Nézem a tágas, rózsaszínű, oszlopsoros, dallaszi
házatokat, vörös félhenger-cserepes kerítés
mentén az őrködő lángtujákat, rekesszék el a
nevetést, a vízcsobbanást, az autómotorok
duruzsolását, s hogy vágni füvet finoman kell,
tudja a kertész, a Jani, a Tomahawkon hadd
rázkódjék, rója csak mind kisebb köreit, frissen
vágott fű szagát árasztva, nem strapafű ez,
permetezett angol fűszőnyeg, uraim; sebesen, igen
sebesen
igyekeztek a centrumba; narancslétől ragacsos
szájjal utánozzátok az Animal-klip dzsungel-
papagájainak recsegését, ó, kérem, itt nagy
vigalom van, bőség, pompa, koccintás szebb
jövőért;
bent, szobalámpa alatt aranylanak egymáson
az ákádémiai díszkiadás könyvei, igazán,
utóbb kiderülhet, rólatok szól, sőt hozzátok írt
itt mindenki, aki számít, jó, nem kell szívós-
kodni, mondják, a költészet koronátlan atyja-
királya, Attila talán nem; akadnak azért
kis-atillák
bűvölgetik a milliócskát, s fél szemmel sandítanak
arrafelé, tetszik-e a nyerseskedő simogatás, mely
lopakodva, bravúrban úgy tesz, mintha bántani
merne az igazságért, de agyonnyal; tényleg,
van-e még olyan erdő? fái közül rúgtatnak-e
kifelé
a fehér, fekete mének, villogtatva fogukat,
nem tűrve a nyerget, idomító ostorpattintást,
bejárt utakat? magányos csatangolók, mondják:
a költők
a síkság szeretői, ilyenek; bánja fene, bár nem árt
gyanakodni; ezek képesek összeterelni az embereket
holmi ómagyar kristályos héjszerkezet alá, ott
teremjen az áldás, mondják, a haza, a munka,
a jónép, ne falakon kívül tántorogjon, jurtákban
lakjon, mint a nomádok, rongyban, gazdátlan, elv-
telenül; mi ne tűzhetnénk gomblyukba a szurkáló
pillantásaikat?
istenek ők?
és ha igen? az, hogy voltak, éppen elég.
betörni, leigázni, fejni kamatra nem és
nem megy. futkosnak ezek, se befogni, se
köpenyként, késként forgatni szavukat, nem;
mire jók?
mondják, körülülnek valamit, mint hó-vének
a trónt a Jelenések Könyvében. szótalanok.
s mi igazodjunk?