Alföldy Jenő

A költő mint esszéíró

Ágh István: Ahogy a vers mibennünk

A költő Ágh István régóta jelen van irodalmunkban prózájával is: szociográfiai és emlékirat jellegű írásaival csakúgy, mint irodalmi esszéivel, kritikáival. Ahogy a vers mibennünk címmel összegyűjtött írásainak ötödfélszáz oldalnyi szemléje ötven magyar költőről ad képet előző tanulmánykötete, az Egy álom következményei (1983) óta. Kilenc klasszikust idéz meg a múltból, és negyvenegy kortársáról rajzol portrét. Az alkalom arra kötelez, hogy ne csak önmagában, hanem történeti előzményeihez viszonyítva, szellemi környezetében elhelyezve értékeljem vállalkozását.

Költők esszéi, kritikái

A hazai költők által művelt esszé és publicisztika világító ereje egy idő óta megközelíti a líráét. Az alkotó ember természetes szükséglete, hogy tapasztalatait az elmélet eszközeivel is summázza. Képzőművészeknél, zenészeknél, tudósoknál is láthatjuk ezt.

Másként gondolkodnak a költők, mint a kritikusok. Másként olvasnak, másra fogékonyak. Igényük támad arra, hogy maguk is hallassák véleményüket a költészetről és fogadtatásáról, a költősorsról, áttörjék a manipulált közvéleményben elterjedt előítéletek s az értékkel szembeni közöny falait. A kritikusok és irodalomtudósok egy csoportja már megszólalása módjával sérti a költő legfontosabb eszközét, az anyanyelvet. Az anyanyelv nem csupán eszköze a lírikusnak, hanem alkotása is. Nyelvünk értelmező, nyelvhelyességi szótárai és tankönyvei nagyrészt a költői művekből vett példákkal szemléltetik a magyaros és szabatos fogalmazás szabályait. Azok a stilisztikai és retorikai tankönyvek is a költők idézeteivel vannak tele, amelyek nem a versírás, hanem a tudományos értekező stílus fortélyaira akarják rávezetni a politikai, jogi, közgazdasági vagy újságírói pályára készülő tanulókat. Közéleti szerepéből bármennyit vesztett a költészet a nagy generációk távoztával és a közélet demokratizálódásával, a nyelv, amellyel igényesen óhajtjuk magunkat kifejezni, elsősorban költőink és íróink nyelve, Arany Jánosé, József Attiláé, Vörösmartyé, Kosztolányié, Krúdyé. Azoké, akik legjobban ráéreztek a nemzet „közös ihletére”, az anyanyelvre, és viszont: közkinccsé tették nyelvi leleményeiket. Az esszéíró költők nyelvi környezetvédők. Őket olvasva tisztul a levegő.

Levelezők utódai

Kétségtelen, hogy a költők értekező prózája személyesebb, mint a tudósoké. Hazai elterjedésekor, a 19. század első felében már a rendeltetésében is egyénhez kötöttebb, hogysem közvetlen mintát szolgáltasson a tudományos nyelvnek. Sokáig a levélírás töltötte be a költői esszé s az irodalmi tanulmány szerepét. A levelezés lánglelkű grafománja, Kazinczy nemzedékek elmemozdítója volt azzal, hogy a magányos irodalmárokat – tollforgató földesurakat, tudós papokat és tanárokat – gondolkodásra serkentette tömérdek levelével. Nem véletlen, hogy korának egyik legjellemzőbb költői műfaja az episztola.

A levelezéstől független, közönségnek szóló értekező prózát Kazinczy követője, Kölcsey kezdeményezte magas fokon. Pedagógai, történelmi és irodalmi tanulmányai, politikai beszédei ugyancsak előképét adják a magas szintű tudományos stílusnak, Horváth János, Fülep Lajos, Babits, Illyés értekező prózájának.

Újabb költőink jelentős része – Rónay György, Somlyó György, Nemes Nagy Ágnes vagy Rába György – a tudomány rangján műveli az írói esszét. Vas István nagyobb arányú esszékritikái, pályaképei és verselemzései ugyancsak az akadémián tanítható példák. Füst Milán lejegyzett egyetemi előadásai esztétikai alapművek lettek. De nem csak ez hagyományozódott nálunk nemzedékről nemzedékre. Az újságokban, folyóiratokban gyakoribb a költők által írt tárcakritika, mely úgyszólván nyilvános baráti levél. Ez őrződött meg és fejlődött tovább Arany és Petőfi verseket, versenyműveket virágzó levelezésében, Ady Móriczhoz, Babitshoz és másokhoz írt, remeklő verses köszöntőiben, kritikáiban. Virul még ma is, bár gyérebben, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Ágh ezt a hagyományt folytatja.

