A halhatatlanság órája

Minden olyan földies volt belül,
mint a vasúti kocsiban, ülések,
csomagtartók meg a tálcányi asztal,
melyet ölünkbe hajtunk, heveder
lógott kétoldalt fémpofájú csattal,
szép kisasszony csillapította félszeg
szorongásunkat, s azzal okozott
feszültséget, hogy némán imitálta,
mi a teendő… itt a mentőláda!
ott találjuk a vészkijáratot!

Leplezte csak a tettetett közöny
ősemberi félelmünket, szűkölve
bújt meg a kezed búvó kezemen,
hogy még a rémes fekete gödörbe
is együtt essünk, félig eleven
emelkedtünk az égi távolságba,
egy biccenetre meghaltunk, közös
elmúlásunkra görcsölt gondolásunk
föloldódott valami különös
másik világ veszett káprázatában.

S hangra bírt a kockázatos gyönyör,
a földöntúli szépség démonától
babonázott nyelven feltündökölt
a mindenség, úgy muzsikált a szádon
lélegzetedre a kimondhatatlan
gyönyörűség, milyen csodálatos!
suttogtad, mintha restellnéd magadban,
amiért olyan elragadtatott
mertél lenni a légiutasok
között, titokban egyszer halhatatlan.

A világ tetején

Tetovo, Popova Sapka

Autóbuszra való nyarat szállított a sofőr,
jobbbról mint repülőn, balról mint alagútban,
nagy, magas hegyre menet, ami a világ közeli
tetejének látszott, mégis e parányi ország
hosszát is megjárhattuk ennyi idő alatt,
hasonló hegyekre szokta fölvinni a sátán
isten fiát, mi meg csak kirándultunk,
madárnyelven csodálkoztunk a tájon,
nem illettünk az idevalósiakhoz, ők sem
mihozzánk, partizánmúltjukkal kísértettek
minduntalan, porladó kalandregényekből
regéltek, mint valami hádészbeliek,
beláthatatlan szakadék lett a mély, és egyre
nagyobbá nőtt a hazalátó csillag.

Megmutatá néki e föld minden országát
egy szempillantásban, neked adom mindezt
a hatalmat s ezeknek dicsőségét, azért ha
te engem imádsz, mind a tied lesz,
az ajánlat és a felelet között különös
csöndesség várt odafönn, olyan erős feszültség,
melyet a szervezet állapotának véltünk,
s a ritkább levegőnek tulajdonítottuk a
szapora szívverést s az erek tapintás nélkül
érzékelhető lüktetését, mintha egy másik
test lélegzett volna bennünk, fegyelmezni
kellett magunkat, hogy fölmérhessük, miért
mi vagyunk azok éppen, akiket ide-
hoztak, s kinek fontos, hogy itt legyünk.

Alattunk már csak füstölögtek az erdők,
melyek az éjszakában máglyásan lobogtak,
bokrok lapított zöldje terült foltosan
a márgás terepen, szaporán mozgott előre
a nyáj, szinte a semmit legelték a birkák,
nem mélázott a pásztor, lépkedett, mint a hajcsár,
elvadult kutyák lopakodtak a hasadékból,
fekete szárnyasok, amolyan varjúfélék
ültek sorban a házon, mint a galambok,
hófelhő ütközött a csúcsnak, megborzongtunk,
de a fakó csak ment tovább a vén lovassal
valahonnan valahová, közelnek tűnt a távol,
hallgatott még, akinek válaszolnia kellett,
távozz tőlem… mert meg van írva…