Czigány Lóránt

A politikai textológia

I.

A textológia a szöveggondozás mestersége, textológus az a férfiú (gyakran azonban hölgy), aki mások szövegét rendbe rakja, kiegészíti, vagy éppen nyesegeti, masszírozza és paszírozza, esetleg megjegyzéseket fűz hozzá. Antropomorf hasonlattal élve: borbély, aki kibontja a loboncos hajzatot, rövidre nyírja, ha kell, vendéghajat ragaszt hozzá, ha az kell. Manikűröslány, aki a körmöket ráspolyozza, pirosra vagy méregzöldre festi. Pedikűröző szakember, aki tyúkszemet irt (hogy ne legyen mire rálépni). Kozmetikus, aki előállítja a kívánatos arcszínt, erősíti a szemöldök ívét, vagy ha túl busa, megkurtítja.

Klasszikusok esetében pedig hullamosó, öltöztető és balzsamozó, tehát olyan szakember, aki a megjelenés kívánatos formáját előidézi.

A textológus tehát az irodalomtechnikusok azon körmönfont alfajába tartozik, aki mindig mindent tud, sőt jobban tud, mint maga a szerző. Egyszóval ismeri a dörgést, tudja, hogy hol lakik a jóisten, kivel lehet egy tálból cseresznyézni, látott már varjút karón, tudja, hogy meddig lehet nyújtózkodni, ki mikor lel aranyat, mivel kell megtoldanod a tollad, ha rövid, kivel érdemes kukoricázni, szőrmentében kell-e a szerzővel bánni, mert az nevet a legjobban, aki utoljára öntött tiszta vizet a nyílt kártyák közé.

Ha mindez kevés lenne a tudós textológus dicséretére, tegyük hozzá rögtön, hogy diktatúrákban az orwelli gondolatrendőrség megbízható végrehajtó szerve ő, akire mindaddig szükség van, amíg az írók nem tanulnak meg gúzsba kötve táncolni, azaz működésbe nem lép az öncenzúra, vagyis nem súg a (majdnem mindig túlbuzgó) belső cenzor (akiről Heine oly metsző gúnnyal nyilatkozik), hogy magadtól tudd, mit szabad és mit nem.

A dolog mégsem ilyen egyszerű. Ha például Konrád György A városalapító című regénye (birtokomban lévő) kéziratában az első bekezdés végén arról beszél, hogy „másodpercütések vakírása egy szegényes történelem jelmondataival telerajzolt homlokon”, a tudós textológus rögtön tudja, hogy itt valami nem stimmel. A szegényes jelző stílusbotlás, nem kellő gonddal kiválasztott melléknév, ezért törlendő a kéziratból, és behelyettesítendő valami más, jobban hangzó szócskával. A nyomtatott szövegbe (1977) tehát „nehéz történelem” került. Mert ha egyértelműen a magyar történelemre utalna, az rendben lenne (bosszantsuk csak őket: szegényes a történelmük!), de az utalás homályos. A cenzor, aki jelen esetben, gondolom, az impresszumban feltüntetett felelős szerkesztő (Kardos György) volt, tudta, vagy ha nem, a rutinos fingerspitzengefühl rávezette, hogy ha a szegényes történelemnek jelmondatai vannak, egyáltalán nem biztos, hogy Konrád Kölcseyre gondolt („Jelszavaink valának: haza és haladás”), lehet, hogy a mi rendszerünkkel alattomoskodott.

A politikai textológust tehát hívhatják felelős vagy belső szerkesztőnek, bizonyos esetekben nyelvi lektornak. Mindegy. A lényeg az, hogy tudja: az ördög mindig a részletekben, az apróságokban lakik, az is az ördög incselkedéséből fakad, ha történetesen Isten nevét nagy kezdőbetűvel írod. Amikor aztán már magad is szem vagy a láncban (egy idő után talán nem is a leggyengébb), Illyés Gyula lényeglátó hasonlatára támaszkodva: mikor a zsarnokság útját már magad vájod és engedelmesen követed, akkor azt hihetnéd, hogy nincs többé szükség a politikai textológusra, és emelt fővel kijelentheted: „Nálunk nincs cenzúra!”

