Kolozsvári Papp László

Fejszmog

Mindig elcsodálkozom, ha pártjaink és kormányunk azon savanyodik el, hogy hej de mennyire nem támogatja őt a tömegkommunikáció! Mert az csak az ellenzéket támogatja! Mire én megállapítom magamban: ez bizony jó megfigyelőképességről árulkodik! Precízen látják a dolgot az urak. Pártjainkat és kormányunkat a tömegkommunikáció java úgy veri, mint a lovat. S ez még csak a visszafogott kezdet, lesz itt még Szodoma 120 napja (megjelent végre magyarul, megtudhatja belőle mindenki, hogy kár volt eddig szemérmesen titkolózni). Mert hogy pártjainkat és kormányunkat a tömegkommunikáció majdnem egésze meg fogja szadizni elölről, meg fogja szadizni hátulról, a többi testhelyzetet hagyjuk, ahhoz nem fér kétség. A hatalom azé, akié a maffia… izé… a média, mondta ki majdnem szó szerint a kimért szavú Péter. Ennél jobban már csak azon csodálkozom, hogy mit tudott tenni vagy nem tenni pártjaink és kormányunk, hogy itt áll talpig kommunikációtlanul? Miből gondolta – ha gondolt valamit egyáltalán –, hogy őt idővel meg fogja szeretni a média; elég annyi, hogy csak ott álljon, mint szakadt trubadúr a várkertben (-árkot is írhattam volna), hogy egyszer csak odalibegjen hozzá a szép Leonóra, otthon felejtett pendelyben (a lényeg benne van, szerkesztő úr!, hogy nem lehetséges?, dejsze épp erről van szó!), s azt rebegje: én vagyok a Népszava!

Zimankós médiaősz és jégcsapos médiatavasz vár pártjainkra és kormányunkra! Jómagam – mint afféle elfogult elemző – nem kívánom a baloldal győzelmét, mert ezzel elesnének attól az üdvözüléstől, hogy levessék magukról posztkommunista bőrüket, kivetkőzzenek posztkommunista lényegükből, olyan rágós falatokat adván át a politikai enyészetnek, mint Nagy Sándor, Kósáné és szakszervezeti társaik vagy mint a mániákus pereskedő-obstruáló, miniszterelnökkel focizó Keller, a Charta-szóvivő, Parlamentben káromkodó Szabó polgármester és a többi, a vastagon kulimászos arcok az elmúlt tíz esztendő parlamenti padsoraiból, de hol is tartok? – ott, hogy mint afféle megfigyelgető, lassan már el sem tudom képzelni, hogy a politikai betartási kampány még fokozható. Mert, teszem azt, itt van egy példa – teljesen mindegy, hogy mire a Kortársban ez a cikk megjelenik, már túlfutott rajta a kis történelem, tök ilyenektől fog forogni a szemgolyónk, vérben! –, na tehát: az egyik kereskedelmi csatorna, egy nyálözön és egy vérözön film között, behívja Szabadi Béla exföldművelő államtitkárt (más, súlyos pszichológiai kérdés, hogy Szabadi úr miért megy be, miben reménykedik szegény boldogtalan?, hogy tán megszeretik?, mert hogy nem azért hívják, hogy szóhoz jusson, hanem azért, hogy legyen kivel szemben szóhoz jussanak!, az világos, mint a 813-as spirálgalaxis); bent van tehát a boldogtalanja, s kihallgatótisztjeink – az nem igaz, hogy vernék is! – ráöntenek egy összeeszkábált filmszennyet (Agrárinnováció, hallunk még róla), nyál fröcsög, hang hörög, ávósvallató-arcot vágó riporterek kapnak, hóhérbárdolnak bele minden válaszba, hogy inszinuáló kérdéseiket felolvashassák, ráolvashassák a riportalanyra a papírról, ami ott van előttük. Ez nem a vallomás, ez az ítélet!, jut eszébe az embernek A tanú. Már rég nem a válasz számít, hanem a kérdés. A ráüvöltő-megfélemlítő riporter, mint korunk békahőse, a már aposztrofált ÁVO, de ha valakinek ez könnyebben elképzelhető, a Gestapo – egyelőre még szelídített – féregnyúlványa. Durva, könyörtelen és buta. Az emberben régi, tulajdonképpen megszépült emlékek rémlenek föl, s eltűnődik, ezért bizony kár volt Magyarországra jönni s kereskedelmi tévét csinálni. Már eszmeice, mert dohányice, korpaice, léice tutti. Sőt tuttice! Elferdült lelkice az ára. Amit Faustice ad Mephisticének.

