Gion Nándor

Garantálja Z. A.

Valaki egyszer bedobott a postaládámba egy papírlapot a Dalai Láma üzenetével, amelyben – tizenkilenc pontban – instrukciók szólnak az életről. Az instrukciókat, vagyis az üzenetet bizonyára még sokan megkapták, legtöbben bizonyára kidobták vagy továbbadták, ahogy azt, mármint a továbbadást az ismeretlen közvetítő javasolja, én azonban valamiért megtartottam, valószínűleg hanyagságból besuvasztottam a megválaszolandó levelek közé, és kínomban csak akkor kerestem elő, amikor már másfél órája hallgattam Zavarkó András beszámolóját legújabb kudarcáról. Elképesztő részletességgel és módfelett unalmasan szokott fecsegni balfogásairól, szinte belerévül a lényegtelen apróságok felidézésébe, látszólag az sem érdekli, hogy figyelnek-e rá, kifejezetten terhes vendég, akit még én sem látok szívesen, pedig vendégszerető ember vagyok, kellemesen elbeszélgetek régi ismerőseimmel, de csak ha én is szóhoz jutok.

Még szerencse, hogy Ágnes ekkor éppen nem tartózkodott nálam, egy egész hétre Kijevbe utazott, ahol valamilyen nemzetközi tudományos konferenciát rendeztek a csernobili sugárzás következményeiről, nyilván fel is szólalt, mert Ágnes elismert atomfizikus, ezen túl kedves és jólelkű asszony, délvidéki barátaimtól azonban ingerültté válik, nem kedveli őket, mert szerinte vagy folyton nyafognak, amiért az anyaország mostohán bánik velük, vagy pedig széles gesztusokkal hencegnek, és nagy léggömböket fújnak sikereikből. Zavarkó Andrást egyenesen utálja, no meg Szvetecska Lajost, aki a kenderfajták nemesítésével foglalkozik, állítólag átütő sikerrel, és erről hosszadalmasan szokott beszélni, szinte lélegzetvétel nélkül, még a szavába sem lehet vágni, de számomra ő azért valamivel elviselhetőbb, mint Zavarkó András, mert szerintem az unalmas ember inkább hencegjen, mint panaszkodjon. Mindenesetre örültem, hogy Ágnes Kijevben tartózkodik.

Zavarkó András ezúttal a szokásosnál is terjedelmesebben mondta a magáét, ismét megbizonyosodhattam róla, hogy ő a legtehetségtelenebb szélhámos vagy a legügyetlenebb ügyeskedő, akivel valaha is találkoztam életemben. Amióta délvidéki szülőfalumból áttelepült Budapestre, lebukott már egy nagy rakomány éti csigával, amit Olaszországba akart szállítani, de a csigák a határon megdöglöttek és megbüdösödtek, egy biztosítási csalás kísérletéért majdnem börtönbe került, nagyobb mennyiségű gyanús összetételű tabletták terjesztése miatt pedig bemérte a rendőrség, nem üldözték, csak éppen figyeltek rá, és emiatt kénytelen gyakorta változtatni albérleti szobáit. Legújabb ügyeskedése Erdélyben bicsaklott meg, észre sem vette, hogy már régóta nem figyelek rá, ma sem tudom, hogy mi volt az elvetélt erdélyi üzlet, talán gépkocsi-alkatrészeket akart elcserélni birkabőrökre vagy üveggyöngyöket aranyrögökre, akármi volt is, busás hasznot remélt tőle, megfelelő helyeken lefizette a megfelelő illetékeseket, a fáradságos vállalkozás mégis veszteséggel végződött. Keservesen sóhajtott, és végre elhallgatott.

Komolyan a szemébe néztem, és nagyon komolyan azt mondtam:

– Mikor veszítesz, legalább a leckét tanuld meg.

Zavarkó András szomorúan és csalódottan nézett vissza rám, talán több megértést, esetleg segítőkészséget várt tőlem.

– Ezt már sokaktól és sokszor hallottam – mondta kiábrándultan.

