N. Pál József

Hübrisz és katarzis a nyári éjszakában

Kokó először — és újra — a földön

A hübrisz görög szó. Magyarra gőgnek szokás fordítani leginkább, de – az isteni rend kikezdhetetlen, avagy mindig helyreálló harmóniájának tudatát még épen őrző ógörög világkép más fogalmaihoz hasonlatosan – értelme jóval tágabb ennél. A szótárak tanúsága szerint a hübrisz – így, megszemélyesítve! – nem ismeri vagy túllépi a mértéket, de jelenti azt is, hogy kevélység, elbizakodottság. A hübrisz gőgösen, kérkedve viselkedik, így bűnt követ el, hiszen a rend és a mérték istenek által megszabott és vigyázott harmóniáját, az erkölcsi világrendet sérti, gyalázza meg. Gyermeke a dölyf, amit az igazságos jutalom és büntetés égi istennője (Diké) mindig eltipor, ahogy azt Hérodotosz – a történetírás valóságot és mítoszt még egységben látó atyja – is megírta. Xerxésznek például azért kellett elbuknia – ezt is a perzsa háborúk krónikájában olvashatjuk –, mert akkora úr volt, hogy midőn átkelt a Hellészpontoszon, egy ottani bennszülött Zeusznak vélte őt. Az önnön hatalmukra és rendjükre féltékeny istenek nemcsak azt sújtják hát, aki halandóként közéjük tolakszik, azt sem tűrik, ha mások néznek (álmodnak? hazudnak?) istennek valakit. A világban ekként a jóslatok mindig beteljesednek, a reá kiszabott sorsot senki emberfia el nem kerülheti, s az ítélet gyakran annak fejére száll, akit az őt felkaroló közeg álma, vágya, akarata, bódultsága, szemtengelyferdülése, avagy nagyon is rideg számítgatása emel, taszigál túl a büntetlenül soha meg nem sérthető mértéken.

Egyszer, ha mindannyian rég elporladtunk, s a történet egy személyesen már megérinthetetlen – ezt a fennmaradó videotekercsek nagyon-nagyon megnehezítik majd persze – közös emlékezetként, akár magatartásformáló mítoszként épül be a tudatunkba (a görög világképnek ez volt a mozgatója), nos, akkor majd valaki szophoklészi nagyság – ha ugyan lesz ilyen – meghökkentő drámát írhatna ennek a kőbányai srácnak az útjáról, legalábbis (egyelőre) a végéről. Írhatna, mondom, de nem fog, mert ilyet megírni századok múltán sem lehet: a mi világunk – ha továbbra is arra halad, amerre ma – e drámai alaphelyzetek érzékelésére, felismerésére és az egyszeri történésen túlmutató, ha tetszik, „sugalmazott” (minden remekmű az) művé rendezésére nem igazán alkalmas ugyanis, s aligha csupán azért, mert senki sem hisz már a görög istenekben. Az a világ, amelyben ma Kovács István forog, csak a „nagy egész” hívogatóan csillogó, csábítóan sokat ígérő és brutálisan egyértelmű, de törvényszerű kinövése, avagy sűrítménye mindenestül: hely benne semmifajta istennek nincsen (az, hogy például Hamed, a „herceg” éjjel-nappal Allah akaratára hivatkozik, ebből a szempontból természetesen lényegtelen), kivéve persze, ha valaki a megszerzendő pénzt és hatalmat gondolja istennek. Pontosabban: a profi ökölvívás – amit az üzlet, a show és a szórakoztatóipar szavakkal szokás „törvényessé” eufemizálni – az ilyen és olyan eredetű, irányú „posztmodern elitek” agresszív életfelfogásának az egyik leginkább látványos modelljévé züllött mára, s csak az igen buta ember hiszi el, hogy a sport misztériumáról meg az emberi akaraterő és kitartás csodájáról szól az egész. Ez a „forma” egy rossz irányt vett, az alapvető életértékekkel szembemenetelő „karrier-filozófia” tökéletes lenyomata, amely – a sportág törvényeiből következően is – a drámai helyzeteket sorra termeli ugyan, de eleve megtagadja e helyzetek valódi drámává élésének, avagy drámai példázattá sűrítésének a lehetőségét. Szüksége csak a rendre eljövő pillanatok látványára van – erre nagyon! –, de nincs szüksége a látvány mögötti folyamatok emberi igazságára. Úgy is mondhatnám: a profi bokszot működtető és hasznosító gépezet minden, a belekerült ember – aki benne élve nem is igazán láthatja át valódi természetét – semmi, egy cserélhető csavar legföljebb.