Sajnos, sajnos, ez sem így van, illetve volt. Mert a (leggyávább vagy legóvatosabb?) belső cenzor sem tudta mindig pontosan kitalálni a hatalom pillanatnyi óhaját. De ha történetesen tudná is a szöveggyáros, hogy mi a pillanatnyilag helyes vonal (ami persze elképzelhetetlen), akkor is ott maradnak céltáblának a már elhunyt szerzők. A klasszikusok. A halottakat nem lehet szép szóval meggyőzni, se móresra tanítani. Az implikációikban szovjetellenes bibircsókokat, kitüremkedéseket, bevölgyörödéseket avatott kezekkel ki kell operálni, vagy ha ez nem megy, szépségtapasszal ellátni. A textológus nem marad munka nélkül, gyömöszölheti, dögönyözheti a klasszikusok szövegét.

Először is tűzzel-vassal rákényszerítheti az aznap érvényes helyesírást az élő szerzőkre, majd klasszikusainkra is. Ilyen esetekben még nem politikai textológiát művel, ilyenkor még csak a társadalom szövedékében rejtőző parancsuralmi hagyományokat érvényesíti mint nyelvrendőr. Tamási Áron első, plebejus indulattal megírt regényének a Czímeresek címet adta. Így jelent meg az első kiadás (1931). A Révai Testvéreknél is ebben a formában írták a címet 1945-ben. Cézével. Aztán hol így, hol megmodernizálva: Címeresek, ki hogy tartotta helyesnek, úri kedvében. Az akadémiai helyesírási szabályzat első kiadása (1832) szerint a „c” hangot „cz” jelölte, de a Simonyi Zsigmond-féle iskolai helyesírás (1903) elhagyta a „z”-t, és ezt az írásmódot az Akadémia is szentesítette 1922-ben, a családnevek kivételével (mint például Czuczor, Czakó vagy Czóbel). Ez persze máig sem zavar számos történészt abban, hogy továbbra is makacsul Ferencz Józsefet írjon. Pedig a Ferenc ebben az esetben nem vezetéknév. Tamásinál viszont stílusértéke van ennek a címbeli „cz”-nek, a kiadói szöveggondozók nem látták a fától az erdőt, amikor kijavították. Többet mond vele Tamási, mint egy barokkosan terjengős alcímmel: egy világgal szembeforduló maradiság áporodott levegője árad belőle.

II

Mindez (és még sok más minden) csak azért jutott eszembe, mert előttem fekszik Szörényi László könyvének (Delfinárium. Filológiai groteszkek) új kiadása. A delfinárium, delfinológia a szerző nyelvi leleménye, és a latin ad usum Delphini kifejezésre megy vissza, amin nagyjából „az ifjúság számára átdolgozva” értendő, vagyis az illetlenségek kimaradnak a serdülő (tehát ivaréretlen) ifjúság számára kibocsátott művekből, nehogy megbotránkozzanak, illetve a tejfehér bőrű süldőlányok pirulni kényszerüljenek. Valami azt súgja, hogy a kifejezés (mármint hogy „az ifjúság számára átdolgozva”) kissé ódon, sőt avítt, az internet-szex korában. Teljesen jogos tehát, hogy Szörényi felújítsa és továbbképezze a kifejezésből elvont szót az általa javasolt értelemben: a politikai obszcenitások kiiktatása a szövegből, főként az irodalmi szövegekből.

A kötetben található tanulmányok, miniesszék sorsa nem mentes az iróniától sem, hányattatásuk története: amíg a politikai textológia példatára – tegyük hozzá rögtön: fáradságos munkával összegyűjtött példatára – cenzúrázatlanul megjelenhetett, szintén a delfinológia tárgykörébe tartozik, hogy ezúttal a szerző kifejezésével éljünk. A cenzúrázott szövegekről szóló értekezések végül is összegyűjtve, cenzúrázatlanul jelentek meg, de csak a rendszerváltozás után. Egy részük kiadatlan juvenilia, szösszenetek a hetvenes évek elejéről, és itt jelennek meg nyomtatásban először, ugyanúgy, mint a Nyolcvanhármas glosszák egy része.