A tárcakritika rangja

A költői tárcakritika nálunk nemzedékszervező műfaj. Kosztolányi rövid íróportréi, könyvkritikái éppúgy nemzedéki ars poeticák, és az írói érdekvédelem alig rejtett aktusai, mint a Nyugat más nagyjainak prózái: Tóth Árpádé, Karinthyé. Zelk Zoltán Pénteki levelei a művészi közírás példái, melyek egy sokat szenvedett költőnemzedéknek szolgáltatnak elégtételt a hatvanas–hetvenes években. Illyés számos írása nagyszabású küzdelem az irodalmi sematizmus ellen, az egyéniségért, a bajok kimondásának jogáért, a népköltészet rangjáért, a nemzeti egységért. Csoóri Sándor méltó folytatója ennek az írói cselekvésnek. Ahány egyéniség, annyiféle módszer, szellemi magatartás, érték. De bármilyen sokfélék éppen a személyesség révén, egyben megegyeznek: nemzedékenként olyasféle összetartást mutatnak, mint a régi költők egymáshoz írt levelei. Vannak ellenpéldák. Ezek épp azért váltak hol híressé, hol hírhedtté, mert kivételek. Nagyon kellett féltenie az eszményeit annak a költőnek, aki valamelyik nagy hatású pályatársa ellen fordult. Egy ilyen esetre alább kitérek.

Sorstársak, bajtársak

Ágh István azokhoz az esszéíró költőkhöz tartozik, akik használni akarnak pályatársaiknak. Sosem fog tollat azért, hogy valakit megtámadjon vagy megbíráljon. Még arra is csak módjával vállalkozik – tapintatos és baráti szóval –, hogy jobb irányba terelgesse valamelyik pályatársát. Azokról udvariasan hallgat, akiknek stílusa, költői világa távol áll tőle. Véleménye így is kitetszik fejtegetéseiből. Ellenkezésre készteti az a fajta irodalom, amely az elidegenülést nem csupán szenvedi és kifejezi, hanem valamiképpen el is fogadja. Nem állhatja az írógép ihletését, a számítógép diktátumát. A gép kezes jószág, csak rá kell szólni, mondja József Attila. Ágh a régi költők lúdtollpercegését idézi föl. Ők még másolópapírt sem használtak. Jobban megfontolták, mit írjanak le, mint számos mai tollforgató, azaz billentyűkopogtató. A „régieken” azokat értjük, akiket az idő már megrostált. Közülük csak a legjobbakat tartjuk számon. Ámde nem csak a gyönge középszer merül feledésbe. A kortársak feladata, hogy minden értékeset számon tartsanak, a jóravaló kismesterekről sem feledkezve meg. Minden irodalmár számon tart néhány régi költőt, aki a köztudatból kikopott. Mindnyájan melengetünk magunkban egy-egy Nyéki Vörös Mátyást, Virág Benedeket, Vályi Nagy Ferencet, netán Töltényi Szaniszlót, aki a Mesterkedők című (1999-ben megjelent) becses könyvből éppúgy kimaradt, mint a (főleg modern részében) sokkal vitathatóbb Hét évszázad magyar költőiből (1996).

Költői panteon

Ágh könyve, az Ahogy a vers mibennünk értő és szeretetteli szavakból épített panteon. Emlékmű a sokat szenvedett, szegénységből jött elődöknek, mestereknek és pályatársaknak, akiknek sorsa történelem. Úgy szól személyes ismerőseiről, mint ahogy az egymást levelekkel megbecsülő Petőfi és Arany szólt kölcsönösen. Ahogy Ady emlékezett meg Csokonairól, Vajdáról. Ahogy kedvenc kortársait, Móriczot, Babitsot köszöntötte.