No de vágjunk a közepébe! Kokót 2001. június 16-án éjféltájban egy kicsi, hajtós argentin bunyós kiütötte, méghozzá oly megalázó egyértelműséggel, amilyet hasonló alacsony súlycsoportban – világbajnoki címmérkőzésen – igen-igen ritkán lehet látni. Azt a sportolót érte a vereség, akinek alakját nemcsak a legyőzhetetlenség illúziója fonta be szinte kúszónövényként a múló esztendők során, de aki tán még azt is elhitette velünk (és önmagával), hogy általa egy kicsit mi is győzünk, s hogy ezt az isten nélküli világot – az ő példájával – legalább emberarcúvá lehet varázsolni. Ő már tudja, hogy így nem lehet, miként önnön csavar létére is alighanem rádöbbent abban a pillanatban, amikor kitisztulva a kábulatból a felesége és a kisfia karjai fonódtak a nyaka köré ott, a több ezer luxszal megvilágított szorító közepén. S vajon mi másra még? Arra, hogy mi végre is van itt e (magyar) földön, arra, hogy „mekkora balfácán” volt mostanáig ő, ahogy eddigi pályája legszebb és legőszintébb interjújában mondta, talán a vereség másnapján, vagy arra, hogy e csillogó világ milyen brutális pőreséggel fedte fel most a „másik” – de talán a valóságosabb – arcát? Mindezt nem tudhatjuk pontosan, de tény, hogy hiába zúgott a „Szeretünk, Kokó!” meg a „Visszavesszük!”, ez az ember nagyon egyedül állt másnap a margitszigeti uszoda lelátójának a lépcsőjén, s nekem még afelől sincs kétségem, hogy amikor az említett beszélgetésben élete tán leghitelesebb, mert igen pontos helyzet- és önismeretre valló szavait megismételve is kimondta – „ennek így kellett lennie” –, Kovács István éppen azért lett „újra emberré”, mert bebizonyosodott, hogy személyes „létezése alján”, ahogy Ottlik Géza mondaná, ő megőrizte azokat az ép tartalmakat, amelyeket az őt félistenné emelő, mázoló, hazudó világ „törvényei” az utóbbi években benne már-már megfojtani látszottak. Az az ember, aki – hogy az Iskola a határon szerzőjének szavaival folytassam – a hirtelenül reá zuhant „nehéz tudás ólmának” súlya alatt, a „világ keserű ismeretében” mindezt ki tudta mondani, az már fölállt a padlóról, s arra is képes lehet, hogy mindannak drámai magvát fölismerje, ami vele és körülötte az utóbbi alig öt hónapban történt. A drámához ugyanis – az ógörög fajtájához mindenképpen – a katarzis is hozzátartozik. Kovács István remek emberi (és „észbeli”) kvalitásainak ez talán a lényege, s nem azok a reklámbadarságok, amiket az ő kivételes intelligenciájáról és műveltségéről írástudók, média- és píár-szakemberek összehordtak (az csak a többi, nála történetesen kevésbé jó „beszélőkével” megáldott s a fényben tán kevésbé otthonosan forgó ökölvívó megsértésére volt jó).