– A Dalai Láma ezt javasolja legújabb üzenetében. Ez a második számú instrukciója az élethez.

Zavarkó András gyanakodva nézett rám, mint aki attól tart, hogy gúnyolódom vele.

– Nem hiszem, hogy a Dalai Láma ilyesfajta intelmeket kürtölne világgá.

– Itt olvasható, ezen a szórólapon. Feketén-fehéren. Tessék, olvasd el, bekereteztem a második számú instrukciót.

Zavarkó András röpke pillantást vetett a papírra, bágyadtan legyintett a jobb kezével.

– Ez semmit sem bizonyít. Efféle szórólapokat bárki kinyomtathat a mai világban. Azután dobálhatja a postaládákba, ha ahhoz van kedve.

– Ettől még rejtőzhet igazság a bölcs intelemben. Miért ne hinnénk el? Miért ne fogadnánk meg a jó tanácsot?

Zavarkó András váratlanul elvigyorodott.

– Én már megtanultam a leckét – mondta. – Erdélyi utam a veszteséggel együtt haszonnal is járt. Remek ötletet szedtem fel.

– Ez lesz körülbelül a százhetvenegyedik, ami összeroskad.

– Ne humorizálj. Majd mindjárt elmondom.

És elkezdte mondani:

– Kolozsvárról vonattal utaztam vissza Budapestre, a vonaton megismerkedtem egy fogorvossal, Bölöni Áron a neve. Erdélyi születésű, de már régóta Pesten praktizál, igen frekventált helyen, az Országház közelében bérel egy pazar rendelőt, rengeteg páciense van, sok pénzt keres. Barátságos ember, örültem, hogy összeismerkedtünk, körülöttünk ugyanis román asszonyok ricsajoztak, jólesett hát ebben a hangzavarban okosan elbeszélgetni egy barátságos emberrel, aki mellesleg Budapesten nagyon mélyről, a nincstelenségből emelkedett fel menő fogorvossá, számtalanszor kellett bizonyítania mindenféle kopott fogorvosi székek felett, meg aztán a magyar állampolgárság megszerzése…

– Halljuk a lényeget! – mondtam szinte gorombán, mivel attól tartottam, hogy újból hosszúra sikeredik az újabb unalmas történet.

– Jól van – mondta kissé sértődötten Zavarkó András. – Bölöni Áron értette a román beszédet, elmondta nekem, hogy a velünk utazó asszonyok Bukarestből jönnek, többszöri átszállással a Máramarosi-havasok közé igyekeznek, ahol egy rendkívüli képességű ortodox pap, egy szakállas pópa jó pénzért átkot mond a megrendelő ellenségeire, és az átok mindig megfogan. Hosszú sorok állnak a parókia előtt, a pópa az egyik leggazdagabb ember a havasokban. Egyből megéreztem, hogy ezt a zseniális ötletet nekem találták ki. Miért ne lehetnék én is átokmondó? Azonnal felvetettem ezt Bölöni Áronnak. Ő előbb csak nevetett, de később alaposan átbeszéltük a dolgot a hosszú úton. A román asszonyok elmentek Máramaros felé, mi pedig Budapestig megegyeztünk, hogy Bölöni Áron zárás után, este nyolc órától átengedi nekem a rendelőt, akár egész éjszaka is fogadhatom a klienseket, azzal a feltétellel, hogy ne szemeteljenek. Mit szólsz hozzá?

Eddig azt hittem, hogy kellőképpen megedződtem már Zavarkó András hülye ötleteitől, most kissé mégis elakadt a lélegzetem.

– Hát ez csodálatos lesz – mondtam. – A klientúra alig várja, hogy fúrógépek, csipeszek, vésők, kalapácsok és fogorvosi harapófogók között átkot szórasson ellenségei fejére. Az emberek általában imádják az efféle szerszámokat és műszereket.

– A műszereket le fogjuk takarni fehér leplekkel. Magam is fehér lepelbe burkolózom átokmondás közben.