Az ügyészi, vallatói só (show) úgy ér véget, mint A nyolcadik utas a halálban a felatomrobbantott rém élete – vad metálzene lekeverve, szemhasogató színek és fények kihunynak, megnyugtató ultraibolya muzsika és színkevercs siklik az ember alá, mint megadó asszonyi test (vagy odaadó férfiúi, akinek az a mániája!), s a simogató fények, becéző zene lágy hullámain, mint egy Alwaysultra-reklámban, ahol fehér ruhás szüzek szaladnak önfeledten kacarászva a dús havasi legelőn a tehén után, a bika elől (oly evidens, oly evidens!), nos, eme csupa bű és báj és bűbáj virágszirmain a nagy televíziós varázslatnak, delfinháton hasítva a tenger kék hullámait feltűnik – úgy van!, el tetszettek találni! – Medgyessy Péter! (Ó, nincs nekem ekkora fantáziám, nem vagyok én preposztmodern, hogy ilyet kitaláljak; amit itt leírok, látható volt június 11-én az egyik kereskedelmi csatornán – és ezzel még nincs vége!)

Ávós-gestapós-torquemadás vétetésű riporterünk – az nem igaz, hogy elővette volna a bikacsököt az asztalfiókból, revolvert se rántott – most olyan, mint a reklámfilmek magas tejtartalmú csokoládéja. Barna és édeskés. Lerí róla, hogy azért ül az otromba díszletben, hogy megmutassa a másik oldalt is! Hogy közszolgáljon! És olvadozik, csak mint a napra kitett csokoládé (minden táblában egy jó pohár tej van!, a szívkoszorúér-elmeszesedés úgy hangzanék a szájából, mint spanyol bölcsődal), és változatlanul édeskés és barna. Mint a végtermék. Nem ő beszél a szűk mosolyú Medgyessyvel, elő van az anyag készítve, megfaragva, megstuccolva, megvágóképezve, ahogy dukál, nem szabad itt már semmit sem a valóságra bízni. Előre a virtuális életbe – a gyengébbek kedvéért: ha nő, akkor felfújható gumi, rózsaolajos változatban is kapható, ha férfi, akkor dudoros rózsaszínű; a szentjánosbogár-zöld termék törzsvevőknek kedvezménnyel, amíg a készlet tart; ha Medgyessy, jól megvágva, Gönczcel körítve, virtuáll!

Csak ültem és néztem – virtuül! –, s szivarbarna gondolatok gomolyogtak föl bennem. Pártjaink és kormányunk jutott eszembe, amint duzzog, hogy hát vele így kitol meg úgy kibabrál a média, s bizony igazat kellett adnom pártjainknak és kormányunknak. Mert ha három esztendő nem volt elég neki, hogy belopja magát a média szőrös szívébe, akkor ez most már nem fog menni. De ha ilyen lyukasmarkú volt, most már ne fárassza magát azzal, hogy ezért másnak tesz szemrehányást. Tegyen magának – nullszaldó! Az elkövetkező egy évben minden erejére szükség lesz. De erről később (ha nem felejtem el).