Azt, hogy a profi ökölvívásnak sportértéke is van, természetesen nem tagadom – bár én, lévén elmaradott ember, sokkal jobban örültem volna annak, ha Kovács két- vagy netán háromszoros olimpiai bajnok lesz –, de ez most nem különösebben érdekel. Mindaz, ami és ahogy megesett, s mindennek lehetséges okai és tanulságai azonban nagyon foglalkoztatnak, ugyanis nemcsak a versenyző kapott itt leckét – ő, mint sugallni próbáltam, minden jel szerint föl tudja mondani –, hanem mindannyian, mi, mai magyarok. Azt a döbbenetet, ami a Kisstadion nézőin meg a tévénézők jó részén úrrá lett, nemcsak fölösleges, de jókora tévedés is az 1954-es világbajnoki döntőt követő nemzeti sokkal összevetni – a két „eset” tudati, történelmi szituációja, a két esemény sport- és identitásképző funkciója teljesen más, no meg az a válogatott valóban a világ legjobbja volt, és ezt nem csak elhinni akartuk akkor –, de a történet mögül azért mégis fölsejlenek a sorsszerűség görögös árnyai. Mert túlságosan sok volt itt a némi fantáziával akár szimbolikusnak is tekinthető „jel”. A találkozó időpontját kiagyaló menedzserek nem gondoltak ilyesmire, de a számmisztikára hajlóknak esetleg még az a véletlen kronológiai egybeesés is szemet szúrhat, hogy éppen június 16-án, a magyar történelemben elkövetett bűnök egyik legnagyobbikának az évfordulóján kellett történnie ennek a „katasztrófának”. Ez szamárság persze, de megvallom, hogy nekem Leopold Bloom ama bizonyos egy napja az Ulyssesből – az is június 16-a – félig-meddig komolyan is eszembe jutott. James Joyce világhíres regénye az Odüsszeia paródiájaként is olvasható, hiszen a szerencsétlen ügynök tizennyolc órájának amúgy roppant kisszerű históriája a homéroszi hősök és hősiesség romlásának, a fenséges eposzi világkép szétmállásának és újrateremthetetlenségének a művészi példázata is, amint az köztudomású – de még ez is lehet a véletlen játéka. Az azonban már mégiscsak „érdekes”, ahogy a világbajnoki cím megszerzésének és elvesztésének az időpontjai, a helyszínei és a körülményei „összerendeződtek”. Kovács ez év január 27-én – ahogy „illik” – egy izzasztóan kemény és küzdelmes meccs után jutott fel oda, ahova oly nagyon vágyott. Idegen földön történt ez, távol Magyarországtól, s ennek éppúgy megvan a maga etikai „üzenete”, mint amikor valaki a szülővárosában képes a csúcsra jutni („a mi kis emberünk a nagyvilágban, a nagyvilág színe előtt mutatta meg”). Másnap (harmadnap?) az övet letehette a nagy előd Papp László elé, akinek a magas politika nem engedte, hogy egy ugyanilyenért megmérkőzzék. A gesztusnak üzenete is volt: Laci bácsi, ez a tied (magáé) is, hiszen mi, magyarok győztünk végre, s ez már régen kijárt nekünk. Mindez „az évszázad legjobb magyar sportolója”-választás díjátadó ünnepségén történt, s a friss világelső némi humorral – bár szerintem komolyan gondolta – még azt is elmondta, hogy száz év múlva, az újabb szavazáson majd az ő neve is szóba kerülhet a győztesek között („egyelőre vezetek”). A következő öt hónap maga a csillogás: Kokó itt, Kokó ott, Kokó mindenütt. Mérkőzése nincs, „foglalkozása” az, hogy a legkeményebb – az emberi és a nemzeti identitás befolyásolására talán leginkább alkalmas – küzdősport világbajnoka, reklámember, valóságos idol, a sikeresség élő szobra. Közben egy apró bosszúság: Hamed, a vágyott nagy ellenfél áprilisban kikap – bármi is lesz, már nem lehet ő az első, aki a „nagyszájút” legyőzi (mondhatnám: a nagy cél „relativizálódik” némileg). Kovács számtalanszor elmondja: mi négyen (Hamed, Barréras, Morales és én) vagyunk most már az elit, de bármelyiküket képes vagyok megverni. Készül az első, „kötelező” címvédésre (vita nem lehet, hogy nagyon fegyelmezetten és nagyon keményen!), s megígéri: június 16-án a Kisstadionban felejthetetlen élményt szerez majd a magyar rajongóknak. Ha van sport, akkor az ökölvívás az, ahol helye nem lehet a kishitűségnek: senki – magyar – emberfia el nem tudja képzelni, hogy ő veszíthet. Aztán jött a döbbenet, a sikolyok, a zavartság meg a tanácstalan némaság – reggelre még az eső is eleredt.