– Átokmondáshoz inkább a fekete lepel illik.

Zavarkó András eltöprengett egy ideig.

– Igazad lehet – mondta. – Áronnál talán van valami fekete köpenyféle is. Esetleg sötétkék.

– Esetleg sötétzöld – mondtam csüggedten.

Zavarkó András ekkor a zsebébe nyúlt, elővett vagy húsz névjegykártyát, szétterítette a lapokat az asztalon.

– Ezzel kezdem a szervezést.

Fölvettem egy névjegykártyát. Ez állt rajta:

Az átok beteljesül!

Garantálja

Z. A.

A jobb alsó sarokban egy mobiltelefon száma volt feltüntetve.

– Frappáns és meggyőző – mondtam, és kicsit megint elakadt a lélegzetem.

– Megkérlek, hogy osztogasd íróbarátaid között. Biztosan mindegyik elátkoztatná valamelyik ismerősét.

– Természetesen. Megteszek minden tőlem telhetőt.

– Köszönöm.

Összesöpörtem a névjegykártyákat, és azt mondtam:

– Sürgős elintéznivalóim vannak. Meg kell locsolnom Ágnes virágait, mert ha lekonyulnak mire hazatér Kijevből, duzzogni kezd és akkor fél napom is rámegy, amíg megszelidítem.

– Magam is észrevettem, hogy Ágnes barátnőd hajlamos a duzzogásra.

– Ezenkívül el kell mennem a kiadómba, hátha kapok előleget legújabb megírandó remekművemre.

– Elmesélném még Bölöni Áron barátomról, hogy…

– Majd máskor!

Zavarkó András végre eltávozott, én is összekaptam magam, és elindultam sürgős ügyeim intézésére. A kiadóba természetesen nem mentem el, úgysem adtak volna előleget, Ágnes lakásához azonban elvillamosoztam, útközben szemétkosárba dobtam az átokszóró névjegyeket, meglocsoltam a virágokat, és úgy döntöttem, hogy ott töltöm az éjszakát, mert Zavarkó András nem tudott erről a címről.

Egyébként is, Ágnes lakása tágasabb és kényelmesebb, mint az enyém. Meghittebb, határozottabb nyugalmat áraszt, talán a festmények miatt. Az én lakásomban kortárs festő barátaim kissé nyugtalan vonalvezetésű művei lógnak a falakon, Ágnesnél viszont kizárólag klasszikus és közérthető festmények vannak, ezek közül a legkisebb méretűt szeretem a legjobban, a Szépasszony-portrét, egy profilból megrajzolt, lesütött szemű nőt ábrázol, gondosan elrendezett kontyos hajkoszorúval, cím és aláírás nélkül, én neveztem el Szépasszony-portrénak, és mivel alig nagyobb egy levélborítéknál, könnyen mozgatható, Ágnes, ha több napra költözik hozzám, mindig magával hozza, a modern festmények fölé helyezi egy külön erre a célra falba vert szegre, és ettől még az én viszonylag rideg otthonom is valahogy lakályosabbá válik.

Azt a napot tehát közérthető festmények között töltöttem, egészséges nyugalomban aludtam át az éjszakát, reggel kiegyensúlyozott kedélyállapotban villamosoztam vissza a kortárs művek közé.

Néhány nappal később Ágnes is jó kedélyállapotban tért haza Kijevből, lelkesedéssel beszélt a nemzetközi tanácskozásról, az ő előadását egyértelmű elismerés fogadta, amit én természetesen elhittem, és ezek után vagy három hónapig szerelmes békességben éltünk, Ágnes buzgón kutakodott az atomok között valamelyik budai erdőben valamelyik tudományos intézetben, esténként meleg vacsorákat készített, én pedig kényelmesen megírtam négy novellát, és azon töprengtem, hogy akár egy hosszabb regénybe is belekezdenék, aminek optimista végkicsengése lehetne, ha valahonnan kapnék hozzá alkotói támogatást. A támogatás egyelőre még nem érkezett meg, de így is elviselhető volt az életünk. Időnként felbukkantak délvidéki földieim, Ágnes ilyenkor idegeskedett, aztán kibírtuk ezt is.

