Babus Antal

100 éve született Németh László.

Németh László szovjetunióbeli utazása

Előzmények

Németh László 1959. szeptember 14-e és október 14-e között egyhónapos utazást tett a Szovjetunióban. Az utazás körül azóta is fel-felizzik a vita, sokan sokféleképpen értékelik, nemegyszer került politikai csatározások kereszttüzébe. Többször elhangzott a vád, hogy Németh László behódolt, megalkudott a kommunistákkal. Ha tárgyilagosan akarjuk szemlélni és megérteni az utazás hátterét, indítóokát, kényszerítő körülményeit, vissza kell lépnünk az időben 1957-be.

Az 1956-os forradalom leverése után Kádárék mindent elkövettek, hogy rendszerük szalonképesnek látsszék a külvilág szemében. Ugyanerre törekedtek a hatalom tényleges birtoklói, a moszkvai „Kádár-csinálók” is. Gondolatmenetük, mint minden hatásos propagandáé, fölöttébb egyszerű volt. Ha a külvilág azt látja, hogy híres, feddhetetlen, párton kívüli emberek szóba állnak velük, jóhiszeműen el is fogja hinni, hogy minden rendben van. A kommunistáknak jól bejáratott gyakorlatuk, nagy tapasztalatuk volt ezen a téren. A harmincas évek moszkvai kirakatpereinek ugyanilyen díszletet állítottak. Ismert nyugati írókat, közéleti személyeket beültettek a tárgyalóterembe, akik szófogadóan behunyták a szemüket, bedugták a fülüket, s a világért sem voltak hajlandók semmiféle törvénytelenséget észrevenni. Például így asszisztálta végig Pjatakov és Radek tárgyalását Lion Feuchtwanger: mindent törvényesnek talált, még a halálos ítéletet is.

Jevgenyij Dolmatovszkij, ismert vonalas szovjet költő 1957 tavaszán irodalminak álcázott politikai felderítő úton járt Magyarországon, s abban mesterkedett, hogy a népi írókat a szovjetekhez édesgesse. Mellesleg megpróbált éket verni a táborukba, mely soha nem volt ennyire egységes. E próbálkozás részeként Németh Lászlót szerette volna gyógykezelésre a Szovjetunióba csábítani. Németh László magas vérnyomása miatt valóban kezelésre szorult, de Dolmatovszkijt nem az író egészsége miatti aggodalom motiválta, hanem sokkal inkább az a hátsó szándék, hogy az ő – és a többi népi író, elsősorban Illyés és Veres Péter – révén legitimálja Kádárék rendszerét, s egyúttal a szovjet fegyveres beavatkozást is. Veres Péter azonban kertelés nélkül Dolmatovszkij tudtára adta, hogy árulónak tekintenék és kivetnének maguk közül bárkit, még Németh Lászlót is, aki 1957-ben a Szovjetunióban üdülne. Egy ilyen utazást összeegyeztethetetlennek tartottak az országban zajló kivégzésekkel. Dolmatovszkij is, a magyar vezetők is kénytelenek voltak belenyugodni, hogy hiábavaló minden erőfeszítésük, a népi írók nem állnak kötélnek, nem utaznak a Szovjetunióba. A hatalomnak be kellett érnie a sztálinistákkal: ők kapva kaptak az alkalmon, éltek a felkínált lehetőséggel.1 

1957-ben tehát a kommunisták erőfeszítése megtört a népi írók egységén. A kudarc azonban nem szegte kedvüket, újra és újra próbálkoztak. A magyar sorskérdéseket szívükön viselő népiek válaszút elé kerültek. Tisztában voltak vele, hogy az 1956-os szabadságharc bukása hosszú évtizedekre megszabja Magyarország politikai mozgásterét. Kivonulhattak volna az irodalmi életből, előkelő hallgatásba burkolózhattak volna, hogy ne szennyezzék be magukat politikával. Ideig-óráig ezt az utat járták. Ez a magatartás azonban az irodalmi életből való teljes kiszorulásukkal fenyegetett, s azzal, hogy minden hatalom a „nemzetköziek” ölébe hull, így aztán a nemzet iránti felelősség a Kádárékkal való passzív, de nem elvtelen együttélés útjára kényszerítette őket.

A levert forradalom után az élet fokozatosan és gyorsan kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba, a nyílt ellenállás értelmét vesztette, az ország kénytelen volt belenyugodni a megváltoztathatatlanba. Németh Lászlóra is, Illyésre is nagy nyomás nehezedett, próbálták rábeszélni őket a publikálásra, a szovjetunióbeli utazással is újra és újra előhozakodtak. Németh László két meghívást is visszautasított2 , míg végül hosszas unszolás után sikerült rávenni a szovjet útra. A színfalak mögött lezajlott eseményekről nagyon keveset tudunk. Egyelőre a legnagyobb moszkvai levéltárakban folytatott kutatások sem jártak eredménnyel, semmiféle, az utazással kapcsolatos dokumentum nem került elő. Nem tudjuk, hogy a magyar vagy a szovjet volt-e a kezdeményező fél, de az biztos, hogy mindkettő érdekelt volt benne. A korabeli irodalmi körökben közszájon forgott, hogy Király István volt az út „strómanja”. Ő azonban cáfolta ezt.3  Király és egyéb források is megerősítik, hogy a meghívás elintézésében L. Sz. Szoboljevnek, a Szovjet Írók Szövetségen belül alakult OSZSZSZK Írószövetsége elnökének volt döntő szava. Szoboljev 1959 tavaszán4  Sajkódon találkozott Németh Lászlóval, s vendéglátója valósággal lenyűgözte: „Ő már tizenkilenc országban járt, de ilyen embert…”5  Fodor András naplója is ezzel egybecsengő szavakat ad Szoboljev szájába: „ő ilyen okos emberrel még nem találkozott, meghívásához ragaszkodik.”6  Ragaszkodnia pedig azért kellett, mert Bölöni György, az Élet és Irodalom körül, valamint az Irodalmi Tanácsban és hajdan a Táncsics Körben tömörült sztálinista-rákosista írók szószólója el akarta tántorítani tervétől.7  Szoboljevnek azonban nagyon fontos volt Németh László véleménye, még arra is megkérte magyar kollégáját, hogy olvassa el egyik könyvét. Németh László udvariasan eleget tett a kérésének: Pervij szlusatyel című novelláját nem is találta olyan rossznak.8  Szoboljev Moszkvában is kitüntette figyelmével: a lakásán fogadta.

Májusban még bizonytalan volt az utazás sorsa. Németh László május 11-i naplójegyzete szerint előző este küldöttség járt nála, a legcsúnyábbul támadták, meghívták „valami írószövetségi szervező társaságba s a minisztérium képviselője Moszkvába”.9  Még 18-án is minden cseppfolyós volt: „az egyik délutáni tárgy így is készülődés a moszkvai útra, mely nyilván sose lesz meg.”10  Nem tudta, mitévő legyen, utazni is akart meg nem is: vívódott, töprengett. Barátai véleménye is megoszlott. Az egész életében pragmatikus Keresztury Dezső bátorította, de Németh László aggályait nem sikerült eloszlatnia: „Nekem iszonyú teher, de hátha használhatnék az országnak” – jegyezte fel május 12-én.11  Az utazásra izgatottan készült, tudta, hogy ő nem magánemberként utazik, hanem az egész országot képviseli. Félt, hogy fáradt fejével kompromittálni fogja a magyar értelmiséget.12  Leányának, Magdának írt leveléből tudjuk: sértette a hiúságát, hogy bár tízezer oldalt fordított oroszból, nem fog tudni vagy hibásan fog oroszul beszélni. Az utazás előtti interjújában külön is kitért rá, hogy nyelvgyakorlásra, beszédkészsége fejlesztésére is itt a kedvező alkalom.

