Triptichon

1. Néma

Az olvasókhoz
akik ismerik a szóközök éjszakáit
nem volt közöm.
Testet adtak a lenge képhez
a sivatag tűnékeny színét meglátták
s az olajfa tövéből
– Odüsszeuszként vagy
Odüsszeuszban Homérként –
a király hókarú leányát.
Én csupán egyet vártam. Őt
a tökéletest
– az emlékek nélkülit.
Aki mindenkor azonos.
Már nem tudom
valóban szerettem-e
vagy nem a hangját
amely ha fölhangzik
másként szól számomra
és másként őneki
– de mégis az övé.

Lemoshatónak bizonyult volna
mint az arc mint a száj mint a szem?

Mindenki mást lesett ki belőlem
más sírást hallott
más mondat ösvényét járta
a betűket – ha hasukra fordultak:
csepp méregzöld kármin – másként illuminálta
másként szólaltatta meg
az í aranyló szirtje mögött
tomboló énekes sakált.
Őt sosem tudtam kisilabizálni.
Meglehet
ilyennek én képzeltem el. Meglehet.
Immár némán akarok lenni.

2. Éden

Végtére
nem több mint csupa hű hasonlat
tebenned bíztam
álomból született álom.
A hívó és elküldő hang.
Az egypúpú domb – ha nem csal az emlék –
s a nyers kőből rakott fal
amelynek gerince a fény súlya alatt beszakadt
megmaradt. A fű a liget az ég gót kékje
hisz mind oly áttetsző húsból készült
kioldódott
mint csiviteléséből a piros homlokú tengelic.
Mégsem a hiányok fogják össze
hanem az egyetlen ébredés.

3. A vesztes

Félek nem az lesz aminek a képzelet tudja.
Nem kert
ahol elnyugszanak a boldogok
az illatárnyas fák hűs patak s nagy szemű nők.
Egyetlen szín él ott csupán
melynek átadja magát minden
sem a forma sem az anyag nem lesz jelen.
A ragyogó rózsaszínben vagy a bő levű kékben
a tekintetnek követhetetlen
a flamingó avagy a jégmadár.
Az árnyalat finom struktúrájában
elolvad a nyelv
nem lel tömbjére a félmárvány pad a terasz
a ház.
Az árnyékkal körberajzolt
dáliát a rend elnyeli
s a kútkáváról elcsöppenő víznek
nem marad idő a hullást befejezni.

Ódon könyvbe – nem választja szét
a négy különböző fényű évszakot – lapozok
felverem Memling festett erdőjének vadját
sorról sorra sétálom be
– palahátú az egyik s a másik moha –
minden mondatát.
Itt még kő a kő
történetébe kapaszkodik
az üvegtömb mélyére futó törés
s a lapulevél zöld homálya alatt
esőszagú puli ül.
Megismétlem – olvasok –
valamennyi elveszett paradicsomot.

Nem válaszolnak
csak végtelenül hajtogatják
önmagukat
a szövegek.