Nem akar „mindenevőnek” látszani. Láthatók ízlése határai, és számos költőt hiába keresnénk a kötetben, aki a már „szentesített” értékrendben helyet foglal. De nem is arra törekszik, hogy teljes képet adjon a magyar költészetről. Kitüntetett szerepet kapnak könyvében a népi írók és utódaik. Ő maga is ez utóbbiak közül valónak tudja magát. A merev besorolásnak azonban ellenáll, miként Nagy László sem szerette, ha „népinek” nevezték az osztályozók. Az eredet, a sorsközösség vagy a másokéval közös elvek és célok azonban nem tagadtatnak meg. Ágh Istvánnak elsősorban azok kedvesek, akik vállalják a magyar nép múltját és jelenét, demokratikus elképzeléseik vannak a társadalomról, és meghitten viszonyulnak közös örökségükhöz, az anyanyelvhez és a magyar irodalom klasszikusaihoz, beleértve a népköltészetet.

Hiába vádolnák meg azzal, hogy „konzervatív”. A hetvenes évek elején, amikor interjút készítettem vele, így nyilatkozott Petőfiről: „Ha ma élne, lettrista verseket írna.” Merész kijelentését nem vitattam. Tudtam, hogyan érti: az akkoriban még favorizált („támogatott”), noha már nem kötelezően elvárt realizmusnak szánt egy elutasító kézlegyintést. S A tündér megkötözése című kötetében található modernista verseit – meg a nála mellőzöttebb kortársakat – védte így. De a nyelvi játék s a kísérletezés nem tölti ki egész költői világát, csupán az egyik lehetőségét jelzi. A teljességről nem óhajt lemondani.

Régiek ébresztése

A kilenc régi klasszikus portréja között is van olyan, amely az újrafölfedezés igényével készült: a Tompa Mihály-megemlékezés. Címe beszédes: Porladó díszkiadás. A valamikor Petőfivel, Arannyal együtt emlegetett „triumvir” arra a sorsra jutott, mint a saját korukban túlértékelt költők: az utókor arra emlékszik, hogy érdemén felül kezelték. Ez előnytelen pozíció. Ágh István esszéje azonban jelzi, hogy a játszma nem ért véget. Tompa Mihálynak vannak olyan értékei, amelyek jóval több figyelmet érdemelnek, mint amennyit nekik szentelünk. Tájlírája lényegesen aprólékosabb, mint Petőfié, akinek képsorai lenyűgözően váltogatják nézőpontjukat: madártávlatból képes körültekinteni a rónaságon, egy hangosfilm mozgalmasságával szemlélődik a ménest futtató csikósok világában, majd a Dürer-metszetek finomságával rajzolja meg a szamárkenyér tövében megpihenő tarka gyíkokat. Tompa viszont a megfigyelés kismesteri alaposságában olyasmit művel, amire Petőfinek nem volt kedve, ideje: úgy merül el a táj részleteiben, mint előtte senki. A debreceni füvészköltők merengtek el annyi szeretettel a virágok, fűszernövények szemléletében, mint ahogy Tompa rajzolja meg az élővilágot. Újabb költőink közül Csanádi Imre fejlesztette tovább ezt a hagyományt. Gyönyörű példája ennek háború előtti korszakából az Egy forrásra című, tízrészes versciklusa. Csanádit – akárcsak
a nála kisebb formátumú, de ugyancsak emlékezetes verseket író Simon Istvánt – elhanyagolt értékeink közé utalta a romló irodalmi emlékezet. (A megosztó politikát folytató hatalom persze fordítva értékelte őket.) Nem lehet elvárni, hogy mindenki szerepeljen egy költői szemlében, de ha a népi indíttatás, a falu s a természet világa a rendező elv, akkor sajnálhatom, hogy Ágh nem írt róluk vagy a szülőföldjét oly szépen megörökítő Simonyi Imréről.

Friss hantoknál tisztelegve

Akikről ír, azok nagy részéről magam is írtam; költészetünk egyik fő vonulatának tartom azt, amely a portrék, könyvkritikák, pályatársi köszöntők vagy éppen búcsúztatók összképéből kibontakozik. Az ötven-hatvan évesek gyérülő nemzedékéből most azokat emelem ki, akiknek visszhangja aránytalanul kisebb az érdemeiknél. Ilyen például Ratkó József, Kalász László vagy Rózsa Endre. Utóbbi az 1940 táján születettek közt kiemelkedő formaérzékű, lényeges dolgokról szóló költő volt. Nem fogtuk fel kellőképpen a veszteséget, melyet korai halála okozott. Adósai vagyunk. Ágh törlesztett a közös tartozásból.

