Podmaniczky Szilárd

Két kézzel búcsúzik a leopárd

A folyóparton párok sétáltak, párok gyerekkel, párok gyerek nélkül. A kavics és a murva finom ropogása átszőtte az egész parkot, ropogott és morcogott, mintha valaki esti lakmározásában tömné magába a felszórt ösvényeket. Az ég peremén megálltak a felhők, a sétálók feje fölött pukkanva fényre gyúltak az ostorlámpák.

Doktor Touswoos egy bokor zörgésére ébredt, a feje olyan könnyű volt, mintha nem is lenne. A földön fekve vacogott, átfagyott az arca, hasa, mellkasa, mindkét lába, melyeket a fejével ellentétben alig bírt mozdítani. Rövid ideig üresen forgatta a fejét: mi is van, hol is vagyok? De amint fölült a bokor alatt, látta magán a futóruhát, a két meredő futócipőt. Félrehajtotta az ágakat, és kimászott a bokor alól, kapaszkodva fölállt, de az egyensúlyát mintha bent hagyta volna a bokor alatt. Megdörzsölte a szemeit, az arcát, átmasszírozta a vállait, a fenekét, megpaskolta a combjait, fölrázta az izomzatát. A hűvös levegőtől eltekintve nem érezte magát rosszul, a földről föltépett egy marék nedves füvet, kiszáradt szájába tömte, megrágta, majd kiköpdöste, amit meg nem sikerült, lenyelte. A ruháit az indítóbódé mögötti padon hagyta, bár nem sok reményt fűzött hozzá, hogy ott találja őket. A nadrág egyik hengeres szára úgy lógott alá a padról, mintha csigalassún, de mérhetetlen elszántsággal a gazdája után indulna. A Doktor fölmarkolta a ruhákat, a cipőket ujjaival fölvillázta. Nem öltözött át, beszállt a furgonba, a ruhákat útitársként a kocsikísérő-ülésre csapta. Doktor Touswoost hideglelős röhögés rázta át, pukkadozott, majd elszántan vihogott, visszafelé vette a levegőt, sípolt és fütyült a vinnyogó röhögéstől. Aztán nagyot sóhajtott megkönnyülve, ez igen, alapos kikapcsolódás, mindenkinek össze kéne esni legalább évente egyszer. Beindította a motort, néhány erősebb gázfröccsel megjáratta, majd ráadta a fűtést. Mindenkinek legalább évente egyszer a földről kéne kezdeni, tudni, milyen közel is van. Ott jár rajta az ember, és föl se fogja, teljesen figyelmen kívül hagyja. Mi is az a föld? Először a földgolyó jut eszébe. Mi is az a föld?

Kikanyarodott a park parkolójából, még egyszer visszanézett, mintha a szeretőjétől búcsúzkodna, aztán ráhajtott a műútra.

Ha évente legalább egyszer összeesnének, azt hinnék, meghaltak, és azt hinnék, okuk volt rá, idáig jutottak, de kezdhetik elölről, aztán egy év múlva megint összeesnek, láthatják, nem jól kezdték elölről, és van is benne valami, mert ugyanazt folytatták, de ha megint összeesnek, ez már fenyegetés, kezdd jobban elölről, különben megint összeesel, és össze is esik, ráborul a földre megint, aztán föleszmél, már megint összeestem, már megint kezdhetem elölről, és ott lebeg a feje fölött az összeesés, elölről kezdi, megpróbálja elölről, de megint ugyanazt csinálja, mint eddig, aztán összeesik, hiába minden, gondolja, nem tudom elölről kezdeni, összeesik, megpróbál új eszmék szerint gondolkodni, összeesik, új étrendbe kezd, összeesik, leszokik az italról, összeesik, ezerszer figyelmesebb lesz, odafigyel a részletekre, összeesik, odafigyel az egészre, összeesik, megpróbál fölemelkedni és felülemelkedni, összeesik, megpróbál élni, összeesik, megpróbál meghalni, összeesik.

Az út menti lámpafények át-átszaladtak a szélvédőn, a Doktor bekapcsolta a rádiót, trombitán játszott egy néger, kikapcsolta a fűtést, és lehúzta az ablakot. Az útról meleg levegő szállt fel, teljesen besötétedett. Betért egy benzinkúthoz.

Kinyitotta az ajtót, hogy kiszálljon, de egy pillanatra megtorpant, lábán fölvillant az edzőcipő. Átnyúlt az ingéért, magára terítette, így már valamivel elegánsabb. A kutasnak odaadta a kulcsot, és hátrament az épület mögötti vécéhez.

A piszoárok előtt nem állt senki, a két vécéajtó csukva. Amikor a Doktor a legbelső piszoár elé állt, úgy hallotta, a falban megpattant egy cső, vagy mintha valahol nagyon távol ráütnének a vezetékre. Az egyik zárt vécéajtó mögül hosszúra nyúlt sóhaj szállt föl, aztán mintha valaki óvatosan szipogna. Sóhajtani és szipogni egyszerre? A Doktor nem emelte föl a sportnadrág szárát.

Ide jutottunk, hallatszott egy vékony férfihang a zárt vécéajtó mögött. Ide, mert te soha nem vagy hajlandó vállalni az érzelmeidet.

A másik nem szólalt meg, de érezhetően bólogatott és hüppögött.

De nemhogy a saját érzelmeidet nem vállalod, még az enyémeket sem.

Ne mondd ezt, válaszolta a másik.

Miért, mit mondjak, te hoztál ilyen helyzetbe, nem én akartam.

Én sem.

Te sem, te sem. Akkor talán én?

Nem tudom.

Most mondd meg, meddig kínozzuk még egymást. Van ennek így értelme?

Mindennek csak az értelmét keresed!

Hát mit keressek, te faszfej.

A vécé fafalai feldübörögtek, mintha behúzott volna a másiknak, aki a szűk helyen nem tudott elesni.

Szerintem világosan megegyeztünk.

Világosan, szipogja.

Azt mondtad, emlékezzél csak, világosan azt mondtad, hogy be tudod tartani a szabályokat, te hülye.

Csókolj meg, és ne beszélj így velem!

Megcsókoljalak? Nesze.

Fej koppant a falon. Előtte mintha ököl csapott volna.

A Doktor úgy állt a piszoár fölött, mint aki az űrkilövést várja, moccanni sem tudott.

Magadnak is hazudsz, és nekem is hazudsz. Azt hiszed, az a megoldás, hogy fölszarvazol?

Már ezerszer megbántam, mondom, ezerszer.

Ne gyerekeskedj! Már megtörtént, azt hiszed, hogy én mindent kibírok, hogy abból állok, hogy mindent elnézzek neked?

Ne játssz velem, nagyon kérlek.

Még hogy én játszok teveled? Hát ide figyelj, te buzi, jól jegyezd meg, most láttál utoljára, végeztem veled. Megszegted az egyezséget, és ez hiba volt. Végzetes hiba.

Nekem se könnyű.

Neked se. Hát persze. Most már nem könnyű. Bőgjél csak, bazmeg, ha itt száradsz ki, akkor se fogsz meghatni.

Nem is akarlak.

És nem is tudsz. Nézd meg, hova jutottunk, egy rohadt vécében kell ezt megbeszélni, mi? Itt? Erre válaszolj!

Nem.

Akkor meg?

Nem itt kell.

Na, jól van, szevasz, végeztem veled. Mondom! Ne rángass, nem vagyok a kurvád.

Ne haragudj! Ölelj át!

Ölel a halál!

Na, ebből elég volt, gondolta Doktor Touswoos, lábujjhegyen kisétált, de épp jókor, már kintről hallotta, nyílik a vécéajtó.

Fizetett, beült a furgonba, a rádióban a Manók tánca szólt. Ahogy az épület hátuljához ért, kinézett, látja-e a két pacákot, de sehol senki. Fölhajtott az útra, a rádiót átállította egy másik állomásra, rekedtes, mély férfihang szólalt meg:

Elégedj meg ennyivel, fiam!

Már hogy elégedhetnék meg. Te sem erre tanítottál.

