Kolozsvári Papp László

Morál

avagy a jegesmedve mája mérgező

Vannak aztán végképpen talajmenti napok. Már előző este érzem, hogy jönnek, taplós tőlük az utolsó rendszeresen tornáztatott részem, a fejem. Felkelek, éjjel három, kóválygok a lakásban, hogy hát mégis, talán, könyv, zene, képek… egy Rembrandt sem fog rajtam. A másnapba aztán olyan termékenyen ébredek bele, mint reves deszkakerítés. A délelőtt még elmegy azzal, hogy leülök az asztalomhoz, tologatom ide-oda a papirosokat, ha véletlenül sikerül is kisilabizálnom, hogy mit firkáltam fel, arra már nem emlékszem, hogy miért. Bámulom a könyveimet, facsaró unalom fog el tőlük. Néha reménykedve eszembe jut, hogy az állapotot mégiscsak okozza valami… Aztán bemegyek a városba, s egyszer csak… már megint egy könyvespolcba verem bele az orrom, csak ezúttal egy antikváriumban. Budapest, úgy, ahogy van, kimondhatatlanul idegen. Jön a villamos, az ellenkező irányból is jön. Most miért nem tudják eldönteni?!

Este készségesen zuhanok bele a cloaca maximába, a televízióba. Talán az egyetlen hely a városban az én lakásom, ahol nem lehet tiszta képet kapni, a feleségem minden meggyőződés nélkül meg-megkérdezi tőlük (nem tudom, hogy kiktől), hogy hát mi lesz, nem lesz jobb?, de aztán ő is elfeledkezik róla; nekem viszont jó, hogy a kép hemzseg, sorsukba beletörődött dupla vonalak vonulnak át rajta. Nézem, s békességgel tölt el, hogy nemigen látom. Aztán mégis! Odapattogtatok az RTL-re, hadd lám minden idők legmodorosabb meteorológusának, Aigner Szilárdnak a harminckettedik egyenszabott öltönyét! Néha elszórakoztat a két kereskedelmi tévé kényszeres egyoldalúsága; de most még ez se jön be, pedig épp azt imamalmozzák, hogy a nyugdíjasok, akik tizennégy százalékos emelést kapnak az idén, elégedetlenek, pedig csak a felét várták, de igazán akkor éreznék elemükben magukat, ha csak egy fél százalékkal emelnének nekik, mint Horn Gyula. A leírhatatlan nevű Mária Zita szerint az infláció különben is nagyobb lesz. Vajon az irányított notórius tévedők nem omolnának össze, ha elolvasnák újra korábbi műveiket, tűnődöm szórakozottan. Vagy már csak az én fejemben megy a végtelenített adás? Úgy látszik, igen, mert egyszer csak rájövök, hogy tulajdonképpen Erős Antóniát keresem a tévében, a Fenséges Tónit, akit külön pályán juttat célba az anyatermészet. Azt szeretem a legjobban, ha mulatságos vagy csiklandós hírt konferál fel, s kifeszül arcán a féken tartott derű. De az ilyen napokon nem a Fenséges Tóni van szolgálatban. Ah, vajon kire veti szeme sugarát?

Van még akciófilmekben darabokra szakadó emberi test, lassítva, hogy látsszon, miként röpül a jobb kar balra, a fej előre, a vércsipkés törzs ki az ablakon. A látvány lágyan keveredik egy bús erdélyi képével, aki egy másik adón tilinkózik magányosan a havason – a kettő azért fennkölt így együtt, mert a bánatosan zenegélő székely legalább olyan valószínűtlen, mint a megakciófilmesített porhüvely. Az utóbbi gyakoribb. Jön, mint lassuló lávafolyam, a közszolgálati elmondhatatlan tehetségtelensége, megvert intézmény megvert arcai, vagy megint csak az én belső mozim pereg? Aztán az egész beletolul az éjszakai beszélgetések teljes nézetlenségébe, én ugyan nézem olykor, de én pont úgy nem számítok, mint az a néhány fenyőtobozfejű autogám, aki ott vitatkozik halomban. (Máris, szerkesztő úr: autogám a. m. önbeporzó.)

Aztán csend lesz, már megint alszik mindenki a lakásban, csak én nem. Az állapot több mint kétségbeejtő. Kinyújtom néha a kezemet, s felkiáltok: segítség, élve temettek el! Mire – a vicc poénjával szólva – súlyos talp magasodik fölém, s ledörög egy borízű hang: és milyen rosszul!

