A mai napra előírt párizsi közhelyünk először IV. Henrik szájából hangzott el, aki – hogy a katolikus Párizst békés eszközökkel bevehesse – 1593-ban harcos hugenottából hívő katolikussá lett, s pálfordulását így okolta meg: Párizs megér egy misét.

Hát nem tudom, megérte-e neki (később éppen egy fanatikus katolikus merénylő végez vele!), nekem mindenesetre Párizsban nemrég, egy vasárnap reggel, nemigen volt más választásom, mint szentmisére betérni a Saint-Sulpice-székesegyházba. Ugyanis a Bonaparte és Vaugirard utcák sarkán álló Magyar Intézet felé tartva olyan eső zúdult a nyakamba, hogy jobbnak láttam födelet keresni a fejem fölé, s mivel éppen a lenyűgöző méretű, inkább monumentális, kétbástyájú várra, mint templomra emlékeztető Saint-Sulpice előtt haladtam el, hát oda futottam be.

Képzeljük el hát, hogy 2000. november 26-a van, úgy nyolc óra előtt lehet az idő, ülök a székesegyház egyik mellékhajójában, fejem fölött, Delacroix freskóján Mihály arkangyal vív a sárkánnyal, s a két csonka toronyban reggeli misére zúgnak a Sulpice harangjai; soha ilyen agyat-szívet zengető fenséges koncertet nem hallottam még, mintha valahol a csillagok között ülnék, s a kepleri szférák zenéjét hallgatnám, mintha a Rue Bonaparte-ból nem egy templomba futottam volna be, hanem egyenesen a világűrbe futottam volna ki.

Negyedik napja a Magyar Intézet vendégei vagyunk, író–olvasó találkozóra invitáltak bennünket az Intézet vezetői (három pozsonyi írótársamat s jómagamat); a találkozó megvolt még pénteken este, azóta magával a várossal találkozgatunk, illetve én, most, a Saint-Sulpice-ben, közvetlen a reggeli mise kezdete előtt, a találkozásaim emlékeit rendezgetem magamban: megérte-e az esős őszben három-négy napra Párizsba utazni úgy, hogy érkezésünk után szinte mindjárt fordulhatunk vissza?

Nos, mindenekelőtt: igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a francia főváros ma már nem a világ fővárosa. Sok ennek a külső jele is, de a belső jelei a markánsabbak: a franciák foggal-körömmel védik a védhetetlent, a régi dicsőségüket. Világhegemóniájuk elvesztése számukra olyan trauma, mint a magyarok számára Trianon volt.

Apropó: Trianon! Koncsol Laci barátom, expedíciónk fő előadója tegnapelőtt este úgy nézett szembe a körülbelül százfős francia közönségünkkel, mint Delacroix Mihály arkangyala a sárkánnyal, mondván: A magyarok úgy szeretik Párizst, hogy soha nem feledhetik Trianont. S Grendel Lajos, kisded párizsi küldöttségünk harmadik jeles tagja (akiről az estünk másik előadója, Valér Mikula szlovák irodalomtörténész azt mondta – ékes francia nyelven –, hogy egyenesen abból a közép-európai nagy erdőből jött – mármint Grendel Lajos –, amelyet a rómaiak óta az európai térképeken fehér folttal szoktak jelölni, s azt írják rá, hogy “Itt oroszlánok vannak!”), szóval mikor tegnap a Champs-Élysées-n jártunkban, valahol a Concorde-obeliszk és a napóleoni Diadalív között, egy kies bozótosban fölfedeztük Clemenceau vadászruhás-hátizsákos, csörtető szobrát, Grendel Lajos sem mulasztotta el megjegyezni, hogy a nagy férfiúnak nem is annyira vadász-, mint inkább vaddisznóformája van.

Szóval Párizs már nem a világ fővárosa. Tegnap (azaz szombaton) este is zuhogott az eső. Hová lehet menni szombaton este, zuhogó esőben, Párizsban? Gondoltam, beülök egy moziba. A Montparnasse alatt van egy nagy mozikombinát, a Gaumont, egyszerre tizenkét filmet vetítenek benne. Sorra néztem valamennyinek a plakátját. A tizenkét filmből tíz amerikai volt. Nem mentem moziba. Item (vagy inkább hát: ájtöm).