Nos, amint ott virtuültem, s néztem a virtuál Medgyessy Pétert, hirtelen két dolog világosodott meg előttem (mint Verne Gyulánál a fa, ami kigyullad az árvízi hajósok alatt). Jelesül, hogy eddig csak fogásokat kerestem a nem szavajátszó Péteren, s szégyen ide, szégyen oda, nem téptem magam veszettül, hogy minden szavam arany legyen. A kalandozások korának azonban vége szakadt hirtelen, amint ott virtuállt Medgyessy Péter. Igen, mondtam magamban (s felvirtuálltam, ha hozzám beszéltem), igen, megtalálták azt az embert, aki le tudja győzni a Fideszt. Aztán még megnéztem a bejátszást arról az eseményről, melyen a mi nem szavajátszó Péterünk hivatalosan is miniszterelnök-jelölt lett, elábrándoztam azon a leplezetlen szerelmes csókon és elragadtatott mosolyon, amivel Szili Katalin a mi Péterünkre fonódott (a mosolyt, virtuáler, abból a reklámfilmből ismeri az ország népe, amelyben a rakodómunkás… ah! oly férfias, ahogy lecseszi a dobozokat, és átcsörtet az irodán, hogy ráteperje a szeplős, szemüveges fénymásoló lányt a fénymásoló gépre!), és a villogás is megvolt, ahogy a média vette és adta Szili és Medgyessy csókját – mit szól hozzá a felesége?

Mert hogy pártjaink és kormányunk holmi műkedvelőkre bízta a kommunikációt, s ezzel mintegy felkínálta a virtuális helyet a mi Péterünknek (miért hitték, ha hitték, hogy nem fognak rávirtuállni?), azt a madarak csak azért nem csiripelik, mert már berekedtek belé. Na de lássunk néhány porhanyós példát arra, mit csinált a média területén pártjaink és kormányunk, ahelyett, amit csinálnia kellett volna.

Az igazán csak gyík levedlett farka, hogy pártjaink és kormányunk megszüntetett egy napilapot ama kettő közül, mely észrevette és méltányolta törekvéseit. És a Kortárs sem szűnt meg, akárki akármit is mond. Csak majdnem. Na de az Új Mao munkatársainak a kiszórása mintha nem a legjobb elmozdulás lett volna afelé, hogy felkeltsék a média pozitív érdeklődését. Az a búcsúcsók, izé, búcsúcikk, amit a Magyar Nemzetben Kristóf Attila lehelt a kiszórtak ilyen-olyan testrészeire (homlok?, tarkó?, vagy lejjebb?), azt érzékeltette önmagán túl, hogy ezek az emberek elhanyagolhatók. (Magyarán: ti most repültök a csónakból, mi meg evezünk tovább.) Mondjuk ki, hogy ők már nem virtuállnak talpra egykönnyen ebben az életben. Ilyenkor azokat a gombócokat kell észrevenni, amik alkonyatkor a virtuállva maradt újdondászok szíve közelében gyülekeznek, s hozzá a magyarázó szöveget: én is járhatok így, ezekkel! Ezekkel vigyázni kell! A szakma más része megnyúlt képpel – amúgy kárörvendve – tűnődött el a sors forgandóságán. Na de aztán alapított pártjaink és kormányunk egy hetilapot a megszüntetett napilap helyett. Wisinger MÚOSZ-elnök a rá mindig is jellemző közszolgálati pártatlansággal azt mondta ugyan az Új Válaszról, hogy azt nem olvassa senki; de ez nem igaz, én már láttam egy nőt, aki a villamoson Új Választ olvasott.

