Gogol hajóútja a Szentföldre

Hét különálló minisztérium van mindegyik
bolygón, rángatni őt, szegény Nyikolájt, feszült
idegállapotok hivatalos dolgozóját. Melléfogások,
mellébeszélések, botrányok vannak mindenfelé,
sötét előérzetek kapuján ténfereg ki és be, a
földi lét kiüresedő rapszódiái közt a kisebbségi,
kisorosz, ukrán író, Nyikoláj és Gogol.

Végrendeletét megírta már. Végakaratában
kérlelte, testét addig ne földeljék el, amíg azon
nem mutatkoznak az oszlás nyilvánvaló jelei. Azért
rendelkezik így, mert már betegsége alatt az élet
elmúlásának tünetei jelentkeztek rajta, leállt
szívverése, a pulzusát nem lehetett kitapintani,
kihalt ujjakkal gombolgatta magán az utolsó zakót.

Büntetlenül nem lehet tíz éven át Holt lelkekkel
foglalkozni. Az orosz természet zúzmarás, fagyott
parlamentjében egymaga hiába szónokolt. Az élet
értelme túl eleven szépség a honi föld élettelen
göröngyeinek. Hiába hatalmas Oroszország, nyolc tengerben
nézve önmagát, ha az intellektusokban gyenge, holt
lelkek sokasága magukhoz hasonlóvá hamvasztja.

A nemzeti sajátosságok fő szószólója, elszenvedője
most hajókorláthoz dűlve csupán egy személy az orosz
zarándokok tömegében. Gogol betegségéből felépülve
a Szentföldre igyekszik, a Megváltó sírjához, hálát
adni. Dobhártyájának feszül a tenger, a kék, halhatatlan
zóna, intelmek parancsszavával a minden molekulában
érzékelt megváltói feltámadással a megváltói sírra.

Gogolt a hajóúton hasonlíthatatlan módon
támadta le a megigazodó lét ünnepélyessége.
Akár a nagy cár, Első Péter fejszével a kézben
járta egyszerű muzsikok közt az erdők vadonát,
minden mesterséget kiismerendőn, úgy ő is a szív,
az elme, az erkölcsi erők veszélyes forrásvidékein
csatangolt kiismerni mind népét, mind önmagát.

Az a szörnyű éj is eszébe jutott, mikor elégette
a Holt lelkek második kötetének kéziratát. Akkor a
lángba bámulva, az Oroszországot lángolóan szerető
költőben a láng volt eszményeire a viszonzás. Nem
látott kiutat, csak a kereszténységet, a misztikát,
a holt lelkektől távol állót. Azóta is az orosz katonákat
gyűlöli, az orosz irodalmat imádja a világ.

Boldog az, ki érzi magában a teremtés erejét.
Gogol a holt lelkek, a vörös sáskák közé vetve nézi
a naplemente akciófilmjét, a légatomok fantasztikus
munkájától fegyelmezetten. Protonok, neutronok.
Proton pszeudosz, kezdeti hamis látszat, a görögök
kulcsfogalma lelkesíti, hogy elmúlik majd egyszer
minden rossz, hamis látszat a megújuló világban.

Nem úgy Belinszkij, a baloldali radikálisok
vezére, ki konzervatívnak bélyegezve őt, megtagadta.
Gogol a szatírák nagymestereként kedvence volt, de
mióta az egyházhoz fordult a forradalomtól irtózva,
szegény Nyikoláj a kritikai támadások kereszttüzébe
került, újságok szégyenítették meg legszebb érzelmeit.
Nem csoda, hogy Gogolon jelentkeztek az oszlás tünetei.

De ennek a hallatlan szenvedésnek az ereje
egy másik erőt fog létrehívni, egy addig nem
tapasztalt szeretetet. Az egyes ember olyan szeretetre
gyúl az egész emberiség iránt, amellyel azelőtt soha
nem égett – vallja Gogol, a Megváltó sírjához azóta
is úton levő világ egyik zarándokaként, független
lényként, szabad akaratból Krisztushoz térvén.