Beültem a Rotonde kávéházba (ahol előttem állítólag Simone de Beauvoir, Sartre, Hemingway, Henry Miller, James Joyce, Radnóti Miklós és Aragon Louis is üldögéltek már, meg a mi négyes küldöttségünk is üldögélt, mindjárt a párizsi lakozásunk első napján, de mi nem állítólag üldögéltünk ott, hanem halálos biztosan; azért emlékszem ilyen jól a dologra, mert Grendel Louis ott felejtette az esernyőjét; az irodalomtörténészek – megint csak állítólag – máris nyomozzák, hogy a nevezetes esemény a Rotonde-ban történt-e vajon vagy a Selectben; Valér Mikula az utóbbi verzió mellett kardoskodik), szóval beültem a Rotonde-ba, és a pincér angolul kérdezte meg tőlem, hogy mit óhajtok. Nincs kizárva, hogy a sokdioptriás szemüvegem miatt James Joyce-nak nézett. Ájtöm.

Még Pozsonyban olvastam, hogy New Yorkban már a nagymamák is rolleron száguldoznak bevásárolni. Most ez a globalizációs noblesse. A hír vétele után egy héttel a Boulevard Saint-Michelen már tizenhét rollerezőt számoltam össze. (A párizsi rollerőrültek főleg a St. Michel és a Rue Cujas sarkát kedvelik, ahol – Radnóti szenzációs megfigyelése szerint – “egy kissé lejt a járda”.) Item.

A párizsi képes magazinok címlapján már csak egy francia színészt fedeztem föl, Gerard Depardieu-t. A többi amerikai volt. A kicsit a külsejével is a mi Mečiarunkat formázó Depardieu úgy gubasztott a Le Nouvell Observateur első oldalán, anyaszült meztelenül (Rodin Gondolkodójának a pózában), szőrös háttal, mellel, ágyékkal, mint egy száműzött bennszülött-vadember. Item.

S végül, de nem utolsósorban ugye az Európai Unió és a NATO s az Európa Parlament és az Európa Tanács székhelye sem Párizsban van. Item.

Szóval Párizs már egyre inkább csak Franciaország fővárosa. De azért természetesen még mindig megér egy misét. Hisz a Notre-Dame, az Élysée-palota, az Arc de Triomphe, a Sacré-Coeur, a Panthéon, az Eiffel-torony, a Louvre, a Pompidou Központ, a Saint-Germain-templom s a számtalan emlékezetes párizsi utca azért még itt van, s ha beállok a Place Charles de Gaulle közepébe, olyan pazar, szinte mennyei boulevard-ok nyílnak a föld minden tája felé, mintha a világmindenség közepében állnék. S ez önmagában is olyan látvány, amelyhez csak az ókor hét csodája fogható.

S végül itt van fölöttem a Saint-Sulpice boltozata is, amelyet én tulajdonképpen csak most fedeztem föl magamnak, de hálát adok az istennek, hogy legalább most fölfedeztem. “Grâce ŕ Dieu”, mondja a pap is az oltárnál, ő azért hálálkodik, hogy vége a misének. Ite, missa est. Gyermekkoromban latinul miséztek a katolikus templomokban, én még ministráltam is latinul, a “Grâce ŕ Dieu” helyett azt mondtuk: Deo gratias, ráismerek a francia formulákban a latin archeszövegekre.

Zeng a katedrális roppant orgonája, így zenghetett 1822-ben is, mikor az akkori idők legnagyobb francia költője, Victor Hugo esküdött e falak közt örök hűséget Adčle Foucher-nak. (Az “örök hűség” tizenegy évig tartott; aztán Adčlka felszarvazta Victort Sainte-Beuve-vel, a “legnagyobb francia költő” meg még abban az évben újabb “örök hűséget” esküdött. Azúttal egy színésznőnek. De arra az esküvőre már nem a Sulpice-ben került sor, az tehát már egy más történet.)

Tegnap föltettem ezt a kardinális kérdést az egykori legendás párizsi Magyar Műhely szerkesztőjének, a mai francia irodalom kiváló ismerőjének, Nagy Pálnak is. A költő-szerkesztő montrouge-i lakása úgy van kibélelve könyvekkel, hogy a falakból csak a plafont lehet látni, gondoltam, a sok francia könyvben csak van válasz az én kérdésemre is. Nagy Pál válasza így hangzott: “Legnagyobb francia költő” jelenleg nincs, mert francia költészet sincs. De a verbális költészet általában is haldoklik, a “vizuális-hang-számítógép-költészeté” a jövő. (Vö. Nagy Pál: Az irodalom új műfajai.)