Zavarkó András szerencsére eltűnt, amiből akár arra következtethettem volna, hogy befutott legújabb képtelen ötletével, ezt azonban egy pillanatra sem hittem, esetleg börtönbe kerülhetett, ami már hihetőbb lett volna. Aztán váratlanul mégis beállított hozzám, és rácáfolt sejtéseimre.

Sugárzó arccal lépett be az ajtón, elterpeszkedett az egyik fotelben, váltott néhány udvarias mondatot Ágnessel, majd pedig minden felvezetés nélkül elkezdte szidni az ukránokat. Előbb csak a Budapestre befészkelődött ukrán maffiát, azután egytől egyig az ukránokat. Éreztem, hogy ez amolyan alibi fecsegés, arra szolgál, hogy Ágnest kiutálja a közelünkből. Ez körülbelül öt perc alatt sikerült is.

Ágnes ingerülten felpattant, közölte, hogy ő Kijevben csupa szeretetre méltó ukránokkal találkozott, majd átment a másik szobába, hogy jegyzeteit rendezgesse. Az átvezető ajtót becsukta.

Zavarkó András erre várt, ismét felderült az arca, és megkérdezte tőlem:

– Van neked fogalmad arról, hogy ebben a városban hányan szeretnék elátkozni felebarátaikat és ismerőseiket?

– Nincs.

– Rengetegen. Számításaim szerint minden ötödik budapesti lakos szívesen fizetne azért, hogy valakinek a sorsa rosszabbra forduljon. Persze sokaknak nincs erre pénzük, de így is alig győzöm az átokmondást. Fehér leplek között sötétzöld köpenyben végzem a munkámat, és az emberek fizetnek.

Zavarkó András ilyesféle beszámolóit és helyzetjelentéseit mindig kétkedéssel fogadtam. Nem hittem neki, és mindig nekem volt igazam.

– Tehát beindult az üzlet?

– Ragyogóan! Hamarosan elköltözöm a fogorvosi rendelőből. Külön átokszóró irodát rendezek be magamnak. Már kibéreltem egy kétszobás lakást az Opera közelében, ez is igen frekventált hely, és nappal is dolgozhatom, nem kell senkihez sem alkalmazkodnom. Az egyik szoba a lakosztályom lesz, a másik szoba falait bevonom fehér leplekkel, és beállítok oda néhány ősi szobormásolatot, és ott mondom az átkokat. Indiai szobrokra gondoltam.

– Egyiptomi szobrok hatásosabbak lennének – mondtam. – Nagy fülű kutyák, nagy szemű macskák…

Zavarkó András kicsit elgondolkodott, majd elismerően bólogatott.

– Néha neked is vannak jó ötleteid. Nagy fülű kutyák, nagy szemű macskák… Egészen jó. Fekete egyiptomi szobrokat fogok beállítani a fehér burkolatba.

– És… az átkaidnak van foganatja? – kérdeztem, mert még mindig nem hittem el egy szót sem a nagy halom ostobaságból.

– Természetesen van. Általában különféle kisvállalkozók, virágárusok, trafikosok, vegyeskereskedők vagy mindenféle titokzatos ügyletekkel foglalkozó egyének átkoztatják meg a konkurenciát. Más kisvállalkozókat. Tudod, ezekben a körökben gyakori a becsődölés átok nélkül is. Én legfeljebb meggyorsítom a folyamatot. Kisebb ügyfeleim is akadtak. Valaki például megátkoztatta a szomszédját. Azt kívánta, hogy törjön el a karja. Nem tört el a karja, viszont kificamította a bokáját a síkos kijáratnál. Néha már magam is elhiszem, hogy mágikus erővel rendelkezem. Mindenesetre elterjedt a hírem. Többen már úgy neveznek, hogy ZÉA, a mágus.

– Jól hangzik.

Zavarkó András ekkor hirtelen elkomorodott.

