrukciós nyelvfilozófia és a grammatológiai írásmód értelmében – maga a nyelv(i jel) működése, mozgása, játéka foglalja el. A költői nyelv a zaláni költészet legújabb darabjaiban jelölt hiányában, azt mintegy helyettesítve, pótolva (szupplementálva) maga által teremtett szabályokat követ, önmagát tételező mozgását (a szupplementaritás mozgását) végzi. Valamifajta szövegen kívüli vagy túli középpont kifejezése helyett szabadon mozog, szabadon játszik. „Lassú halált játszik” – hogy ne kelljen végképp elnémulnia.

Kötetével Zalán Tibor a legendák és önlegendák, az irodalmi vezérszerep és „romantikus hősi pózok”, az eklektikus radikalizmus és válságlíra, az avantgárd lázadás és tagadás, a neoromantikus elégia és szerelmes vers után az ezredforduló művészetének és költészetének alapkérdéséhez jut el: a mű megszületésének, megszülethetőségének a kérdéséhez. Könyve, kivételes nyelvi intenzitásával, a válaszadás lehetségességének beszédes és mindenképpen reményt keltő bizonyítéka. A „játék” további kimenetele immáron nem(csak) rajta múlik. (Ister Kiadó és Kulturális Szolgáltató Iroda, 2000)