A családtagok is tisztában voltak vele, hogy Németh László menne is, maradna is, s bármikor meggondolhatja magát. Az indulás előtt egyik lánya azért titkolt el előle egy súlyos – előttem egyelőre ismeretlen – inzultust, mert félt, hogy visszatartja apját az utazástól.13  Németh László végül engedett a rábeszélésnek. Igaz, hogy mint ő maga írta, kissé szomnanbuláns módon csúszott bele, és esett át ezen az utazáson.14 De mégis, miért vállalkozott rá? Vonzották az édesapja által bejárt tájak, a regényekből jól ismert helyszínek, de ez mind eltörpült ahhoz a vágyához képest, hogy saját szemével lássa a jövendő tájait. Tudatában volt, hogy a jövő, részben az emberiségé is, de a magyarságé mindenképpen, a Szovjetunióban formálódik. Hat-hét éve minden tanulmánya ekörül forgott, ezt akarta látni. Kíváncsi volt – az Irgalom kifejezésével – a „kísérleti országra”.

Az utazást rendkívül körültekintően készítették elő, szervezték meg. A Szovjet Írók Szövetségének vendégeként a magyar–szovjet kulturális csereegyezmény keretében utazott. Útitársául Király Istvánt szemelték ki. A választás nem véletlenül esett őrá: kettős kötődése közismert volt. Ifjúkorától rajongott Németh Lászlóért – a Bűn volt egyik meghatározó olvasmányélménye –, másrészt 1945-től a kommunista párt irodalompolitikájának egyik leghűségesebb és legfelkészültebb kiszolgálója és alakítója lett. Ráadásul már tapasztalata is volt a „kísérgetésben”, 1955 végén ő volt az utastársa Illyés Gyulának is. Király sohasem fordított hátat ifjúkori példaképének, Németh Lászlónak. Gyakran a politikai széljáráshoz és a párthatározatokhoz idomította ugyan Németh László-képét, de arra azért vigyázott, hogy ne ártson neki. A legnehezebb években, a Csillag főszerkesztőjeként is igyekezett helyet adni neki folyóiratában. Viszont, mint köztudomású, ő fogalmazta – Pándi Pál és Szabolcsi Miklós csak javítgatta-csiszolgatta – a népi írókat megbélyegző, 1958-as állásfoglalást. Mivel az állásfoglalás legélesebben talán Németh Lászlót támadta, sokan Németh László hátba döfésének tekintették az ügyet.

Királyt a családi kapcsolatai is a szovjetunióbeli utazásra predesztinálták.15  Mindez persze keveset nyomott volna a latban kivételes műveltsége, diplomáciai érzéke nélkül. Neki köszönhetjük, hogy az utazás színfalak mögötti részleteiről van némi információnk, ugyanis megbízóinak aprólékosan beszámolt az útról. Ez az eddig kiadatlan jelentés fennmaradt Királynak az MTAK Kézirattárába került hagyatékában. Címe: Feljegyzés Németh László szovjet útjáról.16  Keltezése: 1959. okt. 27.

Moszkvában

Említettem, hogy az utat rendkívül körültekintően készítették elő. Németh Lászlóval még itthon beharangozó interjú készült, amely az elutazás másnapján a Magyar Nemzetben, majd három nappal később, apró változtatásokkal, az Élet és Irodalomban is megjelent.

A szovjet írók rangjának kijáró tisztelettel fogadták. Nemcsak a szépírót becsülték benne, hanem többek között az Anna Karenina, az Oblomov, az Első Péter fordítóját is. A kis magyar küldöttség17  állandó kísérőt kapott: J. V. Medvegyevet, a Szovjet Írók Szövetsége külügyi osztályának titkárát. Ez persze több volt, mint puszta udvariasság, hiszen Király István feleségének orosz az anyanyelve, s oroszul Németh Lászlót sem tudták volna éppenséggel eladni.

Gazdag program várta. Moszkván kívül eljutott Leningrádba, Grúziába, Szocsiba is. Találkozókat szerveztek neki, sok íróval beszélgethetett. Mindjárt megérkezése napján találkozott azzal a házaspárral, amelynek „otthona az orosz Petőfi-fordítás, a magyar antológia s más lírai fordítások műhelye volt”.18  Sőt, nemcsak a megérkezése napján találkozott Hidas Antallal és Kun Ágnessel – mert hisz róluk van szó –, hanem a fényképek tanúsága szerint ott volt a pályaudvaron a búcsúztató tömegben is, amikor Hidasék negyedszázados távollét után (1959. október 13-án) Moszkvából Budapestre indultak.19  Találkozása Hidasékkal és a magyar irodalom orosz tolmácsolóival újra felébresztette és táplálta benne a reményt: a magyar irodalom talán Kelet felől, orosz közvetítéssel, betörhet a világirodalomba.

Két esemény közt

Kinttartózkodása alatt Németh László két cikket írt. Az első, a Két esemény közt, a Lityeraturnaja Gazeta szeptember 29-i számában jelent meg.20  Magától persze nem jutott volna eszébe, hogy szovjet lapba írjon, de ha már felkérték, nem sérthette meg vendéglátóit: „…igyekeztem a feladott penzum ürügyén olyat mondani, amit otthon nem mondhattam el. A Lityeraturnaja Gazetában megjelent pontok ott voltak már a betegségem első heteiben írt, végrendelet-szerű, »Megmentett gondolatok«-ban, s csak a hazai »cenzorok« mentették meg tőle a »tisztelőimet«, hogy olvasniuk kelljen.”21  Egészen 1968-ig megmentették!22  S valóban, főként a kötet előszavának szánt Magyar műhelyben könnyű ráismerni a moszkvai cikkek problematikájára: a nyugati módszer és a keleti lélek szintézisére a kialakuló világcivilizációban.