Most erre tanítalak, és ne szegülj szembe!

Kiszámíthatatlan vagy, tudd meg! Anya is ezért ha...

Doktor Touswoos kinyomta a rádió kapcsológombját.

Szegény fiúk, most aztán kereshetik az igazit. Megható. Ugyanolyan megható, mint bármi más. De hogy lesz homokos az ember? Egyszer csak észreveszi? Nem lehet könnyű nekik. Mert miért, kinek könnyű? De ez pluszba. Ha homokos, ha nem, ezek a felkorbácsolt érzelmek! Ó! Mitévő is legyek? Matt! Mit évő is legyek? Legyek, legyek. Legyek-e egyáltalán? Ott kezdődne. Micsoda ösztönös logika tart életben? Vontassatok át pizsamában egy részecskekutatón! Vagy végigmászni így egy részecskegyorsító alagúton. Tejfölösszájúak. Majd valamelyik összeesik. Ha ugyan.

Doktor Touswoos rákanyarodott Kremkus utcájára, a ház előtt megállt, kikapcsolta a motort, a házból fény szűrődött ki. A Doktor hátradőlt, tarkójára tette a kezét. Mi ez a furcsa selyem? Előhúzta, majd leoldotta a rajtszámot. Végre egy szép emlék. Egy élénken szép emlék.

Kremkus kapuja kinyílt, egy férfi lépett ki rajta. Becsukta maga mögött, majd a zsebéből egy köteg pénzt emelt ki, számolta. Doktor Touswoos fejében egyszerre megindult a forgalom. Bűnöző? Az nem áll le a kapuban leltározni. Mennyi pénz ez? Kremkus bankot nyitott. Valahol. De hol? Szomszéd a kölcsönnel? Adta vagy kapta? Kremkus nagy tételben vásárol? De mit? Csak nem? De nem hiszem, nem jellemző. Na, nézzük, hová megy!? Ez még sétának is rövid. Szóval a szomszéd.

A kapu nyitva volt, de a Doktor becsengetett. A kaputelefon fölkattant.

Ki az? Mondta Kremkus riadt hangon.

Ki-ki? Egy beszélő fatörzs a Neptunuszról.

Hát te?

Így olyan, mintha a falnak beszélnék.

Bocs, nyitva van.

Kremkus házát átjárta a habfürdő illata, mintha fürdőszalon lenne az egész ház. Amikor meglátta Doktor Touswoost az inggel borított versenyöltözetben, kezében a cipője és a nadrágja, az apja jutott eszébe, aki majd két éven át keményen sportolt minden szerda este, s egyszer úgy állított haza, hogy rajta volt a sportfelszerelés meg a rendes ruhája is. Az anyja sokáig értetlenkedett, hogy volt képes az átizzadt szerelésre rávenni az új gyapjúpulóverét, és a csuromvíz lábaira ráhúzni a frissen varratott plüssnadrágot. Az apja valami kutyát emlegetett, ami elszabadult a harmadik emeleti kluböltözőben, vagy beszabadult oda, de mivel Kremkus apján nem volt harapásnyom, az anyja vészesen kételkedett, mire Kremkus apja fölhúzta magát, köszönöm szépen, szóval inkább harapott volna meg az a kutya, ahelyett, hogy örülnél, hogy megmenekültem, fölhúzódzkodtam a gázcsövön, és kimásztam a bukóablakon. De hogy vitted magaddal a ruháidat? Már rajtam volt. Te eleve ráöltöztél zuhanyozás nélkül az izzadt ruháidra? Nem eleve, hallottam, hogy az öltöző előterében morog valami. Akkor még sportfelszerelésben voltam. Láttam, hogy ott egy hatalmas kutya. Láttad, hogy ott egy kutya, és még volt időd fölöltözni? Kinyitottam az ajtót, résnyire, a kutya nekiugrott az ajtónak, én bevágtam, és gyorsan elkezdtem öltözködni. Mentem volna még zuhanyozni, dúdolni, miközben ott egy fenevad? De hátha kint van, mit zavar az téged, tudod, hogy hány kutya szaladgál szabadon, akkor inkább te soha nem zuhanyoznál? Ne keverd, ez a kutya ott volt, és bejött az öltözőbe. Micsoda? Bejött. Jött ő is edzésre, igaz, csak nem volt beírva az előjegyzésbe, igaz, ezért morgott, igaz? Nem, kinyitotta az ajtót, és beugrott. A kutya az ajtót kinyitotta? Ki. Ha ilyen okos kutya, miért nem mondtad neki, hogy nem jó öltözőbe jött? Arra már nem volt idő, hogy én ott idomítgassam, elment volna az eszem. Először kaparászta az ajtót, morgott, aztán láttam, hogy lenyomja a kilincset. És akkor ugrottál föl a gázcsőre, igaz? Igen, akkor. Szép kis edzés lehet ez, hogy volt neked erőd edzés után még gázcsőre mászni? Figyelj, édesem, félelmében megkétszereződik az ember ereje. Gondolj csak arra a túrára, amikor az a pók mászott a nyakadba, emlékszel, akkora pofont adtál magadnak, hogy még másnap is zsibogott az arcod, na, emlékszel, mikor adtál magadnak akkora pofont, soha, csakis félelmedben. Azért egy csőre más mászni, mint felpofozni magamat, nem gondolod? De. Na, mutasd meg akkor, hogy csináltad! Most már nem tudom, a félelem elmúlt. Azt látom; és ha hoznék egy kutyát? Ugyan már, képes lennél rá? És kimásztál a bukóablakon, a nyitott bukóablakon? Igen, ki. Mekkora rés is nyílik azon, olyan húsz-harminc centi? Persze ott nem férek ki, persze, de betörtem az üveget, ott már kiférek. Mutasd a kezed! Nyoma sincs szilánknak! Csak nem gondolod, hogy puszta kézzel belevágok egy üvegbe? Édesem, félelmében sok mindenre képes az ember, te mondtad! Persze, persze, de ott már viszonylag biztonságban voltam, ráhúztam a kezemre a cipőmet, és bevertem. Miközben egy kézzel lógsz a plafonról az igen masszív gázcsövön, eközben cipőbe bújtatott másik kezeddel bevered a nyitott bukóablakot, majd ugyanezen nyitott bukóablak keretén kimászol; így történt? Nem egészen, először becsuktam a bukóablakot, csak aztán törtem és másztam ki rajta. Jól van, édesem, de a csarnok harmadik emeleti ablakából ugyan hogy másztál le? Onnan már leugrottam. Hogy? Leugrottam. És nem lett semmi bajod, még csak egy kis ficam se? Láthatod, de egy kicsit fáj a talpam; azért a harmadik emelet nem olyan túl magas, néha a tizedikről esnek le, mégse lesz semmi bajuk, hát akkor a harmadikról; csak elszántnak kell lenni, meg tudtam, hogy ti vártok rám. Hát jól van, édesem, akkor szépen fürödj meg. Na végre! Tudtam én, hogy megértesz. Veszek egy jó forró fürdőt erre a nagy ijedségre, aztán vacsorázhatunk. Majdnem. Hogyhogy majdnem? Vacsora előtt, édesem, elmegyünk, és megnézzük azt a kitört ablakot. Vacsora előtt, mikor olyan éhes vagyok? Örülök, hogy hazaértem, alig értem haza, és te már menni akarsz? Persze jó erőben vagy, nem? Edzés után amúgy se jó telepakolni a gyomrot, én még úgyse vagyok éhes, jót fog tenni egy kis séta, te is ellazulsz. Vagy éppen felidegesedek! Megint látni azt a helyszínt, ahol majdnem elvesztettem az életemet!? Gyorsan túl leszünk rajta. Nem, te lehetetlent kívánsz tőlem, nem megyek sehova! Pedig mi sem bizonyítaná jobban, hogy te egy hős vagy. Nem vagyok hős, és nem kell semmit bizonyítani, én egy átlagos képességű ember vagyok. Nézd, aki mindezt végigcsinálja, amit te, gázcsőre mászni, kitört bukóablakon át a harmadikról a mélybe vetni magad, s mindezt egy karcolás nélkül, egy kis izzadságszaggal, nem mondod komolyan, hogy erre bárki képes, még szorult helyzetben sem. Na jó, nem. De minek odamenni? Látni akarom a két szememmel, mit meg nem tettél értünk. Nem elég ennyi? Nem, látni akarom, ugye nem szeretnéd, hogy egy életre megrendüljön a bizalmam? Nem, azt semmiképpen. Akkor fürödj, és már indulunk is. Na, jól van, megfürdök. Kremkus apja fürdés után, köpenyben, azonnal a tévé elé vetette magát, de Kremkus anyja odavitte a ruháit, nem volt más választása. Már nem beszélt, csak öltözött, és nézte a tévét, pont úgy, mint akit akasztani visznek, s még utoljára szeretné magába szippantani kedvenc sorozatának utolsó filmkockáit. Kocsival mentek, a Sportcsarnoknál leparkoltak, majd kiszálltak. Na, melyik ablak is volt az, édesem? Így nem tudom egészen biztosan, hogy merre néz az ablak. Azt csak tudod, hol értél földet? Össze voltam zavarodva, menjünk, hátha megtaláljuk. Hátha? Lehet, hogy nem is ezen az ablakon ugrottál ki? De, de, ezen, ezeken, valamelyiken. Akkor lássuk! Mit is mondtál, hányadik emelet? Harmadik, úgy emlékszem, a harmadik, de nem biztos, az épületben azon a sok lépcsőn azt se tudja az ember, hányadik emeleten jár. Jó, akkor keressünk egy harmadikhoz közeli betört ablakot, biztosan találunk. Biztosan. Lassan körbeérünk ezen a felén, a főbejárat felől pedig nincsenek ablakok, és sehol egy üvegszilánk! Biztosan beüvegezték már. Az hogy lehet, ilyen gyorsan felfedezték? Persze, szóltam a portásnak. Szép tőled ebben a kemény helyzetben, még vissza is jössz a portáshoz? Akkor, gondolom, még ki is fizetted. Vagy biztosításuk van? Azt nem tudom, hogy van-e biztosításuk, de kifizettem. Hát itt minden ablak ép, akkor kérdezzük meg a portást. Ugyan, drágám, miért hozol ilyen helyzetbe, mint egy gyereket? Nem én hoztalak, te hoztad magad, na, gyerünk a portáshoz! Lehet, hogy azóta már leváltották, most az éjszakai portás van benn. Lehet, de nem biztos, van, amikor két műszakot is vállalnak, hogy jobban keressenek. Azt nem engedné a szakszervezet, drágám. Mit, hogy többet keressenek? Jó estét kívánok, tiszteletem, uram, miben lehetek a segítségükre, sajnos, a Sportcsarnok már zárva van. Csak egy kis felvilágosításra lenne szükségem. Parancsoljon. Maga volt a portás délután is? Hát miért kérdezi? Nyugodjon meg, nem a munkáját ellenőrizzük. Hát, szóval, én voltam. Azt szeretném tudni, hogy a férjem adott-e magának pénzt üvegre. Hát, hogy is mondjam, asszonyom, nem szégyen az, adott, néha más is ideadja az üvegrevalót, de a férje, már bocsásson meg, különösen rendes ember. Szóval, adott magának üvegre pénzt? Úgymond, igen, asszonyom. Hallod, drágám, adtam üvegre, most már mehetünk is. És mondja, már nyoma sincs az üvegnek? Nem volt az olyan nagy, asszonyom, gyorsan bebukik az ilyen. Hát jó. Segíthetek még valamiben? És, és mondja, a kutyát megtalálták? Milyen kutyát, asszonyom? Ami a férjemre rátámadt az öltözőben. Ezt nem is mondta, uram! Ó, ugyan, minek mondtam volna? A szabályzat szerint kutya nem tartózkodhat az épületben, szólok a rendészeknek, keressék meg. Á, fölösleges, biztosan kiment már! Azért várjuk csak meg, édesem, szeretném én látni azt a kutyát. Ahogy gondolják. Halló, rendészet, egy kutya van az épületben, azonnal keressék meg! Foglaljanak helyet addig. Látod, édesem, meglesz a kutya is. Én nem vagyok abban olyan biztos. Meglesz az, hidd el. És milyen kutya volt, azt tudod? Phú, hát volt is nekem időm azt vizsgálgatni. Nagy, kicsi, közepes? Természetesen nagy, jó nagy. Csak nem gondolod, hogy egy kis kutya sarokba tud szorítani? Gázcsőre, édesem! Akkor gázcsőre. Halló, tessék, itt a porta. Igen. Igen. Igen-igen-igen. Rendben. Asszonyom, megvan a kutya. Szeretném én azt... szeretném látni. De édesem! Semmi akadálya, asszonyom. Halló, megint a porta, dugd ki a kutyust a folyosó végére! Kösz! Nézze, asszonyom, ott a folyosó végén, ott megláthatja. Nézd csak, édesem, ott van.