A feleségem azt mondja: leülsz néha a lakás legsötétebb sarkában, meggyújtod a kislámpát – kint hét ágra süt a nap! –, s csak azért nem fordulsz a falnak, mert nem úgy áll a fotel. És tényleg! Ördöge van emez asszonynak! A kislámpa ég, s egy papírdarab téved a kezembe: A jegesmedve mája mérgező.

Talán ez a mélypont. S ezt érzi is valami bennem. Ha valami eszembe jut, arra immár igazán én is kíváncsi leszek! Az éledezés úgy megy végbe, ahogyan földrengéskárosult kapaszkodik ki a ráomlott ház alól. Nekem a beomlott elme alól kell életjelt adnom – a baj az, hogy kint is én kéne legyek, hogy kihúzzam magam. Lassan mégiscsak összeáll a kint és a bent, s földereng az első életrevaló kérdés: miért írtam fel egy papírdarabra, hogy a jegesmedve mája mérgező?

Bizonyságul, hogy tán nem is egészen biztos, hogy én magam omlottam magamra – elvégzi azt helyettem készségesen az erkölcsi világrend –, eszembe ötlik egy igazán tizenhatod rangú eset. Itt van ez a sokszoros gyilkos – jó, jó, gyanúsított –, a Fekete Angyal. Beismert vagy harminc-negyven fájdalommentes átsegítést a másvilágra. A védhetetlen ügyek sztárja, Szőgyényi szakember bukkan fel mellette. Helyes, helyes, ha senki sem bukkanna fel, hivatalból bukkantanának fel egyet. S ha már ott van, azt találja mondani, dejsze elég, ha a Fekete Angyal visszavonja a vallomását, bizonyítsanak az áldozatok! Vészjel a sírból, visszhangzik bennem egy régi detektívregénycím. És akkor mindenki örvendeni fog, mert egy sokszoros gyilkost tévékameráktól övezetten lehet kihozni a dutyiból. Mert honnan a csodából tudná a vészjel, hogy jönnie kéne? Tapsikolnának a kereskedelmi csatornák (a célra tartott tapsikolásból élnek!), Erős Antónia még átszellemültebben olvasná a híreket a súgógépről (nála ez nem látszik, csak hát a trükk eléggé közismert), már-már én is elhinném neki, mondom, tud valamit a Fenséges Tóni, amit senki más nem tud a szakmában. Aigner azt mondaná: Ha a tömeggyilkost felmentik, az ég is kiderül fölöttünk; derűs estét! Én pedig éledezőben azon kezdek el gondolkozni: vajon miért öröm és bevétel egy kereskedelmi médiumnak, ha táncikálhat a jogi csűrcsavar ritmusára, s tódíthatja a morális nihilizmust. Tetszenek tudni, védencem harmincszoros gyilkos, de ha visszavonja a vallomását, amiből ez kiderült, akkor ma született bárány.

Kicsit sajnálom, hogy a kereskedelmi tévének nincs se anyja, se apja, akit egy Fekete Angyal áttolhat a másvilágra, de végül megértem abbéli buzgalmát, hogy gyilkosból ártatlant, gyilkosság letagadására buzdító s ezzel a médiában hencegő ügyvédből pedig leleményes sztárt csináljon. Hogy kell rúgni egyet az egészségügyi miniszteren, aki vizsgálatot rendelt el? Naná! De hát ha nem rendel el vizsgálatot…? Akkor azért lehet rúgni! Vagy túl kacifántos ez az okoskodás? Egyszerűen csak valamiféle erőknek az az érdekük, hogy morális nihilizmus szitáljon a magyar tájra, igya be a föld, igya be a lélek, a gyilkost mentsék fel, a kábítószer legyen emberjogi kérdés, s ne legyen hatóság, mely számon kérheti a milliomos adócsalókat?

De miért írtam fel, hogy a jegesmedve mája mérgező?

Vagy abból kéne egy kis jegesmedvetejet fejni, hogy körülnyírt hazánkban minden televízió ráfizetéses? Kicsi a nyelvterület. S a működéshez nélkülözhetetlen fókát valahonnan elő kell teremtenie a túltengő eszkimónak! A föld fenekéből is, vagy ha nem, hát Amerikából! Az így előteremtett fókák határozzák meg aztán a magyar médiaeszkimót. S akkor már mi sem evidensebb, mint hogy bele kell gyalogolni egy nép önérzetébe, nemzeti egységtörekvésébe, le egészen addig a sárga földig, hogy hogyan merészeli vád alá helyezni gyilkosait, bankárjait, sikkasztóit és táncdalénekesnőit. És számon kérni élelmiszeriparát, cementiparát, a multi adókedvezményt, a győri kekszet, a kekszi Győrt…