Cenzúra persze mindig is létezett valamilyen formában, a szexuális tabuk feszegetését a prüdéria fügefalevele álcázta, ennek tökélyre fejlesztése a viktoriánus kor vívmánya volt, mely a klasszikus szobrokról készült reprodukciókat sem kímélte meg: mellbimbótlan halmocskák emelkedtek alattomosan a női mellek helyén a méretarányos, „élethű” gipszmásolatokon, illetve az ezekről készült szintúgy élethű rézkarcokon. Ugyanez volt a sorsuk a klasszikusok (például Horatius) bizonyos verseinek is, a puritán szellemiség azokat is bátran cenzúrázta.

A szexuális tabu feszegetése tehát tilos volt egészen a legutóbbi időkig, azaz Nyugaton az 1960-as évekig, nálunk egy kicsit tovább, érthető módon csupán a nyugati magyar avantgárd írók, a párizsi Magyar Műhely és holdudvara tartott lépést a szexuális tabu ledöntésére irányuló késhegyig menő küzdelemmel. Fordulópontot jelentett D. H. Lawrence utolsó regényének,
a Lady Chatterley szeretőjének (Firenze, 1928) cenzúrázatlan kiadása 1961-ben. A kiadót,
a Penguin Booksot beperelték közszeméremsértésért, de mivel a hónapokig tartó tárgyaláson irodalmi tekintélyek kiálltak a csonkítatlan szöveg közlése mellett (korábban csak a megcenzúrázott változatot terjeszthették könyvkereskedők az angolszász világban, a külföldi kiadásokat a vámon elkobozták), a kiadót felmentették. A közvéleményt is élénken foglalkoztató pornográfia/erotika vita után bizonyos szavak, melyeket korábban a szótárak sem tartalmaztak, egyre inkább polgárjogot nyertek az irodalomban, illetve néhány év múlva a színházban, moziban és a médiában. (Nálunk hatalmas botrányt keltett Weöres Sándor, amikor a hatvanas években közzétette az Új Írásban Antik ecloga (1964/1.) című erotikus versét, melyben ugyan még nem nevezte néven a dolgokat, miknek nevük van, de a vers erotikája így is felháborította az akkori közízlést.)

Szörényi könyve természetesen nem a prüdéria cenzúrázó törekvéseiről szól, bár ezeket is érinti némileg gunyoros felhangokkal, hiszen „1867-től 1914-ig sem volt semmiféle cenzúra hazánkban” (9. o.), mint ahogy az általa tárgyalt korszakban sem volt. Mivel boszorkányok nincsenek, azokról tehát ne essék szó. Illetve mégis, elsősorban és főként arról essék szó, ami nem volt a szocializmus (ellentmondásoktól sem mentes) évei alatt.

III

A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete (Irodalomtörténeti Intézet néven 1967-ig) a Minisztertanács 2253/1955. számú rendelete alapján 1956. január 1-jén kezdte meg működését mint az államosított irodalomtörténet központi műhelye, azzal a deklarált szándékkal, hogy a magyar irodalomtörténet-írás gyökeres revízióját hajtsa végre. Az ehhez szükséges útmutatást Lukács György adta meg a Magyar Irodalomtörténeti Társaság újjáalakulása alkalmával tartott elnöki székfoglaló beszédében 1948-ban, mely szerint „nem hungarocentrikus” irodalomtörténetre van szükség, hanem olyanra, „amely a legmesszebbmenőkig figyelembe veszi a felszabadulás jelentette társadalmi és politikai fordulatot”. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy hódoltsági területen ne ugráljanak a filoszok, majd megmondják nekik, hogy mivel, hogyan kell foglalkozniuk a következőkben.