És ott állt a rendész a folyosó végén a pórázra kötött kutyával.

*

Ott ér véget az élet, amikor már nem történhet meg veled bármi. Bármi, amiről eddig azt gondoltad, megtörténhet. Bármi, amire eddig (addig) nem gondoltál, és megtörtént. Bármi, amire nem gondolsz, de ha megtörténik veled, tudod, még nem ért véget az élet. Ha még bármi megtörténhet veled, élőnek tarthatod magad. Ha életben akarsz maradni, engedd, hogy bármi, ami eddig még nem történt meg veled, megtörténjen. Bármi is történjen, ne engedd, hogy ne történjen meg veled bármi. Ha nem történik veled semmi, és ezen csodálkozol, akkor még élsz. Ha meguntad, hogy bármi bármikor megtörténjen veled, halott vagy. Ha már azt hiszed, hogy veled minden megtörtént, várd ki a végét. Ha bármibe fogsz, és azt hiszed, tudod, mit csinálsz, véged van. Ha úgy indulsz el otthonról, hogy biztos vagy benne, ide még ma visszatérsz, véged van. Bárhová is mégy, onnan nem biztos, hogy visszatérsz. Hogy visszatérsz, éppolyan meglepetés, mintha nem tértél volna vissza. Bármit is kezdesz, bármibe is fogj bele, nem biztos, hogy befejezed. Ha befejezted, állj fölötte értetlenül, ez hogyan lehetséges. Bármiért is legyél itt a földön, nem biztos, hogy azért vagy itt, amire gondolsz. Amire nem gondolsz, nem biztos, hogy nincs. Vegyél nagy levegőt, kifújni már lehet hogy nem lesz erőd. Ha kifújtad, tarts egy kis pihenőt, ki tudja, milyen megpróbáltatások várnak rád a következő lélegzetvételnél. Ha már semmi nem okoz meglepetést, kösd föl magad, csodálkozni fogsz, milyen élvezetes. Bármelyik pillanat lehet az utolsó, de az utolsó előttiig még bármi lehet. Ha megöregszel, meghalsz, de épp azért nem tudod ezt elképzelni, hogy meglepetéssel zárd azt az évet. Ha fiatalon halsz meg, éppolyan, mintha öregen halnál meg, semmi különbség, hacsak az nem, hogy fiatalon jobban meglepődsz. Az öregnek egész életéért halál a jutalma. Ezt érdemelte ki. Ha bárki, bármikor valaha egyszer is mást érdemelne, mást kapna. Elpusztulni nem más, mint életünk gyümölcsét learatni. A pusztulás aratás. Maga a halál arat. Betakarítja az érett gyümölcsöt. Ha belegondolsz, nem tettél még olyat, hogy ne így legyen. Végül is mivel érdemelhetnéd ki? Bármivel, amire eddig még nem gondoltál. Ha azt gondolod, veled már nem történhet meg bármi, meghaltál. Elvben és gyakorlatban meghalni ugyanaz. Ugyanaz a semmi, csak az egyik még érzékelhető, a másik már nem. De akarsz-e élni egyáltalán? Az élet szerint a „nem” a nagyobb meglepetés. De meglepetés az „igen” is. Mert ugyan miért akarsz élni? Mit akarsz vele kezdeni? Le akarod élni? De hogyan? Úgy, ahogy most csinálod, így? Mindig is ezt akartad? Mindig? Vagy mást akartál? Mit akartál? El akartad érni azt a pontot, hogy téged már ne érjen meglepetés? Hogy gondoltad? Hova akartál kilyukadni? Ide? És akkor hogyan tovább? Ki akartál egyáltalán lyukadni? Megérkezhetsz-e valaha? Meg kell-e érkezni? A haladásnak van-e a jövőre nézve értelme, vagy csak a múltra nézve tűnik haladásnak? Nem a változás-e a maximum a haladás helyett? Túl rövid az élet? Bele vagy veszve a napokba, a nappalokba, éjszaka meg csak alszol? Az alvás nem vezet sehová? Ha haladsz valahová, úgy érzed, hogy haladsz valahová? Mi a lényegesebb, hogy úgy érezd, vagy hogy valóban úgy is történjék? Ha úgy érzed, akkor számodra nem ez a valóságos? Vagy talán éppen az okoz meglepetést, az „úgy érzed” és a valóság közötti zökkenők, lépésváltások? Ha te meghalsz, ha már nem történhet meg veled bármi, nem ér-e éppígy véget a világ, ha színre lép a teljes, megfellebbezhetetlen valóság, amelyen túl már nem létezik további tapasztalat? De ha így van, az ember megismerése nem a világvég folyamatos akarása? Számít-e az valamit is a világban, hogy mi mit akarunk? Akarásunk hatalmi gesztus, vagy egyáltalán, mi a célja? Hogy megismerjük a világot? Miért akarjuk megismerni? Azért, hogy minden kiszámítható legyen, és ne történjen meg velünk bármi? De ha ezt akarjuk, nem a totális pusztuláson dolgozunk-e? A megismerés nem kozmikus öngyilkosság-e? Így tehát a tudás gyümölcse valóban halálos? S maga a kérdő mondat a gyilkos fegyver? Az öngyilkos fegyver? A tudás olyan hatalom, amellyel az önpusztítás birtokába jutunk? Az iskolák mészárszékek? A tanárok mészárosok? Az ismeretterjesztés vágómarhák felkészítése, előkészítése a feldolgozásra? A tankönyvek és a könyvek pörölycsapások az emberiségre? Az írók mészárossegédek? A festők, zenészek stb. szintén? Miközben egyfelől jó esetben eléred, hogy így történjen veled, tehát hogy életben maradj, másfelől a totális megismerés gépezetében, azaz a nincs több meglepetés állapotához, amely a végpusztulást jelenti, kis méregpoharakat adnak a kezedbe? Mi az, hogy totális megismerés? Nem változik-e a világ arca úgy, hogy ami egy időben igaz, az egy másik időben nem igaz? Nem ez a változékonyság tartja-e életben, ahogy az embert, hogy bármi megtörténhessen vele? De ha a világgal nem történhet meg bármi, akkor behatárolt rendszert vagy behatárolt rendszertelenséget kell alkotnia? Ha viszont behatárolt rendszer vagy rendszertelenség, akkor hogy állhat fönn a rá soha nem jellemző, rajta soha be nem teljesülő állapotok lehetősége? Miért gondolhatsz olyanra, ami soha nem történik meg? Az életképesség látszatát akarod kelteni? Élsz-e valójában? Vagy ez is csak érzékeid játéka? Erre csak azt válaszolhatod, hogy a lehetséges megoldások közül az a legvalószínűbb, hogy élsz? Minél pontosabban meghatározod tulajdon érzéseid, annál jobban elveszíted a külvilágot? És minél pontosabban megismered a külvilágot, annál inkább elveszíted magad? De ha a kettőt összekevered, vagyis ha tulajdon érzéseidet jeleníted meg a külvilágban, illetve a külvilág állapotát tekinted tulajdon érzésvilágodnak, s mindkettőt egyszerre gyakorlod, nem pusztán alkalmazkodni akarsz? És nem pusztán azért csinálod ezt, hogy ne érjen semmi meglepetés? Bele akarsz simulni a világba? Így megőrizni életképességed nem életképtelenséged folyamatos hajszolása? De mi az, hogy életképesség? Mi az, hogy ezt megőrizni? A pusztulás elkerülésére való törekvés? Azt gondolod, hogy módodban áll az életképességed növelése, egyáltalán, a módosítása? Mit jelent a te életed, a világ felfoghatatlanul óriási időtömegében? Nem nyomaszt-e ez a súly? Ha nem, miért nem akarsz mégse gondolni rá? Ha egyedül vagy otthon, fölteszed a kalapod a polcra, mennyi időbe telik ez? Tudod? És tudod, hogy ez idő alatt mások mit