Nem azért mondom, de a múlt hónapban már megírtam, amint Medgyessy Péter nyakig lányos pírban átvette a franciáktól a becsületrendet, Göncz és Kuncze magvas társaságában. Most miniszterelnök akar lenni. Az mindenesetre érdekes, hogy a szocialisták egy pártonkívülit akarnak miniszterelnöküknek. Ennyire elegük van magukból? Mert hogy nekem…! Medgyessy Péter alkalmasint az SZDSZ jelöltje, még akkor is, ha ez olyan bonyolult, mint a jegesmedvében a máj. Jómagam – alaptermészetemet meghazudtolva, miszerint úriember nem csodálkozik – a számat is eltátottam azon, hogy kicsiny hazámban alig-alig tudatosult, hogy Medgyessy Péter vaskézzel vitte végbe azt, amit Bokros Lajos elkezdett. A sokkterápiát. A küllemében, kommunikációjában élemedett krampuszokat megszégyenítő Bokros után a társadalom omlósan terült alá a Medgyessy-Bokrosnak, s az eredmény nem maradt el. Végbement az, aminek végbe kellett mennie. Nem volt más lehetőség, a vagyont olyan kezekbe kellett letenni, amelyek képesek a működtetésre. Medgyessy Pétert még Schmuck Andor is megdicséri – én kikérném magamnak, de hát én nem is lettem kétszer pénzügyminiszter és egyszer a minisztertanács elnökének a helyettese, napjainkra pedig miniszterelnökjelölt-jelölt. (Így van értelme.) És Kéri László is megdicséri, hogy hát jó bürokrata! Ez egy miniszterelnöknél nélkülözhetetlen. Rég figyelem Kéri át-átrétegződéseit, nagyon szórakoztató, most épp egyszerre kétfelé vet hullámot.)

Hogy miként volt olyan jeles pénzügyér Medgyessy Péter, hogy még a renitens Schmuck is megdicséri, annak érzékeny illusztrálására kapóra jön a 4-es metró ügyében hozott föllebbezhetetlen bírósági ítélet. Bizony, bizony, a szerény szavú, vaskezű Péter laza csuklómozdulattal nyesett oda százmilliárdot Demszkynek a metróra. Én megértem. Jött a kisebbik koalíciós partner, az SZDSZ, annak is az örökkévalóságra önjelölt két vezére, Magyar és Demszky, az egyiknek az Erzsébet téri multikultúrházra nyesett oda a pénzügyminiszter vagy tízmilliárdot azután, hogy elvesztették a ’98-as választást, ügyvezető korukban!, a másiknak, a nyalka polgármesternek százmilliárdot metróra. Hogy jó bürokrata ez a Medgyessy, az nem kifejezés!

A halk szavú Péter persze korának gyermeke, nem is lehetne más. Ebben csak az a bibircsók, hogy az elmúlt tizenöt-húsz évben több kor is volt, de még mindig ugyanaz a gyermek. Hogy is van ez?

Az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje az MSZP-ben, a halk szavú Péter persze nem úgy keletkezik, ahogy azt Tubarózsa elvtárs elképzeli, miszerint összeülnek a legjobb elmék – ez már csak azért sem lehetséges, mert hol vannak akkor azok az elmék, melyek megmondták ezekről, hogy a legjobbak? –, s azt mondják, egy életünk, egy halálunk, ő a piros ász, őt vágjuk ki! Sakk ez, nem ulti, gyermek! A halk szavú Pétert a táblán suttyomban előretoló SZDSZ-nek – annak a felének, mely most visszahúzódott Demszky tündöklésének idejére, bukására várva (Kuncze, Göncz, Magyar, Pető és a második vonal, az Eörsik és a Fodorok) – nyilván meglennének a maga feltételei. Honnan is tudhatnám, hogy ezek mifélék? Talán Lomonoszov a megmondhatója: az anyag nem vész el, csak átalakul. Azt viszont elég könnyű elképzelni, mit művelne a kultúrával és az oktatással a Szadi a halk szavú Péter alatt. Előkerülnének újfent a Horn Gábor rémképecskéi: a magyar gyerek szálljon magába, s itatódjék át azzal, hogy micsoda raszszista, xenofób, irredenta volt is ő már ondósejt alakjában! És fasiszta, hogy el ne felejtsem.
A halk szavú Péter választási győzelme esetén nem törölnék el az ellenzéki irodalmi fórumokat jobban, mint ’94 és ’96 között, vagyis csak mintegy kilencven százalékban. A megélhetési aláírók feldübörögnének, s a többszörösét kapnák annak, mint manapság, „tejre és kenyérre”. Göncz ex-excellenciás úr összetarhálna nekik néhány tízmilliót a nagytőkétől. Mivel a médiatörvényt úgysem lehet megváltoztatni 2002-ig, bármit gajdoljanak is a belülről kifelé beirányított nemzetközi szervezetek, akkor immár kapóra jön, hogy úgy maradt, ’sze azért hozták Hornék, hogy nekik legyen jó. Semmivel sem jobban darálják majd le néma vivátozás mellett a bánatos MTV-t, mint kékítette be azt Horváth Ádám 1994-ben, és nem fogják elkövetni többé azt a hibát, hogy a Duna TV úgy maradjon. A Kortárs megszűnik, helyette a fiúk megindítják az Új Kortársat, a szerkesztőbizottságba pedig beáldozzák magukat a megélhetési aláírók. A Széchenyi-tervet átkeresztelik Lágymányosi hídra, a Lágymányosi hidat pedig Árpádra. Na melyikre?, na melyikre? Hogy szimbolizálja már valami a magyarok kimenetelét.