A legporhanyósabb példák azonban a miniszterelnöki interjúk! Talán az egész kormányzási ciklus legjobb, ámbátor perverz médiaötlete az volt, hogy a miniszterelnök urat Baló György kérdezze. (Vagy véletlenül jött össze? Vak tyúk is talál szemet?) Kétségkívül ő a legjobb, még ha ez a közszolgálatiban nem is olyan nagy dicséret. Kitalálták (?) hát a hámozott luftballon szakemberek, hogy mégiscsak jobb, ha a miniszterelnök úr egy nehézsúlyú profi kérdéseire felel, mint ha ott nyögne, szószaporítana neki egy párthív. Orbán Viktor úr mindenképpen felaprítja Balót a beszélgetés végére, még akkor is, ha egyik-másik kérdésébe bele is sápad (mint például abba a könnyed júniusi nyitásba, hogy pártjaink és kormányunk eddigi eredménye autópályában kifejezve egyenlő a nullával). Ki van az találva, hogy az ellenzéki Baló – erre néha a miniszterelnök úr maga figyelmezteti a nézőket – csak kötekszik, ifjú hősünk pedig szerényen győz. Ügyes. Tapsikolásra mindazonáltal azért nincs okunk, mert hogy három, talpig nehéz kormányzásban töltött év után még mindig Baló legyen a legjobb! Mert hogy ennyi idő alatt senkit se sikerüljön kitanítani! Ha versenyt írnának ki élhetetlenségből, világcsúcsot döntenének. Ugyan tessenek már megmondani, kit tetszettek helyzetbe hozni két panaszkodás között, miszerint ellenünk van az egész média. Jó, azt tudjuk, s az derék, hogy az idiotisztikus vetélkedőt a Sportminisztérium egymilliója tartja mozgásban (hetente – aki tudja, mennyibe kerül a tévé, annak ez csepp a tengerben!), s csak helyeselhetjük (a fogunk is csikorog bele!), hogy a közszolgálat azzal kísérletezget, hogy a fél- (vagy egészen) hülye műsoraival lefőzze a kereskedelmi zeuszi idiotizmusát, de azt már igazán csak alélt örömmel tudjuk fogadni, hogy a pártjaink és kormányunk régi híve, Farkasházy Tivadar vetélkedik az egymillióért (hetente!). Helyes. Meg kell hívni még a nejlonvasútisín-rakosgatási versenyre, a vízipisztollyal-gyertyalángoltási versenyre, a virágcserépre-ágyúzás versenyre, teszem azt, Mester Ákost vagy Várkonyi Tibort. Egy kis önfeledt kikapcsolódásra a média ólombányájából! A játékot az Ifjúsági és Sportminisztérium tartja mozgásban!

Végül is igaza lenne a csúf ellenzéknek, amikor azt mondja, hogy csak a klientúrát sikerült helyzetbe hozni? Mint azt a hatvanadrangú tévérendezőt, aki egész családjával tömörült a Szedd meg magad produceri irodába, s azt senki sem állíthatja, hogy nem produkál napi egy filmet (sajnos!) a nézettség utáni, éjfél előtti sávba! Na jó, legyen klientúra, de akkor ne tessék panaszkodni, hogy pártjaink és kormányunk kétségkívül jeles eredményeire a média rá se hederít. Ugyan kit tetszettek helyzetbe hozni, aki nem csupán a családjának kétségkívül tiszteletre méltó boldogulását kontárkodja össze, hanem szolgálja a közt? Amúgy jól halad a külügyi átképzése annak az úrnak, aki annyira jellegtelen volt, hogy rajta maradt az, hogy Háromnevű. A korszakból még Szenes Andrea mint a torgyáni gyufától lángra kapó bozóttűz világol, ha meg nem halt. Csak egyet ne tessen tenni, szeretve tisztelt pártjaink és kormányunk: elszontyolodni azon, hogy nagyszerű eredményei nem kapnak kellő nyilvánosságot. Ezen már túl vagyunk. Ez most már elment. A meglelt Medgyessy Péterrel, a nem szavajátszóval, médiatámogatás nélkül kell megvívni a harcot.