csináltak? Nem? Pontosan nem? Pontatlanul se? Így hát más se tud arról, hogy míg kalapod a polcra fölkerül, veled mi történik? Nem? S az idő óriási nagy tömegében hányszor föltehetnéd a kalapod a polcra? Hányszor válsz egy nap alatt mások számára semmivé? Amíg a feleséged leemel egy zacskó tésztát a bolti polcról, azt hiszed, létezel a számára? Amíg összeszámolja a pénztárnál a pénzét, azt hiszed, van valami azokban a pillanataiban, amiben veled lép kapcsolatba? De szerencséd, hogy nem tudod, mikor nyúl a tésztáért, és mikor fizet. Ha tudnád, belepusztulnál, hogy még a számodra legközelebbi ember számára sem létezel. Csak később, amikor elindul haza, igen, akkor talán már rád gondol, ott kell lenned, mert megszokta. S mivel nem tudod, másoknak mikor létezel, nem tudod, mennyire vagy egyedül. És ez a szerencséd, látod, hogy nem tudod. Az a szerencséd, hogy bármikor lehetsz egyedül, és bármikor nem, ez tart életben. De gondold csak el, hány ember élt, akiről ma már semmit nem tudunk, mintha nem is élt volna, pedig élt, fölfoghatatlan, semmi nyoma, ugyanúgy, ahogy a maiakról sem fognak tudni; ők most mindennél valóságosabbnak gondolják, hogy élnek, s elég lesz száz esztendő, kétszáz, velük szaporodnak a soha nem is élt emberek. A föld első rétege tele lesz valaha élt emberek porával, ha úgy tetszik, atomjaival, aztán ezek megint belevándorolnak az emberbe, kaján, pián, levegőn keresztül. Gondold csak meg, most is hány hulla pora, atomja van benned. Hány nőé és férfié, hány hullaatomból, hullaporból ugrottál össze, hogy megint legyen valami élet, aminek alapvetően ugyanolyan kilátásokkal mégy neki, mint hullaelődeid, porelődeid, semmielődeid. Ahogy telik az idő, alig lesz élő rész, amelyik ne hullaporból állna, s kívül te, mégis milyen egyszerinek és milyen újszerűnek gondolod magad, fölrakod a kalapod a polcra, aztán egyszer már nem nyúlsz érte többet, visszamégy a földbe, hogy tovább építsd ezt a borzalmas láncolatot, ezt az ész nélküli láncolatot, s majd fogzománcod helyet kap megint egy borzalmas férfiban, az orrcsontod egy elpuhult nőben, a szempillád egy disznóban, majd egy halálosan unalmas szalagmunkásban, az év közben lehullajtott körmeid talán már most ott vannak valami idióta partizánban, s viszont, ott zizegnek ők is benned. Mindig minden ugyanott tart. És akkor ülsz a szobában, bármire készen, mert nem akarod, hogy véget érjen az élet benned, és ha ott ülsz húsz évig vagy ötvenig, és semmit sem csinálsz, csak készen állsz arra, hogy bármi megtörténjen, akkor még mindig élsz, sokkal jobban élsz, mintha az élet látszatával eltöltenéd az időd, ezt a parányi időt, ami az idő tömegéhez képest semmi, egy nagy nulla, de ha te fejben tartod, hogy ezekből a nagy nullákból mi lesz, akkor még élsz, ha a jelen időt végképp fölszámolod, akkor még élsz, ha az időbeliséget fölszámolod, életben vagy, mert tudod, hogy a végelmúlás pillanata egy létező évszámhoz köthető, ami előtt éltél egy darabkát, aztán már soha, soha és soha, amit így az életben meg kell csinálnod, azt csináld meg, s jó, ha mielőbb készen vagy vele, aztán leülhetsz a szobában, húsz évre, ötvenre, és várhatod, hogy bármi megtörténjék, ha már készen vagy, nincs több dolgod, akkor már múlhat az idő, hozhat bármit, kegyelhet és nem kegyelhet, elvégezted a dolgod, mindegy is, mit, csak te tudod azt, hogy készen vagy, és ne szűkölj, ne szűkölj már, engedd el magad, kész vagy, nincs több dolgod, legyen ennyi elég, s ha gyorsan végzel, lesz időd meghalni is. Hát, hogy mi legyen a dolgod? Bármi, amit be tudsz fejezni, és nincs erődön felül, az erődön belül van, legfeljebb a maximumán, de azt inkább kerüld, honnan tudnád, hol a maximum, és akkor csak kóstolgatod magad, még ezt is, még ezt is, végezz el egy kis dolgot, amire nem megy rá az élet, vagyis amennyi abból van, s ha befejezted, légy nyugodt, nincs más dolgod, ez volt, ezzel már végeztél, és ne vállalj újat, tanuld meg befejezni ezt az egy dolgot, de azt rendesen, és ha befejezted, minden porcikádban kész és nyugodt vagy, már csinálhatsz bármit, akár segíthetsz is másoknak, de jobb, ha nem teszed, hadd csinálják csak meg egyedül, azért, mert te kész vagy, ne akarj örökké segédkezni, ne akarj örökké jó lenni, inkább csak nyugodt és biztos, biztos a saját dolgod felől, ennél nagyobb segítséget úgyse adhatsz, mint hogy látják, nyugodt vagy és biztos, de azt soha, egyetlen alkalommal, senkinek se mondd el, még magadnak se, hogy mivel vagy kész, mert ha nem tudod, mivel vagy kész, egyetlen pillanatra, senki, még te sem kérdezhetsz rá, hogy készen vagy-e vele, pusztán annyit kérdezhetnek, és annyit kérdezhetsz magadtól, hogy készen vagy-e, és erre már mondhatod, hogy igen, és hogy most már ezt is tudod, lehet valami sejtésed a dolgod kiválasztásáról is, soha ne válassz konkrét dolgot, abba még mindenki csak belebukott vagy belepusztult, mérd föl az erődet, végezz dolgokat, akár sokfélét is, de mindig csak olyat, ami kedves a szívednek, és soha ne kényszerből, mindig csak azért csinálj valamit, mert kedved van hozzá, és akkor a sok dolog közül majd valamelyik egyszer csak azt súgja, nem tudod, melyik, de hallani fogod, hogy velem készen vagy, és akkor már nyugodt lehetsz, nyugodt lehetsz az élet felől, nyugodt lehetsz a halál felől, te már készen vagy, és mivel senki nem tudja, mivel vagy készen, senki nem tud se elvenni, se hozzáadni, te sem, történjék bármi, és éppen ez az, most már történhet is, ott ülsz, bármire készen, ha most jön az élet nagy kínzókamrája, fájni fog, az kétségtelen, de mert készen vagy, kirúgod magad, mint akit össze se gyűrtek, s feltűnően furcsa, milyen életképes vagy, pedig nemcsak életképes, halálképes is vagy, s a nagy semmi, ami vár, nem kapkodva ragad el, csak becsusszansz, mint ahogy kicsusszantál, és nem sírva mégy a halálba, a sírást már elállítottad, igaz, az elején még jócskán bömböltél, sőt, azonnal ezzel kezdted, mi lesz most, hogy fogok elkészülni, de már kész vagy, a sírás és a nevetés innentől ugyanaz az érzelem, minden érzelmed a készen-lét érzése, úgy halsz meg, hogy készen vagy. De mi van akkor a kétségeiddel, ugye? Hogyan kételkedhetsz, ha egyszer már készen vagy? Hát éppen így. Ha már kész, aminek készen kell lennie, akkor kételkedhetsz a legmélységesebben, mert már nem azért kételkedsz, hogy bármivel is kész legyél, nem azért üti fel fejét benned a kétség, hogy általa neked jobb vagy rosszabb legyen, nem célszerű