Az élet maga lesz a színpompa! A korona vissza-„cancukáztatására” a múzeumba tízezrek lesznek kíváncsiak! A koronázási palástot feldarabolják szuvenírnek, ötér’! A Várban immár téli összejöveteleket is tartanak a homoszexuálisok, köztük a mazók csikorgó hidegben, meztelenül. Horn Gábor kultuszminiszter kirendeli a felvonulásra a lányiskolákat, ártatlanságukat nem fenyegeti veszély!, nyilatkozza a 169 Órának! (Ó, ha a 69-et vízszintesre tudná billenteni a szövegszerkesztő!) Szerelemben van alternatíva! Kósáné legyőzi végre legendás szemérmét, és üdvözli a leszbishow-t, miként az az Országgyűlés Emberjogi Bizottsága vezetőjéhez illik.
A Parlament, Demszky Gábor javaslatára, egyszerű többséggel Multikulturális Országgyűlésre változtatja a nevét. A Multi Gyüli, miként az a Népszabi, a Multihírli és a Népszavi megfogalmazásában átmegy a köztudatba, megalkotja a Kegyi Halit, fölülmúlva a hollandokat, ha fociban nem is. A Multikulti Köztársaságban bárki dönthet bárkinek a kegyes haláláról, mert mint a törvény általános indoklásában elhangzik: mindenki volt már úgy, hogy embertársa életét kínszenvedésnek érezte, nos, éljen az alkalommal, hogy megváltsa tőle!

A Kegyi Hali azzal az áldásos következménnyel jár, hogy megszűnik Magyarországon a rossz szomszédság török átok! A rossz szomszédok kegyes halála annyira föllendíti a temetési kultúrát, hogy a temetőket sürgősen privatizálni kell. Temessünk globálisan! A Multiközti megmentője ezúttal is Eörsi Mátyás ügyvédi irodája, ahol a megnövekedett feladatok szükségessé teszik az olyan kipróbált szakemberek újbóli alkalmazását, amilyen Bauer senior. Az Élet és Irodalom kötelező olvasmány lesz, Szikszai Károlynak pedig minden pénteken egy teljes órát kell állnia felajzva az eltávolított országzászló helyén, ádámkosztümben. Előtte a füvet, amit liberális óvodások piros-kékre festettek, sanzsan szabad madarakkal ékesítik. Az eseményen rendszeresen megjelenik Farkasházy Tivadar, gumikalapáccsal a kezében.

Éjjel három, az ébrenlét és a kábulat határán. Mivel alvás ebből egyelőre nem lesz, újfent nekivágok a lakásnak, mintha hegy volna, amit meg kellene mászni. A jegesmedve mája mérgező! Hogyne, hogyne! Mindjárt meg fogom érteni!

Micsoda szamárság, hogy a Szadi egyszerűen betol egy Medgyessyt a Maszopba! Ahogyan azt a tilinkózó székely elképzeli! Na de hová lesz akkor az a sok szavazó – ami a kisebbik baj! –, akik a Szadit eddig betámogatták a parlamentbe? Mert a nagyobbik baj az, hogy azokkal mi lesz, akiket betámogattak. Mit kezd magával, mondjuk, a kimagasló Kuncze, akinek nincs balatoni ingatlanja, csak a testvérének? Hát az arrogáns éltanuló Szent-Iványi? Lehet, hogy kérni fogja a román állampolgárságot, hogy megmutassa a magyar kisebbségnek, hogyan maradjon ott, ahol van, ha az SZDSZ segít? És a többi politikai megélhetési? Netán kitalálnak maguknak egy Medgyessyt…? Emlékszem, a halk szavú Péter a francia becsületrend átvétele után azt mondta: maga sem érti, hogy miért kapta! A fő, hogy azok értették, akik adták neki. Vajon felvilágosította már valaki?