Szabó László Zsolt (a Háromnevű) mégiscsak emlékezeteset cselekedett – tekintsünk most el a majdnem teljes vagyonfeléléstől, erről majd értesülünk, ha pártjaink és kormányunk mulasztása a kommunikáció területén végzetesnek bizonyul, mert akkor majd az „utolsó fillérig!” lesz elszámoltatás, s tekintsünk el az évről évre átgörgetett milliárdos hiányoktól, az egyik napról a másikra élő munkatársak honoráriumának féléves el-elmaradásaitól, ésatöbbitől, s vegyünk egy igazi eredményt, egy nagy halat (kis horoggal), Baló Györgyöt. Engem már az is izzó lelkesedéssel tölt el, hogy a Duna TV megszüntetéséről cikkezik. Tényleg, vajon miért van szükség három közszolgálati csatornára egy ilyen nyamvadt kis nyelvterületen? Hogy a közszolgálatot arra ösztökélje valami ma született médiaszakértő Jucika és tegnap szalasztott médiateoretikus Jancsika, hogy vegyék fel a harcot a nézőkért? Ezért tényleg fölösleges fenntartani három csatornán – és a Sportminisztérium pénzéből mozgatni – a közszolgálatot. A közszolgálat, per definitionem, nem bugyisó (show), nem ágyúzás muskátlis ablakokra. Legalább egy tévécsatorna tényleg nem kell a háromból, hátha akkor a másik kettő mégiscsak bizonyságot tesz némi értelmes létezésről, mert egyelőre szinte már egy sem kell. Na jó, egy vesszen! De melyik? Ha összevetjük Balót, akinek nem kell a Duna, azzal a Bauerrel, aki szerint a magyar nyelv megmaradása, például Erdélyben (kurvára érti újabban Erdélyt ez a Bauer, mint apja a szocializmus építését!) a magyar populáció szemgödrébe temetett krimik számától függ, akkor idézhetjük Demszky Gábort, aki egyszer azt mondta: „A Mérleg utcában dolgoznak!” Hogy hol van már a Mérleg utca?, mondhatnák. Mi azonban erre azt feleljük: vízlépcsőt és demokráciát…!, izé… mit is akartunk válaszolni…? Megvan, ne segíts! Azt válaszoljuk, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul (vesd össze: Göncz Árpád a szocialisták Medgyessy-jelölő gyűlésén).

Balót én már csak azért is szeretem, mert valahogy úgy szétárad a lakásban. Beteríti. Mint egy rongyszőnyeg. Így történt akkor is, amikor megválasztották Berlusconit, ő pedig valakit, már nem emlékszem, hogy kit, és Oplatka urat hívta be este, a szokásos álomitalra, amit a magyar nép közvetlenül az elalvás után szokott bevenni (így akartam, szerkesztő úr). Oplatka úr svájci, valami tekintélyes Zeitung lenyűgöző munkatársa. Egy szó, mint száz, Baló, amint felvezeti a beszélgetést – ó, mindig nagyon fel van készülve, nem tudom, tetszettek már észrevenni, ő a legfelkészültebb globálisan, s akkor még külön, direkt is felkészül, nagyon jó!, ő a legjobb! –, vezeti tehát Baló fölfelé a beszélgetést, s mindjárt az első mondatban azt mondja: „Európa, vigyázz!” Én ugyan tudom, hogy ezt ki mondta, s milyen alkalomból, de már rég észrevettem, hogy az anyósommal és a képernyővel nem érdemes vitatkozni. Nézem hát ellazulva, mit hoz ki belőle a kiváló Baló. Ugyan ki veszi észre, hogy mit mondott, elszállt az már! Elsikkadt, mint például az is, amikor valamelyik kereskedelmi csatornán a miniszterelnök úr könyvét kezdték cikizni (hogy én milyen enyhe kis szavakat tudok találni!), s Farkasházy Tivadar ezt azzal kezdte, hogy ugyan mit lehet erről a könyvről mondani, sze’ a kíváncsi szót is hosszú í-vel írja. És akkor mindenki csak kacagott, hogy ejnye, milyen elmés!, hogy ez a Farkasházy hogy megmondta már megint, a kíváncsi hosszú í-vel, micsoda bunkóság, de szerencsére itt van nekünk a mi derék munkásőrségünk… izé… Házyfarkasunk… izé… Farkasházynk… jól odacsördített nekik! Nemhiába vesz részt azon a vetélkedőn, amit az Ifjúsági és Sportminisztérium tart mozgásban. Helyesírásban is, lám, hogy odacsördített! Még hogy a kíváncsit hosszú í-vel írják, nevetnünk kell! És nevettek!… Szóval, hogy Balóhoz visszatérjek, ugyan ki veszi észre ezt az „Európa, vigyázz!”-t, fő, hogy elhangzódjék, és zsupsz, le a tudattalanba, akinek pedig dereng valami, elvégre az egész életünk csak dereng nekünk, az értse és sejtse!, zsigerice és nyálkahártyice szívódjon fel benne, hogy itt fasizmus van készülőben. Olaszországban! Na de ki az, aki üdvözölte Berlusconit Olaszországban? Senki más, mint Orbán Viktor. (Ilyenkor szeretem aztán különösen, hogy a miniszterelnök úr Balónak ad interjúkat. Lehet, hogy igaza van. De akkor aztán ne tessenek afölött keseregni, hogy pártjaink és kormányunk nagyszerű eredményeire a média a füle botját se mozgatja.)