Ez az alig öt hónap, amíg Kovács István a négy nagy szervezet egyikének világbajnoka volt, idő múltán – „drámaírói” távlatból szemlélve a dolgot – egy pillanatnak fog majd tűnni. Győzött, aztán rögtön – a következő mérkőzésen – letaszították a trónról. A hazájában, saját rajongóinak ezrei, a mérkőzést „pofafürdős társadalmi eseménynek” tekintő honi „elit”, no meg az édesanyja, a felesége és profi mérkőzésen a „legyőzhetetlen” apát először megnéző hatéves kisfia szeme láttára érte el a végzet, méghozzá az ökölvívás „klasszikus” szabálya szerint: kiütötték. Nem drámai mérkőzésen, nem nagy csata után veszített, hanem – nincs mit szépíteni – kicsapták egyik pillanatról a másikra, akár egy ugrándozva hadonászó alakot az ivóban. Egy, az „elittől” Kovács szerint (is) távol lévő – mindenki által áldozati bárányként tekintett –, kevéssé jegyzett argentin intézte el őt, aki nyilatkozott is azon melegében: Kokó különleges jelenség, kitűnő bokszoló, de ma is amatőr módon küzd, kár volt beállnia a profik közé (megsemmisítő „elismerés” volt ez, s az a legnagyobb baj, hogy – egy szempontból – az argentinnak alighanem igaza van, de erről későbben). Summa summarum: mintha az istenek felemelték volna Kovács Istvánt, hogy szippantson egyet az ő levegőjükből, aztán rögvest visszatették a földre. Vigyáztak rá és segítették, mert megérdemelte – megérdemeltük – a segítséget, aztán erőteljesen figyelmeztették, mert már kijárt neki – nekünk – a figyelmeztetés. Lehet, hogy ennek valóban „így kellett lennie”? Annyi bizonyos: annak az öt hónapnak a dramaturgiájára szinte meghökkentő módon illeszthető rá ennek az egyetlen estének a dramaturgiája. Amott az ünneplés, a sztárlét minden, Kovács által gond nélkül felvállalt s olykor bizony mértékvesztésre is valló kellékével (közéleti személyiségnek, műsorvezetőnek, sőt színésznek is kiváló lenne – mondogatták), főbe kólintó bukással a végén; emitt az öblös hangú előkészület, a határtalan önbizalom (az utólag fölfedezett „baljós jelekről” – Kovács súlya, nem viccelődött a mérlegelésnél, szokatlanul feszült volt, előző este órákig beszélt egy barátjával stb. – senki sem értesített bennünket előzőleg), az ízléstelenül giccses bevonulás, a négy menetig tartó tánc és jókedv, „filmszakadással” a végén. Ahogy ott egyetlen – nem várt kimenetelű – meccs, úgy itt egyetlen – váratlan – pofon mindent megváltoztatott: a két időpont összeért.

Mi történt, miért történt? Egy érvényes válasz nincsen persze, találgatások vannak, ötletek, itt-ott még „én megmondtam”-ok is. (Jómagam egyetlen hiteles – nem nyilvános – „megmondtam”-ot hallottam, mégpedig olyan valakitől, aki az ökölvíváshoz nem ért ugyan, de a sport, a versenyzés, a győzelem lélektanát és misztériumát – illetve annak összetettségét – nagyon is a sejtjeiben hordozza. Azt az embert, aki a mérkőzés közben és környékén úgy viselkedik, ahogy Kovács a Robinson elleni találkozón tette, előbb-utóbb törvényszerűen meg fogják verni – mondta Balczó András tavaly novemberben, még a világbajnoki döntő előtt.) Mindenki a saját szájíze, pozíciója – ezzel együtt: látószöge – szerint beszél egy kicsit természetesen. Taktikai hiba, az edző felelőtlensége, kevés meccset vívott korábban – ilyesmik kerülnek szóba, meg egy „nesze semmi, fogd meg jól” magyarázat, ami szerint „ilyen a boksz” (egyébként tényleg „ilyen”). A legtöbb „titokfejtő” mintha ragaszkodna a végzetszerűség gondolatának racionálisan megokolhatatlan formájához, hogy azután roppant racionálisnak tetsző – és nem kevésbé lapos – indokokkal álljon elő. „Egyetlen apró figyelmetlenség”, „egy rossz pillanat”, „egy véletlen kihagyás” – ilyesfélékkel, ami azért nagyon rossz, mert lehetséges, hogy van egy apró részigazság az egészben. Rendben van, ha sokan akarják, elfogadom, hogy Kovács csak „kihagyott” egy pillanatra, amit aztán ellenfele kihasznált, de én arra is kíváncsi lennék, hogy egy ekkora sztárnak és ökölvívózseninek, a profizmus és a fegyelmezettség mintájának tudott sportoló miért hagyott-hagyhatott ki – szerintem törvényszerűen – egy pillanatra. Hibás az a magyarázat ugyanis, amely azt sugallja, hogy itt alapvetően rendben volt minden, lényeges hiba nem történt, így maradhat is hát minden a régiben.