És itt van a mai Maszop. Mármint az a része, mely biológiai fennállása óta személyiségi zavarokkal küzd. A Legnagyobb Magyar Rokon, Vitányi Iván, akiről nyilván azért hallunk kevesebbet, mert éjt nappallá téve azt a programot írja, egyéb Tubarózsa elvtársak közreműködésével, melyet az a miniszterelnök fog végrehajtani, aki most készül (vö. József Attila: „Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom!”). A program, fájdalom, késedelmeskedik! De minek is!? Fő, hogy hatalom legyen! Horn Gyula 1994-ben több mint hat hónapig tojóskodott az ölébe szédült hatalommal, most jobban áll az ország, akár egy évet is el lehet szarakodni, amíg kitalálják, hogy újra kell indítani, francia közreműködéssel, a 4-es metrót, amúgy becsületrendesen; kiárusítani a földet – mi van még? Visszavonni a státustörvényt, nem folyósítani az erdélyi magyar magánegyetem apanázsát, viszont az Arrogáns Éltanuló helybenmaradási pénzeket folyósítana – miből is, Tabajdi elvtárs? – az erdélyi kisebbségeknek, mondjuk, a román tanügyminisztériumon keresztül, amit aztán a rászorulók nem kapnának meg, viszont továbbfejlesztenék a magyar–román gazdasági kapcsolatokat, mint abban Kovács elvtárs a minap állapodott meg Geoaná román külügyminiszterrel, ezzel mintegy kiteljesítve Nicolae Ceaułescu álmát.
Ő sem akart mást. Bővüljenek a gazdasági kapcsolatok, a kisebbségek ügye pedig legyen román belügy. Punktum! (Hogy nem hallucinálok, íme, mit ír Bauer junior a Népszabiban, április 20-án, Magyar állam – magyar kisebbségek című szakértésében: „Egy másfajta kormánynak helyre kell majd hoznia azokat a károkat, amelyeket a magyar jobboldal státustörvény-politikája a magyar kisebbségek és a szomszéd országok többségi népessége közötti viszonyban okozhat.” Ebben az a csodálatos, hogy Bauer junior jobban ismeri a magyar–román viszonyt, mint, teszem azt, Markó Béla, akinek ezek szerint az áll érdekében, üdvözölvén a státustörvényt, hogy rontsa az erdélyi magyarok és románok viszonyát, lehetőséget teremtve „egy másfajta kormánynak”, hogy helyrebillentendő legyen a kisebbségi–többségi viszony Romániában! Személy szerint is csak ámulni tudok! Vannak még e honban, akik jobban tudják a Kolozsváron élő, kilencvenéves anyámnál, hogy neki mi jobb. Hirtelenjében a kommunisták jutnak eszembe – ők is jobban tudták anyámnál, hogy neki mi jobb.)

Mi más történhet még Medgyessy Péter uralma alatt? A gazdaság teljes liberalizálása, a becsületrendosztó globális tőke szabad áramlása, csak mint a daliás idők Barátság Kőolajvezetéke, befelé áramlik a barátság, kifelé ömlik a profit. Mintegy félezer magyar tőkés, mintegy százezer magyar kliens, s mintegy kilencmillió magyar mérgező májú jegesmedve. A többi munkanélküli.

Na és a sajtó! A hangyaszorgalmú újságírnokok és tévképernyősök! Ők honnan jönendők és hova menendők? Megértem Mészáros Tamást, aki a 168 Órában el-elcsukló zokogással kéri, hogy legyen, de igazán legyen külügyminiszter a szép Kovács elvtárs, hiszen így az ő nevéhez fog tapadni a bekerülésünk az EU-ba! S amilyen snájdig külügyminiszter lenne a szép Kovács elvtárs, olyan snájdig miniszterelnök lenne a halk szavú Péter! Miért olyan nagyon érdeke ez a független Mészáros Tamásnak, már azonkívül, hogy objektíve? De ah! Vannak még apróbb hibák, zokogja Mészáros, aki a kultúrában is valóságos Micsurin! Medgyessy Péter nem tud mosolyogni! Ó, csak azt kéne megtanulnia, cheese és smile és colgate! Csak azt, a body-mosolyt, azt tessék szíves lenni gyakorolni! A fürdőszobában! Adhatna esetleg órákat Szekeres elvtárs… Hát ennyire süllyedni tetszik érezni a szadihajót, bocsánat, a hadihajót, a többoldalú kultúrújdondásznak? Átszállás a nyílt tengeren? Vagy úszás tovább a táperőben gazdag nyomdokvízben?