Az eredetiség jegyében

Ágh István értékrendjében az egyik legfontosabb szempontnak tetszik az eredetiség. Egyéb stiláris előírása nincsen: az értékőrzés és az újítás nála egyenlő érdem. A formaművész Kosztolányit vagy Orbán Ottót éppúgy nagyra becsüli, mint a formaújító Marsall Lászlót, Tolnai Ottót, a nyelvújító Bella Istvánt, a „homokhazához” a hajszálgyökerek szívósságával ragaszkodó Buda Ferencet vagy a szavakból sajátos világot teremtő Kiss Annát. Az eredetiség mindnyájuk elidegeníthetetlen sajátossága. Bíráló szavai olyankor támadnak, ha sok az áthallás, a mesterektől önkéntelenül átvett fogás, a visszaköszönő szóhasználat. Ez nem ugyanaz, mint a nagy költők szellemidézése, melyből Ágh költészete maga is kiváló példák sorozatával szolgál. Balassi, Gyöngyösi, a Virág Benedeket megszólító Somogyi Névtelen, Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Arany vagy Ady stílusát idézve bizonyítja eredetiségét. A pastiche-ok oly híven szólaltatják meg őt magát, mint ama klasszikusokat. Hasonlóképpen, mint Weörest az ő Arany János-, Berzsenyi- vagy Kölcsey-versei. Nem csupán poétikai telitalálatok ezek és bravúros montírozásai többféle hangvételnek, mint Adyt vízionálva Az eltévedt lovas, a Hunn, új legenda, a Gőzösről az Alföld, a Dál-kisasszonyok násza és más versek motívummozaikja. Ágh saját gondolatával vemhes a pastiche. Adyval mondva, a „furcsáan” eklektikus hazáról tűnődik.
A Kölcsey-utánérzés merész költői tett: a Himnusz hangnemében – de a Zrínyi-énekek radikalizmusával – kárhoztatja a jelen társadalmát.

Viták ősképlete: Kölcsey kontra Berzsenyi

Ha nem ismerném ez utóbbi versét, azt gondolhatnám, Kölcsey nem tartozik Ágh kedvencei közé, s neki nem ad helyet panteonjában. Mintha nem tudná megbocsátani Berzsenyi-kritikáját (s gondolom, a Csokonait sem). Azt vizsgálja egyebek közt, hogy Berzsenyinek a Kazinczyhoz fűződő barátságát miként tette próbára Kölcsey bírálata. Észrevételei elsősorban a Berzsenyit megillető nagyrabecsülését fejezik ki, de úgy érzem, Kölcseyvel együtt kellene róla vizsgálatot végezni ahhoz, hogy „perükről” helyesen ítélkezhessünk. Ha figyelembe vesszük azt az intellektuális szigort és azt a hazai háttér híján való tudományos igényességet, amellyel Kölcsey elmélyedt a korabeli műveltség közérdekű kérdéseiben, a Berzsenyi-kritikát nem pusztán érzéketlenségnek látjuk. Egy tiszteletre méltó gondolkodásmód szükségszerű megnyilatkozása az. Sajnos, ez eléggé szerencsétlen módon találkozott Berzsenyi érzékenységével, s akaratlan kárt okozott. Ám a szándék nemességét akkor sem vonhatjuk kétségbe, ha föltételezzük, hogy a két költő pesti találkozása 1813-ban kedvezőtlenül készítette elő kapcsolatukat. A két, nehezen egyező alkat egyformán sebzékeny, de mindkettő máshogy. Míg Berzsenyi elrejti széles körű műveltségét, s nem bánja, ha kissé faragatlannak látják (Kazinczynál kezdetben még tetszelgett is vele), addig Kölcsey a tudását tolja maga elé pajzsnak, s az objektivitás kedvéért palástolja érzékenységét. Stiláris ízlésük eltérése a nyugat-dunántúli és a kelet-magyarországi nyelvjárás közti különbségnek is tulajdonítható. A nyelvújítási viták javában dúltak a tízes és húszas évek fordulóján, és Kazinczy dialektusához Kölcsey állt közelebb földrajzilag is, ízlésében is. Kölcsey bírálatát nem az ellenszenv vezérli. Egyrészt értetlen a másféle alkattal és nyelvezettel szemben, másrészt kérlelhetetlen az esztétikai tárgyilagosságban, s – a dolog bonyolultságát szeretném így érzékeltetni – a saját ellenszenveitől sem hagyta magát befolyásoltatni. (Ma így mondják: „nem kompenzált”.) Valóban „Kölcsey Szent Ferenc” ő – egyetértek Benjámin Lászlóval. Én is tartom: Balassi és Vörösmarty közt nem Kölcsey, hanem Csokonai és Berzsenyi a legnagyobb lírai stílusteremtő. Csakhogy Kölcsey nem csupán költő – egy maroknyi hatalmas vers szerzője –, hanem gondolkodó és moralista is. A magyar műveltségben nem kisebb a szerepe két kortársáénál. Nélküle nem alakulhatott volna ki a magyar közírás és elméletírás, Széchenyi, Petőfi, Ady prózája, Babits, Németh László, Illyés, Bibó vagy Csoóri esszéje. Ha valakinek több figyelmet kívánok Ágh Istvántól, akkor az elsősorban Kölcsey.

