Színházcsinálók II.

Még februárban, bukósisakban bóklászva az épülő Nemzeti Színház állványai között arról elmélkedtem: a politika elkésett az igazgató kinevezésével. 2002 nyarán, a választások után az új igazgató már semmit sem tud kezdeni a következő évaddal: nincs társulata, nincs műsorterve, nincs műsora.

Aztán februárban, márciusban sem lépett a politika, a kormánybiztos – menteni a menthetőt?! – elkezdte szervezni a jövőt. Nagy hírű külföldi rendezőket, társulatokat hívott meg, a második előadás megrendezésére maga vállalkozott, s felkért három jeles rendezőt, rendezze meg a nyitó előadást. Mindhárman udvariasan, de határozottan nemet mondtak.

És akiknek ebben a helyzetben meg kellene szólalniuk: a politikusok hallgatnak.

Miközben néhányan hangosan, gonoszkodva tapsikolnak.

Megértem Ascher Tamás rendezőt, amikor azt mondja: ő művész, ezért direkt politikai akciókban – márpedig a választási kampány csúcspontján a Nemzeti Színház megnyitó előadása politikai akció – nem kíván részt venni. Megértem Schwajda György kormánybiztost, aki azt állítja: normális színházi életben a Nemzeti Színház megnyitása szakmai és művészi kérdés; különleges rang egy művész számára, ha olyan színházi előadást hozhat létre, amelyet majd idő múltán is számon tartanak. (Tudjuk ma is, hogy a Pesti Magyar Színházat 1837-ben sebtiben lefordított, rossz külföldi darabbal nyitották meg, de hogy mi volt a második bemutató, arra csak a lexikonok emlékeznek.) Nem értek velük egyet, de értem a Schwajda Györgyöt faggató, okoskodva szurkáló újságírót, erőszakosan kaján rádióriportert: ők azt szerették volna, ha a másik kormány építi fel a másik Nemzeti Színházat, nem ez a kormány ezt a Nemzeti Színházat.

Itt a baj! Demokráciában az természetes, hogy van egyik kormány, aztán van másik kormány. Az egyik kormány azoknak nem tetszik, a másik kormány ezeknek. Ez a demokrácia. De Nemzeti Színház a demokráciában is csak egy van. Nyilván egyszerűbb lenne a kérdés megoldása, ha minden párt – vagy legalábbis minden kormány – fölépítené a maga Nemzeti Színházát. Soknemzetiszínház-rendszerben talán békében élnénk, habár ki tudja…

Egy dolog – legalábbis ebben a pillanatban – biztosnak látszik: az épület, amelyet most Nemzeti Színháznak neveznek, 2002 márciusára fölépül.

Lesz megnyitó előadás, valamilyen… De társulat 2002 tavaszán már biztos nem lesz! Igaz, lehet jó színházat csinálni állandó társulat nélkül is. Nemzeti Színházat nem szoktak, de lehetünk mi az úttörők.

A Pesti Magyar Színházat hajdan néhány év múltán átkeresztelték Nemzeti Színházra. Lehet, hogy ezt a mostani Nemzeti Színházat majd néhány év múlva átkeresztelik Székesfővárosi vagy Dél-Pesti Színházra?

Másfél évszázada nem tud megszületni a Nemzeti Színház. A másfél évszázad során számtalan módon tudtuk tönkretenni a Nemzeti Színház ügyét. Lehet folytatni a sort…

De mi lenne, ha most az egyszer nem az történne, hogy mindenki hangosan arról szónokol: mi az, amiben nem ért egyet a másikkal? Mi lenne, ha most – művészek, értelmiségiek – abban lelnénk közös örömünket, hogy valamit – egy színházat – egyetértésben, közösen tudunk átadni az országnak, a közösségnek?

Ha végre nem arra figyelnénk, ha most az egyszer nem az lenne a fontosabb, ami elválaszt, hanem ami összetart?

Vagy már végképp összetörte bennünk az egyetértés, az együttgondolkodás képességét
a politika?

Szigethy Gábor