A két esemény egyike tudományos szenzáció volt: 1959. szeptember 14-re virradó éjszaka – tehát az indulás napján – érte el a Hold felszínét a második szovjet kozmikus rakéta. Az újságok napokon keresztül a szovjet tudomány kapitalizmus felett aratott győzelmétől voltak hangosak. Németh László is idevágó gondolatait vetette papírra. De micsoda különbség van az ő cikkének hangneme és az olyanoké között, mint amilyenek a még csak nem is politikai, hanem irodalmi hetilapban, az Élet és Irodalomban jelentek meg! Ebből adok kóstolót: „Gigászi méretű verseny folyik a két rendszer között… Ebben a versenyben a Szovjetunió sorozatosan szökken az élre, s a sarló-kalapácsos vörös zászló, amelyet a most kilőtt kozmikus szovjet rakéta a Holdra vitt, ennek a meg-megismétlődő elsőségnek bizonyítéka és jelképe.”23  Az efféle propagandisztikus szólamok helyett Németh László Galilei távcsövéről, a tudomány jövőjéről, a kultúrák vándorlásáról elmélkedik. A kultúrák vándorlásának elmélete pedig még csak nem is a Megmentett gondolatokban bukkan fel először, ahogyan maga Németh László állítja, hanem már gimnazista korában. 1919-ben, a Toldy reálban, a március 15-i ünnepi beszédében fejtette ki először, hogy a kultúra útja Elő-Ázsiából Görögországon, a Római Birodalmon át vezet a keresztény Nyugatra. Merre megy tovább? A kérdésre negyven év múlva, Moszkvában válaszolt. A történelem súlypontja „…most keletre fordult. Ha más módon is, mint ő gondolta, teljesül Tolsztoj egyik levelének a jóslata, hogy a világot a következő történeti korszakban elsősorban a nagy euráziai népek, oroszok, kínaiak, hinduk fogják majd formálni.”24  Tehát szó sincs itt Németh Lászlónak semmiféle moszkvai pálfordulásáról vagy megalkuvásáról! Éppen ellenkezőleg, egy negyven éve formálódó, érlelődő gondolatmenetét vette elő, azt látta igazolódni. Természetesen, mint a legtöbb gondolkodó főben, az övében is ott motoszkált a kérdés: a szovjet tudomány hátha tényleg behozhatatlan előnyre tesz vagy tehet szert a Nyugattal szemben. Ekkoriban talán mindennél jobban izgatta, hogy merre halad a történelem, hogy ki nyeri a két politikai tábor versenyét. S ez nem világmegváltó fantazmagóriák lázában vált már-már rögeszméjévé, hanem azért, hogy kifürkéssze, mire készüljön fel a magyarság. 1959-ben beláthatatlan időkre megváltoztathatatlannak tűnt Magyarország politikai helyzete, a legkisebb esély sem kínálkozott rá, hogy eloldjuk az ország szekerét Moszkvától. S ez nem csupán az ő elszigetelt vélekedése volt. Illyés Gyula 1959. február 7-i naplóbejegyzése szerint a Németh Lászlóéknál összegyűlt – nyilván nem kommunista – asztaltársaság tagjai közül mindenkinek az volt a véleménye, hogy az „oroszok végleg fölülkerekedtek az iparban, a haditechnikában, a hadsereg szervezésében, mindenben, ami a háborúhoz kell, ami erő”.25 

Úgy látszott, hogy a Szovjetunió lekörözi a Nyugatot. Ezt a benyomást erősítette az is, hogy az első űrrakétát 1959. január 2-án lőtték fel a szovjetek, de az amerikaiak az eltelt kilenc hónap alatt nem voltak képesek válaszlépésre. Sőt, még Németh László utazása idején, október 4-én, a szovjetek harmadik űrrakétája lefényképezte a Hold nem látható oldalát. Ráadásul úgy tűnt, hogy a Szovjetunió a versenyfutáshoz még a békét is meg tudja magának teremteni. Ezt látszott ígérni a Lityeraturnaja Gazetában megjelent cikke címében szereplő két esemény közül a második: Hruscsov és Eisenhower elnök találkozója Amerikában. A világ a hidegháborútól a békés egymás mellett élés irányába mozdult el, s ez a kommunista tábornak kedvezett. Egy baloldali történész azt sugallja, hogy Németh László ekkor behódolt, s idézi a Két esemény köztből a szocializmus fölényéről írt sorait: „sokkal több erőt is tud az állam céljaira mozgósítani. Azaz e rend nemcsak befelé teremt homogénabb társadalmat, de kifelé is hatalmasabbat.”26  Csakhogy Illyés naplójából tudjuk, hogy Németh László már 1959 áprilisában, baráti társaságban is a Szovjetunió győzelmét jósolta: „…az újkor óta (már a francia forradalom óta) az az állam kerül fölénybe, amelynek állama legteljesebben tudja mozgósítani a társadalom erőit. Ezért győz még a nála erősebben is. Ezért fog győzni a Szovjet. Ezért tör félelmetesen előre Kína.”27  Tehát megint nincs szó semmiféle Moszkvában Moszkvának tett engedményről, éppen hogy gondolatai következetességére derül fény. Sőt, a baráti körben sokkal messzebbre ment, mert ki is mondta, hogy a Szovjetunió győzni fog. Moszkvában viszont, ahol éppen ilyen és hasonló kijelentéseket vártak el tőle, óvatosabban fogalmazott: az ízlése nem engedte, hogy hajbókoljon vendéglátói előtt.

Mit vethetnek Németh László szemére a bírálói, mi olyat mondott, írt le, amit nem lehet vállalni? A szocializmust valóban dicsérte, mert homogénabb társadalmat teremtett, közelebb hozta egymáshoz az értelmiséget és a kétkezieket. De nem az egyenlősdi, a fűnyíróelv híve volt. E gondolata mögött is a magyar történelemből leszűrt tapasztalata rejlik. A két világháború között Magyarországon óriási szakadék tátongott a legszegényebb társadalmi rétegek és az értelmiség között. Egész életében ezt a szakadékot igyekezett zsugorítani, s ilyen megfontolásból dicsérte az egyneműbb szovjet társadalmat. Ez a gondolata sem moszkvai „megvilágosodása” gyümölcse, hiszen már 1956-ban így írt: „Nem volt vad álom többé a másik gondolat, az értelmiségi színvonalra emelt munkás- és parasztnép s a néphez húzó értelmiség testvériesülése egy értelmiségi társadalomban.”28  Ma már nehéz érzékelni, mennyire sértette ez a proletárdiktatúra és az osztályharc fogalmához szokott füleket.

Behódolásról már csak azért sem beszélhetünk, mert cikkét azzal zárja, hogy a nyugati népek, nyugati országok „megérdemlik és megkívánhatják, hogy a világtörténet föladta problémáikat maguk oldják meg”.

Pohárköszöntő

Vizsgáljuk meg alaposabban második cikkét, a Pohárköszöntőt abból a szempontból, hogy ugyan mi benne a szégyellnivaló.

A felütés rendhagyó. A nagy szólamok, a bombasztikus, egy kaptafára húzott pohárköszöntők évadján ő az egy-egy nép fiai közötti érzelmek, néma kapcsolatok fontosságát emeli ki. Beszéde végén még egyszer ezt nyomatékosítja.

Röviden áttekinti az orosz kultúrához való vonzódásának történetét. Az első kényes dátum 1939. Cím nélkül céloz a Kisebbségben-re, s arra emlékeztet, hogy ő már akkor figyelmeztetett: a magyar kelet-európai nép, s az előtte álló nagy megpróbáltatásokhoz lelket Keletről, elsősorban az orosz irodalomból szívhatunk. Így volt, ellenőrizhető. (És végig az orosz népről beszél, s nem a szovjetről.)

Az 1945 utáni évek történetét a fordításaival kezdi. Nem mondja ki expressis verbis, de érezteti, hogy kényszerből fordított. Sőt, hogy gyengébb műveket is kellett fordítania.