Nem értek az ökölvíváshoz. A sportág történetének eredményeit ugyan elég jól ismerem, 1968 óta rengeteg mérkőzést megnéztem, de „élőben” még egyet sem láttam. Nem volt rajtam kesztyű, sohasem ütöttek meg, de azt hiszem, amit látok, képes vagyok értelmezni. Csak a mérkőzésről beszélek. Általános vélemény, hogy Kovács a negyedik menet végén jelentős pontfölénnyel vezethetett, miként az is, hogy Chacón minden eddigi ellenfelénél keményebb volt. Az előbbi állítás biztosan igaz, gondolom, az utóbbi is, de azért én még hozzátennék valamit. A profi élet törvényei szerint a versenyzőnek illik – lehet, hogy kötelező? – saját esélyeiről kételyek nélkül, magabiztosan, az ellenfélről pedig lesajnálóan nyilatkozni (szerintem ez morális vétek, bevenni a gyomrom sohasem lesz képes, de el kell ismerni, Kovács István e tekintetben majdnem mindig a jó ízlés határain belül tudott maradni), most sem történt ez másképp. Az argentin megüzente, hogy kiüti a mi fiunkat, ebben nem volt semmi szokatlan, de én mégis azt hiszem, hogy ő volt az első olyan ellenfél, aki ezt nemcsak a mérkőzés előtt, hanem annak minden egyes pillanatában is komolyan hitte, tudta. Akkor is, amikor Kovács már „nagyon” vezetett. Mert avval, hogy vezet a magyar, alighanem tisztában lehetett, de ez őt egyáltalán nem zavarta – tudhatta, hogy így lesz –, a saját célja szempontjából ő nem volt „megverve”, számára a hátrány nem volt igazán hátrány, sok-sok (neki) kicsi ütést beszedett, de szerintem az egész meccset (saját magát és az ellenfelét) kontroll alatt tartotta. Mondjon bárki bármit, ezt a gyereket alaposan fölkészítették a teendőire, és végig tudta, hogy mit és miért csinál. Egyetlen riadt vagy bizonytalan mozdulatára sem emlékszem – a levegőt persze püfölte rendesen –, sasszéval, gúnyos vigyorral, a fogvédő idétlen villogtatásával nem törődött; várt arra a pillanatra, amelyről biztosan tudta, hogy eljön majd. Eljött, körülbelül akkor, amikor Kovács, az edzői kar, a közönség, a riporter, Szántó Öcsi bácsi (aki a végzetes pillanatokban s azóta is a legemberibb és a legjózanabb maradt), szóval mindenki magabiztos volt már, és magasan ült a nyeregben. Megvallom, akkor én is biztos voltam a győzelemben.

Azóta a felvételt – Chacónra figyelve – többször is megnéztem, és egyre kevésbé hiszek a „véletlen” teóriájában. Mondják, Fritz Sdunek, az edző a negyedik menet után Kovácsot felelőtlen módon „rázavarta” a már megvertnek hitt argentinra. Így volt-e, ezt én nem tudom, de az látható, hogy az ötödik menet közepétől bizony nem a magyar, hanem az ellenfél jön inkább előre, Kovács hátrál, elegánsan elhajol, de vissza már nemigen üt, néhány langyosabb pofont is beszed – a szpíker épp azt emlegeti, hogy Chacón csak a kiütésben bízik –, aztán egyszer csak teljesen váratlanul minden fölborul, a mi versenyzőnkkel együtt. Érdemes ezt a jelenetet „kikockázni”. Háttal a magyar, szemben az argentin, nagyon figyel s araszolgat előre. Leengedett kezeit Kovács hirtelen széttárja egy pillanatra („ugrasztja” az ellenfelet, ahogy mondják), majd sasszézva fordít egyet az állásán, mint aki önfeledten játszadozik. Visszaáll alaphelyzetbe, az argentin figyel, Kovács bal ökle lent van a derekánál. Chacón ballal „beijeszt”, nem éri el a magyart, aki reagál, kiütné a balost, de ahogy a keze mozdul, az argentin jobbal már oda is csap az áll védtelenül maradt bal felére. Kovács leülne, de inkább csak leguggol, két kezét leteszi – észnél van tehát! –, arról szinte visszapattan, a feneke nem is érte a padlót. Fölállás közben a dél-amerikai még kettőt odamaszatol, de mindkettő elcsúszik a magyar nyakán, a bíró közbelép, számol Kovácsra. És innét kezdve érdemes nagyon figyelni a mi versenyzőnkre! Mutatja, hogy „rendben, semmi, mehet tovább”, és – ezt vélem én a mérkőzés kulcsának – az arcán valamiféle zavarodott vigyor fut át.

