Zsille Gábor

 

Milyen könnyű volt

A legjobban, azt hiszem, a platánok kérgére
emlékszem, a szanaszét heverő lemezekre
szújáratokkal, hangyákkal, s hogy milyen könnyű volt
letörni őket a törzsről, a reccsenő, száraz
gallyakra a csúszdák és mászókák körül, a fák
illatára, mit órákig hordoztam bőrömön,
a bérházak verőfénytől szikrázó, sarkig tárt
ablakaira szombat délelőtt, a balkonon
napozó nénikre, a törpefenyők hűsére,
a dombra, a gallyakra, a platánok kérgére.

 

Agónia

Mint homokszem, hullunk alá az emlékezet
szitáján. Zokogsz, iszappá leszünk.
Hogy alkonyodik, homlokunk félelemmel
koszorúzza a magány. Hogy alkonyodik,
homlokunkra árkokat rajzol a szél, krónikát
jegyez a köd. Halszájakkal tátog
a csönd. Mint mustármag, nyílik meg
oldalunk, pusztulunk, szökkenünk szárba.

 

Lágyabban, lágyabban

Lágyabban, lágyabban: megenyhülnek
a pirkadatok és az ablakok
kinyílnak sorban.

Minden évszakban a másik három
dereng, süt, a kályhák salakjában
a liget fái.

És minden szobában ugyanaz a
dallam, ugyanazok a mondatok
halnak el, kelnek.

Nyílnak és zárulnak: elhullajtjuk
a folytatást egyetlen gondolat,
taktus közepén.