Meg is mutatták. Ennek az útmutatásnak a szellemében fogant és született meg a bennfentesen Nagy Spenótnak titulált hatkötetes irodalomtörténeti szintézis (1964–1966), melyet kalákában készítettek az Irodalomtudományi Termelőszövetkezet tagjai, mintegy hatvanan. Kérdéses, hogy ilyen monstre vállalkozásra egyáltalán szükség van-e. Ne firtassuk: szükség volt rá, mert státusszimbólumnak készült. A marxista tudományosság fölényét volt hivatva illusztrálni. És természetesen felülről építkezett, ahogy ez szokás Magyarhonban: először a tető készült el, tehát a szintézis, mivel a marxista igényű részmonográfiák még igencsak hiányoztak, és eső után köpönyegként a periodizációs vitára is a Spenót megjelenése után került sor (1968). Erről, illetve folytatásáról, a még inkább monstre (és szintén bennfentesen) Sóskának titulált vállalkozásról az Irodalomtudományi Intézet jelenlegi igazgatója nyilatkozik, hiszen a Sóska születésének körülményeit emberközelből látta (Magyar irodalomtörténet a Magyar Népköztársaság irodalomtörténete helyett, 1992). Mivel a Sóska a nyolcvanas években készült, a párt direktívái nem érvényesültek egyértelműen, pedig a párt kívánságait „időnként fenyegetésekkel súlyosbított parancs” formájában kapták meg az érintettek (147. o.). A Sóska bizony már a magyar szellem felszabadulásának az útját egyengette, hogy Farkas Gyula egykori könyvcímének parafrázisával utaljak a megváltozott körülményekre, pedig „Szabolcsi Miklós volt az ideológia kívánalmainak helyi képviselője” (148. o.), de már ő sem volt a régi, mint hajdanában, amikor Weöres Sándort helyretette az ÉS-ben (1964/21.). Csak remélni lehet, hogy a kézikönyv keletkezésére vonatkozó iratanyag valamikor nyilvánosságra kerül, „hogy a szocialista kultúrpolitikának nevezett »hattyúnyakú görény« a maga esetlen otrombaságában tündököljön az utókor előtt” (150. o.).

Szörényi, mint ebből az írásából is kiderül, tudja az iróniáról, hogy mire való, mesterien alkalmazza, nem ormótlan csatabárddal vagdalkozik, vékony pengéjű, hegyes olasz párbajtőrrel szúr mindig a megfelelő helyre. Hallásának nem ártott meg a magas decibelszámmal hirdetett szocialista üdvtörténet: finnyás stilisztaként olykor Sztalint ír, pedig tudja, hogy a köztudat elfogadta az eulógikus Sztálin írásmódot és kiejtést, mint ahogy ezt elmagyarázta nekem
a nyelv(rend)őrség egyik főügyeletese, amikor szóvá tettem a Magyar Nemzetben (1997), bár abban igazat adott, hogy Sztalint kellene írnunk és mondanunk. Az abszolút hallású írók (például Kukorelly, Temesi vagy Krasznahorkai) megkövetelik, hogy szövegeikben benne hagyja a helyesírási rendőr a rövid a-val írt alakot. Gondolom, Szörényinek is meg kellett küzdenie az időnkénti ékezetmentes írásmódért, nekem minden egyes alkalommal közelharcot kell(ett) folytatnom; nem vagyok hajlandó engedni az ötvenhatból. Mindezért elismerést érdemel Szörényi, pedig apróság, amiről szó van, igaz, fontos apróság, fontosabb mint a számítógép mechanikus, rossz elválasztásai, a bejelentett szögletes zárójel helyetti, be nem fejezett kerek zárójel (például 12–13. o.) a belső szerkesztő gondatlanságából, még e „javított utánnyomásban” is. Azonban Szörényi sem következetes: a Magyar költők versei a hetvenéves Sztálinhoz (1991) alcímű értekezésében nemcsak az alcímben, hanem az egész szövegben leggyakrabban Sztálint ír (nem csak az idézetekben), kétszer viszont Sztalint („Sztalin-szobor”, 132. o. és a Gellért Oszkár-idézetben, 135. o.). Lehet, hogy ez a következetlenség is a szerkesztés eredménye, hiszen Szörényi tudja, mit beszél: „Akkoriban még á-val írtuk és mondottuk” (131. o.). Ebből az következne, hogy ma nem így írjuk, tehát elkerülendő az anakronizmust, csak akkor kell Sztálint írni, ha idézetből másoljuk. (A legújabb Magyar Helyesírási Szótár azzal oldotta meg a gordiuszi csomót, hogy a Sztalin nevet egyszerűen kihagyta.) A Sztalin név írása következetlen az egész könyvben, gondolom, szerkesztői túlkapások következtében. Pedig ez az egyetlen ékezet vagy hiánya a politikai textológia kardinális kérdése.