Nem tudom, hogy az ütés mennyire „csípte meg” Kovács Istvánt, de hogy igen-igen váratlanul érte, abban biztos vagyok. „…el kell ismernem, alaposan meglepett a szituáció… egy pillanatra nem tudtam, mi történt” – mondta a 19-én megjelent Nemzeti Sportban. Ez az ember – leszámítva egy tizenkét évvel ezelőtti ártatlan balesetet – sohasem volt még padlón, verhetetlenségének mítosza hat esztendeje tartott, a profik között akár kés a vajban, úgy ment előre, ha valamire, hát akkor az ilyen szituációra nem volt ő (nem fizikailag, inkább pszichésen, „zsigerileg”) fölkészülve – főleg nem az első négy menet megnyugtató fejleményei után. Állítom, hogy ez az ütés Kovács Istvánnak nemcsak a fején, hanem a nagyon gondosan fölépített önképén – ha tetszik, a saját ökölvívói identitásán – is csattant. Talán nem annyira megszédült, mint sokkal inkább megzavarodott tőle, s ez a tanácstalanság lehetett az, amit a következő harmincöt másodpercben – ennyi telt el a második leütésig – képtelen volt a fejéből kiverni. Nem az elméje, inkább az önbizalma, a magabiztossága válhatott kótyagossá egy pillanat alatt. Érdemes megfigyelni: Chacón a számolás után nem „rontott rá” Kovácsra – nyilván pontosan érezte, hogy ellenfele nem volt igazán „megfogva” –, ugyanúgy viselkedett, mint az ötödik menet megelőző részében; várt a következő alkalomra. Kovács a még boksszal töltött jó húsz másodpercig fizikálisan „körülbelül” rendben lehetett, látszólag biztos lábbal táncolt el, ütést imitáló kísérlete egy volt, de én arra gyanakszom, hogy „fejben nem igazán volt jelen”, a meccset már egyáltalán nem tartotta az ellenőrzése alatt. Arra a végzetes balhorogra – amely lentről, a gatyaszár mellől indulva a lehetséges leghosszabb utat tette meg a levegőben – például alig-alig mozdult. Lábai egy vonalban voltak, két keze mellmagasságban összetéve, mint egy bizonytalan kisgyereké, Chacón elöl levő – tehát elvileg a gyengébbik – ökle szinte megkerülte az övét. Tudatát már az ütés becsapódásának pillanatában elvesztette, ösztönös kontroll, tompítás nélkül zuhant hátra, akár egy liszteszsák. A mérkőzés itt véget ért, ami ezután következett, annak a sporthoz nem, legföljebb az emlegetett gépezet hamisan és emberellenesen értelmezett „törvényeihez” volt köze.

Lehet, mindaz, amit előadtam, szakmailag téves, de én egyelőre fönntartom, s azt is, amit Chacón „igazáról” mondtam. Dőreség hinni, hogy a Kovács „amatőrizmusáról” elejtett szavak az argentin fiú elméjében fogantak, azokat bizony az ő edzői stábja verte a fejébe a felkészítés során. A dél-amerikai mesterek nagyon jól észrevettek valamit: kiszúrták, hogyan lehet leverni a magyart. Nem annyira az amatőr és a profi boksz közötti különbségre, inkább a Chacón és a Kovács által művelt ökölvívás eredeti céljának az eltérésére építettek, amit aki akar, az amatőr–profi ellentétpárral is leírhat. Azt, hogy Kovács Istvánnak a munkához való hozzáállása, alázata, fegyelmezettsége, győzni akarása ne lenne profi, csak egy elmebeteg mondhatja, ilyen értelemben valóban profi volt ő már amatőr korszakában is (a barcelonai olimpiát követő két-három évet kivéve talán). Chacón is profi, ez nyilvánvaló, de én állítom, hogy a volt világbajnok hasonlíthatatlanul többet tud nála a „szakmáról”, technikailag, meglehet, valóban a mi sportolónk a világ egyik legjobbja. Én még a sokat emlegetett ütőerőbéli fogyatékosságán sem lovagolnék nagyon, mert nem vagyok benne biztos, hogy az – meccshelyzettől függetlenül, csak az izmok erejére nézvést – olyan kicsi. Azt azonban már elhiszem, hogy Kovács István funkcionális ütőereje valóban elmarad a súlycsoport elitjének az átlaga mögött, de ennek oka aligha a hiányos fölkészültségben, inkább a versenyző alkatában s egyedi stílusában rejlik. A Kovács-féle (nevezzük kváziamatőrnek) ökölvívás célja ugyanis nem a kiütés, hanem annak bizonyítása, hogy ezt a szakmát én tudom jobban, fölényem és győzelmem ebből fog következni. A dolog vége persze lehet kiütés is, de sohasem ez a meccs eredeti célja. Pontosabban: ez célja lehet a kötelek közé lépő Kovács Istvánnak, de nem lehet célja az általa bemutatott bunyónak. Ez a bunyó valóságos művészet is lehet, soha nem az „alkalomra”, a nagy ütés esélyére vár. A profi boksz célja ellenben – ahogy Chacón is értelmezi –az ellenfél harcképtelenné tétele, ami aztán vagy sikerül, vagy nem. Nem művészet, inkább harc, akár a gladiátorok küzdelmei egykor, a körülötte lévő cirkusz (nyilatkozatokkal, bevonulással, egy már elveszített meccs teljesen értelmetlen folytatásával stb.) is ezt sugallja minden mozzanatában. Nem érdekes, hogy a szakmát ki tudja jobban, hanem az a tét, hogy ki csapja agyon a másikat. Kovács István stílusa ehhez a profizmushoz valóban nem alkalmazkodott, nem is fog soha (ne is próbálja meg, nem állna jól neki). „Művészből” is lehet persze világszínvonalú profi – s erre nem csak Muhammad Ali példája a bizonyíték –, de a két szemlélet különbsége ettől még megmarad, mint ahogy az is igaz, hogy már számos alkalommal lett „profi menő” a jó közepes „amatőrből”. Kovács boksza nagyon szép, nagyon iskolázott, de – csak az argentin szemével nézvést – a profi világban kissé „stílusidegen”. Az ellenfél mindkét nagy ütését szinte „teli talpról” indította – a második közben húsz-harminc centit előreszökellt –, ahogy a vágóhídi legény is az egyetlen, jól végiggondolt, „célszerű” ütésre készül. Kovács lételeme a „vívás”, ő ilyen céllal talán sohasem üt, ellenben szellősen – szinte csak „lábbal” – védekezik. (Érdemes talán megjegyezni, hogy Kovács István majd háromszáz amatőr mérkőzése során soha senkit sem ütött ki, ellentétben avval a tőle eltérő stílusú és felépítésű Papp Lászlóval – tudom, nagyobb súlycsoport, nagyobb pofonok –, aki a meccsei több mint felét idő előtt befejezte. Ő – bár sohasem volt kegyetlen ember – amatőrként is „profi céllal” küzdött, ellenfelét mindig ki akarta ütni.) A dél-amerikaiak ezt az esélyt ismerték föl hibátlanul. Ez lehetett a vereség egyik – ha tetszik, szakmai – oka, de volt itt bizony más, tanulságosabb dolog is.