Táguló körben

Ágh István jelentékeny gesztusokkal tágítja a kört, mely a népi irodalom terrénumát övezi. Lényegesen több hajlamot mutat a másféleség befogadására, mint a népi irodalom előítéletes ellenfelei, akik atavisztikusan irtóznak mindentől, ami nem szervesül közvetlenül a polgári kultúrával, a Nyugattal. A „vad” népiekkel sem osztozik. Nem kell bizonykodni, hogy Ágh a magyar irodalmat egyenjogú egyéniségek szabad köztársaságának tekinti. Ez az értékeltek névsorából is kitetszik. Az, hogy jóvátételi szándékkal és a legmeggyőzőbb értékeire rátapintva beszél Sinka Istvánról s másokról, akiknek nem volt módjuk a módszeres művelődésre, nem von le minőségelvű irodalomszemléletéből. Ellenkezőleg, hozzátesz valami fontosat közös értéktudatunkhoz. De úgy érzem, a kör szélesítése még nem fejeződött be. Még nem különül el gondolkodásában kellőképpen a személytelen és a tárgyias költészet fogalma. A 20. századi líra egyik kulcsfogalmáról van szó. Amikor ő megírja a fentebb értékelt verseit Vörösmarty, Kölcsey, Ady stílusában, akkor nemcsak tisztelettel adózik a nagy magyar elődöknek, hanem a tárgyi közvetítés elemére bízza önkifejezését. Ez benne van a magyar hagyományban: Arany-fedezete van.

Korántsem személytelen ettől a költő. A személytelenség a líra halála volna. Weörest mintha megkísértette volna egy-két kijelentés erejéig, de költői gyakorlatából kiderül, hogyan értelmezi a keleti filozófiákra utaló fogalmat. Ő a mindenséggel, Isten mindent magában foglaló személyiségével kívánt azonosulni, s ezért akart szabadulni a pillanathoz kötött, genetikai, környezeti és más véletleneknek kiszolgáltatott „én” terhétől. Verseiből rögtön láthatjuk, mennyire becsben tartja az igazi egyéniséget: Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Aranyt, Vörösmartyt, Hölderlint, Bartókot, Lao-cét, Buddhát, Jézust. Nem a „nagyságot” kívánta. Nem uralkodni akart a művészvilág sztárjai vagy a vallások fölkent papjai módján, hanem világítani. Ez más, mint az a divatos, ürességgel és élettelenséggel kérkedő személytelenség, amellyel szemben Ágh vívja csöndes és szívós harcát. A személytelenség a világgal és önmagával szemben idegenné vált ember szomorú sorsa: az érzelem s az értelem éjszakája. Könnyen elvétik: nem azonos a világ bűneitől elforduló moralisták egyénfölöttiségével. A démon legfőbb költőellenfelei: Weöres, Pilinszky, Babits, Arany, Vörösmarty, Kölcsey – megannyi apollói fényember. A társadalmi harcokban közvetlenebb módon részt vevőket, Petőfit, Illyést, Csoórit Prométheusz utódainak, hő- és tűzembereknek vélem. Ady, József Attila mindkét alakban megjelenik előttem. József Attiláról ugyan nem szól Ágh könyvében önálló fejezet, de ő az első számú hivatkozási alapja. Egyetértek. (Széphalom Könyvműhely, 2000)