Minden szerző szíve joga, hogy kit nevez néven, kit csupán betűjellel (például Falus Róbert, 132. o.), és kire utal név nélkül. Szörényi elve mértéktartó, nem kíván vádaskodni: „…a legritkább esetben tüntettem fel azokat a sajtó alá rendezőket, akik egy-egy klasszikus kiadását gondozták. A klasszikusok csonkításának elterjedt gyakorlatáért nem ők a felelősek, hanem a kiadók vezetősége, illetve az őket irányító párt- és állami kultúrapparátus… Neveket csak akkor tüntettem fel, ha a szokásos csonkításon túl még átírásra is vetemedett az illető [tudós textológus].” (8. o.) Ezzel egyetérthetünk, hiszen ukázra végezték munkájukat. Talán a túllihegőket nem ártott volna nevesíteni. Azokra gondolok, akik rossz lelkiismeretük megnyugtatására elvetették a sulykot. A névtelenül idézett Péter László így indokolja bizonyos versek elhagyását: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely sérthetné szomszéd népeink nemzeti érzését. E versek, melyeket a költő többnyire nem is belső ihletésből, hanem külső ösztönzésre írt, művészi tekintetben sem érnek föl Juhász Gyula költői alkotásainak színvonalára, hiányuk nem szegényíti a nagy költő jellegzetes vonásait” – idézi Szörényi a Juhász kritikai kiadás 3. kötetéből (53. o.). Péter László nagyképű magyarázkodása miatt, gondolom, Szörényi is pironkodott a tudós textológus helyett, amikor olvasta. Ha bármi illúziónk lett volna, hogy Juhász Gyula örökségének hű sáfára nem önszántából beszél, hamar eloszlik, mert ugyanez az idézet szerepel a Magyar Parnasszus sorozat kétkötetes kiadásában (Szépirodalmi, 1964, 2. köt. 505. o.), azzal tetézve, hogy bizonyos esetekben utólag vitába száll a kritikai kiadás lektoraival: „véleményünk különbözött lektorunkétól, s neki engedtünk… [már ti. a kritikai kiadásban]” (uo. 506. o.). De – sietek hozzátenni – ez a „vita” nem „a nagy költő jellegzetes vonásainak szegényítése ügyében” történt. Ezzel szemben Szabó Dezső Életeim cenzora, a néven nevezett Nagy Péter, csonkításaiért önkritikát gyakorolt a Szabó Dezső-emlékülésen 1979-ben, persze eléggé nyakatekert módon (43. o.).

Nem értem viszont, hogy miért a kímélet Decsi Gyula ávós ezredessel szemben, ő volt ugyanis Mindszenty „fő-farbarúgó”-ja (17. o.), ahogy erről a bíboros maga beszámol emlékirataiban, nem pedig a fáma által közismerten számon tartott Kardos György. (Bár ki tudja…) A szintén név nélkül említett, „külföldön élő magyar pszichológusnő”-nek aposztrofált (107. o.) Wagner Lilla (1903–1978) egyrészt már nem élt a cikk megírásakor (Ajvé,1989), másrészt A negyedik Petőfi (1972) szerzője a nemzetközi szakmában névre tett szert, Melanie Klein tanítványa volt. A nagy múltú magyar pszichoanalitikai iskola szétszóródása után került külföldre, ugyanúgy, mint Bálint Mihály. Nyugaton a művészeti alkotások és írók pszichonalitikai vizsgálata eléggé jelentős hagyománnyal rendelkezik, éppen ezért örülhetünk, hogy valaki úttörő módon elemezte Petőfi költészetét. Bevallom, én nem azt olvastam ki a műből, „hogy Petőfit kisgyermek korában zavarta szülei nemi életének a látványa” (107. o.). Végül, ha már a neveknél tartunk, kiigazításra szorul a következő mondat: „Kun Béla, aki Borsányi Károly életrajza szerint nem tisztelte eléggé Lenin elvtársat” stb. (75. o.). Borsányi Károly (1914–1980) ugyanis főképp Afrika történetével foglalkozott, szemben a leninintézetes Borsányi Györggyel (1931–1997), akinek Kun Béla-életrajza (1979) nagy port vert fel annak idején. Sajnálatos elírás.