– Tóth Gusztávval azonban elakadtam. Pedig tetemes előleget kaptam, hogy elátkozzam.

– Ki az a Tóth Gusztáv?

– Ő már közepes vállalkozó. Sok pénzt kaphatnék még érte, de nem fog rajta az átok. Nem csődöl be, sőt újabb jövedelmező üzleteket kötött. Testőrrel jár, baleset nem érheti.

– Kend be birkafaggyúval a küszöbét – javasoltam. – Hátha megcsúszik, és beveri a fejét az ajtófélfába.

– Ne hülyéskedj – fortyant fel Zavarkó András. – Ez komoly dolog. Neked van egy ukrán barátod…

– Egyetlen ukrán barátom sincs.

– Leonyid?

– Véletlen ismerősöm – mondtam. – Az ismeretség egészen felületes, és egyáltalán nem szoktam dicsekedni vele.

– Szeretném, ha megadnád a telefonszámát.

A beszélgetés itt egyszerre komolyra fordult, elgondolkoztam, majd nagyon komolyan válaszoltam.

– Megadom a telefonszámát, ha megígéred, hogy nem terhelsz tovább az átokmondó zagyvaságaiddal.

– Add meg a számot, és már itt sem vagyok.

Egy csomó papírhalmaz közül előkerestem Leonyid telefonszámát, Zavarkó András átírta egyik átokmondó névjegyére, és eltávozott. Örülhettem, hogy a megszokottnál lényegesen kurtábban untatott, mégis valami rossz érzés fogott el. Kezdtem elhinni Zavarkó András képtelen történeteit, és valamiféle irigység ébredt fel bennem.

– Mit akart tőled ez a kókler? – kérdezte Ágnes.

– Elkérte Leonyid telefonszámát.

Amint kimondtam, rögtön megbántam. Ágnes ugyanis bár nem szereti délvidéki barátaimat, kifejezetten kedveli Leonyidot. Ez idáig legfeljebb kétszer találkoztak egymással nálam, de Ágnesnek ennyi is elég volt a kategorizáláshoz, szerinte Leonyid jól ápolt, jól nevelt, disztingvált úriember. Azt persze nem tudja, hogy Leonyid bérgyilkos. A tudósok, különösen a nők a mindennapi életben hajlamosak fél méterrel a föld felett lebegni. Ágnes most jóformán egy egész méterre emelkedett, szemei kitágultak, mint az egyiptomi macskáké. Nagyon szép volt.

– Rászabadítottad azt a svihákot arra a kedves emberre?!

– Mi baj lehet belőle?

– Azonnal figyelmeztesd Leonyidot, hogy ne álljon szóba a dögunalmas barátoddal.

– Nagykorú már, tud vigyázni magára.

Ágnes mély lélegzetet vett, még mindig a magasban lebegett.

– Ti, délvidéki magyarok elképesztően felelőtlenül viselkedtek néha. Hazudtok, blöfföltök, szélhámoskodtok, becsapjátok a jóérzésű embereket.

– Én egyáltalán nem vagyok felelőtlen.

Ágnesnek összeszűkültek a szemei.

– Mostanság megírtál négy novellát, de még legalább négy folyóiratnak tartozol kézirattal, meg hangjátékkal is a Rádiónak. Hallom, hogy mindenfélét ígérgetsz telefonon keresztül, aztán ahelyett, hogy írnál, nyávogó barátaidat istápolod.

A vita kezdett veszélyesen elfajulni, így hát megadóan azt mondtam:

– Jól van. Figyelmeztetem az ukrán úriembert.

Felhívtam Leonyidot, üdvözöltem, és mindjárt a lényegre tértem.

– Nagy hibát követtem el a maga kárára. Elnézést kérek. Megadtam a telefonszámát az egyik gyermekkori barátomnak. Zavarkó Andrásnak hívják az illetőt, és abszolúte megbízhatatlan. Elnézést kérek, könnyelmű voltam…

– Miről van szó? – érdeklődött Leonyid.