Szemére vethetjük-e, hogy Moszkvában – alig három évvel ’56 után – nem forradalomról, hanem „vigyázatlanságból eredő nemzetrobbanásról” beszélt? Emlékezzünk csak, mekkora vihart kavart – nem Moszkvában, hanem nálunk, a legvidámabb barakkban –, amikor – harminc évvel később! – Pozsgay Imre nem is forradalomnak, csupán népfelkelésnek nevezte ’56-ot. Arról nem is beszélve, hogy Németh László nem nevezte ugyan forradalomnak ’56-ot, de ellenforradalomnak sem! Ezután – tapintatosan bár, de félreérthetetlenül – kimondja, hogy ’56 előtt vele is, másokkal is méltatlanul bántak. Látszólag egy vendéglátói kedvében járó szakasz következik: a forró napokban egyedül az ő cikkei küzdöttek a polgári demokrácia visszaállítása ellen, és a Szovjetunió népeiről tisztelettel szóltak.29  Erre a mondatra hivatkozva állítja egy baloldali történész, hogy „felkínálkozott” a hatalomnak.30  Idézek Németh László három évvel korábbi, Pártok és egység című híres cikkéből: „De ha a helyzet nem is parancsolná, a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk. Nem ismerek olyan magyar írót, gondokozót, aki a szocializmusnak ellensége lett volna. A vita inkább akörül volt, hogy szocializmusunk a külföldi patronok hű másolása legyen-e, vagy az általános elveknek a magyar természethez, gazdasági helyzethez idomuló alkalmazása.”31  Tehát most sem fordított a köpönyegén, tényeket közölt. Többek között azért sem engedték újra megjelenni ’56-os cikkeit, hogy ez ki ne derüljön. Az persze külön tanulmány, sőt könyv tárgya lehet, miként értékeljük Németh László viszonyát a szocializmushoz32 , ámde ez már független a Pohárköszöntőtől.

Megkapó őszinteséggel teszi fel magának a kérdést: „Mi hozott el most Moszkvába? A kérdésre magam sem tudnék pontosan felelni.” Érezteti felemás, kínzó helyzetét, őszintén vall tétovázásáról. Egyáltalán, feltűnő, hogy a pohárköszöntőben nem taktikázik, nem ravaszkodik, nem viselkedik politikusan: őszinte, emberi, visszafogott. Ez korántsem volt magától értetődő dolog akkor és ott! Nyíltan megvallja, hogy van, ami az aggodalmait igazolta, de inkább a reményeit tápláló dolgokat igyekezett észrevenni. A dicsérete sem kritikátlan dicséret: ma jól öltözött embereket lát, de ezt a harmincas évek éhínségéhez képest mondja jelentős vívmánynak. (Mellesleg: a tízmilliók életét követelő éhínség még a nyolcvanas években is tabutéma volt!)

Nem kerülte meg saját „bűnét” sem: Sztálin-cikkét. Ebben valóban érződik némi szánombánom, de azt is hozzáfűzi, hogy a cikkében bírált jelenségeket azóta itt is megbírálták. Arra hivatkozik, hogy 1934-es cikkében Sztálinnal Lenint állította szembe. Ma azonban ez nem hat éppenséggel „mentségnek”: túlzottan jó a véleménye Leninről.

Óvatosan, tapintatosan, de a nemzetiségi kérdésre is sort kerített. Már az édesapja is azt mondta Lenin alkotmánytervéről, különösen a nemzetiségi kérdés megoldásáról, hogy „ha ez csakugyan megvalósul, a világ legszebb alkotmánya lesz…” Figyeljünk a fogalmazásra: „Ha csakugyan megvalósul” – egy szóval sem mondja, ami akkoriban kötelező volt, hogy ez az alkotmány már megvalósult.

Nem ismerek szocialista országból írót, művészt, aki az ötvenes évek végén, a kommunista világbirodalom szívében, halkan bár, de ennyire nyíltan hangoztatta volna a rendszert illető aggodalmait, kételyeit.

A szovjet úttal kapcsolatos cikkei kötetben először a Sajkódi estékben jelentek meg 1961-ben. A „szovjet” cikkekre is találónak érezzük, amit Németh László az egész kötet sikere kapcsán írt: „A Sajkódi esték újdonsága ez volt: hogy a levegőben lévő kérdésekről egyszerűen, »ŕ la Karádi«33 , s nem brosúrák nyelvén beszélt, nem táplált hazug optimizmust, de megmutatta a remény rését – beszivárgó fénynyalábokat abban, amiben élünk.”34 

Felkavaró események

Németh László már szovjet földön úgy érezte, hogy becsapták. Ezt az érzést két esemény idézte elő benne: Mesterházi Lajos cikke és az újjáalakuló írószövetség körüli dolgok. Király jelentése szerint „Mesterházi cikke a Népszabadságban a népi írók nyugati értékeléséről véletlenül a kezébe jutott [ti. Némethnek]. Két napig szinte magán kívül volt.” Az egyébként is túlérzékeny Németh László mérhetetlen felháborodásán nincs mit csodálkoznunk. A Népszabadság 1959. szeptember 23-i száma – csak erről lehet szó – közölte az Amit egy vita elárul című cikket. Mesterházi a nyugati magyarság körében – főként Ignotus Pál és Zilahy Lajos között – a népi írókról kibontakozott vita ürügyén brutális támadást indított a népiek ellen, Németh Lászlót személy szerint is említve. A népi írók politikai naivságára jellemző példának tartja a Zilahy említette esetet: „…1939-ben, Bárdossy miniszteri kinevezése után, Illyéssel, Féjával és Németh Lászlóval »diadal-kávét« ittak egy budai kávéházban”, mert a „darányiak” és „imrédybélák” után a dunántúli magyart várták benne. A népi írók és Gömbös találkozója kapcsán Mesterházi még élesebben fogalmaz: „Olyan epizódja volt az a mozgalomnak, amelyeket (sic!) magyarázni vagy menteni lehet, de igazolni – tisztességes hazafi, mindazok után, ami azóta történt – meg sem próbálhatja. Ilyen politikai analfabétizmus, ilyen naivság – nincs! »Naivság«, amely a »népi« írók ürügyén Gömböst és a magyar fasizmust rehabilitálja?!…”35  Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy mit jelentettek ezek a szavak 1959-ben! Nem is egy, hanem egy tucat feljelentéssel értek fel! Gondoljunk csak arra, hogy még ma, demokratikus viszonyok között, negyvenkét év múltán is milyen moraj és felháborodás kíséri Bárdossy perújrafelvételének az ügyét!

Király jelentéséből rekonstruálhatjuk Németh László lelkiállapotát: „Kiküldik a Szovjetunióba – mondogatta – s közben odahaza hátba szúrják az ellenségei: finoman közlik a szovjet elvtársakkal, hogy őt még a nyugati disszidensek is fasisztának tartják, s hogy ő egy budai eszpresszóban felköszöntötte Bárdossyt, a Szovjetnek hadat üzenő miniszterelnököt.” Németh László jogosan érezte úgy, hogy a másik fél nem tartja be az íratlan játékszabályokat: ő félretette ellenérzését, s huzavona után bár, de vállalkozott az útra, Mesterházi pedig – nyilván a párt tudtával és beleegyezésével – „feljelentette”.