Külön érdeme Szörényi (filológiai ínyenckedéssel gyűjtött) adalékainak, hogy olyan területen is bőven aratott, ahol az egyszerű halandó nem is vélte volna, hogy a politikai textológia babérokra vágyik. Ez az ifjúsági irodalom és a nyelvkönyvek idegen ajkú diákoknak. Bár ez utóbbi terület, ha jobban meggondolom, nem is olyan meglepő, hiszen jó alkalom volt arra, hogy a szocialista igét (még csak) nem (is) középiskolás fokon hirdethessék az egyébként sem stiláris képességeikről ismert nyelvtankönyvírók.

Amikor elszánt diákok beiratkoztak hozzám Kaliforniában magyar nyelv és irodalom szakra, tanársegédem a harmadik óra után megtört tekintettel jelentette, hogy a nyelvet alapfokon tanulók fellázadtak, nem hajlandók az egyetlen nyelvkönyvből tanulni. Miért? – kérdeztem megrökönyödve. Ezért: „Negyedik lecke. Szakszervezeti Kongresszus. … Nini! Ott vannak a magyar szaktársak! … Ti vasmunkások vagytok, vagy bányászok? Csak én vagyok vasmunkás, ők bányászok. Ez az elvtárs itt szovjet újságíró… Kedves szaktárs! Te vagy a bolgár szakszervezeti küldött?” – és így tovább ad nauseam. (Bánhidi Zoltán–Jókay Zoltán–Szabó Dénes: Learn Hungarian. 2. kiadás. Tankönyvkiadó, 1966, 71–72. o.) Azért tiltakoztak a hallgatók, mert még egy csésze kávét sem tudtak volna rendelni magyarul, amikor már meg kellett tanulniok olyan szavakat, mint „szakszervezeti küldött”, amire talán egész életükben nem lesz szükség. Kosztolányi Bolgár kalauza tökéletesen érthető szakszervezeti küldött nélkül. Igazat adtam nekik, elkezdtem alapfokú szövegeket írni magyarul. Szörényi példatára hasonló csemegékkel kedveskedik (92–95. o.).

Az ifjúsági irodalom nyesegetése viszont teljesen perverz. Szörényi példái minden képzeletet felülmúlnak: „Egyszer csak megakad a szemem egy furcsa szón (írja Szörényi, aki éppen Verne Gyula Rejtelmes szigetét olvassa): »…még világos nappal is szinte kísértésszámba ment volna a leereszkedés«… mi az, hogy »kísértésszámba« ? Miért spórolták le az elejéről az itt jó lélekkel kisbetűvel írható istent?” (82. o.) Ez a megcsonkított szó, mely így értelmetlen, az irodalomtechnikusok egyik csúcsteljesítménye. Soha, soha nem hiszem el, ha valakitől hallom, mint jó poénnal záródó anekdotát. De itt a példák garmadája a Verne-regényből, mindegyik könyvészeti adatokkal példásan dokumentálva. (82–84. o.) Külön pikantériája az esetnek, hogy Szörényi az Intézet könyvtárában felfedezte azt a francia Verne-kiadást, mely az összes kiirtott „passzust ceruzával bezárójelezve tartalmazza. Talán pont ebből a példányból dolgozott Nemocenzor úr?” (84. o.) Nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy az Eötvös-könyvtárba szokta Révai átküldeni fiatal, lelkes munkatársait, hogy beszédeihez az idézeteket kikeressék. Egyiküket talán nevezzünk néven: Lakatos Imre (1922–1974), aki mint ultrabalos elhajló kapott pártfegyelmit 1951-ben, mert opportunizmussal vádolta a Szovjetuniót, mivel az nem engedélyezte a proletárdiktatúra azonnali bevezetését, és aki később Angliában nemcsak látványos karriert futott be a London School of Economicson, de mikor bekövetkeztek a baloldali diáklázongások, szélsőjobboldali hévvel rakott rendet a nagynevű intézményben: repültek a kollégák és a diákok!

