Szakolczay Lajos

Síkos hal – vízben, ősbozótban

A szentendrei Vajda Lajos Stúdió antológiája

A vagabund csoportosuláshoz és a könyv szelleméhez igazodva írhatnám azt is, hogy a Vajda Lajos Stúdió nem más, mint egy égi szekér. Égi szekér, amelynek a kerekeit sokáig a földről olajozták. A hatalom, a politika, az egyengondolkodáshoz egyenszemlélettel ragaszkodó Hivatal kötözködései, arculcsapásai kellettek ahhoz, hogy guruljon a kocsi. A girbegurba szentendrei utcán húzott (egy dokumentumfénykép mintha ezt szimbolizálná), ám mégis a felhők között járó? Amely kezdetben a Dadát, a sokfelől induló avantgárd mindenkori dajkáját azért állította az álom fókuszába, hogy szárnyaljon a képzelet? Akárhogy is volt, ez a sokszor még a legelemibb létfeltételek hiányában is robogó szekér befutotta a néki rendeltetett pályát.

Impozáns, súlyra is nehéz dokumentumkötet, egy sok száz képpel színesített album vall erről a harminc évről. A Novotny Tihamér és Wehner Tibor szerkesztette nagyalakú könyv, amelynek művészi tipográfiával Bereznai Péter adott karaktert, tulajdonképp a szentendrei Vajda Lajos Stúdió életregénye. Jobb szó híján ezt kell írnunk akkor is, ha tudjuk, hogy ez a különös csoportosulás elég nehezen definiálható. Szervezet, laza szerveződés, a hivatalos művészeti életből kivetettek (vagy oda csak nagy későn bekerülők) otthona? A hétköznapi normákat elvető, csak a különcségeket „díjazó” őrültek menedékhelye? Netán komplex művészeti társulás, amelyben az anyag és a szellem, a képzőművészet és a zene, a heppening és a performansz nyugodtan megfér egymás mellett? Az egyéniségekben feszülő energia összevonása? (Holdas György: „kollektívan jobb művészetet lehet csinálni, mint egyedül”.) Vagy a Vajda Lajos Stúdió – a számtalan stílusirányzat ellenére – létforma, egy gondolkodásmód és életvitel szabad vállalása? Egy kiáltványhangon és lendülettel születő bohócrikkantás – „Lebegő pokrócok leszünk a művészet papagájkalitkájában” –, amely azért a szabadság és felszabadultság tisztelete mellett magában hord valamennyit a gerillaöntudatból is?

Jómagam hadd maradjak meg a számomra legszimpatikusabb megnevezésnél: a Vajda Lajos Stúdió – létforma. Tehát nem egy hagyományos szervezet (így a belépés és kilépés, roszszabbik esetben kizárás „társadalmi” izgalma elmarad), sokkal inkább a megannyi önépítéssel erősödő társulás. Ahogyan ef Zámbó István mondotta volt: „alkotó, egymást építő közösség”. A kezdet harminc évre nyúlik vissza, amikor a hatalom – komolyan véve ef Zámbóék és Matyófalviék polgárpukkasztó játékát – fél évre bekasztlizta a renitenseket. (Addig tartott számukra a vizsgálati fogság.) Hogy az állandó kiállítóhelyiségül szolgáló Pincét megkapták, abban közrejátszott a figyelő politika csendőrszerepe is: a mozgolódók legyenek csak mindig szem előtt! De a társaság kicsúszott a hatalom kezei közül. Elsősorban azért, mert minden körülménnyel dacolva megtanult élni. Nem csupán a víz volt természetes közege, hanem az őserdő bozótja éppúgy, mint a sivatag homokja.

Fölfokozott önbecsülés és éntudat? Az általuk teremtett művészet értékként való elismertetése? Ez is, az is hajtotta, mi több, erősítette őket. A bejövetel és kihátrálás helyett mindig a dolgok lényegében való ott-tartottság – ott lakozás – mint „ösztönös és automatikus munkaterápiás tevékenység” (ef Zámbó István) volt a jellemzőjük. Szakadhattak – különben nem volt honnan szakadniuk – számtalan irányzatra, lezseren elnézhettek a Hatalom (a politika) feje fölött, és segítőkészségükkel (például gyűjtöttek az erdélyi menekültek javára) magukra vonhatták az egyetemes magyarság figyelmét, mindig és mindenkor önmagukat adták. Akkor is, amikor két évtizeddel ezelőtt ef Zámbó István, fe Lugossy László és Wahorn András vezetésével „alternatív” zenekart alapítottak (Bizottság, illetve A. E. Bizottság), akkor is, amikor filmezésbe fogtak (döbbenetes kordokumentum volt szabad kiáltásuk, a Jégkrémbalett), és akkor is, amikor a hozzájuk hasonló művészeti hitvallású marosvásárhelyi alkotókat, a MAMÜ-t köreikbe fogadták. Feszültségek lehettek, mint ahogyan voltak is, az egyes művészek, illetve a társaságon belüli kisebb csoportok között, a pletyka – kitűnik ez a kötet nem egy interjújából – időlegesen megmérgezhette kapcsolataikat, de a vajdás hitet nem törhette meg.