A másik esemény, amely moszkvai útja során felborította Németh László ingatag lelki egyensúlyát, az írószövetség újjáalakulása volt. Münnich Ferenc 1957 januárjában felfüggesztette a szervezet működését, s helyette a pártot hűségesen kiszolgáló írókból létrehozták az Irodalmi Tanácsot. A politikai konszolidációval megérett az idő e bábszervezet felszámolására is: 1958. november 25-én politikai döntés született az írószövetség újjászervezéséről. Arról is határoztak, hogy a párttal teljes összhangban működő vezetőséget kell választani, így főként Illyés Gyula és Németh László esetleges tagsága gerjesztett indulatokat. Megnyerésükkel, szándékaik kipuhatolásával Király Istvánt bízta meg a párt. Ő 1959. május 29-én elutazott Tihanyba és Aszófőre, s mindkettejükkel kb. három-három órát beszélgetett négyszemközt.36  Jelentésében Király kitért a moszkvai útra is; szerinte örült neki Németh László. Az írószövetség alakuló ülésére végül szeptember 25-én került sor. Sem Németh László, sem Illyés nemhogy az elnökségbe, de még a választmányba sem került be.37  Az országban élő klasszikusnak elismert, legnagyobb tekintélyű két írónak csak statisztaszerepet szántak. Értesülvén a megalázó mellőzésről, Németh László „elsápadt, reszketni kezdett az idegességtől. Megfagyott hangon jelentette ki: azonnal kilép az írószövetségből, és soha többé egy sort le nem ír” – jelenti Király. Okkal érezte úgy, hogy másodszor is becsapták. Hiszen többen – köztük Illyés is – azzal magyarázták a moszkvai meghívást, hogy bizonyára az újjáalakuló írószövetségben szánnak neki valamiféle szerepet. A húsz évvel fiatalabb Király bezzeg bekerült a választmányba. S ki mindenki még! Csak pár név ízelítőnek: Barabás Tibor, Földeák János, Madarász Emil, Sándor Kálmán, Csepeli Szabó Béla. Közéjük nem fért be Németh László! Elnök a népi írók körében árulónak számító Darvas József lett.

Médiakampány

Az út október 14-én befejeződött, de az általa vetett hullámok még sokáig fodrozódtak a külvilágban is, Németh Lászlóban is. Sorjáztak az úttal kapcsolatos publikációk, valóságos médiakampányt szerveztek köréje. A hatalom minden alkalmat megragadott, hogy saját propagandacéljára fordítsa az utat. A Két esemény közt még kinttartózkodása idején megjelent előbb az Élet és Irodalomban, majd a Népszabadságban. Hazatértével aztán előbb a Szovjet Írók Szövetségében elmondott Pohárköszöntőjét tette közzé az Élet és Irodalom, majd itthoni nyilatkozatait a Magyar Nemzet és a Népszabadság. Már a pályaudvaron „ott futkosott egy ismerős újságíró”, s tolakodóan interjút akart kérni a hosszú vonatozástól eltörődött, kialvatlan, orbáncos orrú írótól. Jóllehet ha nem nógatják, eszébe sem jutott volna nyilatkozatokat adni.38  Az újságírót nem tudta lerázni, pár nap múlva másodmagával, egy funkcionáriussal személyesen jelent meg az időközben megbetegedett, ágyban fekvő írónál. Németh László azonban óvatos volt, ragaszkodott hozzá, hogy írásban kapja meg a kérdéseket. Meglepetésére a kérdések helyett egy részletes vázlat39  érkezett, amit Németh László a maga ízlése szerint átdolgozott interjúnak.40  Sietve meghívták a Magyar–Szovjet Barátság Házába is előadást tartani. A két újságíró, Németh László tudta nélkül, az ott elhangzottakat is bedolgozta az interjúba. Pontosabban – a maguk bombasztikus propagandastílusában – olyan mondatokat adtak Németh László szájába, amelyeket ő sohasem mondott. Például hogy a leningrádi opera páholyában, ahol régen a gőgös cárok ültek, napjainkban a magyar delegáció foglalhatott helyet. Értesülvén a „bedolgozásról”, Németh László kétségbeesésében a miniszterhelyetteshez41  fordult segítségért, erre az újságírók azzal tromfoltak rá, hogy egy még nagyobb potentátnak így tetszik. Végül Németh Lászlónak mindössze egy szűk órája maradt, hogy – rohammunkában, kisebbfajta közelharc árán – árnyaltabbá tegye a szöveget. A szóban forgó részt kihúzni így sem engedték neki – a saját szövegéből! –, csak tompítania sikerült az éles fogalmazáson: a gőgös cárok helyett fényes uralkodók szerepel a kinyomtatott szövegben.42  A két újságíró, Lovászi Ferenc és Veress István az MTI munkatársa volt, ők készítették az utazás előtti beharangozó interjút is. Bár a cikk tartalmát vállalta Németh László, az újságírók „szerény rendezői munkáját” 43  az 1959. november 3-án Király Istvánnak írott levelében „brutálisnak” nevezte.44  Pár évvel később – már higgadtabban – úgy látta, hogy: „A cikk végül is nem torzult el túlságosan; a Sajkódi estékbe az újságból tettük át; engem inkább a taktika s az elárult szándék bőszített fel.”45 

Itthon

Az interjú, az újságírói kérdéseket elhagyva, Itthon címmel került be a Sajkódi estékbe. A két moszkvai cikkhez szervesen kapcsolódik, azokat kiegészíti, árnyalja. Pohárköszöntőjében csak átsiklott az őt régóta izgató nemzetiségi kérdésen, az interjúban viszont kibontotta. A grúziai útjáról mondottakban érhető legjobban tetten, hogy az utazás során a történelem nagy általános problémáit is mindig magyar szemszögből nézte. Megnyugtatta, hogy a szovjet birodalomban a grúzok nem vesztették el nemzeti vonásaikat. Nem fejthette ki, de elégedettsége mögött az a gondolat húzódott meg, hogy ha a grúzok, akik sokkal több szállal és szorosabban vannak Moszkvához kötve, mint mi, fenn tudtak maradni, akkor nekünk, magyaroknak is van esélyünk a túlélésre.

Moszkvai cikkeiben jelentős eredménynek nevezte a társadalom homogenizálódását, hogy a világ az értelmiségi társadalom irányába tart. De csak az interjúban fejti ki az ebben rejlő veszélyeket. Egyben ez a legeredetibb, a legkevésbé marxista gondolata: az osztályharc élesedésével s a többi marxista kategóriával egyáltalán nem magyarázható. Úgy véli, hogy a legtöbb új problémát a megnövekvő szabad idő hozza majd az életbe: „A hatórás munkaidő s az elemi szükségletek olcsó fedezése azonban lehetővé teszi, hogy az életnek a súlypontja nem egyes rétegeknél, de az állam minden polgáránál a szabad időre csússzék át; az ember azzá legyen, amivé a szabad idejében teszi magát.”46  Ez sem csupán erre az alkalomra fabrikált gondolata volt, hanem legbenső énjét foglalkoztató témája, baráti körben is előszeretettel fejtegette.47  Mellesleg jó jósnak bizonyult: két hónappal később Hruscsov bejelentette, hogy rövidítik a munkaidőt.

Több gyanús, idegen mondat van az interjúban. Például: „Az élet számos jelensége már a kommunizmus csíráit érzékelteti.” Az óvatos Németh László így nem fogalmazott, ez csak az újságírók „szerény szerkesztői munkájának” a gyümölcse lehet. Ezt a feltételezést erősíti meg, hogy bár a Sajkódi esték szó szerint követi az interjú szövegét (csak néhány írásjelnyi eltérésre s egy-egy kihagyott szóra és mondatra bukkantam), ez a mondat a kötet minden kiadásából hiányzik! Aminthogy hiába keressük a gőgös cárokról szóló részt is. Németh László ezt sem véletlenül dobta ki: bizonyíthatóan nem ő írta. Szintén kimaradt a grúziai helyzetet általánosító pozitív kitétel: „Azt hallom, hogy más szovjet köztársaságokban legalábbis ugyanez a helyzet.” Még két helyen van eltérés. Kimaradt, hogy: „az ember azzá legyen, amivé szabad idejében teszi magát”, valamint – feltehetőleg csak stilisztikai megfontolásból – a legutolsó, ismétlésnek számító mondat.