kétségekkel kételkedsz, hanem útjára engedheted a legelemibb, legalapvetőbb kétségeidet is, készen-léteden a kétségek semmit nem változtathatnak, sőt, csak bizonyíthatják, afelől nem lehet kétséged, hogy elvégezted-e a dolgodat, mert nem tudod, mi volt a dolgod, s ha afelől kétkedsz, hogy készen vagy-e egyáltalán, megadhatod magadnak a választ, mert érzed, készen vagy, s ha nem elég ennyi, és minél többször merül föl készen-léted felől a kérdés, annál többször válaszolhatod, hogy igen, és ezzel annál jobban felerősíted magadban a bizonyosságot, készen vagy, ez a kétség a bizonyosság próbája és ébrentartója, és ez a bizonyosság a kétségek hangjának legbiztosabb hangképzője, hogy ennél rosszabb hasonlattal ne is terheljelek, és ha belegondolsz, képes-e akár egyetlen kétség fölsérteni a készen-lét bizonyosságát, csak nevetni fogsz, ugyan, az előbb is öszszeszedtem jó pár elemi kétségemet, és gondolod, bármelyik is kizökkentett egy pillanatra?, sőt ellenkezőleg, egy szóval se mertem volna halmozni a kétségek sorát, ha nem lennék biztos abban, hogy készen vagyok, szülessen bármely kétségre bármely válasz, az már nem annak kétsége és nem annak válasza, hogy készen vagyok-e, csupán egy kétség és csupán egy válasz. Hm. Persze, hogy is megy ez mostanában? Mit is gondolnak az _ értelme. Ha fölteszik ezt a kérdést, utána úgy tudnak nézni, mint egy hőkezelt salátafej, amely nyolcórás intenzív nyelvtanfolyamon képes elsajátítani a világ bármely nyelvjárását. Ülnek, és azt kérdezik, mi az élet értelme. Aztán gondolkodnak. Hátha eszükbe jut. Egyszer csak beugrik. Itt van a nyelvemen, de nem tudom kibökni. Aztán elismételik a kérdést, mert azon kapják magukat, hogy elkalandoztak, és már megint az újság címlapját olvassák. Na, akkor újabb kísérlet: mi is az élet értelme? Itt már megváltoztatják a hanghordozást, hátha attól érthetőbb lesz a kérdés. Az „értelme” szónál sivítva viszik föl a hangsúlyt, mint egy kismalac, amelyikre szerencsepatkót akar szögelni a kéményseprő egy lóhere alakú kalapáccsal. Miután másodszor is elhangzott a kérdés, úgy érzik, már bent vannak a sűrűjében, közel a megoldás, a második kérdés biztosítja őket afelől, hogy akkor most ezzel a kérdéssel valóban foglalkoznak. A második kérdés után egy perccel nagyot sóhajtanak, meglepve veszik észre, milyen fárasztó is a szellemi munka, s gondolkodás közben is kell levegőt venni, nem csak a futáshoz szükségeltetik, de itt kicsit meg is rémülnek, attól tartanak, hogy sóhajtásuk az intenzív gondolkodás miatt könnyen átcsaphat lihegésbe, s valóban, némelyikük egyre vadabbul szuszog, mintha ez a pár percnyi szimpla gondolkodás vagy pusztán a gondolkodás lehetőségének rémisztő közelsége egy kismaratonihoz szükséges energiamennyiséget emésztene föl. A másodszorra föltett kérdés, amely szerint annak kellene meglepő gyorsasággal kiderülnie, hogy akkor konkrétan, nem lacafacázva, félre a szűk ingekkel, mi az élet értelme, ez a másodszorra feltett, befelé kacsingató, de kifelé fénylő kérdés a választóvíz. Mert a második kérdés után nem sokkal van, aki föladja, szégyent nem érezve beletúr az orrába, rákeni a fülcimpájára, ezzel is jelezve: mennyire elmélyült, majd azt mondja, dolgom van, ez a kérdés pedig ráér, ezt a kérdést bármikor föltehetem magamnak, az ügyfél viszont lehet hogy nem jön el többet, a húst nem lehet többet frissre sütni, a gyereket nem lehet pedagógiailag jobb időzítésben elverni, a lakásrészletet nem lehet többé büntetőkamat nélkül befizetni, egyszóval csupa folyó, amelyiken nem úszik le még egyszer ugyanaz a szardarab. A másodszori kérdés után feladók egy része megpróbál akképpen egérutat nyerni, hogy bosszankodva a térdére csap, majd higgadtan közli (magával vagy mással), hogy van egy kis bökkenő, ugyanis mindaddig nem találhatjuk meg az élet értelmét, és teljesen fölösleges is utána kutakodni, amíg nem döntöttük el, nem válaszoltunk arra, hogy van-e egyáltalán az életnek értelme. Ez pedig, belátható, még makacsabb és még elvibb kérdés. Mert hogy mi az élet értelme, erre még csak-csak lehetne válaszolni, de arra, hogy van-e értelme, hát ezen gondolkozzon az, akit fizetnek érte. Vagyis arról van szó, hogy eldöntendő kérdésre sokkal nehezebb válaszolni, mint arra, hogy: mi?, vagyis arról van szó, hogy sokkal nagyobb blama egy eldöntendő kérdésre rossz választ adni, mint olyan kérdésre, ahol sokféle lehetőség közül választhatunk. Az eldöntendőnél egy a kettőhöz a nyerési esély, a másiknál meg egy a sokhoz. Vagyis azt elbaltázni, ahol egy a kettőhöz már majdnem tutira megyünk: blama, agyi durrdefekt, itt még a hülyének is van esélye, s lám, mégis ez a fogósabb kérdés. Úgyhogy viszontlátásra! De van, aki a második kérdés után annyira elkalandozik, hogy később visszagondolva megállapítja, hogy az élet értelmére vonatkozó kérdésnek alapvetően csak relaxációs jelentősége van, ezért legközelebb, ha szellemi kikapcsolódásra vágyik, hagyja a fenébe a könyvet, a mozit, a koncertet, egyszerűen fölteszi magának a kérdést, mi az élet értelme, és már ki is kapcsolódik, elfelejti búját-baját, s percek múlva új emberként, megtisztulva tér magához, s kacérkodik a gondolattal, hogy korára való tekintet nélkül, csupán mentális egészségét szem előtt tartva beiratkozik valamelyik filozófiai fakultásra, majd az első előadás után kimerülten kérdezi a filozófiatörténeti előadót: – És tessék mondani, mikor jön az, hogy mi az élet értelme? Az előadó természetesen ezt különleges problémaérzékenységre való hajlamnak tekinti, s tán még kollégái figyelmét is fölhívja eme különc, zsenikontúrú hallgatóra. Ami viszont kétségtelen, hogy a második kérdés elhangzása egyeseket szellemileg tehetetlen helyzetükben olybá gerjeszt, hogy az rámegy a libidójukra, összeér vele, s az illető személyben oly mértékű szexuális energiát gerjeszt, úgy felkorbácsolja az ágyékát, mintha a termékenyítés aktusával egyívású lenne a problémafelvetés, s a székben való rejtelmes izgése-mozgása közben úgy érzi, hogy gé pontja túl van a gravitációs gyorsuláson, s amint azt tehetné, megerőszakolna akár egy tál osztrigát is. És végül, akik ezek után is talpon vagy ülve maradtak, átérezve az ügy fontosságát, mintegy újrafogalmazási szándékkal harmadszorra is felteszik a kérdést: mi az élet értelme?, na, kedves barátom, nekik aztán még az a maradék eszük is elment, ami esetleg az első kérdésfelvetésnél megvolt. Egyértelműen nem normálisak, mi több, balfaszok.