Éjjel négy körül kitisztul a fejem. Vidám vagyok, hirtelen minden könyvet szeretnék elolvasni, ami addig csak húzta le a polcot s a nyakamat. Sőt, vannak olyan könyvek, amelyeket kedvem volna újra elolvasni.

Itt van mindjárt Berend T. Iván műve, a Detour from the periphery to the periphery. Azt hiszem, a legjobb könyv, amit a szocializmus negyvenhat kelet-európai évéről, az 1944 és 1990 közti időről írtak. Persze magyarul olvastam el; de mennyivel találóbb az angol címe a különben kifogástalan fordításnak (Radics Katalin): kerülő út a perifériáról a perifériára! Erről van szó, még ha kacifántos is, s nem arról, amit a KRESZ-tábla, a Terelőúton sugall.

A könyvnek előnyére szolgál, hogy olyanoknak írták, akik egy vakhangot sem értenek a létező szocializmusból. Most már nem is nagyon fognak, pedig a létezése immár nem zavarja meg az elméjüket. Arról az emberfajtáról van szó, mely így kiált fel valahol Kaliforniában, ha az ötvenes évek brutalitásairól hall: és miért nem hívtátok ki a rendőrséget?! A könyv legérdekesebb tulajdonsága, hogy azoknak is szól, akik azért nem értenek egy vakhangot sem a létező szocializmusból, mert benne éltek. És most már nem is fognak. A Tubarózsa elvtársaknak és az MSZP büszke fix szavazóinak! Kár, hogy sose fogják elolvasni.

Sok más kiválósága mellett még valamivel nyűgözi le az olvasót a mű: így preparálni, mint rovargyűjtemény számára a döglegyet, csak az képes, aki nem csupán végigélte, hanem alakítója is volt… na jó, a döglégynek. (Nem egészen pontos, de még csiszolgatunk rajta!) A minden ízében érdekfeszítő elemzés akkor kezd igazán izgalmassá válni, amikor a rendszer túlesik a személyi kultusz vérködös korán – már ahol, de itt nálunk túlesik –, s megpróbálja legitimálni magát. A mű ugyan nem aprózza el magát, de azért érthető, hogy az olyan személyiségeknek a bevonásával is próbálgatja ezt, amilyen maga a szerző, Berend T. Iván, akinek érdemei dúsak, de azért szabadjon megjegyezni, hogy a dús érdemek a magát legitimálgató szocializmusban nem voltak mindig elégségesek ahhoz, hogy valaki egyetemi tanár legyen (szegény Szauder József jut eszembe hirtelen); de hogy rektor és akadémikus és akadémiai elnök, ahhoz aztán igazán erős buzgalmat kellett tanúsítani a legitimálásban.

Hogy ez miként ment végbe a gazdaságtörténészeknél, azt – fájdalom – nem tudhatjuk, tudjuk viszont, hogy miként esett meg a kultúrában. A legitimálók furmányos kiválasztását Heller Ágnes fecsegi el, épp a Kortársban, hogy kicsi legyen a világ. Tőle tudjuk, hogyan rendeli meg Aczél György azokat a törekvő kádereket Fehér Ferenctől, akikkel aztán kedvére legitimálhat.

Berend T. Iván természetesen nem fordít figyelmet az ilyen mellékhadszínterekre. De ha valakinek morális aggályai támadnának a nevezett legitimáció fölött – és felvetné azt a kérdést, hogy miért mérgező a jegesmedve mája! –, az ilyen ákációskodónak Max Weberrel kerekíthetik le töviseit, hogy aszongya: „gyakori… az az eset is, hogy erőszakos vagy legalábbis nagyon kíméletlen és céltudatos (ez a szó különösen a szívemhez nőtt Max Webertől és Berend T.-től, mutato nomine de te fabula narratur) kisebbségek erőltetnek rá a többiekre valamilyen rendet, amelyet aztán azok is legitimnek fogadnak el, akik eredetileg küzdöttek ellene”. Schön! Csak hát amikor a Terelőúton-t írja, Berend T. immár tudja, hogy a „többiek” sosem fogadták el „legitimnek” azt, amit a „céltudatos kisebbség” „rájuk erőltetett”… Legalább utólag már tudhatná Berend T. Iván… De azért jól jön Max Weber a háznál. Mondjatok nekem olyan morális nihilizmust, amit nem lehet egy idézettel legitimálni, s én kifordítom sarkaiból a földet, vagy fordítva, írja Arkhimédész, mint köztudomású.