Na de megy-mendegél tovább az interjú, aluszkálok már én is lassacskán, amikor – derült képernyőből a villámcsapás – azt mondja Oplatka úr Svájcból, valami híres Zeitungtól, hogy azt azért tán mégsem kéne mondani Berlusconira, hogy „Európa, vigyázz!”, hiszen azt Hitlerre mondta Thomas Mann. És akkor felébredtem, és kimeresztettem a szemem, hadd lám, a rendező bevágja-e nekünk a Baló arcát; de nem vágta be, folyt tovább a heherészés azon a jobbközép surmóságon, hogy a kíváncsit hosszú í-vel írjuk, akarom mondani, hogy Oplatka úr Svájcból leégeti tövig a mi derék Balónkat. Nem akarta ő leégetni, csak hát ott, ahol ő él, s abban a Zeitungban, amelynek dolgozik, a szavaknak jelentésük, a megállapításoknak igazság- és hamisságtartalmuk van. S ha ezek nem stimmelnek, akkor az ember, a híresebb Zeitungoktól, szól. Hogy hát tessék helyesen használni az igéket. Szegény, szegény Oplatka úr… Később a rendező, akinek sejtelme sem lehetett róla, hogy mit rendez, mégiscsak bevágta Balót. Mit mondjak: jól ment a fehér fogsorához a babarózsaszín arcbőr. Nem sült le.

De mi ez a suttyomfasisztázás ahhoz képest, amit a sajtó túlnyomó része naponta nyíltan megereszt! Nos, ifjú uraim, ez a média valóban nem pártfogolja az önök vitathatatlan teljesítményét. Vannak dolgok, amiket nem szabad ártatlan ifjoncokra és mégoly kiváló teoretikus hölgyekre bízni. De ezen már ne tépelődjenek. Most már itt van Medgyessy, meg van lelve az az ember, aki képes győzni, nyakában egy szerelmes zászlósanyával.

Idáig érve: na még valami vicceset, gondoltam, s legyen vége, illetve kezdődjék el részemről a nyári politikamentes időszak. S akkor, vesztemre, meghallgattam a déli híreket (június 14-e van), s értesültem róla, hogy Demszky Gábor lemondott a szadielnökségről. Ha a világ nem is, de ennek az eszmefuttatásnak a vége összeomlott bennem. Hogy még meg se száradjon a Kortárs májusi számán a nyomdafesték, s már megint igazam legyen! Ejha, húztam ki magam a székemben (kell néha, szúr a hátam)! Egész jók a politikai elemzéseim, kár, hogy csak a Kortárs fizet értük. A mitológia legrosszabbul fizetett szibillája. Mert mit írt e sorok írója májusban a Kortársban? „A halk szavú Pétert a táblán suttyomban előretoló SZDSZ-nek – annak a felének, mely most visszahúzódott Demszky tündöklésének idejére, bukására várva…”, és így tovább, csurrantott méz minden szava ennek a lapnak.