Ugyanis aki önmagát építi, az akarva-akaratlan a másiknak is ad. Tehát sosem a stílusbéli azonosság tartotta össze a csoportot – tudjuk, hogy a konstruktív hagyományokra épülő szentendreiség (Aknay János, Bereznai Péter) milyen távol van például a szürrealizmustól, a pop-arttól (ef Zámbó, fe Lugossy, Wahorn) stb., nem beszélve Bukta tájformáló, különösen fanyar kép-, illetve heppening-költészetétől –, sokkal inkább a hely szelleme. Amit Konkoly Gyula szubjektív töltésű, ám alapvető esszéje nyomán úgy is fogalmazhatnánk: emez összetartás – összebékítés – A csodatevő szentendrei ikonosztáztól ered. „A szentendrei képideál piramidális, csúcsra lényegülő, mint a bizánci ikon, s ez a csúcson levő transzcendens, vagyis hitvallás, bizonyosság egyértelműen a megváltottság szublimált etikai-esztétikai tényének testamentációja.” Persze ezt a képideált – vessük közbe – nemcsak a bizánci ikon sugaraztatta ránk, hanem a megszüntetett Nagybánya és a megannyi, a szentendreiségben is egyedi rakoncátlan (Vajda Lajos, Korniss Dezső, Barcsay Jenő, Deim Pál, Balogh László) etikai-esztétikai magatartása ugyancsak.

Ebből a nagyon is összetett képvilágból, motívumkincsből stb. akart és tudott is kilépni, szerencsés esetben újat hozva a hagyományosabb helyébe, a vajdások csoportja. Ezért írhatta Deim Pál, egy valódi szentendrei mester a kötet bevezetőjében, hogy a Vajda Lajos Stúdióval – hathatós, agresszív jelenlétükkel – megszűnt a hagyományos szentendreiség. A stúdió föllépése valóban törésvonalat keletkeztetett; olyannyira, hogy a világra és a benne lüktető avantgárd áramlatokra fogékony társaság művészete már nem sorolható az előbb már említett értéktartalomhoz. Nem kisebb, nem nagyobb, hanem más. Talán agresszívabb, meghökkentőbb, kivagyibb, provokálóbb. Az önkifejezés, a képen belül is, gyakran valamilyen akció eredménye. E tombolóknak a világába belép a bohóc, és a mézeskalácshuszárral karöltve – hol a padláson, hol a mezőn – elkezdi már-már liturgikus, harlekini táncát. Nem számít, hogy lábát döndítve törik a padlat, elmozdul a kép, hullámozni kezd a mező – Bukta alföldi aranyzöldje éppúgy, mint Matyófalvi vitorlással megszelídített kék Adriája –, egy számít: a szenvedéllyel vállalt önarckép. Legyen az festmény, szobor, installáció. A Matei Cálinescu regényhősére esküdő ef Zámbó, idézve a Zacharias Lichter élete és nézetei aforisztikus bölcselmét – „Minden ember bohóc, de csak keveseknek adatott meg a létforma metafizikai fölismerése” –, sokuk filozófiáját fogalmazta meg.

De ezt a hatalmas, színes, műveikben egymásnak ellentmondó vonulatot sikerült-e a kortárs magyar művészetnek valamiképp integrálnia? A ragyogó tanulmányaival – legkivált A szentendrei Vajda Lajos Stúdióról „E/4”, azaz – 4! – érintésben cíművel –, riportjaival és arcképeivel mindenképp vajdássá vált Novotny Tihamér írja, mintegy a Budapest-center mint élcsapat felé szúrva: „a »vajdásokat« eleinte a magyarországi neoavantgárd mozgalom szellemi irányítói, jó- vagy rosszhiszemű prókátorai sem akarták egészen komolyan venni (s gyanítjuk, azóta sem!)”. Hát komolyan vehető-e az a társaság, amely magát sem veszi komolyan? Csak dolgozik. Csak él. Csak úgy műveli a művészetet – a jobbak a kertet öntözik is –, hogy közben önmagát gyarapítja. Naivul gondolván, hogy ezzel bizonyos súlyt belerak a kortárs művészet megannyi ágát, stílusirányzatát magában foglaló, a mérleg nyelvét új és új kilengésre késztető serpenyőbe. Az érték súlyát? Az „értéktelenségét”?

