Ekler Andrea

Tornai József:
Leszálltam anyám öléből

Ister, 2000

„Egyetlen szükségszerű van az életben: az, hogy úton vagy…” Az út, az utazás mint létforma válik hangsúlyossá Tornai József vallomáskötetében, az emberi élet számos rétegére vonatkoztatva. Számvetése az „út végére várva” újragondolt, újraélt emlékfoszlányok, momentumok összessége. Utazása azonban nem csupán a múlt, de a jövő felé is irányul, s térben is igen szerteágazó. Mint írásának születését indokló szavaiból is kiderül, az eddigiekhez képest máshonnan szemléli életútját, s e váltást inkább szükségszerűségnek, mint szabad választásnak gondolja. Mindez az értékrend átalakulásával, módosulásával is jár: „Az útra kell gondolni. Azt végiggondolni születésemtől mostanáig, az öregségig (…), nem azért, mintha nem írtam volna róla versekben, prózában. (…) De mindent másként látok ma. (…) Eddig természetes volt, hogy fontos vagyok magamnak. Most mindennek a jelentését érzem fontosnak.”

Bemutatja a vallással, Istennel, egyházzal való kapcsolatának változásait a lázadástól a dialógusig. Istennel folytatott párbeszéde átszövi a szöveget, a metafizikai kérdéseket taglaló, sorsot vallató, felismeréseket kinyilatkoztató monológot valódi dialógussá alakítva, nemcsak önmaga, de az olvasó számára is. Lenyomatot kapunk metafizikai lázadásáról – „Lázadásomban nem volt semmi abból a tudatosságból, ahogy Camus (…) beszél róla. (…) A mindennapi valóság: politika, erkölcs, életviszonyok összessége. Ennek az elutasításától kaptam én a kezdeti lökést, de számomra a létezésről, arról a csapdáról van szó, melyben mint homo sapiens fogoly vagyok” –, majd élettapasztalatai alapján leszűrt metafizikai észrevételeiről, többek között Isten és ember viszonyáról, az emberi felelősségről: „Nem Isten vagy ördög rontja el a világot, nem is az ember bűnbeesése: egy rosszul működő kozmosszal élünk együtt, melyben különféle erők küzdenek egymással, cél nélkül. (…) A titok éppen az: eddig a vallásos ember belemagyarázta a dolgokba a fölsőbb erők jelenlétét. (…) Ettől a teológiától aztán minden zavaros lett. (…) A metafizikai lázadásból se csináljunk nagy ügyet: ez egyszerűen ismereteink követelménye.” Istennel folytatott dialógusa során kibontakozik individuális vallásfogalma, mely valójában metafizikai kötöttséget takar, vagyis azt, hogy „mindenségileg szabad”. Szubjektív értelmezése szerint Isten „túl van a léten”, „szellemi lény, az ember tudatának, agyának lakója”. Felismerésein keresztül végül újra metafizikai lázadásának alapkérdéséhez, a szabadsághoz nyúl vissza, azt helyezve nemcsak metafizikai, de alkotói, politikai szemléletének középpontjába is, anélkül, hogy a szabadságvágynak metafizikai, filozófiai, művészi-esztétikai határt szabna, hiszen éppen ez az általa felvázolt végtelen szabadságvágy lényege.

A dialogizálásból is adódó kettősség az alkotói út ábrázolásában teljesedik ki. Ezáltal válik az olvasó számára is megragadhatóvá a szubjektum elidegenítésen keresztül vezető útja az individuális kitárulkozásig. Önreflektív módon kíséri írásait első megméretésüktől későbbi alakulásukig, fogadtatásukig, az alkotói folyamat kapcsán mégsem alkotásait, hanem személyiségét, az alkotás szituációját értelmezi. Régebbi köteteinek, írásainak újraélése, újragondolása során párhuzamosan szemléleti, politikai, esztétikai összegző megállapításokat tesz, mintegy ars poeticaként. Esztétikai alapelveinek megfogalmazása és kifejtése közben komolyan mérlegeli kritikusai, segítői véleményét, hol hasznosítva, hol elvetve. Érdekes alkotástörténeti adalékokkal szolgálnak más szerzők saját műveire gyakorolt hatásáról tanúskodó megemlékezései. Nemcsak verseinek geneziséről, de fordításainak alkotási folyamatáról is szól, felfedve a fordításelméletekben gyakran visszatérő gondolatot, mely szerint minden fordítás értelmezése is az adott műnek – gondoljunk például Baudelaire-fordításának történetére.