Hát, igen, értem én, mondta Doktor Touswoos Kremkusnak. De egyet már régóta szeretnék megkérdezni.

Nos?

Elmehetek zuhanyozni?

*

Kremkus a zuhanytálcán topogott, a Doktor Touswooszal töltött tegnap esti italozástól már messze, de épp elég közel, hogy a Doktor vibráló hangja ismét megszólaljon a forró vízpárában: általában a férfiaknak fogalmuk sincs, hogy a feleségük milyen méretű fehérneműket hord, sőt, azt sem tudják, miféle méretszámok vannak, némelyik férfi, ha negyvenötös cipőt hord, és negyvenötös inget visel, azt gondolja, neki mindenből negyvenötös a mérete, még a saját számozásukat sem ismerik, nemhogy a feleségükét, azt hiszik, azok is mind egy méretet viselnek, föl sem tűnik nekik, hogy a kis melleknek és a széles csípőnek és a nagy fenéknek nem lehet ugyanaz a mérete, vagy a nagy melleken hordott fehérnemű számozása alapvetően eltér a keskeny csípőn hordott alsónemű számozásától, így hát barátom, a szomszéd hiába költi el a pénzedet fehérneműkre, azzal nem fogja visszacsalogatni a feleségét, hiába lógatja föl mind a fehérnemű-kollekciót az udvari szárítón, és hiába terjed el a híre, hogy a felesége most hagyta el, és máris, néhány nap alatt új nője lett a szomszédnak, mert az új nő fehérneműi jól láthatóan ott száradnak az udvaron, hiába minden, ettől még nem fog a felesége féltékeny dührohamban visszatérni hozzá, esetleg kíváncsi lesz, s valamely személyes használati tárgya miatt, arra hivatkozva kíváncsian visszatér néhány percre, megszemléli a szárítóra akasztott fehérneműket, s ebből tudni fogja, hamuka az egész, egyrészt azért,

igyál még, töltök, mondta Kremkus az este, gondolta a gőzpárában,

egyrészt azért, mert kötve hiszem, hogy mindegyikről leszedi az árcédulát, másrészt azért, mert a felesége azonnal olvasni fog a méretekben, és ő tudja, hogy ilyen méretkombináció nem létezik a fehérneműk között, vagy ha igen, az illető egy torzszülött, a férje új nőjének abnormális fizikai paramétei vannak, ezért hát egy pillanatra sem támad benne féltékenység, s ha ráadásul az azonos típusú fehérneműk között is akad különböző méretű, akkor a te szomszédod már rég lebukott, a felesége maximum röhögni és fulladozni fog a szárító előtt, és semmiképpen sem ugrik a te szomszédod nyakába, hogy hátralévő életét ott töltse, miután elhagyta, nem hiszem, hogy egy nőt így rá lehet szedni, sőt, nem is érdemes, mert mi lesz, ha visszamegy a te szomszédodhoz az ő felesége, ugye, megkéri,

igyál még, töltök egy pohárral, gondolt vissza Kremkus a páratömbbe ágyazva,

ugye, megkéri, dobd ki azt a ringyót az ágyamból, s immár nem neheztelek többé rád, ezt fogja mondani a te szomszédodnak az ő felesége, meglehet, de aztán jönnek ám a vérfagyasztó társas együttlétek, amelyekben lassú és kínzó, vallomást kérő beszélgetésekben fogja csontig rágni a húst a te szomszédodról az ő felesége, addig zabálja, zabálgatja, mígnem a te szomszédod legszívesebben saját magát zabálná föl, és már bánja az egész melltartósdit, bugyisdit, csipkésdit, fekete pántosdit, harisnyatartósdit, az egész fehérneműsdit a pokolba kívánja, nincs az a házasság, amit egy nagy táska fehérneművel helyre lehetne hozni, különben is, a felesége azonnal kiszúrja, hogy ezek nem használt fehérneműk, minden fehérneműn meglátszik, volt-e már benne legalább egyszer valaki, és ha ezt még tudja is a te szomszédod, mit fog csinálni?, néhány nap alatt elhordja őket?, ha az utcán nem is, de éjjel ezekben alszik?, vagy ha nem alszik bennük, egy fél napig ugrál rajtuk?, azt se tudja, hogy kell kimosni őket, százmillióból egy férfi ha mosott már női fehérneműt, azt se tudja, melyiket melyikkel lehet összemosni, vagy hogy hova állítsa a mosógép kapcsolóját, ronggyá mossa a te pénzeden vásárolt fehérneműket, aztán mi lesz?, semmi, kiakasztja őket száradni, de hogyan?, fogalma sincs, hogy hogy kell női fehérneműt szárítani, szerinted a harisnyatartót föl kell csíptetni a kötélre, vagy csak föl kell teríteni,

igyál még, nem fog megártani, ez jóféle ital, emlékezett Kremkus a forró párában,