A szövegébe való beavatkozás annyira felbőszítette, hogy ezután a szovjet útra vonatkozó cikk-kéréseket elutasította, s tervezett útirajzát sem írta meg. Megírta viszont itthoni viszontagságait Utazás című vígjátékában.

Újra Sajkódon

Amint tehette, félrevonult, visszahúzódott a sajkódi csöndbe, de magányosan tovább emésztette magát. Nem voltak illúziói. Már az út előtt is tudta, hogy semmiféle előnyt nem szerez magának, csak hátrányt.48  S ez nem utólagos okoskodás, mert már Moszkvában, a Pohárköszöntőjében is kimondta (s később itthon csak megismételte49 ). Az még csak hagyján lett volna, hogy ellenfelei támadták. Sokkal jobban fájt neki, hogy „hívei” is értetlenkedtek, sőt számon kérő leveleket is kapott.50  Fülébe jutott egy egyelőre azonosítatlan „pártfogójának” a kijelentése: „Olyan nyilatkozhatnék jött rá, hogy nekünk kellett leintenünk őt.”51  Mindig nagyon fontos volt neki a külvilág odafigyelése, törődése, de akkor különösen. November elején még csak Vekerdi Lászlónak terjedt ki erre a figyelme, egyedül ő írta neki, hogy amit írt, igaz és helyes.52  Pár napra rá Illés Endre azzal nyugtatta, hogy a tisztességes fiatalok példátlanul bátornak, nyíltnak, becsületesnek, okosnak tartják a cikkeit is, a pohárköszöntőt is.53  Illés nem túlzott. Más forrásból tudjuk, hogy például olyan, minden politikai csatározáson felülálló ember, mint Pilinszky, azokon háborgott, akik elítélték Németh László pohárköszöntőjét.54 

A legszebben azonban Veres Péter tett hitet a Pohárköszöntő mellett: „Nem akarlak az esetleg éppen meglévő lelki békességedben háborgatni se dicsérettel, se gánccsal, annyit azért mégis hadd mondjak meg: szép, okos, becsületes – és a magyarság érdekében való. És ez az én szememben mindennél elébbvaló: nemcsak az írói fixa ideáknál, hanem még a valóságos ideáknál is!”55  Az a Veres Péter írta e sorokat, aki két évvel korábban Dolmatovszkijnak kifejtette, hogy a népi írók miért nem utazhatnak a Szovjetunióba. Az eltelt két év alatt azonban sok minden megváltozott, s egész más megvilágításba került az utazás.

Király is igyekezett egyengetni Németh László útját. Az akadályokat egy jellegzetes „királyi” fogással próbálta eltakarítani a Magyar műhely kiadása útjából. A kötethez csatolni kívánta a három „szovjet” cikket. Így már bármelyik nagy hatalmú kiadónak kínos lett volna megtagadnia a kiadását. Németh László Sőtér Istvántól értesült az agyafúrt, de egy kissé átlátszó tervről. A „feminin” Németh László azonban büszkébb férfi volt, hogysem egy ilyen, Király-féle, „vezeklésszerű” – az író kifejezése – függeléket engedjen a Magyar műhelyhez csatolni. Kikötötte: a kötetre csak akkor adja áldását, ha – amint azt eredetileg tervezték – benne lesznek az ’56-os cikkei is, az Emelkedő nemzet, a Pártok és egység és a Nemzet és író: „Hisz a megjelenést, ha kívánom, épp azért kívánom, hogy kiderüljön: 56-os gondolkozásom éppúgy, mint amit ezen az úton mondtam: mennyire gondolkozásomból következik, s nem óvatosság vagy pálfordulás következménye, mint ahogy a Népszabadság cikke gúnyosan érezteti.”56  Ehhez még azt is hozzáfűzte, hogy egyébként a „szovjet” cikkeit is csak abban a formájukban engedné megjelenni, ahogyan ő megírta őket: „márpedig a Lit.[eraturnaja] Gaz.[eta] cikkében súlyos lektori torzítások vannak…”57 

Valójában a Népszabadságban nem cikk jelent meg, hanem egy Barna László nevű tanár tollából egy olvasói levél: „Kérem, ne vegye szerénytelenségnek e sorokat, de szükségét érzem annak, hogy üdvözöljem Önt szovjetunióbeli útja, nyilatkozata s a mindebből szinte kitapinthatóan érzékelhető fejlődése láttán. Olyan olvasója ír Önnek, aki a régebbi múltban, s bizonyára ma is sok mindenben nem ért egyet Önnel, de aki tisztelettel figyeli azt a bátorságot, mellyel sok mindennel szakítva – csak Ön tudja igazán, mi mindennel – pályájának e révbe vezető szakaszán elindult. Távol áll tőlem, hogy olyasmit tulajdonítsak Önnek, amit nem írt, hogy oda soroljam Önt, ahova esetleg ma még nem tartozik. Gondolom, akadnak a környezetében olyanok is, akik prüszkölnek e fejlődés láttán, s akik ellen senki más nem viheti végig a harcot, csak Németh László. Érezze azonban, hogy tíz- és tízezren ez országban és másutt, az új élet harcosai »drukkolnak« Önért. Figyelmesen számon tartják fejlődésének állomásait, és türelmesen megvárják, hogy tehetsége teljes fegyverzetével elfoglalja méltó helyét táborunkban. Mert az alkotó géniusz egyetlen letéteményesének sem szabad elfelejtenie: a történelem, a nép emlékezete nem aszerint emeli fel vagy ejti el őket, hogy mekkora volt tehetségük, hanem hogy azt mire használták. Lehet, hogy Cavaignac tábornok volt olyan jó tüzér, mint Bem apó, de neve gyűlöletet ébreszt mindenütt a népben, míg Bem tábornok neve és alakja olthatatlan tiszta fénnyel világít majd évszázadokon át.”58  Csodálni való-e, hogy Németh Lászlót mérhetetlenül felháborította ez a ravasz, alattomos, vállveregető levél? A legérzékenyebb pontján támadta: köpönyegforgatónak próbálta feltüntetni. Az eddig idézettek és elmondottak fényesen cáfolják ezt, de olvasói, hívei nem tudhatták, mert a Megmentett gondolatok nem jutott el hozzájuk. Ezért írta elkeseredetten, de büszkén Illés Endrének: „Teljesen kizárt, hogy én még kéziratot nyújtsak be valahol. A szovjet út jó volt arra, hogy a (hivatalos) ráfogások falán áttörve, megmutassam, helyesebben (erősen eltorzított) cikkekben jelezzem: bizonyos dolgokban hogy gondolkozom valóban. (Ha a Magyar műhelyt meg engedik jelenni, az is megmutatta volna – ezért nem engedték.) De egy szovjet út hátszelével nem akarok magyar író lenni…”59  Jó pár ilyen érzelmileg túlfűtött, elhamarkodott kijelentést tett élete során, nem először mondta ki, hogy leteszi a tollat, s búcsút int az írói pályának. Hála istennek, a magyar kultúra nagy szerencséjére, ezúttal sem tartotta be a szavát. Lassacskán felülkerekedett benne a vállalkozó kedv, s november 9-én Veress Dánielnek ekként értékelte az utat: „Az út fő eredménye az volt, hogy hagyom a betegséget s a passziózást, s igyekszem tető alá hozni – gyorsan –, amire még képes vagyok.”60  Már a Bolyai-drámát forgatta a fejében.