Úgyhogy, még egyszer utoljára ezen a nyáron, vegyük komolyan magunkat, már amennyire erre képesek vagyunk. Az elmaradó médiatámogatásra annál is inkább szükség lenne, mert lám-lám, a nem szavajátszó Péter integráló személyiség. A fiúk a Méreg utcából megérezék a győzelem szagát, s olyan hamar fognak itt rendeződni a sorok a halk szavú Péter körül, hogy csak na! Ha egy diadalmámorra programozott főpolgármester lemond a főelnöki tisztségről – végül is, ha megígérték neki, hogy a Maszop visszalép a főpolgármester-választástól, miért is ne? (na, mibe fogadjunk?) –, akkor indokolatlan, kedves uraim, minden harsány választási optimizmus. Göncz pedig már tálalva volt, s a sikamlós Kuncze–Pető is tekeredik már fölfelé. Mert aki képtelen volt három év alatt némi médiatámogatást maga alá kaparni, az ugyan hogyan lesz képes – mert valahogy biztos – megszervezni egy profi választási kampányt? A Körmendy-Ékes Judit-szerű tüneményekkel? Lábköröm-simogató sárga rózsákkal?… Van persze a lényeg, a polgári úton való első, bizonytalan és második, határozott lépés. Csak hát efféle elvont mesketéktől a legritkábban szédülnek be az emberek a választófülkékbe „hol az a párt!, hadd ikszelem be!” felkiáltással. Nagyon nehéz lesz, uraim, sokkal nehezebb, mint gondolni tetszik, már ha tetszik gondolni. Qui vivra, verra!

Az elszámoltatásnak, „az utolsó fillérig”, azért érdemes még szentelni egy odafordulásnyi időt. Végül is már több mint tíz esztendeje erre vár az ország kandi népe, s ha a miniszterelnökségből épp a minapában kipöccintett Kovács László ezt komolyan mondja, az iszonyú következményekkel járna a Maszop-milliomosokra – jó, jó: mellesleg. Tehát nem gondolhatja komolyan! De hogy csak a mostani kormányt számoltassák el az „utolsó fillérig”, az nem lehetséges. Akkor pedig Kovács mester hazudik, vagy hogy szebben mondja a kis lovag: Kovács mester populista… Más szóval, mindkét részről folyamatosan azzal etetnek, több mint tíz éve, hogy itt tisztázás lesz, hogy itt a tolvaj meglakol! A jámbor gyalogmagyar pedig csak várja – ha meg nem halt – azt a Fehér Könyvet, amit Orbán Viktor úr ígért volt be nekünk, hadd hízzon a májunk. (A májunktól egyelőre indulhatunk A Gulag Szépe-vetélkedőn.)

Hogy még egyszer belevássék a fogunk a médiába: pártjaink és kormányunk három esztendő alatt képtelen volt valami igazán jólesőt, testet-lelket melengetőt kitalálni. Valahogy minden mégoly nemes próbálkozás mégoly fáradt külsőségekben pukkant el. Nem tudom eléggé helyeselni a koronának nemzeti ereklyévé való emelését, kimenekítését a kiállítási tárgy státusából. Rábólint az ember az országzászló-osztogatásra is… Helyes, helyes, legfőbb ideje, a gesztus romantikus, s mint ilyen, megkésett vagy száz évet, egyszer azonban ennek is meg kell lennie. De tényleg azt hitték az urak, hogy ezzel a dolog el van vacsorázva, hogy a huszadik században a földnek minden keserű levét lenyelő magyarság – ezúttal csak azért a mai határokon belüli, mert az fog szavazni jövőre – kielégíthető szimbólumokkal…? Hogy a huszonegyedik század elején ez robbanni fog?! Miután világháborúban és a lassú halál lenini táboraiban, a szocializmusban úgy kiizéltek vele, hogy a szeme szikrát hányt, egyetlen bűnösre se mutassanak rá, aki meglopta, rálőtt, nemzeti vagyonát lenyúlta, bankjait szélbe szórta, munkájának hasznát törvény garantálta csatornákon kivitte az országból, hetedíziglen eladósította…? Tényleg azt hiszik az urak, hogy ehhez elég időnként meglobogtatni egy országzászlót a díszrokolyában pompázó hajadonok sorfala előtt? Hát lehet ennyire nem érteni, hogy mi fáj? Csak egy sárga rózsára futja az elméből, hogy a lábkörmünket simogassák vele?