Nagyon fájhatott Berend T.-nek, hogy az ország méltatlannak bizonyult a legitimálásra, hiszen elvonult 1990-ben Kaliforniába, ahol egyetemi tanárkodásból tartotta fenn magát. A keserves magány és számkivetettség alkalmasint napjainkra ér véget, hiszen szerzőnk Glatz Ferenc társaságában bukkan fel valamelyik tévéömlenyben, ami csak azt jelentheti, hogy megbocsátott méltatlan hazájának!*

De térjünk vissza a buzgó legitimálás másik bajnokára, a halk szavú Péterre. Hogy MSZMP-tag volt-e, azt nem tudom (illetve tudom, de mindegy), ám az izzó legitimálás aczélos időszakában valósággal kapóra jöttek olyan jobb képességű és „céltudatos” legitimálók, akik nem voltak tagjai az egyetlen helyes pártnak! Valóságos sós uborka volt az ilyen ember az oroszsalátán! A halk szavú Péternek egyéb kiváló tulajdonságai is vannak. Úgyszólván egyszerre tud bemenni és kijönni ugyanazon az ajtón. Hogy példát is mondjunk a mi halk szavú (de illessük Arany János jelzőjével: nem szavajátszó) Péterünk hajtűkanyaros életéből, ő köti meg azt a megállapodást a csehszlovákokkal, mellyel legitimálja a bős–nagymarosi 1977-es szerződést, amin aztán elhasalunk a hágai perben. Történik ez 1989. február 6-án. Na de hogy lehessen hágai per, ugyanő függeszti fel az építkezést 1989. május 13-án! Még Napóleonnak is 100 nap kellett, neki elég volt 66 is, hogy történelmet írjon! Szerintem az ilyen ember tényleg miniszterelnöknek való! Ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy van államigazgatási gyakorlata. Arra pedig, hogy a pojácáskodó Demszky idejére háttérbe vonuló SZDSZ-kommandó menti át magát és klientúráját, arra nincs semmi bizonyíték. Amiképpen arra sem, hogy a Bokros–Medgyessy-időszak a becsületrendosztók érdekében állt. Hogy cinikus? Már úgy általában? Nem én mondom, hanem Kéri László egy éji baglyoknak adresszált tévévitában, Lentner Csabának, az M1-en.

Amúgy a nem szavajátszó Péter egy kicsit meggentlemanosítaná a szocialistákat. Az ember szinte már sajnálja a jó Kovács elvtársat. Kezd olyan lenni, mint egy leszálló ágban lévő szomorúfűz! Pedig milyen szépen eltervezte, hogy ő lesz a király. Mondhatta is otthon az asszonynak: nézd, drágám, csak semmit sem csinálni, s a bársonyszék az ölembe fog esni. (Ő persze nem mond ilyen szamárságot, de nem is olyan szórakoztató, mint én.) Gyulánknak is odaesett. Így susoghatott a leszálló ágban lévő szomorúfűz, s akkor hát nem elkezd népszerűsödni a kormánykoalíció! Aztán bedöng a dabasi Waterloo! Pedig milyen szépen kihímezte-hámozta magában Kovács elvtárs! A jobb helyekre együtt megyünk majd! A Nagyrétre és Genfbe! Mint Gorbi!

Sötétség van a lakásban, nemsokára mindent leönt a szürke fény. (Ki írt ilyen címmel regényt? Nexő? Jó név. Talán ezért került be méltatlanként az Európa bibliofil sorozatába, a Magyar Helikonba. Butaság.) Böngészem a jegyzeteimet, úgy vagyok velük, mint Babits a felfirkantott álmával. A firka megvan, csak a fej nincs már, amiből kipattant.