Összehasonlító utazástörténet

Németh László utazását végül még egy szempontból érdemes megvizsgálni: illesszük be a szovjetunióbeli utazások közé, vessük össze más értelmiségiek utazásával!

Az 1920–30-as években, a legféktelenebb terror idején a nyugati értelmiségiek semmi bírálnivalót nem észlelték a Szovjetunióban, aggálytalanul szemet hunytak afölött, hogy nemcsak emberek, hanem egész népek tűntek el. Nyugodt lelkiismerettel tértek vissza hazájukba, s éltették a szovjet rendszert. Ellenben az 50-es évek második felétől, amikor a terror enyhült, s az élet könnyebb lett, Mr. West egyre több kivetnivalót talált a szovjet rendszerben.61  A nyugati baloldaliak új ideális országot kerestek s találtak is maguknak: ki Kínát, ki Kubát. Ha ebben az összefüggésben vizsgáljuk Németh László „szovjet” írásait és utazását, láthatjuk, hogy ő éppen ellentétes irányba mozgott, mint Mr. West. Az ő értékrendje a valós történelemhez igazodott. A sztálini terror idején a nyugati „humanisták” befogták a szemüket, és hallgattak, Németh László viszont Sztálint támadta. A XX. kongresszus után, a hruscsovi olvadás idején a nyugatiak korábbi példaképük ellen fordultak, Németh László pedig ekkor utazott a Szovjetunióba, s a tényleges eredményekről szólt megbecsüléssel. Igaz, hogy 1959-ben is működtek a lágerek, de a kivégzések már nem voltak napirenden. És Németh Lászlótól senki sem tud a lágerek létét helyeslő nyilatkozatot idézni, mint például Sartre-tól!

1934-ben, két évvel azután, hogy több mint száz neves nyugati értelmiségi (többek között Heinrich és Thomas Mann, Anatole France, Henry Barbusse, Romain Rolland, André Maurois, Theodore Dreiser stb.) gyűjteményes kötetben hódolt a Szovjetunió előtt,62 három évvel később, hogy G. B. Shaw nem látott éhező embert a Szovjetunióban, holott tízmilliók vesztek éhen, s három évvel korábban, hogy Feuchtwanger a Pjatakov–Radek-per tárgyalásán asszisztált, Németh László a következőket írta: „Oroszország érdekel, de az Oroszországról szóló könyvek nem nagyon érdekelnek. Nem szeretem a moszkvai utasokat, s nem tudok mit kezdeni a helyszíni megfigyelésen alapuló kritikákkal. Meghallom, hogy mit hozott haza a tanulmány-utas, de nem tudom, hogy mit vitt ki. Hol kezdődik a tapasztalat, és hol végződik az előítélet? (…) Az oroszokat gyakran vádolják azzal, hogy Potemkin-városokba vezetik a külföldit.”63  Amikor a nyugati baloldaliak a nagy gazdasági világválság kirobbanása (1929. X. 23.) után tömegesen rohantak Sztálin karjaiba, Németh László a fenti sorokat vetette papírra. Bámulatos a tisztánlátása! A főként francia nyelvű propagandacikkekből – ekkorra már végigszótározta a Bűn és bűnhődést, de rendszeresen aligha olvasott oroszul – kiérzi a hamis hangot. Ilja Ehrenburg a Nouvelle Revue Française-ben megjelent „orosz adalékait” nemes egyszerűséggel Potemkin-gyűjteménynek nevezi.64  S mindezt úgy, hogy nem járt a helyszínen. Sőt, még Illyés és Nagy Lajos útijegyzeteiből sem meríthetett, élőszóban sem beszélhetett velük a témáról, mert a Sztálin-cikk a Tanú VII. számában, 1934 februárjában jelent meg, a két írókolléga pedig ugyanezen év nyarán utazott a szovjet írók első kongresszusára. Németh László nem járt a Szovjetunióban, de többet látott, mint akik személyesen megfordultak ott: azok, úgy látszik, csak néztek.

Még egy óriási különbség van a nyugatiak és Németh László útja között. A nyugatiak önszántukból, minden kényszer nélkül utaztak, Németh László pedig harapófogóban volt, kelepcébe került, nem volt számára jó megoldás. A nyugati írók politikai rokonszenvből utaztak, másért nem is utazhattak, hiszen például sem Gide, sem Feuchtwanger nem tudott oroszul, az orosz kultúrát nem ismerték mélyebben. Németh László tízezer oldalt fordított oroszból, ezért magától értetődőnek kellett volna lennie, hogy meghívják, s a meghívást elfogadja. Utazásával 1956 előtt nem is lett volna semmi gond. 65

Az út mérlege

Hazatérve leányának, Magdának tömören összegezte utazása tapasztalatait: „…az emberiség jövőjét a látottak után biztatóbbnak érzem, mint eddig, a magam életkörülményei az út után viszont még nehezebbek lesznek. A magyar névre nem hoztam kinn szégyent, de különösebb hasznot sem tudtam hajtani.”66  Ez az optimizmus azonban korántsem a kommunista mozgalomban és a baloldalon honos hurráoptimizmus volt, ami igen sok baloldali gondolkodót hatalmába kerített, s „amit a »szocialista tábor« átmeneti, de nagy hatású sikerei implikáltak”.67  Nem volt optimista, alkatilag inkább hajlott a pesszimizmusra, de ebben a kérdésben vívódott, töprengett, kereste a magyarság helyét az új történelmi helyzetben.

A Szovjetunióba zarándokló nyugati íróknak általában busás hasznot hozott egy-egy útjuk: elképzelhetetlenül magas, százezres példányszámban adták ki ezután műveiket a Szovjetunióban. De mi a helyzet Németh Lászlóval, mi volt az ő „jutalma”, hogyan „kenyerezték le”? Utazása után először 1960 novemberében, az Inosztrannaja Lityeraturában jelent meg oroszul írása: Orosz fordításaimról című hétlapnyi cikke. A következő orosz nyelvű publikációjára hat évet kellett várni: 1966-ban háromlapnyi részlet látott napvilágot az Irgalomból.68 

Végszó gyanánt pedig, azoknak, akiket nem győztek meg érveim, Németh Lászlót Németh László egy gondolatával mentem fel: ne dolgozzon bennünk a magyar hiba, hogy mindig a magunk oldalán keressük a bűnt.69 

1Dolmatovszkij utazásáról bővebben: Babus Antal: „…ha tovább foglalkozunk a magyar írókkal, megbonthatjuk az összetartásukat” (Jevgenyij Dolmatovszkij 1957-es magyarországi jelentései). Hitel, 2000/3. 78–99.

2Németh László élete levelekben. Bp., 2000. I. 660.