Rideg, hosszú és megfontolt hümmögéseket hallató emberek fogják megválasztani jövőre pártjainkat és kormányunkat. Tudjuk persze, hogy volt és még lesz minimálbér-igazítás, odalöttyintenek még egy jót a két hagyományosan halmozottan hátrányos rétegnek, a pedagógusoknak és az egészségügyieknek – immár annyira el vannak késve vele, hogy ez legfeljebb csak a szinten tartáshoz vagy inkább a szinthez való visszaigazításhoz lesz elegendő. Lesznek más választási csalafintaságok is. Csak egyvalami nem lesz: pártjaink és kormányunk immár nem fogja semmivel sem igazán fellelkesíteni a jónépet. Elkésett vele. Csupa gondterhelt, fáradt, az ingerültséget alig-alig leplező arc a külügyben, a pénzügyben, a pártügyben, hol van nekik ehhez már vegyértékük? Nehogy a végén ez döntsön jövőre, de hát mi más dönthetne? Aki azt hiszi, hogy az ország kétségtelen gazdasági felemelkedéséből a jónép valamit is érez, az ébren álmodik. Tetszik tudni, hogy mit érez – ezt az egyet tessék még megengedni az igazság kedvéért, szerkesztő úr –: azt, hogy már megint vele basztak ki.

Én amúgy elégedett vagyok, ez azonban olyan bonyolult, hogy még én se mindig értem. Hogy a Schmidt Mária vezette intézet mikor termel ki már valami értelmiségieknek valót, azt nem tudom – ha Medgyessy győz, úgy megszüntetik azt az intézetet, mint a pinty! –, én nem érnék rá annyira az önök helyében. Godot-ra várva azonban élvezettel veszem a kádárista Kádár-életrajzoknak az égre való feltaknyulását (Nagy László, szegény feje, még eltaknyult istenszakállakról írt – nem volt minek úgy járnia, ahogy a költő mondja). Jobb híján tehát abból merítek önkielégítést, hogy olvasom Kopátsy Sándor Kádárját! A biciklibalesetben megsérülő Simone de Beauvoir jut róla eszembe. Emlékezésében írja, hogy felgyógyulván a zuhanásból, az állán megmarad egy kemény csomó, valami kelevény, ami sehogyan sem akar felszívódni. Egyszer aztán nekiáll, hogy kinyomja, a tükör előtt. És akkor, szürrealista iszonyat!, a csomó kifakad, s egy anyacsavar buggyan ki belőle… Valahogy így buggyan ki – végül is a közgondolkozás löki felszínre –, így buggyan elő az elfertőződött történelmi sebből Kopátsy Sándor anyacsavarja Kádár Jánosról. Ahogy az ember szedi magába a pudvás, reves, otromba marxista terminológiát, vezeti a szemét a dilettáns-voluntarista történelmi bandzsaság, azt látja – láttatnák vele! – ezredszer, hogy a kádárizmus azért kellett a magyarságnak, mert enélkül nem jutunk el a fincsi posztkádárizmusba, és tovább, alélt gyönyörűség tölti el, hogy lám csak, micsoda, immár ősállatnak nevezhető fura szörnyek vágtatnak itt el és hátra a kies pagonyban. (A dolog akkor csicsás igazán, ha elképzeljük, hogy Hitler egészen jól jött nekünk, ’sze nélküle nem jutunk el a jóléti Európába.)

Persze a történelem már olyan, hogy ha egyszer megtörtént, akkor nem történhet meg másképpen. De hogy megelégedéssel vegyük tudomásul a megtörténtét, miként egy Politikai Bizottság?!… Kopátsy könyve azért szerez örömet a magamfajta elalakult fejbeltartalmú olvasónak, mert úgy érezheti, valamiből, amiben nyakig voltunk, végképp kiléptünk. Hogy bűzlünk? Mint egy Kádár-életrajz!

Budapest, Kismaros, 2001. június 12–17.