Nem egy aktuális kérdésben is állást foglal, így a hagyományhoz való viszonyéban, a művészi/művészeti szemléletében vagy a magyarság, az értékek féltését tekintve: „Még mindig azt hittem: a klasszikus hagyomány, a paraszti kultúra és az erre épülő modern művészet, irodalom és gondolkodásmód megvéd a század mind közelebb érő értékzavarával és válságával szemben.” Több ízben utal dogmatizmusellenességére; ő az alkotói szabadságban utat talált a szellemi, politikai szabadsághoz is.

Felidézi barátaival, pályatársaival (így Szabó Lőrinccel, Orbán Ottóval, Gyurkó Lászlóval, Csoóri Sándorral és másokkal) folytatott politikai, szakmai eszmecseréit, vitáit, hatásukat alkotói szemléletére, mentalitására.

Hol elragadtatva, hol megrendítően ír szerelmeiről – a kölcsönös birtoklásról, a veszteségekről, közös utakról, utazásokról, metaforikus és valós halálokról – s a szerelemről: „ez a szenvedély egészében sokkal inkább túl van a realizmuson, sokkal inkább a megvalósíthatatlan álmok és lázas látomások körébe tartozik, mintsem hogy a hétköznapokba beleférjen. A szerelem lázadás, érzelmi forradalom: mondhatom, mindig leveretéssel végződik.”

Barátai, szerelmei megidézése kapcsán levelezések, álmok olvadnak a szövegbe, a valóságból a fikció terébe helyezkedve, elindítva egy elképzelt sorsjátékot a „mi lett volna, ha”-variánsokkal. A játék megmutatja sokrétű érdeklődését, mely az irodalomtól a történelmen, a különböző országok kultúráján, a filmművészeten, a festészeten keresztül a zenéig terjed.

Ez a sokszínűség határozza meg a kötet szerkezetét is, az emlékképek, idézetek, önidézetek, elmélkedések, végkövetkeztetések mozzanataiból áll össze a szöveg, melyet hol a kronológia, hol az emlékezet struktúraszervező volta, hol az asszociáció befolyásol. A szerző önmagának is felteszi a kérdést: „Miért fogtam hozzá ezekhez a vallomásokhoz? Mit akarok elérni velük? Menekülni önmagam elől, vagy éppen ellenkezőleg: egész életemet szegezni szembe az öregedéssel, a szinte minden éjjel meglátogató halálistenekkel?”…

Válaszai az ábrázolt út függvényében mozaikszerűen illeszkednek egymáshoz. A mozaik darabjaiból felsejlenek iróniával, öniróniával szemlélt érdemei, gyengeségei, útjának emberi buktatói, a lét fenyegetettségének különböző formái: a szabadság veszélyeztetettsége, a betegség s a „semmi” megtapasztalása. Feleletein keresztül egy egész életet tekint át, hol aprólékosan, hol nagy vonalakban, az anyaöltől szerelmei ölén keresztül a költészet öléig: „A kórházban gondoltam először arra, együtt-kellene-látni, totálisan egybefoglalni az életemet. A megírással függetleníteni magam a sorsomtól, a nemlétemtől, a halálomtól. Egy-két éve ráébredtem: a verseimmel könyvvé válok, mint minden író-költő, jelentéses szellem.” S mivel következtetéseit nem csupán ez a kötet rejti, hanem a születőben lévő művek is, okkal állítja: „Nem hiszem hát, hogy életgyónásom megkísérlésével életem végéhez érek, hiszen éppen továbbélésem teszi lehetővé munkám befejezését, amely ilyenformán persze nem lehet az egész befejezés.”

A folytonosság, örökkévalóság lehetőségét az írásban/alkotásban találja meg, legyen szó önéletrajzi vallomásokról, magyar vagy világirodalomról, társművészetekről, politikáról, történelemről, filozófiáról. Szavaival élve: „az írás, a gondolkozás, a történelem, a szerelem együtt jár a belső megigazulás követelődzésével. (…) azért tévedtünk el, mert a modern ember, a modern civilizáció totálisan és mindjobban kifelé fordult. (…) A vers, az írás: a távolodás, a közeledés, az út…”