3Tóbiás Áron: Magyar Glóbusz? Beszélgetés Király Istvánnal, a népi írókról szóló állásfoglalás egyik szerzőjével. In: Válasz Évkönyv, 1989. I. Veres Péter Társaság és Püski Kiadó, Bp., 221.

4Illyés naplója szerint Németh László március 26-án indult vissza Pestről Tihanyba, hogy fogadja Szoboljevet. Vö. Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1946–1960. Bp., 1987. 470.

5Németh László: Utolsó széttekintés. Bp., 1980. 27.

6Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. Bp., 1986. I. 655.

7Uo. 655.

8Németh László: Utolsó széttekintés. Bp., 1980. 33.

9Uo. 26.

10Uo. 26., 33.

11Uo. 27.

12Németh László: Levelek Magdához. Tatabánya, 1988. 172.

13Németh László: Jegyzet az Utazáshoz. In: Mai témák. Bp., 1963. 158.

14Németh László: Hogy kell vígjátékot írni? In: Mai témák. Bp., 1963. 13.

15Felesége a Kreml falában nyugvó Landler Jenő testvérének, Landler Ernőnek a leánya.

16A hagyaték feldolgozása még nem fejeződött be, ezért a dokumentum jelzetét egyelőre nem tudom megadni.

17Németh Lászlót is, Királyt is elkísérte a felesége.

18Vö. Németh László nyilatkozata: „A Szovjetunión keresztül irodalmunknak ablak nyílik a világba.” In: „A szellem: rendező nyugtalanság” – Beszélgetések Németh Lászlóval. Bp., 1992. 123. Ezután: Németh László: „A Szovjetunión keresztül…” Jelentésében Király egy szóval sem említi ezt a találkozót. Az okokról ld. Babus Antal: Illyés Gyula és Király István a Szovjetunióban. Hitel, 1999/2.

19Vö. Hidas Antal: Szólok az időhöz. Bp., 1979. Képmellékletek.

20A cikk magyarul az Élet és Irodalom október 9-i számában látott napvilágot, a Népszabadság pedig október 11-én tett közzé belőle részletet.

21Németh László: Hogy kell vígjátékot írni? In: Mai témák. Bp., 1963. 13.

22Ilyen című kötete csak 1975-ben jelenhetett meg, de az 1968-as Kiadatlan tanulmányokba több cikket sikerült „átmenteni” közülük.

23Nemes György: A Holdon és a Földön. Élet és Irodalom. 1959. IX. 18. 1.

24Két esemény közt. In: Sajkódi esték. Bp., 1974. 476.

25Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1946–1960. Bp., 1987. 445.

26Standeisky Éva: Az írók és a hatalom 1956–1963. Bp., 1996. 444.

27Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1946–1960. Bp., 1987. 484.

28Németh László: Emelkedő nemzet. In: Életmű szilánkokban. Bp., 1989. II. 190.

29Németh László: Pohárköszöntő. In: Sajkódi esték. Bp., 1974. 479.

30Standeisky Éva: Az írók és a hatalom 1956–1963. Bp., 1996. 445.

31Németh László: Pártok és egység. In: Életmű szilánkokban. Bp., 1989. II. 194.

32Németh László szocializmust akart, de nem Moszkva csatlósaként, hanem a semleges – későbbi terminológiával: az el nem kötelezett – országok táborában jelölte ki a helyünket. Igaz, hogy a semleges országok táborában sem akart visszatérni a polgári demokráciába és a kapitalizmusba: „Ezek a népek kétségkívül sorra elidegenednének tőlünk, ha mi csak látszatra is, abba esnénk vissza, amit ők polgári demokráciának neveznek.” Vö. Németh László: Pártok és egység. In: Életmű szilánkokban. Bp., 1989. II. 194–195.

33Az Utazás című vígjátéka főhőse.

34Németh László: Utolsó széttekintés. Bp., 1980. 52.

35Mesterházi Lajos: Amit egy vita elárul. Népszabadság, 1959. IX. 23. 6.

36Standeisky Éva: Dokumentumok az Írószövetség 1959-es újjászervezéséről. Magyar Napló, 1991. X. 18. 5.

37Korabeli újsághír szerint Hidas Antal, Király István, Németh László és Oravecz Paula Moszkvából üdvözölte a megalakuló írószövetséget. Élet és Irodalom, 1959. X. 2. 4. Az üdvözlőlapnak nincs nyoma.

38Németh László: Hogy kell vígjátékot írni? In: Mai témák. Bp. 1963. 13.

39Ez a részletes vázlat nyilván azonos a levelezéskötetben a Magyar Távirati Irodának tulajdonított levéllel. Vö. Németh László élete levelekben. Bp. 2000. I. 663–665.

40Vö. Németh László: Hogy kell vígjátékot írni? In: Mai témák. Bp. 1963. 10. skk.

41Valószínűleg Aczél Györgyről van szó. Ő ekkor a művelődésügyi miniszter első helyettese volt.

42Vö. Németh László: Hogy kell vígjátékot írni? In: Mai témák. Bp. 1963. 11. Valamint: Németh László: „A Szovjetunión keresztül…” 122.

43Németh László élete levelekben. Bp. 2000. I. 663.

44Uo. 667.

45Németh László: Hogy kell vígjátékot írni? In: Mai témák. Bp. 1963. 12.

46Németh László: „A Szovjetunión keresztül…” 122.

47Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1946–1960. Bp., 1987. 499.

48Németh László élete levelekben. Bp., 2000. I. 669.

49Németh László: Hogy kell vígjátékot írni? In: Mai témák. Bp., 1963. 13.

50Németh László élete levelekben. Bp., 2000. I. 670.

51Németh László: Hogy kell vígjátékot írni? In: Mai témák. Bp., 1963. 17.

52Németh László élete levelekben. Bp., 2000. I. 669.

53Uo. 671.

54Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. Bp., 1986. I. 664.

55Németh László élete levelekben. Bp., 2000. I. 672.

56Uo. 667.

57Uo. 667.

58Barna László: Levél Németh Lászlóhoz. Népszabadság, 1959. X. 29. 9. A levél annyira sértette, hogy Utazás című vígjátékába is becsempészett egy hasonló motívumot: Karádi tanár úr, a főhős egy újságcikkből szerez róla tudomást, hogy környezete miként ítéli meg az ő szovjet útját.

59Németh László élete levelekben. Bp., 2000. I. 666.

60Uo. 670.

61A problémáról részletesebben ld.: Igor Safarevics: Két út egy szakadékba. Hitel, 1993/7. 49–74.

62Paul Hollander: Politikai zarándokok. Cserépfalvi, é. n. 105.

63Németh László: Sztálin: Les questions du léninisme. In: Sorskérdések. Bp., 1989. 89.

64Uo. 89.

65Volt, aki azt tette szóvá, hogy miért hivatalos vendégként, s miért nem turistaként utazott. Vö. Németh László: Hogy kell vígjátékot írni? In: Mai témák. Bp., 1963. 19.

66Németh László: Levelek Magdához. Tatabánya, 1988. 173–174.

67Benkő Péter: Az írószövetség újjáalakulása és a népi írók (1959). Múltunk, 1991/4. 65.

68Első jelentős műve gyökeresen megváltozott politikai helyzetben, 1971-ben jelent meg orosz földön. Ekkor adták ki a Gyászt. De ki emlékezett már akkor az 1959-es útra?

69Németh László: Homályból homályba. Bp., 1977. I. 93.