– Feltehetően egy Tóth Gusztáv nevű vállalkozóról akar beszélni magával, akiről ön nyilván soha sem hallott…

– Hallottam róla. Érdekel a dolog.

– A barátom teljességgel komolytalan és megbízhatatlan.

– Várom a hívását. Köszönöm, hogy megadta neki a telefonszámomat. Mindig tudtam, hogy magára számíthatok. Köszönöm.

Döbbenten tettem le a kagylót, Ágnesnek pedig megnyugtatólag azt mondtam:

– Leonyid villámgyorsan elhessegeti magától unalmas barátunkat. Egyáltalán nem haragszik könnyelműségem miatt.

Ágnes megnyugodott, visszatért közénk a békesség, éltük tovább nyugalmas hétköznapjainkat. Vagy tíz nappal később felkaptam a fejem egy televíziós hírre, ami arról szólt, hogy Esztergom és Visegrád között egy útmenti motel férfimosdójában felrobbantották T. Gusztáv vállalkozót. Sajtóértesülések szerint a tragikusan elhunyt személynek nem voltak ellenségei, és senki sem fenyegette meg a robbantás előtt.

Ágnes elvből nem nézi a televíziót, mert az a véleménye, hogy a sorozatos buta műsorok eltompítják az agyat, ő pedig még komoly kutatómunkát szeretne végezni, és ehhez tiszta ész szükségeltetik, így hát jobbnak láttam, ha meg sem említem neki T. Gusztáv vállalkozó halálos balesetét.

Újabb tíz vagy tizenvalahány nap múlt el, amikor Leonyid felvert délutáni álmomból. Közeli barátaim és ismerőseim jól tudják, hogy minden délután alszom, ekkor pihenek az éjszakai írásra, nem telefonálnak rám ilyenkor, de Leonyid nem tartozik a közeli baráti körömhöz, ezt már sokszor bizonygattam. Rendőröknek is.

– Egészen rövid időre felugranék magához – mondta a telefonba.

– Minek? – kérdeztem álmosan és morózusan.

– Köszönetet szeretnék mondani, amiért összekapcsolt azzal a bizonyos gyermekkori barátjával.

– Véletlen ballépés volt.

– Akkor is hálás vagyok. Az atomtudós magánál tartózkodik?

– Pillanatnyilag nem, de estére ő is itt lesz.

– Viszek egy csokor virágot is.

– Mozgalmas estém lesz – mondtam nagyon rosszkedvűen, mert én, Ágnessel ellentétben, egyáltalán nem kedvelem Leonyidot.

Megpróbáltam visszaaludni, nem sikerült, és az estém még a vártnál is mozgalmasabb lett. Alkonyatkor a kaputelefonon feltülkölt hozzám Palotás Ferenc rendőr százados.

Palotás Ferenc egyszer szívességet tett nekem, és attól kezdve elvárja tőlem, hogy közöljek vele bizonyos információkat, mert megjelent irományaim nyomán arra a meggyőződésre jutott, hogy komoly kapcsolataim vannak az alvilággal. Szigorúan közhasznú esetekben talán még együtt is működnék a rendőrséggel, de nincsenek komoly alvilági kapcsolataim, Palotás Ferenc semmiféle érdemleges információt nem kapott tőlem, ezért kissé megorrolt rám, időnként mégis megkeres, bár egyre kevesebb bizalommal. Ezúttal sem bizakodott, mert hiába ajánlottam neki, hogy jöjjön fel a lakásomba, megkért, hogy menjek le a kapualjba, csupán néhány szót szeretne váltani velem, sürgős intéznivalói vannak, rohannia kell. Lementem hát a kapualjba.

– Ismét felizzottak az ukrán kapcsolatai – förmedt rám szokatlanul durván és direkten Palotás Ferenc.

– Egyáltalán nincsenek ukrán kapcsolataim.

– Ma este vendégségbe jön magához Leonyid, az a közismert ukrán bérgyilkos. És Tóth Gusztáv felrobbantása előtt is konspiráltak egymással.