A kérdések megválaszolhatatlanok. Mert – jóllehet más-más érzékenységgel – ők is érzik a gyakorta jelentkező süket csöndet, a „megválaszolás” helyett, alkotók lévén, a ceruzához, az ecsethez, a vésőhöz, a hangszerekhez, a videóhoz fordulnak. Megint csak Novotny foglalja össze, támaszkodva egy-egy jellegzetes, hallott-lejegyzett minősítésre, munkájuk lényegét: „Számukra a művészet szókimondó »szórakozás«, az élet elengedhetetlen része, öröm és »munkaterápia«, a lélek drámáinak, betegségeinek gyógyító eszköze.”

A szentendrei Vajda Lajos Stúdió című kötet nem más, mint rendhagyó monográfia. Tanulmányok, interjúk, kiállításmegnyitók, tárlatkritikák, katalógusbevezetők, versek, önvallomások, sokszor csak szellemes irkafirkák gyűjteménye. A jobbára időrend szerint épülő kötetben, ezzel a hangsúlyokat is kijelölve, hosszabb, gyakran összefoglaló jellegű tanulmányok-beszélgetések vannak. S mindegyik műnem úgy szólal meg, hogy kikerekedjék, karakterében (egyediségében) mutatkozzék meg az arckép. S a megközelítés módozata sem számít, egy a lényeges: minél gazdagabban álljon előttünk az alkotó, világosan észlelhető legyen pályaszakaszának, -váltásának minden fordulata, szembetűnővé váljék életművének esszenciája. Van, aki tudományos alapossággal, jegyzetre támaszkodva, „hősét” egy nemzetközi értékvonulatba helyezve, alapművekre (filozófiára, művelődéstörténetre, szociológiára, viselkedéstanra stb.) hivatkozva kerekíti ki a portrét, teszi élvezhetővé-megvilágosítóvá a pályaképet – hadd említsem itt Keserü Katalint (Wahorn András, Bukta Imre), Mezei Ottót (Bereznai Péter, Krizbai Sándor és a Pantenon-csoport), a lírával is kacérkodó Wehner Tibort (Holdas György és a Valami nem történik… című opusz) s nem utolsósorban Novotny Tihamér ugyancsak e jegyben és hangütésben készült esszéit-tanulmányait (az összefoglalókon kívül a Győrffy Sándor- és Gubis Mihály-pályarajzot).

Ám a költői, a líra eszközrendszerétől (belső ritmus, metaforikus fogalmazás stb.) sem idegenkedő szövegeknek ugyancsak megvan a varázsuk. Megrendítő, egyszerű képi-tipográfiai voltában is, ef Zámbó nekrológja (Elhunyt Matyófalvi Gábor szobrászművész); a politikával évődő, lírával átszőtt Borgó György Csaba-önírás meg felhőtlen humorával, karikírozott énképével lep meg (Apokrif úszólecke-tan, avagy V. L. S.-molekulák kezdőknek, haladóknak és ártatlanoknak). Mi más volna Hann Ferenc A Sajna de Mahorkai Vacsoráról szóló beszámolója, ha nem tiszta líra, és Krasznahorkai László is él – könnyű neki, ő író – ezzel a látomásos megidézéssel (fe Lugossy László Nagycenken). S néhol a költői megidézésbe csap át a filmes Antal István portrétanulmánya is: Annyira jó pozitívnak lenni – ef Zámbó István, fe Lugossy László és Wahorn András mozgóképes munkái. A sok úttörő közül Tóth Antal művészettörténészt azért is kell külön megemlíteni, mert már a kezdetekkor – mindennel dacolva – segítette e rendhagyó alakulat munkáját.

Nem lehet eléggé dicsérni a monográfiával fölérő album szerkezetét. A kortárs modern képzőművészet iránt érdeklődők bármely csoportja megtalálhatja benne magának az olvasni- vagy néznivalót. Lesz, akit a jól reprodukált művek – grafikák, festmények, szobrok, akció- s dokumentumfotók – ragadnak meg, mások az eseménydús történetbe merülnek bele, a szakmát pedig a szinte teljességre törekvő VLS információs bank (összeállította: Novotny Tihamér) s nem utolsósorban a stúdió munkásságát, az 1968-tól 1999-ig tartó időszakot reprezentáló válogatott bibliográfia késztetheti pályaképek megrajzolására, újabb megmérésre, számbavételre.

Vidámodjatok, alkotók – képzőművészek, zenészek, művészettörténészek, kritikusok, újságírók –, ez férfimunka volt!