A só meséje

Ha kérnél, hogy meséljek, örökké ugyanazt
mondanám el: a só meséjét, hozzátéve
rögtön: énnekem a magam sótlan ebéde
is elegendő, én nem vagyok elneszalaszd

ínyence lakomáknak, megelégszem azzal,
mi sót a hús kivérzik s kiizzad a zöldség
magából, hogy az ízek magukban betöltsék
a sorsot, ami jussuk a terített asztal

birodalmában. Ám azt ne hidd, hogy megvetem,
hisz só nélkül se keserű, se savanyú nincs,
s ha érzek édeset, mögötte ott van úgyis
az az egy íz, mely oszthatatlan és egy velem.

Látod, megint mellébeszélek. Egyszerűbben
megvallani, nem szóval: miként a legkisebb
leány, tettekben kéne mondanom, mint a seb,
ha feszíti a láz, egy fájdalomnyi könnyben

megnyílni lassan, mint a virág, egy pillanat
örökében ha átható illattá dermed,
valahogy szavak nélkül mondani: szeretlek.
Mint a testen a sót ha érinti egy ajak.

Közeltávol

Közel s mégis oly messze
mint a barnacukor
meghitten ismeretlen új
s amíg ezt így elgondolom
nyelvemről elgurul

minden íz keserű se
marad csak a hiány
térgeometriája
egy testtelen emlék
kockányi űrbe zárva

Lehetne máshogy is még
ihatnék feketét
cukor nélkül s játszhatnám
hogy játszom mint aki
nem tudja mi a tét

mint aki sebhelyes
papírra ír s nem látja
hogy megszakad a mondatok
szimmetriája
s csak dadog csak dadog

szívében a remény
billentyűi mind be-
ragadtak és törölni
nincs mód a szavakat
se meggyűlölni

hisz a szép szó ajándék
és lenne bár akármily bátor
új bekezdést nyitni nem
működik lásd a fránya
tabulátor

Szép szó: ajándék
földrengéskor a játék
lehetne könnyebb
akár a könnyed
hazatalálnék

sós keserű te édes
barnacukrod engedd lehetnem
légy akarat ne szándék
te messzeség köpjél vagy
mondj ki magadnak engem