Köszöntjük a 70 éves költőt.

Elalvás zsoltárai

A teremtés kezdetén együtt
lehettünk még, Uram,
ismeretlen szeretteinkkel.
Most miért hagy el, ami
ismerős: ami ők és én.
Vannak-e gyermekeim, hova lett anyám?
Ketten voltunk születéskor –
egyedül vagyok a halálban.

Nem egyszerre halunk meg,
de szakadatlan: hiszen álomnál
bizonytalanabb a múlt, már csak
képzelet hiányos filmje.
Ősrobbanás vagy teremtés: szentség
mámorának szenvedélye szülte
a létet. Isten eksztázisa.
Szeretet támadt: az érzelmeik
ellen cselekvők zendülése.

Sem állat, sem angyal: csak mi
kételkedünk jelenlétedben.
Jóságos Úr! Perselyező atyák
biztatása szerint átvilágítottam
a magam nyomorúságát és
megvizsgáltam unokáim tetteit,
meg a barátaikét is. Bizony,
nem lelni bűnt gyermekekben.

A köpőcsésze alján csak lekvár
színe? Meggyvörösen az
öklendezésben, mely a fuldoklás
flörtje. Az én vérem ez, fiamé.
Vádolom utolsó lélegzetig:
nem lehet méltó Isten az,
aki meg nem hal velünk és
miértünk, öröklét veszteseként.

Boldog. És boldogtalan is
az Úr? Vigaszul szólván,
én sem remélem elkerülni
a keserveket, és titkait
sem firtatom. Áldott
csönd az övé.
S a halottaké.

Alleluja! – örvendezés nélkül?
Hagyatkozz csak akaratunkra.
Sírásunk is az: köszönet
minden életmoccanatért.
Ilyenkor mint szövegtelen
ének, hirtelen nyíló szirom
a hála, test és test gyönyörén
elaléltak mosolyával.