és még valami, eszébe jut-e a te szomszédodnak, hogy lehúzza a port a ruhaszárító kötélről, minden bizonnyal nem jut eszébe, a felesége csak végighúzza az ujját a poros ruhaszárító kötélen, és már tudja is, ehhez nőnek semmi köze, mi is a te szomszédod?, mit mondtál?, politikus?, akkor értem már, vagyis dehogy értem, hogyhogy nem volt pénze?, a felesége zárolta a közös számlát?, ilyet lehet?, egyáltalán, elhagyta a felesége?, meggyőződtél te erről?, vagy csak be akart jönni hozzád? nem gondolod?, jobban tennéd, ha a körmére néznél, ezek megveszekedettek,

még egy pohárral lecsúszik, szinte már füstölt a gőz Kremkus fején,

fiam, ha valaki politikusnak megy, annak elment az esze, fiam, ha az ember már végképp nem tud mit kezdeni magával, akkor elmegy politikusnak, nézd meg, miért lesz valaki politikus, mert olyan hitvány ember, hogy másképp semmi esélye arra, hogy a legminimálisabb elismerést is megkapja mástól, a politika nem más, mint hitvány, de elismerésre vágyó emberek gyűjtőtábora, egy hatalmi gettó, amelybe normális ember be nem teszi a lábát, és mi az állam?, az államgépezet?, tölts még, a hatalmi gettóban élő hitvány emberek lidércesen mechanikus gépezete, mindig beállnak valami ügy mögé, és mindig szolgalelkűségükről biztosítanak mindenkit, a legbárgyúbb szolgalelkűségről, hogy elismerjék őket, és hogy javadalmazásuk mértékét, annak emberi mércével mért értékét még magukkal is elhitethessék, a politikus dolga semmi más, mint flott ügyruhába öltözni, ügymosolyt vágni, ügybeszédeket mondani, ügyszolgaságot mutatni, és ügyet két marékkal találnak, bárhová nyúljanak, annyi az ügy, mint a szemét, turkálhatnak kedvükre, és most megszorítom magam, tölts még, körülbelül annyi politikust érdekel az ügy valójában, ahány férfi ismeri a felesége fehérneműméreteit, mit gondolsz, valóban itt tartana a világ, ha tényleg az ügy érdekelné őket, ugyan, amiért egyik nap leanyázzák a másikat, a másik nap, ha úgy hozza kedvük, megteszik maguk is, de mi az ügy, igaz?, hát csak az, fiam, hogy élni lehessen, de nem az életfeltételekkel foglalkoznak, hanem a hatalomfeltételeken, a javadalmazásfeltételeken jár az eszük, a politika nem más, mint az ember legagresszívebb vágyának, a hatalomvágynak perverz kielégítése, ugyanolyan bűnözés, mint a maffiaagresszió, csak az egyikről azt hisszük, mivel a ránk is vonatkozó jogok és törvények alapján működik, hogy jogos és törvényes, míg a másik törvényen kívüli, amíg az egyiket szívből elítéljük, és szívből undorodunk tőle, addig a másikon csak csodálkozunk, hogy hogyan lehetséges ez, ha nem vigyáznak eléggé, és a politika megmutatja igazi arcát, kivillantja kőkemény tépőfogait, hát akkor csak nézünk, mert nem akarjuk elhinni, hogy ezek az emberek irányítják a mi életfeltételeinket, úristen, ezek!?, tölts még, ők hoznak törvényeket?, ezek ítélkeznek?, ezeknek a kezében van a világ állapota?, és azt merjük ezek után hinni, hogy a levegő tisztasága, a jéghegyolvadás, a nukleáris sugárzás azért érdekli őket, hogy az életfeltételeinken mozdítsanak?, egy frászt, csak azért, mert ez őket is elpusztíthatja, csak ezért, semmi másért, egyedül ez az oka, azt hiszed, bármi globálisat azért kezelnek, hogy te rendesebben jöhess ki a napjaidból?, azt hiszed?, nem azért, egyedüli okuk, hogy hatalom- és javadalmazásfeltételeiken javítsanak, illetve javítsák azokét, akik az államgépezet csúcsára befizették őket, így hát a politikusnak semmi valódi dolga nincsen, csak látszatdolga, ahogy az állam is a látszatmunkavégzés nagymestere, és benne minden mozdulat, minden oksági láncszem a hatalom és a javadalmazás felé tart, ez adja a világszerkezetet, ez adja az életszerkezetet, a törvényszerkezetet, és attól még, tölts egy pohárral nekem is, attól még, hogy köpsz rá, nem változik semmit ez az éktelen monstrum, és be kell látnod, mintha egy falat akarnál elnyomni puszta kézzel, teljesen a hiábavalóságig fokozva tehetetlen vagy, vagyis egy dolgot tehetsz, egyetlenegyet, és ehhez ragaszkodom, legalább ennyi legyen meg magamnak, hogy a lehető legsemlegesebb maradok, s amikor újra és újra szavazásra kerül a sor, akkor hitvány, ügysíró és ügyömlengő emberpéldányt szakítsunk a nyakunkba?, hát én még csak a latolgatásig se jutok el, tölts még, ez ideig minden alkalommal kihagytam a szavazást, egyetlenegyszer sem mentem el szavazni, mert mindig is úgy találtam, semmi okom arra, hogy szavazzak, legfőképp az úgynevezett választásokon láttam a napnál világosabban, hogy nincs mik között választanom, ezért hát a választások napján, mikor mintha mindenki be lenne golyózva, és az urnákba dobálják a szelvényeiket, mintha valami nyereményjáték kegyeltjei lennének, pedig a napnál világosabb, hogy egy örök vesztésjáték örök és monomániás vesztesei, hát ezeken a napokon is úgy éltem, mint amikor nem volt választás, de ezzel, hogy azt választottam, hogy nem és nem megyek választani, valójában mégiscsak választottam, azt, hogy a felkínált lehetőségek között sem érzelmi, sem értelmi különbséget nem látva nem választottam, semleges álláspontom, tölts még, azonban mégis, én így gondolom, a lehetséges álláspontok legérzelmesebbike, gondolj bele, mert így az én és a hozzám hasonlók elvárásai légüres térbe kerültek, nem találtam elvárásaimhoz mérten méltóbb álláspontot, mint hogy ne válasszak, viszont azok, akik választottak, ezek szerint találtak elvárásaiknak megfelelő érzelmi vagy értelmi okot arra, hogy válasszanak, mert azt képzelik, fenekestül átlátják a helyzetet, holott tudod, tölts még, a politikánál nincs átláthatatlanabb, ezért az én álláspontom az, hogy mindaddig, amíg nem győződtem meg arról, hogy mit vagy kit választok, addig nem választok, amíg nincs lehetőségem arra, hogy választásom következményét minden bizonyosságot igénylően felmérjem, addig semmit és senkit nem választok, mert ha ellenkező esetben mégis megtenném, akkor valójában nem választanék, hanem csak egy választási művelet külső kellékeit használva blöffölnék, indokolatlan feltételezésekbe bocsátkoznék, ami önmagában véve maga a teljes és korlátok nélküli kiszolgáltatottság, de mindhiába nem teszem meg, megteszik helyettem mások, választásaik nyomán önmagukkal együtt engem is kiszolgáltatottá tesznek választásaik következményének, mert azzal, hogy nem választok, nem kerülök a körön kívülre, semmiképpen sem kerülhetem el a mások által választott, minden esetben lesújtó következményt, a semlegesség választása nem jogosít fel semmire, ellenkezőleg, akaratomtól független jogokkal élhetek, és mindezen, általam nem választott jogok mellett támasztott, úgynevezett törvényes követeléseknek és elvárásoknak is alá kell vetnem magamat, annak ellenére, hogy sem ebben, sem pedig más országban, ahol ugyanez várna rám semleges álláspontom miatt, az én álláspontom továbbra sem lenne más, mint semleges, és bár tudom, a semlegesség választása nem kiút a rendszerből, nem megoldása a rendszernek, ezáltal nem válik elfogadhatóbbá a rendszer, a semlegesség választása csupán az önmagammal szemben támasztott követelményekhez való ragaszkodás egyedüli lehetséges módja ebben a rendszerben, mert ez a demokrácia, ahol nem választhatok mást, mint ezt a hatalomfeltételekre és javadalmazásfeltételekre összpontosító demokráciát, szóval ha nincs más választásom, akkor ez nem demokrácia, ami nyilvánvaló, ebben a világban ennek a szónak semmi értelme, akár törölhetnénk is az összes szótárból, legalább egy szóval csökkentenénk a törvényes és világátszövő aljasság úgynevezett történelmi hivatkozásainak tárházát, és nem tudom, tényleg politikus-e a te szomszédod, de ez a fehérnemű-akció teljes mértékig politikusi agyra vall. Köszönöm, ne tölts többet, mennem kell.