Elég azonban a csemegézésből, hagyni kell valamit az olvasónak is. Hogy Szörényi mennyire mestere az ironikus polémiának, azt a már idézett, Ajvé című miniatűr remekműve bizonyítja (106–109. o.), melyben Czakó Gábort védi meg fölényes felkészültséggel, filológiai fegyvertárral és könnyed eleganciával. És hogy mennyire mindenre kiterjedő körültekintéssel üti az ördögöt, azt különféle en passant megjegyzései bizonyítják a Puskin-rostélyosnak átkeresztelt Esterházy-rostélyosról és társairól. Vagy javaslata a szoborparkról, ami szerencsésen megvalósult (118–119. o.). Mivel Kosztolányi Esti Kornél rímeiből az elsőt elhagyták, Szörényi szolgálatkészen, igaz, post festa, elfogadható változatot készít:

Íme az eredeti:

„Ez… illedelmes átigazításban így hangozhatnék:

Kik is estek áldozatul a politikai textológia packázásainak? Könnyű válaszolni. Mindenki, elevenek és holtak, akinek könyve jelent meg hódoltsági területen a hódoltság éveiben. A védelemnek csupán egy tanúját tudja Szörényi idézni, Klaniczay Tibort, aki a történelmi Magyarország összeomlása előtti szerzők fejének kért irgalmat. Kegyelmi kérvényét természetesen elutasították (8. o.). Szörényi a következő szerzőktől hoz olykor mulatságos, olykor szívszorító példákat: XIX. századi nagyjaink közül Jósika Miklós, Vörösmarty, Petőfi, Mikszáth, a jelen századból: Benedek Elek, Gárdonyi, Herczeg Ferenc, Ady, Babits, Krúdy, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Móra, Bartók, Juhász Gyula, Kosztolányi, Kuncz Aladár, Kassák, Karinthy, Hamvas Béla, Zilahy Lajos, Szerb Antal, József Attila, Dsida Jenő és mások.

Föltétlenül hozzáadnám a sorhoz Márai Sándort, akinek Halotti beszéde (1952) romlott szöveggel jelenik meg mindenhol. A szöveg, mint ismeretes, a Művelt Népben jelent meg először itthon (1954. május 1.) Tamási Áron emlékezetes válaszával. A vers prozódiáját egy névtelen irodalomtechnikus „helyreállította”, és azóta is így jelenik meg (például: Hét évszázad magyar költői – Tevan kiadás, Békéscsaba, 1996, 1463. o.). A finnyás stiliszta azt is rühellte, hogy Márai ezt írta: „A konzul… törli szemüvegét”. Kijavította: „A konzul … törli pápaszemét” (amerikai konzulnak szemüvege van, a nagyapámnak volt pápaszeme). Nem értette Márai iróniáját: „ Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet”. Mi az, hogy „avar lófej”? Márainak a hontalanság eszét vette. „Avar leletet” javít a tudós textológus. Mert annak ugyebár van értelme. Amikor Márai arról beszél, hogy sorsát minek köszönheti, így írt: „Magyar voltál. Ezért. És eszt voltál, litván, román.” Az elégikus kijelentéseket a tudós textológus felkiáltójelek beiktatásával teszi kérkedően harsogóvá, és így politizál: „És szerb voltál, litván, román.” Elég ha Litvániát engedélyezzük, minek még egy balti államot belekeverni? Titóval egyébként is éppen kibékültünk, már nem láncos kutya, dobjunk hát neki is egy kövér falatot a népek barátsága jegyében.

A sort lehetne folytatni, s reméljük, Szörényit foglalkoztatja is a gondolat, és kedvet kap, mint Ráth-Végh István, akire jeles irodalmárunk nyelvöltögetéseivel sokban emlékeztet, hogy megírja, ha nem is az emberi butaság, de legalább a magyar tudományosság e szégyenteljes korszakának történetét, melyhez hangyaszorgalommal hordta össze az anyagot, és melyről Az új földesúr utószavának Jókaijával csak ennyit mondhatunk: „De szép idők voltak! Hála az Égnek, hogy elmúltak!”