– Lehallgatják a telefonomat? – kérdeztem felháborodva.

– Jogunk van titkosszolgálati módszereket alkalmazni – mondta Palotás Ferenc. – A maga telefonját azonban még nem hallgatjuk le.

– És Leonyid telefonját?

– Jogunk van titkosszolgálati módszereket alkalmazni.

– Leonyid hamarosan itt lesz – mondtam. – Várják meg a kapuban, verjék bilincsbe. Egyetlen könnycseppet sem hullatok érte.

– Nem tehetjük. Sziklaszilárd alibije van. A robbantás idején Olaszországban, a Garda-tó mellett, Sirmionéban üdült…

Nagyon jól jött nekem ez az információ. Talán még mosolyogtam is, amikor reflektáltam a hallottakra.

– Gyönyörű hely. Egyszer én is jártam Sirmionéban. Találkoztam ott egy kecskeszakállas öregúrral, akit két tagbaszakadt testőr kísért, azt mondták róla, hogy Maria Callas világhírű operaénekesnőnek a férje. Úgy láttam, hogy elégedett az életével, holott akkor már az egész világ tudta, hogy a felesége annak a görög milliárdosnak a macája lett.

– Hagyja abba – mordult rám a rendőr százados. – Amint konkrét ügyekre terelődik a szó, maga belekezd valami lényegtelen történetbe. Sunyi módon mellébeszél.

– Az én történeteim nagyon lényegesek – mondtam.

– Próbálja meg kifaggatni bérgyilkos barátját. Meghálálnám, ha tájékoztatna, ha hasznos tájékoztatást adna beszélgetésükről.

– Természetesen tájékoztatni fogom – mondtam teljes komolysággal. – Leonyid szószátyár ember, galádságait világgá kürtöli, én meg alig várom, hogy rendőrspicli lehessek, értesüléseim szerint az efféle emberek gazdaságos karriert futnak be.

– Egyszer még befulladhat a sunyiságba – figyelmeztetett elgyötört arccal Palotás Ferenc. – No, menjünk a fészkes fenébe!

Kiment az utcára a kapualjból, én felmentem a lakásomba az első emeletre, és vártam Leonyidot.

Alig negyed órával később megérkezett. Hatalmas virágcsokorral, fél liter vodkával, egy üveg olasz vörösborral és Szent Márk kicsiny kőszobrával.

– Velencén keresztül utaztam vissza – mondta. – Ott vettem meg Szent Márk szobrát. Remélem, örül neki. Az atomtudós még nem jött haza?

– Minden pillanatban itt lehet.

– Addig tegyük vízbe a virágokat.

Vizet töltöttem az egyik vázába, belehelyeztük a virágokat, Leonyid leült, letekerte a vodkásüveg kupakját, én meg poharakat hoztam.

– Jól érezte magát a Garda-tó mellett? – kérdeztem.

Leonyid töltött a poharakba, kiitta a magáét, és visszakérdezett.

– Honnan tudja, hogy a Garda-tó mellett voltam?

– A rendőrségtől.

Leonyid ismét töltött a vodkából, és elmosolyodott.

– Hát igen. A rendőrség lehallgatja a telefonomat. Csakhogy nekem több telefonom van… Egyébként kiválóan éreztem magam a Garda-tó mellett. És ezt magának köszönhetem.

– Nekem?

– Átokmondó barátja nagy csomag pénzt adott Tóth Gusztáv vállalkozó megrontásáért. Életemben először fizettek meg a semmiért.

– De hát a robbantás…

– Nem az én műfajom. Én pisztollyal vagy késsel dolgozom. Viszont tudomásom volt róla, hogy T. Gusztáv vállalkozót fel fogják robbantani. Nagyjából azt is tudtam, hogy mikor. Elutaztam hát Olaszországba, az átok távollétemben valósult meg. Mérhetetlenül hálás vagyok magának.