Mondom, Chacón stábjának lehet hát valami igaza, de nem ez a lényeg. Fontosabbnak vélem azt, hogy amíg Kovács István stílusa – szerencsére – nem, addig személyisége nagyon is alkalmazkodott a profi világhoz, s hozzátenném, annak nem igazán rokonszenves mozzanataihoz is – olykor talán az alkat eredeti hajlamai ellenére. Mostani – drámai zuhanással a fejére szakadt – kudarca szerintem e folyamatnak lett a kivédhetetlen következménye. Egy emberről van szó ugyanis, aki – tessék bár hihetetlennek – kissé rossz korban született. Minden adottsága meglenne ahhoz, hogy hőssé legyen, akkor, amikor a kornak – már itt, Magyarországon is – csak a sztárok kellenek. Kovács alkata és emberi tulajdonságai szerint hősnek jött e világra, de a közeg sztárként kezelte (kezeli), s ez neki sajnos egyre inkább megtetszett. Ő persze alighanem csak azt látta, hogy ez a sztárlét megkerülhetetlen kötelezettségekkel jár, meg hogy meg kell felelni az „elvárásoknak”, s hiába villantotta fel újra meg újra a maga emberi arcát (ahogy a Himnuszt énekelte Atlantában vagy a címmeccsei előtt például), e roppant racionális és kegyetlenül célszerű világ szívó hatásának képtelen volt ellenállni, sokszor még stilárisan is. Kiváló beszédkészségét többen emlegetik, pedig nemegyszer oly rutinszerűen szól, mintha magnót hallanánk, s időközben némely kétes értékű kifejezéshez is – karrier, büszkeség stb. – elkezdett mániákusan ragaszkodni. Az őt – most, a bukás után is – méltán körülölelő szeretet valójában az eredeti, már-már eltemetett Kovács István-i lényeg áttűnésére adott őszinte emberi válasz igazán, arra például, ami a vereség pillanatában fölfénylett. Aki valóban szereti, annak belőle az kell, ami az őt „működtető” gépezet számára csak addig fogadható el, ameddig a versenyző győz, avagy megvan az esély arra, hogy újra győzzön (pénzt hozzon a konyhára). Ezt az arcát megőrizte ugyan – úgy is mondhatnám, hogy Kovács István sose lett nagyképű ember –, de az önmagáért való győzelemmánia rajta is úrrá lett, s a sztárlét minden kellékét fölvállaló vagy öntudatlanul is magára vevő versenyző viselkedését aggasztó jelek is kísérték: nemcsak elhitte, néha szóval is sejtette, hogy ő a legnagyobb, már-már különleges lény. Elhitte például, hogy őt istenesen megütni nem lehet. Mindebben az volt a legszomorúbb, hogy – ellentétben a Tyson-színvonalú bunkókkal – ez nem is állt jól neki, ahogy a gúnyos vigyor vagy a zöld fogvédő villogtatása sem állt jól, hiába mondta, hogy ezek szükséges show-elemek.