Hasonló a véleménye (de azért talán mégsem ennyire radikális) a több nyugati egyetemen is tanító tudós tanárnak, a Holland Királyi Tudományos Akadémia rendes tagjának, Kibédi Varga Áronnak is. (Párizsi irodalmi szabadcsapatunknak abban a megtiszteltetésben volt része, hogy ő volt a műsorunk “modérateur”-je. A franciául anyanyelvi szinten beszélő-rögtönző tudós író persze elmés összekötő szövegeivel annyira magára vonta közönségünk figyelmét, hogy többet tapsoltak neki, mint nekünk. Isten látja a lelkem, nem irigykedtem, a “modérateur”-ünk megérdemelte a tapsot.)

Kibédi Varga Áron szerint a mai francia irodalomban van próza, főleg regény, de költészet az nincs. A legjelentősebb élő költők (Yves Bonnefoy, André du Bouchet) már a nyolcvanadik évük felé közelednek. A prózában a hatvannégy éves Philippe Sollers és a huszonkét évvel fiatalabb Michel Houllebecq nevét ajánlotta figyelmünkbe a kiváló holland-francia-magyar irodalomtörténész.

Az igazi szenzációt a mai francia irodalomban azonban – sok gondolkodó, egyetemi oktató és újságíró szerint – nem az írók, hanem a filozófusok jelentik. “Aki ma Párizsra tekint, az elsősorban Foucault-ra, Deleuze-re, Lyotard-ra és Derridára figyel” – írja a pozsonyi Kalligram 2000/9-es számában Kibédi Varga Áron is. (A Kalligram jelzett számát egyébként az Intézet munkatársai a műsorunk hallgatói között is terjesztették, s a jó franciák vitték is a folyóiratot, mint a cukrot, ők is láthatóan abból akarták megtudni, hogy ki ma a legnagyobb francia költő.)

Szóval Párizsban ma a filozófusok a sztárok. Mit lehet mindehhez hozzátenni? Esetleg annyit, hogy – parbleu! Mindez ugyanis tulajdonképpen azt jelenti, hogy a legnagyobb francia költő ma – Jacques Derrida.

A legnagyobb francia költő ma tehát a filozófus Derrida, de elég baja ez a francia költészetnek. Mert ez azt jelenti, hogy francia költészet ma valóban nincs!

Szegény Párizs! Ezek szerint már a költészetnek sem a fővárosa. Item.

Nyitom az Intézet kapuját, a zár ma a magyar történelem egyik jeles eseményének a dátumára hallgat. Természetesen nem írhatom ide, hogy milyen jelszót kell belepötyögtetni az automatába, hogy a vasalt szezám kinyíljon, de nagyon elmésen-szellemesen ki van ez találva: a párizsi Magyar Intézetben még a kaputelefon is a magyar történelmet, kultúrát népszerűsíti. Ha megkérdeznénk a szerkezetet, biztosan gondolkodás nélkül kidudálná nekünk azt is, hogy ki ma a legnagyobb magyar költő.

Az Intézet nyájas ölként fogad magába, amely befogadás immár a párizsi expedíciónk végét is jelenti. Délután indulunk vissza Pozsonyba, Budapestre, amely városokról pedig valóban nem tudom, hogy megérnek-e egy misét, de azt határozottan tudom, hogy “legnagyobb magyar költő” mindkettőben van dögivel. S hát ugye az sem semmi!

Nézek vissza a kapu vasrácsai között a vizesen csillogó Rue Bonaparte-ra: az eső véglegesen elállt. Az író–olvasó találkozónkat követő fogadás forgatagában egy monsieur arról lelkendezett a fülembe, hogy micsoda nagy élménye volt Hevesi András Párizsi esője. A mű nemrég jelent meg franciául. Item.

Item? Párizs számunkra egyelőre nincs tovább. Közép-Európában, az Európa-térkép Fehérerdejében várnak ránk barátságosan vicsorgó saját oroszlánjaink. És sárkányaink.