Olvasgatom az Elszabaduló egyenlőtlenségeket Ferge Zsuzsától. Hogy írhatta alá valaki, aki ennyit tud, a negyvenek köszönőlevelét Jospinnek? Jó, jó, a korrodáló megélhetési aláíróknak újra meg újra szükségük van új húsra, valakire, akit maguk előtt tolhatnak, hogy hát lám, ő is! Ezt tudjuk, ez oké! Ez lett most Ferge Zsuzsa? Nem jön, hogy higgyem, ahogyan erdélyiek tükörfordítják románból. A tiszteletre méltó tudós, a harcos és megvesztegethetetlen – kedvem volna azt írni, hogy Robespierre kékben, csak hát nem igaz, bármilyen jól hangzódjék is – Ferge Zsuzsa hogyan is nem jött rá, hogy itt már rég nem a cigányságról van szó, hanem a „hősökről”? S ha a negyvenek aláírásának van valami hatása – mármint a megélhetési aláírók hasznán kívül –, az inkább negatív, elmélyíti a cigányokkal szembeni előítéleteket. Az emberek nagyjából három dologgal vannak torkig Magyarországon: Petőfi barguzini csontvázával, a faji megkülönböztetési hecckampányokkal és a… mivel is?, kiment a fejemből! Itt már mindenki fáradt, történelmice. De nagyon! Tengődéstől és attól, hogy mások bezzeg harácsoltak ágyéksérvig; fáradt árvíztől és adakozásra való felszólításoktól; fáradt a nyomorán csűrdöngölő politikai immoralitástól; fáradt a gyerek esélytelenségétől és attól a strapától, hogy fiának épp Oxfordba csomagol hamuba sült pogácsát, s lányát az Operabálra öltözteti; egyszóval az elszabaduló egyenlőtlenségektől. Ezek a negyvenek aláírásától nem csökkentek, hanem növekedtek, nem sokat, de épp itt, a tudatban és érzületben nagyon lassú a sebszélek záródása. Ezt nem érti Ferge Zsuzsa? Mert ha nem, akkor két eset van: vagy buta, amit eleve kizárhatunk, vagy megvették, amit én eleve kizárok. Harmadik eset pedig nincs. Az elmúlt tíz esztendő nemigen hagy kétséget afelől, hogy kicsoda is a meg-megújuló negyven rabló, csak még az nem világos, hogy ki is Ali baba.

Az ember persze nem ért a szociológiához, még kevésbé a szegénységkutatáshoz, úgyhogy jobban teszi, ha hallgat. De ért valamennyit az írott szóhoz, ezért aztán megkockáztatja a kérdést, hogy vajon mit keresnek az írók a negyvenek közt, vegyük például Esterházy Pétert. Aki valamennyire is figyelemmel kísérte írásművészetének tekintélyes hányadát kitevő aláírásait, az végül is nem csodálkozott, hogy ő is aláírt Jospinnek. Szerzőnk elég rég nem tudja, hogy melyik és milyen országban él. Nem mondana különben olyat, hogy elmegy az a gönczi ötmillió tejre és kenyérre, mert ez Esterházytól jópofiság ugyan, de a létminimumon tengődő magyar írók oldaláról pofitlanság. Nyicsevó, belefér! Az ő helyzetében kinek nem korrodálódna a realitásérzéke? Tőlem akár máris tányérozhatnának neki tovább, a dolognak nem ez a mértékegysége. Rockenbauer miniszter úr pedig biztos tudja, hogy mit akart kapni a pénzéért. Egyszer elmondhatná, hadd tudjuk meg mi is. Velem legalábbis még nem történt meg, hogy bemenjek a boltba kenyérért, s kijöjjek egy hajtűvel. De lehetnek ilyen emberek… Másról van itt szó, kérem szeretettel. Arról az egyszerű tapasztalati tényről, hogy mindennek van határa. Esterházy Péter, legújabb aláírásával, hogy is mondjuk, hogy ne fájjon?, vagy ott már semmi se fáj?, alkalmasint átlépte a magyar írók morális köztársaságának a határát. Ó, nem olyan nagy hatalom az! Szinte már nincs is.

De vegyünk egy másik nagy kaméleont! Bevallom, hogy Jancsó Miklós megélhetési aláírásával se nagyon tudok mit kezdeni. Csodálom mint természeti tüneményt, miként a mester műveit is. Esetleg összeírhatná már egyszer valaki, hogy miket írt alá Jancsó Miklós, ténylegesen és képletesen, s miknek az ellenkezőjét, az ív a szegénylegényektől a diadalmasan fülsiketítő vörös helikopterig, a legitimálóig, szeli a levegőeget. Ami azután jön, vagy már itt is van, az a hetedik kor: „Mely e fura s gazdag mesét lezárja, / Megint gyermekség, teljes feledés, / Se fog, se szem, se íny – tönkremenés!”

Budapest, 2001. április 9–17.

*Letehetetlen szerzőnk önéletrajzi visszaemlékezése is: A történelem – ahogyan megéltem.