Németh G. Béla

Rába György:
A jelenet furfangjai

Liget Kiadó, 2001

Nyolcvanhoz közel, visszanézve, rendszerint derűs szomorkásság, szomorkás derűsség tölti el a bölcsen okos, az okosan bölcs számvetőt. Ezt hozta a kor, ezt az idő, az alkat, a lélek, a szellem. Amit mulasztottunk, bármi legyen is az, késő bepótolni. Amilyenné alakítottuk, formáltuk magunkat, utunkat, életünket, most immár olyan marad. Sem átkozódás, sem vád, sem magyarázkodás, vonatkozzék az magunkra vagy másokra, nem segít. Az okokat kereshetjük, és keressük is; s ez csitíthat bennünket, s – meglehet – okíthat másokat, de a múlton mit sem változtat.

Szépen sugározza a belátást – hogy az élet, a sors alakítható ugyan, de egyúttal kiszolgáltatott egészen soha senkinél ki nem iktatható meghatározottságoknak – Rába György most megjelent, szép küllemű, elegánsan szedett kötetének egyik, címe szerint is alapverse, az Alfában:

Egy kötet végi, jellemző című versében – Sztoikusan – meg ezt mondja:

S valóban: egy sztoikussá lett ember belső beszéde, magát vizsgáló, magát szólító és sorsát elfogadni intő monológja szinte az egész kötet. Számvetés ez egykor adott vagy adottnak vélt s a valóban volt életviselkedés lehetőségeivel. Egyfajta gyónás valahai önmagáról, útjáról, valós vágyairól és tévhites reményeiről.

Ez magyarázza nyilván azt a sajátos eljárását, hogy a mondatokat nagybetűvel kezdi ugyan, de az egyes összetett mondatokat sem ponttal, sem másféle írásjellel nem választja el egymástól, s a tagmondatok közé vesszőt sem tesz. Azaz ennek jegyében csak a versegésznek van jelentősége, a mondatok csak részei az egy-egy tárgyat, egy-egy érzelmet, egy-egy vallomást magában foglaló jelentésnek.

Vagyis azt az alapvető jelentéstani tényt sugallja ez az eljárás, hogy csak az egész egységnek van érzelmi, indulati, értelmi jelentése. Sőt, továbbmehetünk: igazában csak a versek összességének, a kötet egészének együtt. A kötet utolsó verse, az egészre visszanéző, az egészet jellemző és értelmező Önkommentár című a mintegy már befejezett egészet mutatja föl és “magyarázza”. Úgy egész ez, úgy önmagával egyenlő az itt elénk lépő sors, hogy eleve kimondja, kendőzetlenül tudtul is adja, hogy lehetett volna – pontosabban: lett is volna – más, ha a lét nem csak egyetlen létezést adna neki is, mint minden létezőnek. (Ahogy Gadamer mondja, oly erős a beszédszerűség, hogy a tagoláshoz, a hangsúly- s a hangzatbiztosításhoz írásjelek nem vagy alig szükségesek.)

Voltaképp a kötet címe is erre utal: a jelenlét mindig kiszámíthatatlan. Akkor is megvan, akkor is ott van, akkor is a miénk, rövidebb vagy hoszszabb ideig, amikor furfangja, csalfasága kedvünkre van, de akkor is, s ott is, amikor s ahol nagyon is kényelmetlen, tudatosítóan, lefegyverzően gátló. S az ösztön ösztönszerűségét, az élet életszerűségét egyaránt gátolja. A tagadni kívánt, ám tagadhatatlan emberi gazság és gyalázat folytonos jelenléte ellenére is a költő a megmaradt tisztaság vállalását és őrzését vallja a költészet lehetőségének és feladatának, amit tán a Világlíra című versének konklúziója mutat legszebben:

Megragadó kötet Rába verseskönyve; mert úgy áll ki az irodalom, a költészet mellett, hogy nem kerget illúziókat, s nem merül messianizmusok, utópiák olcsó vigaszába. Babits és Szabó Lőrinc különösen kedvelt költői. Egyiktől az emberi tisztesség, a másiktól az emberi társasság mentő reményét örökölte.

Szép, sajátosan egyedi nyelven szól ez a kötet: úgy vállalja a mindennapiság sokszínűen csiszolt nyelvét, hogy az olvasó úgy érzi, neki, éppen neki mondja el – alkalmian és beszélgetően – öregségbe hajló éveinek emlékező derűjét, meditációinak borongó melankóliáját. Kontempláció és konfesszió együtt, amely nem szándékolt, nem éreztetett, de nagyon is megragadó közvetlenségével nyer meg, úgy, mint az öreg Aranyé, mint a kései Babitsé, mint a végső Szabó Lőrincé.