Magamnak se kellett volna, esetleg a felét, gondolta Kremkus a zuhany alatt, hátravetette a fejét, hogy a vízsugár a szájába spricceljen, nyelvét zsibbasztva bizsergette, aztán még az arcát körbeforgatta a tusrózsa alatt. Elzárta a csapot, csend lett. A csempén a csöppfolyások csíkokban törölték a lecsapódott meleg párát, amely úgy járt-kelt a levegőben, mintha Kremkus egy felhőben álldogálna, amely felhőt befalazták, ide, a fürdőszobába. A bőre vörös volt, ahol ronggyá ázott, mészszerű fehér. Elhúzta a zuhanyfüggönyt, a műanyag karikák nesze és a műanyag függöny sistergése megtörte a csöndet. Meddig lehetne itt állni úgy, hogy ne történjék semmi? Sokáig. Egészen sokáig. Aztán valahol a csönd fölött egy egészen vékony és alig hallható hangrétegben tompa, mély, búgó hang jelent meg. Mintha valami nagyon működne, valami, ami mindenütt búg. Ugyanezt a hangot hallotta a hegyekben is, aztán lent a folyónál. Valami működik, valami nagyon működik.

Kremkus törülközőbe csavarva megállt a nappali ajtaja előtt; az asztalon két pohár és ugyanennyi üres üveg. Micsoda üresség! Az ablak alatti virág zöld levele hangtalanul elvált a szárától, ugyanilyen hangtalanul pörgött a levélzeten át a padló felé. Doktor úr! Kipusztítja a virágjaimat! Valahol egy kutya vakkantott hármat, az elektromos óra számlapja egy egészen másik időt számlálva villogott. Kremkus továbbment, a dolgozószobában leült az asztalhoz, kézbe vette tegnapi munkáját, a legfelső lapot. Ahogy beleolvasott, élettelenül pörögtek le a papírról a szavak. Fércmunka, eszetlen fércmunka. Abba kéne egyszer hagynom. Abba az egészet. Mit tépem itt a szám? Szánalmas. Ha elhiszik, azért. Ha nem hiszik, azért. Mindenképpen. Mit tudok én bármiről is? Nevetséges. De hogy ennyire!? Talán még jobban is. Vegyél egy tollat, egy papírt, és mondjad, mondjad. Amíg ki nem hajítod az egészet. Lehetetlen. Csöndet akarok! Csöndet! Aztán meg elunom a csöndet, összeszedem a papírokat, és kezdem elölről az egészet. Elölről. Mindig elölről. Ritmusa, az van. De más? Mintha azért kellene beszélni, mert ez az egyetlen létező dolog. Dolog. Mi más? Dolognyelven dolgokat mondani. Dolognyelven dolgozni. A dolgokat lássad, apukám, a dolgokat! Á! Hagyom a fenébe, majd holnap. Holnapután. Egyszer.

Kremkus lassan, mint aki véletlenül kiterített áldozatától távolodik, távolodott az íróasztaltól, befarolt egészen a hálószoba ruhásszekrényéig. Kinézett az ablakon; két kisgyerek állt az utcán, az egyik kezében könyv, valamit hevesen magyarázott, a másik föléhajolt, az is oda-odanyomta az ujját a könyv lapjaira, néha a fejét csóválta, a másik erősködött, mindjobban bökdöste ujjával azt a valamit, végül összecsapta a könyvet, és a másik feje felé suhintott a könyv gerincével, de mielőtt elérte volna, a könyv alatti fiú ijedten hunyorított, amaz megállította a levegőben a könyvet, aztán mintha szolgája lenne, széles mozdulatokkal legyezni kezdte a másik arcát, az kinyitotta a szemét, hirtelen a szájához kapott, valami eszébe jutott, és elrohant. Amaz ott maradt a könyvvel, valamit még kiabált a másik után, aztán újra fölütötte a könyvet, ujjával kereste az imént vitatott helyet, lassan fölnézett az égre, rácsapta ujjára a könyvet, és nyilván láthatta valaki a színjátékot, az ujjára csukott könyvvel összerogyott.

Kremkus felöltözött, a hűtőből szendvicset tömött magába, és mielőtt elindult volna, kinyitotta a fürdőszoba ablakát. Mi lesz már, soha nem fogok elindulni!?

Mire az utcára ért, az összecsuklott gyerek is eltűnt. A szomszéd kerítése mögött vastag élősövény húzódott, magasan a kerítés fölé emelkedve, a kilincsen kívül semmi más nem mutatta, hol a kapu. Még zár se volt rajta. Csöngetett. Az utcán nem járt senki.

A kaputelefon kattanása után hosszú, sistergő hang következett, mintha rotyogó olaj fölé tartanák a kagylót.

Ki...? – az „az” már nem hallatszott.

Kremkus, a tőszomszéd.

Nyi...m mindjárt csa... ...ékról a ku..., ááá, ez ...ró.

Jól van?

...ól, csak a pi... ...em tu...om ny...ni.

Várok.

A kapu viszonylag hamar kinyílt, a szomszéd kidugta a fejét:

Visszakéri a pénzt? Gondoltam. És még igaza is van. Minek...?

Álljon már le! Mit is mondott, mi a foglalkozása, politikus?

Nem, kérem szépen, pilóta vagyok.

Na, ide figyeljen! Menjünk, elmegyek magával fehérneműt vásárolni. Tudok egy egészen kiváló üzletet.

Nem hiszi, mi, hogy tényleg azt veszek!?

Bánom is én, mit vesz rajta. De ha azt akar, jöjjön. Ha nem, a maga dolga. Tudja, hogy milyen fehérneműket akar venni?

Ezt-azt-amazt. Amik egy ilyen boltban vannak.

Gondolja meg, ha nem jó méretpárosítást választ, a felesége rájöhet, hogy csak trükk, csalimese.

Maga ismeri a méreteket?

Majd elképzeljük. Nem jött, esetleg, nem jött vissza a felesége, vagy nem akar, mégis?

Tegnap este is ott volt a szobában. Ez borzalmas. Nem bírom ki. Tudja, bemondónő. Ott nézzem életem végéig? Ebbe bele lehet őrülni.

Hát igen. Egy bemondónővel majdnem teljesen lehetetlen szakítani, persze, ha szerelmes.

Gondolja, én az vagyok?

Talán. De ezt a baromi nagy sövényt a kerítés mögött mindenképpen le kellene vágatnia.

*Fejezetek egy készülő regényből.