Kulcscsörgés hallatszott a bejárati ajtónál, megérkezett Ágnes. Leonyid felpattant, kikapta a virágcsokrot a vázából, Ágnes elé ment, kezet csókolt, átadta a virágokat.

– Micsoda kellemes meglepetés! – mondta Ágnes, és látszott, hogy őszintén örül Leonyidnak.

– Javaslom, hogy a virágokat tegyük vissza a vázába – mondta Leonyid.

Ágnes a vázába tette a virágokat, táskájából elővette a Szépasszony-portrét, és a falra akasztotta. Leonyid hosszasan szemlélgette a kisméretű festményt.

– Ő kicsoda? - kérdezte.

– A nagyanyám – mondta Ágnes.

– Gyönyörű asszony volt.

– Tényleg szép asszony volt.

– Ki festette a képet?

– Egy orosz hadifogoly. Tulajdonképpen ukrán nemzetiségű volt az illető. A nagyszüleim birtokán dolgozott az első világháború idején. Szvjetoszláv Tyimosenkónak hívták. Nagyanyám azt mesélte, hogy szomorú, mélabús ember volt. De ügyes kezű.

Kicsit elámultam a hallottakon, majdnem féltékeny lettem. Ágnes nekem még nem mondta el, hogy ki a Szépasszony, és hogy ki festette meg.

– Mi, ukránok hajlunk a mélabúra, de ugyanakkor ügyes kezűek vagyunk – mondta Leonyid.

– Marokfegyverekkel? – kérdeztem célzatosan.

– Tollal és ecsettel.

– Szeretném látni.

Leonyid az íróasztalomhoz sétált, szemügyre vette a golyóstollaimat.

– Milyen színnel írnak a tollai? – kérdezte.

– Kékkel és feketével. Van köztük egy piros is.

– Kellene egy kemény papírlap.

Kimentem a konyhába, felkaptam a kenyérvágó kést, azután az egyik sötétzöld irattartóról levágtam a fedőlapot. A hátlapja fehér volt.

– Megfelel? – kérdeztem.

Leonyid bólogatott, és Ágneshez fordult.

– Kérem, üljön le öt percre az asztali lámpa elé.

Ágnes az idén lesz negyvenéves, érett, komoly asszony, de most mégis elpirult, mint egy tizenhat és fél éves csitri. Aztán leült az asztali lámpához.

Leonyid villámgyorsan kerekítette a vonalakat. Ágnes arcát kékkel, haját feketével, száját pirossal rajzolta meg. Felismerhetően. Öt perc alatt.

– Holnap bekereteztetem – mondta Ágnes még mindig piros arccal és nagy-nagy csodálattal.

Így történt. Másnap bevertem még egy szöget a falba, azóta a kortárs műalkotások felett, a Szépasszony-portré mellett ott függ az Ágnesről készült rajz is. Hasonlítanak egymásra.

Zavarkó András is telefonált a napokban. Közölte, hogy mérhetetlenül fellendült az üzletmenete. Alig győzi a munkát, ha így folytatódik, hamarosan nemcsak bérli, hanem megvásárolja a lakást ott, az Opera közelében. Megkért, hogy alkalomadtán nézzek be hozzá. A harmadik emeleten van, az ajtón nagy betűkkel ki van írva, hogy Garantálja Z. A. Megígértem, hogy okvetlenül benézek hozzá alkalomadtán.

Ágnest közben meghívták az Egyesült Arab Emirátusokba. És Dubaiba, de lehet, hogy átmegy Pakisztánba is. Legalább két hétig utazgatni fog.

Amikor ezt megtudtam, rezignáltan csak annyit mondtam:

– A Dalai Láma tizenkilencedik instrukciója az életről imigyen szól: Vakmerő önfeladással kezeld a szerelmet és a főzést.

– Értem – mondta Ágnes. – Készítek neked két hétre felmelegíthető ételeket.

Megtette, majd elrepült az Emírségekbe, aminek kicsit örültem is. Mert több napra bejelentkezett hozzám vendégségbe Szvetecska Lajos, a kenderfajták nemesítője.