„Úgy higgy magadban, hogy ne legyen szükséged senkire.” Nem tudom, hogy ez a legalább annyira buta, mint amennyire hamis mondat valóban Kovács fejéből pattant-e ki (Török Ferenc 1998-ban megjelent, Kokó, a király című könyvének a mottója ez, „Kokó életfilozófiája” megjelöléssel), de amikor olvastam, igencsak elszomorodtam. Ma már talán ez a ragyogó sportoló is tudja, hogy micsoda ostobaság ez, s ha így van – a szóba hozott interjú azt bizonyítja, hogy így van –, akkor már arra is rájött, hogy mikor és hol hibázott ő valójában. Kovács István győzelemre született, győzni akart mindenáron, így útján nemcsak az őt fölemelő, remény-emberré álmodó reménytelenek kézfogása és szívverése kísérte el, hanem az őt a mértéken túltaszigáló pénz- és sikervilág szaga, szokásai és gesztusai is rajta ragadtak. Hasonult a közegekhez: az álmodóhoz is, de a számítóhoz is; s noha szívével mindig is az előbbihez húzott talán (bár én a „meddig jutottam” büszkeségének dallamát mindig erősebbnek éreztem, tény, hogy Kovács sosem felejtette el, honnan indult), vétke, hogy szavaival és gesztusaival inkább az utóbbi fogságába került. Ama fennhéjázó, önmagát az isten helyébe vagy fölé emelő világ csapdájába, ahol az ember elveszíti például azt az érzékét, amely azért felelős, hogy némely – önmagunk nagyságára utaló – dolgot még akkor sem mondunk ki hangosan, ha hiszünk benne, vagy ha tényekkel igazolható. A „van mire büszkének lennem” kedvelt útja eddig mindig járhatatlannak bizonyult hosszabb távon. Hübriszt Diké mindig eltiporja, s a büntetés azt is éri, aki hübrisz világába keveredett. A sport nagy része – kivált a profi ökölvívás – a kevélység és a kérkedés szimbóluma lett mára, de önmaga csoda létére is emlékeztet még, ezért ragaszkodunk hozzá. Akit (akiket) meg szeretnek az istenek, annak (azoknak) megadatik a katarzis kegyelme. Kovács István – miután „földet ért” – így fogalmazott: „Igen, isten voltam. Legalábbis annak képzeltem magam. Azt hittem, verhetetlen vagyok, komolyan vettem mindent, amit rólam beszéltek. Úgy éltem és gondolkodtam, mintha tökéletes lennék. Hát ennek vége.” Úgy látszik, ezt a Pongrác-telepi srácot mégiscsak szeretik az istenek, s ha mondatait megértettük, akkor minket is szeretni fognak. Sokkal fontosabb ez, mint az, hogy folytatja-e az ökölvívást (egyetlen érv szól a folytatás mellett: ilyen pályafutást – rangot adó – győzelemmel szokás befejezni, de még ez sem igazán lényeges). Mi Kokónak nemcsak a győzelmek adta örömet köszönhetjük, hanem azt is, hogy – szabadságunk első évtizedének vége felé – végre közelebbről is belepillanthattunk ama nagyon vágyott világ valóságába, amelynek közepén ugrándozva a mi sztárrá mázolt hősünk – imént idézett szavai előtt két vagy három nappal – még így beszélt: „Szerintem lelke mélyén Chacón is felmérte a kettőnk között lévő tudásbeli különbséget, és el kell ismernie, hogy én jobb ökölvívó vagyok. Továbbmegyek: ellenem manapság csak Fortuna istenasszonyban bízhatnak a riválisok. Normál esetben képes vagyok mindenki ellen a győzelemre, boksztudásban, felkészültségben, akaraterőben, motivációban és – megkockáztatom – még ütőerőben is jobb vagyok náluk. […] Azt hiszem, én már az amatőrök között is unikumnak számítottam, már tizenéves fejjel megelőztem a koromat, lényegesen érdeklődőbb, a világra nyitottabb voltam a kortársaimnál. Több irányba építgettem a karrieremet, már akkor az üzleti életben tevékenykedtem, amikor még nem is rendelkeztem olimpiai bajnoki címmel.” Talán nem kell bizonygatni: aki ezt önmagáról nemcsak büszkén elhiszi, de világgá is kürtöli röstelkedés nélkül, nos, az a versenyző – egyszer majd – törvényszerűen ki fog hagyni „egy pillanatra”. Ennek így kell – így kellett – lennie!

Budapest, 2001. június 20–23.